Békés Megyei Népújság, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-21 / 94. szám
Verrosztó Gábor: Kitépett lapok 1. Ahogy most nézek kifelé az ablakon, szemem csak lát, de nem közli velem (érdektelenségből), mit. Előttem papír hever, várja, hogy toliam (tus) hegyével elkezdjem szántani felületét. Próbálom gondolataimat térben és időben helyükre tenni. (Kezességet nem vállalok magamért.) Milyen régen kezdődött már. Igen, 1979-ben. (Bár lehet, hogy egy évvel előbb, csak én nem tudtam róla.) Minden. Az élet. Áz én életem, Persze valamikor meg is születtem. Húsz év. Nem nagy idő, mondhatjuk bizonyos értelemben (és ez relatív azért). De hogyan. Szóval hetvenkilencben. Ekkor második évébe lépett a nagy elhatározás kivitelezése. Mármint az iskola (közép). Érdekes, hogy mennyire ez maradt meg bennem. A buszok. A nyitott ablakok alatt elrobogó buszok dübörgése. Remegtek az üvegtáblák olyankor. És ő akkor lépett be. Pedig már ismertem, és mégis. Mintha soha nem láttam volna azelőtt. Elfelejtettem a buszokat is. Leírhatatlan. Vagy mégis, de elfogultan úgysem lenne értelme. II. Most itt van velem szemben (csak a lány képe), a falon. Én rajzoltam. Talán pár hónapja. Nem sikerült úgy. ahogy szerettem volna, de mindig rám veti magát a remegés, ha rá (vissza) gondolok. Ez aztán mindennapos. Mert szerettem és szeretem. Pedig azt mondják, nem szabad. (Vagyis jelenidőben szeretni.) Annyit azért elárulok, a lány az én szépségideálom. Szőke haj, kék szem. vastag száj stb. És ráadásul a neve: gyönyörű (ez magánvélemény). De még majd később. Mögém ült. Van valami, amit szerelem néven emlegetnek. Én is megtudtam milyen az (félig). Mert hát engem senki sem szerethet. Ez viszont megdönthetetlen tény. (Ez a rész itt banális — de igaz.) Jó volt — ennek ellenére — szerelmesnek lenni. Közben észrevétlenül tanultam is. És sokat beszélgettünk. Csak beszélgettünk. Hallom hangját (az enyém is), miközben saját rajzommal szemezek. — Tudok egy viccet, de csak neked mondom el. — Mi az, hogy csak neki?! — ez egy másik lány volt. — Hagyd, nem látod, hogy udvarolni akar? — Szereted Szűcs Juditot? — kérdeztem később. — Nagyon. Főleg amikor énekel — mosolygott a lány. Egyik közeli kisváros múzeumának igazgatóját, jó barátomat kerestem fel a minap. Hétfő volt, s még soha nem voltam „szünna- pos” múzeumban. Nem láttam a nagy rendezkedést, takarítást, egy kiállítóterem előkészületeit. Nem láttam azt, amikor a tárgyak még külön-külön élnek, s úgy tűnik, csak suttognak egymásnak, időnek, hogy majd a hozzáértő, velük, bennük élő ember egy egységes, nagy egészet „hozzon” ki belőlük: letűnt korok elment emberi hitét, munkáját, a szépséget kereső színek és formák csodálatos világát. Eddig csak a múzeumok sokat beszélő csendjét ismertem, ami puha, langyos, de mégis harsogó,- amelybe úgy merül bele az ember, mint 'a templom áhítatába. Csak... a múzeum nemcsak a lélek, de a valóság temploma is. Hétköznap és ünnepnap: tehát az egész élet nagysága. Múzeumot látogatni: kitárulkozás a tegnap dolgai, tettei iránt, kiteljesedése az ember érzelmi világának a III. Testvérem (bátyám) ott ült íróasztalomnál. Ha néha eljön, mindig ott terpeszkedik. Igazi testvéri viszony. Kutya-macska. Ritkán: egér-egér (nem tévedés). — Na. milyen a csajok állapota? — érdeklődött. — Mi közöd hozzá?! — ez voltam én. — Hát jó volna, ha lenne! — Ez vagy te. Ha tudni akarod, van egy időzített bomba. Egyébként rendkívüli képességei vannak. Bátyámnak. Most is, de főleg voltak. Téveszthetetlenek. Példa: bicikli kővel való szétverése (csak részben, javítás címén). Ö azért mégis kívül esik mindenen. Az én szférámon. Hat éve, mikor találkoztak csavarmeneteink. Akkor jó volt. Kalandos. Azóta semmi. Igaz. sokáig nem is figyeltem semmire. Egyáltalán. Itthon sem. Nem egészen így van ez. Mert ő volt (a lány), csak nekem. Kívüle senkim. Máig is megmaradt ebből valami (az érzésből). És ez így jó vagy rossz, attól függ, ki nézi. Vannak, akik szerint botrányos. (Ügy értik, az agyműködésem.) Hogyan lehet valakit „bálványozni”, akit évek óta nem láttam. Ráadásul! Mert szerintük van mire. Így aztán állandó a felháborodási alap. Mert a felszínen (rajtam) talán nem látszik a mélyen, elsor- vaszthatatlanul belémivódott lány valódi, igazi értéke és emléke. IV. Nagyon vártam azokat a napokat, mikor vele lehettem (az iskolában). Hetenként egyszer. Szinte beragyogta az osztályt (termet). De nem akárhogyan. Természetesen, valóságosan. Abban az évben a hét egynapos volt számomra. Mert csak egy év volt. Még annyi sem. Közben már sok bélyeg leázott. Ki kell szedni. Gyűjtöm őket. Soknak vagyok a tulajdonosa (viszonylagos), több tízezernek. Ő is tudta, hogy ez a szenvedélyem. Sőt. Egyszer volt is nálam! Ügy 1980 februárjában. Majd utánanézek mában. Ó, de szegény az az ember, aki nem lépi át újra és újra a múzeumok küszöbét! Hogyan is értheti meg a ma dolgait, a ma emberének vágyát, társadalom- formáló akaratát? Mindezek csak felvetődnek bennem a sok-sok szó alatt, amit a barátommal beszélünk. Amiben sorolnak a szavak az elment emberek dolgairól, ami mégis mindmegannyi a mában, mának is él. Hogy micsoda boldogság egy muzeológus számára, ha egy meghalt, ti- zenkilences kommunista iratait megszerezheti, amiről ugyan az öreg haláláig senki nem tudott, nem is törődött vele, az örökösök mégsem akarták ideadni. Napló- töredékek, számadások, újságlapok, amiket dugdosni kellett, füzetszerű kis könyvek, jegyzetek, de mindből lobogó, nagy szavak, kívánságok, szándékok áramlanak, s öntik el ma is az életünket, tehát a mindennapjainkat. Lángoló hit, de nagy törések is a lélekben, összeomlások, s mindez együtt a tegnap kitárulko(felírtam). Tetszett neki itt. És megnézte a bélyegeimet. (Nem úgy értve, ahogyan egyesek gondolnák.) — Jéé... struccpipi! — mondta egyszer csak lelkesen. — Ez most szexmagazin vagy bélyegalbum? — tudakolta, amikor a festményekhez ért. Legnagyobb meglepetésemre közölte: olasz bélyegeim hamisak. Kivett néhányat közülük, nézegette. Azt mondta: „Tudod, az igazi olasz bélyeget spagettitésztára nyomják”. Szeretett (szeret) tréfálkozni. Persze nem mindenen és mindenkor. Ö az egyetlen. Akit eny- nyire szeretek, akitől fényképet kaptam, aki eljött hozzám (ha egyszer is), akitől „világnézetet” kaptam. Akitől boldogságot kaptam, aki erőt adott az élethez. Az akkorihoz és a mostanihoz. V. Mert volt kritikus periódus (más nem tud róla). Két éve. Csakis a lány emléke mentett meg. Ekkor írtam valahol: „ .. . a ház előtt álló fáról letépett a szél egy levelet.. . A kis falevél megpróbált ellenállni, de nem tudott megbirkózni a széllel. Aláhullott a porba.” Mintegy végszónak szántam. De ő, az emlékezés lehetősége már megéri. „...Tehát: meg kell tanulni a szabályt, még ha nem is értjük teljesen, mert...” Ezt egy tanár mondta. Közben a lány mélyen szemembe nézett. Máskor is. Kimaradt füzetemből a képlet. Csodálatos szeme van. Megkérdezte, melyik hónapban születtem. (Érdekes, hogy csak most.) Válaszoltam: márciusban (továbbra is őt nézve). — De én tudom, hogy te mikor születtél. — Miből olvastad ki? — kérdezte kíváncsian. — ilyen szép lányok csak májusban születnek. — Mondd, hogy szép vagyok ! — Szép vagy — mondtam a lány szemébe merengve. — Kösz. Nekem még nem mondta senki. Pedig igaz. Valami ilyesmit is mondtam még (zavaromban). Ez volt az utolsó nap. Természetesen nem tudtam. Március. Nem láttam többé. (Egyszer-kétszer utcán.) zása. Ö. mennyi mindent mesél ez a hagyaték az élet gyötrelmeiről és nagyságáról. A múzeum tárgyai, a megfakult kézírások, tárgyak. nemcsak tárgyak, holmik. ócska lomok. Az ember nagyságáról, gazdagságáról mesélnek. S aki ma múzeumlátogató lesz, teljesebb ember lesz. Nos. mindez csak felvetül bennem a szavak alatt. Amik- gomolyognak, bomlanak. s nemcsak a múzeum értéke, a tegnap emberének hite, de az is, hogy... a mai tizenévesek nemigen látnak múzeumot. Többnyire a középiskolások látogatják, de legalább itt nincs „hézag”. De, sajnos, nem minden gyerek jár középiskolába. S itt meg kell említenem a „kezdet kezdetén”-t, amikor nemcsak azért tanult a fiatal, hogy „valaki” legyen, hanem azért: többet tudjon, lásson, értsen a világból. S ez lenne az egészséges életfolyamat. Ez nincsen. S itt van az át-nem- hidalható szakadék: hogyan juthat el a nem iskolás tizenéves a múzeumjárás szükségéig? Ezen töprengve jut eszembe egy régi s ma már nem fiatal asszony ismerősöm, aki VI. Zenét hallgattam. Egész jót (Jean-Michel Jarre). Élvezni nem tudtam. Motoszkál valami (bennem). De mi? Verseket hozott ki be- ilőlem. A szerelem. Ezt is neki köszönhetem. Megérdemli, hogy múzsaként tiszteljem. Tényleg. Egy új jelenség. Várom. Csodára várok, hogy Erika eljöjjön. Pedig a csodákban nem hiszek. Öt viszont, magát is csodának, tartottam akkor. És én nem beletörődve szeretem. Hanem mintha jelen volna. Bizonyos megfoghatatlan értelemben velem is van. „Emléke börtönbe zár”. Ezt csak úgy ideírtam. Más mondta vagy írta. VII. Bélyegek. Fél kiló. Kész „csalás” az egész. Háromnegyed része (súlya) papír. A bélyeg mellett, alatt. Karácsonyra kaptam egyet. (Ez már másik.) Európának már < megvan a karácsonyi ajándéka. A Pershing rakéták. Hát igen. Sok türelem kell a bélyeggyűjtéshez. Elsősorban a tömeghez. Kitartás, szeretet. Kell valami, amibe napi gondjainkat levezessük. Ahová, ha kell, elmenekülhetünk. Mert néha az is szükséges. Volt már, hogy előle (az emléke elől) temetkeztem bélyegekbe. Furcsa. Lehet, hogy nem is. Főleg mikor vele álmodom, akkor elviselhetetlenül őrjítő. A vágy. Három év a különbség köztünk. Én vagyok kevesebb. De hát ez már mellékes. Nem játszik szerepet. Mint annyi más. Vagy mint annyi minden. (Persze, itt gondolok bármire.) Mi volt az ok, nem tudom. De ez is mellékes. Tényleg lesznek rakéták, repülőgépek. És ellenrakéták is. És így lesz jó. (Vagyis így rossz az egész, hiszen egyetlen darab sem kellene.) Vili. Kitépett lapok. Ezek mind csak kitépett lapok. Ahogyan az élet is csak az örökkévalóságból kitépett lap. Tartalmuk (és a szöveg hosszúsága) a szélsőségektől sem mentes. Az emlékek jegyzetei. Csak kis részük, de a legjelentősebbek talán (most így látom). Mert még ő itt van. Az agyamban és a szívemben. „Az emlékek fát ültettek a fejembe.” (Ez saját.) Hogy mi lesz a „facsemeték” sorsa, nem tudom. Azt viszont tudom (és akarom): minden erőmmel igyekszem táplálni őket, hiszen a legnemesebb érzések hozták létre. így majd elkísérnek — egészen a „lap” utolsó soráig. gyerekkorában még azt sem tudta, hogy létezik olyan, hogy: múzeum. A jó múltkorában találkoztam vele, s nekem az is módfelett tetszett, hogy nem családi nya- _ valygásokkal, kicsinyes problémákkal töltöttük el az együttlét idejét. A nagy, mindent elsöprő élményről beszélt, hogy ... amikor legelőbb volt egy múzeumban . . . — Tudod, ott a Hősök telén, az a nagy .. . Megnéztem én mindent, amit csak a fél napból telt. Csak este jött a vonatunk . . . Aztán, éppen egy Munkácsy-kiállí- tás volt. Leültem egy fotelba, aztán csak néztem, néztem én mindent, ami’ csak pet. Azt én nem tudom, hanyatló volt-e már akkor a művészete, vagy nem Mun- kácsynak, de én láttam, ahogyan vágtáznak a lovak, úgy éreztem, én is ott vagyok, pedig dehogy jöttek az én őseim hont foglalni! Ki tudja, honnan származom, de ... azt a csodálatos érzést, amit akkor éreztem! De jó is a fiataloknak! Mindent láthatnak, érezhetnek, ami szép, amit csak alkothat az ember! Bertalan Ágnes A múzeum jóláthy Attila: Kozmikus tér Várkonyi István: T ükör Anyám arca tiszta tükör: mindig előttem tündököl. Mindig elém tartja magát, mint a szeplőtlen tisztaság. Mint áldozatkész szeretet: mutatja, hogy milyen legyek. Nézem sokszor tiszta képét, benne mennyi jóság, szépség. Arcom benne hányszor nézem, keresem a tükörében. Hányszor nézem, — s nem találom; pedig vonása — vonásom! Oly hasonló a két vonás, az én arcom mégis, de más! S azért vagyok boldogtalan: — nem találom benne magam T '.t Kiss Ottó: Valóra vált valótlanság álmainkba belenéznek tündérei a messzeségnek öklökkel simogatnak ha tudsz maradsz magadnak papírból építhetsz kőfalat rajta a kapu: te magad beláthatod a kerek mindenséget; előtted jár ki utolérhet Berczeller Rezső: Fémváz alakokkal
