Békés Megyei Népújság, 1984. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-10 / 59. szám
NÉPÚJSÁG 1984, március 10., szombat Mihail Solohov: A köztársaság forradalmi katonai tanácsának elnöke A mi köztársaságunk nem valami óriási, mindössze tán száz porta, és a sztanyicától vagy negyven versztára, a Tocsogós-völgyben terül el. Köztársasággá a következőképpen lépett elő: tavaszra kelve hazamentem Bugyon- nij elvtárs hadseregéből a szülőfalumba, és a polgártársak megválasztottak községi elnöknek azért, mert két Vörös Zászlórendet kaptam a vitézségemért, hogy bátran harcoltam Vrangel ellen. Mind a kettőt személyesen tűzte fel Bugyonnij elvtárs, és nagyon tisztességesen megszorította a kezemet. Én elfoglaltam azt a hivatalt, és a falu békés állapotban élt volna, akárcsak az egész nép, de nemsoká banda jelent meg a környékünkön, és folyton zaklatta, teljesen tönkretette a falut. Beállítanak, hun a lovakat viszik el, csak féldög gebéket hagynak cserébe, hun az utolsó kis takarmányt is fel- zabáltatják. A mi falunk környékén gálád egy népség lakik — hajbókol a banda előtt, kenyérrel-sóval fogadja. Amikor láttam, hogyan viselkednek a szomszéd falvak a bandával, falugyűlést híttam össze, oszt azt mondtam a polgártársaknak: — Ti tettetek meg elnöknek? — Mi. — Na, akkor a falu egész proletárjátusa nevében kérlek benneteket, hogy őrizzétek meg az autonómiátokat, ne járjatok a szomszéd falvakba, mert azok ellenforradalmárok, úgyhogy miné- künk szégyen akár egy ösvényt taposni is vélek. . . A falunkat pedig mostantól nem falunak híjják, hanem köztársaságnak, én pedig, mivelhogy ti választottatok, kinevezem magamat a köztársaság forradalmi katonai tanácsa elnökének, és ostromállapotot rendelek el körös-körül. Akikből hiányzott az öntudat, csak hallgattak, de a fiatal kozákok, akik voltak a Vörös Hadseregben, azt mondták: — Sok szerencsét hozzá! Nem is kell szavazni!.. . Erre beszédet tartottam nekik: — Rajta, elvtársak, segítsünk a mi szovjethatalmunknak, harcoljunk a banda ellen az utolsó csepp vérünkig, mert az szörnyeteg, és a bitangok az egész szocializmus gyökerét el akarják rágni! Az öregek, akik az emberek háta megett álltak, először csökönyösködtek, de én cifrán káromkodva agitáltam őket, így aztán mind egyetértettek velem, hogy a szovjethatalom a mi eltartó édesanyánk, és hogy kategorikusan az ő szoknyájába kell nékünk mindőnknek kapaszkodni. A gyűlés kérelmet írt a sztanyica végrehajtó bizottságának, hogy küldjön puskákat meg töltényt, és úgy határozott, hogy én menjek a sztanyicába Nyikonnal, a titkárral. Jókor, még hajnalban befogtam a kis kancámat, és elindultunk. Megtettünk vagy tíz versztét, leértünk egy széles völgybe, egyszer csak azt látom, hogy a szél port kerget az úton, a por megett öt lovas nyargal szembe. Elszorult erre az én szívem. Kitaláltam, hogy abból a bandából való halálos ellenségeink vágtatnak felénk. Semmilyen kezdeményezést nem gondoltunk ki a titkárral, meg hát nem is lehetett kigondolni, mert sztyepp terült el körös-körül, szinte már szemérmetlenül pucér: sehun egy bokor vagy árok vagy horhos, így hát megállítottam a kancát az út közepén. Fegyver nem volt nálunk, hát olyan ártatlanok voltunk, mint a pólyás gyermek, a lovasok elől elnyargalni meg nagyon buta dolog lett volna. Hanem a titkárom nagyon begazolt ezektől a szilaj ellenségektől, egészen rosszul lett. Látom, le akar ugrani a szekérről, hogy elszaladjon! De hogy hová szaladjon, maga se tudja. Mondom neki: — Ne ugrálj, Nyikon, maradj nyugton! Én a forradalmi tanács elnöke vagyok, te meg a titkárom vagy, hát a halált is együtt kell vállalnunk! De őbelőle annyira hiányzott az öntudat, hogy leugrott a szekérről, és felkötötte a nyulak bocskorát, vagyis hát olyan sebesen szaladt a pusztán, hogy azt hitte volna az ember, kopók sem érik utol. A lovasok bezzeg, amikor meglátták azt a gyanús pógárt, ahogy a sztyeppen nyargal, utána vágtattak, és mindjárt be is érték egy kis őrhalomnál. Én szép nyugodtan leszálltam a szekérről, lenyeltem minden árulkodó papírost, ás vártam, hogy s mint lesz tovább. Csak azt láttam, hogy nagyon keveset beszéltek vele, aztán mind szorosan körülvették, oszt keresztbe- hosszába vagdosni kezdték a kardjukkal. ö a földre rogyott, azok meg végigkutatták a zsebeit, egy darabig ott tébláboltak körülötte, aztán megint lóra ültek, és — nyar- galvást vissza énhozzám. Látom, ennek fele se tréfa, ideje volna kereket oldani, de nincs mit tenni — hát várok. Odavágtatnak. Elöl a bandavezér, Fomin nevezetű. Az a veres szakálla csupa gubanc, a fizimiskája poros, az egész ember akár a vadállat, csak úgy meregeti a szemét. — Te vagy az a Bogatirjov, az elnök? — Én. — Izentem én neked, hogy hagyd ott az elnökséget? — Hallottam róla . .. — Akkor mér nem hagyod ott?! Ilyen gyalázatos kérdésekkel faggatott, de nem mutatta, hogy haragszik. Kétségbeestem, mert láttam, hogy ettől a kompániától sehogy se menekülök ép bőrrel. — Azért nem — feleltem nyíltan —, mert én szilárdan állok a szovjethatalom platformján, minden programot hajszálpontosan végrehajtok, és engem erről a platformról semmiképp se löktök le!.. Ocsmány szavakkal böcs- mölt, egy nagy korbáccsal szilajul ráhúzott a fejemre. Jókora hurka támadt, keresztbe az egész homlokomon, akkora, mint egy érett ugorka, améket magnak hagynak meg a fehércselédek. Nagyon fájt.. . Ezt a hurkát nyomkodtam az ujjaimmal, és azt mondtam nekik: — Nagyon csúnyán viselkedtek, akár a vadállatok, mert hiányzik belőletek az öntudat, de én végigharcoltam a polgárháborút, és kíméletlenül puszítottam a magatokfajta vrangeleket, két érdemrendet is kaptam a szovjethatalómtól, ti meg rusnya kis férgek vagytok a szememben, a színeteket sem akarom látni! Erre háromszor is nekem nyargalt, agyon akart tapos- tatni a lovával, korbáccsal is ' ütött-vert, de én rendíthetetlenül álltam a talpamon, akár a mi egész proletárhatalmunk, csak hát a ló csúnyán megrúgta a térgyemet, a fülem meg cudarul zúgott, ahogy így többször is nekem jött. — Indulj előre! Odahajtottak a kis őrhalomhoz, amék mellett vérbe fagyva feküdt az én Nyiko- nom. Egy lovas leszállt a nyeregből, és hassal felfelé fordította. — Nézd meg jól — mondja nekem —, téged is min- gyán így kikészítünk, mint a titkárodat, ha nem tagadod meg a szovjethatalmat! Nyikon nadrágja meg ■ a lábravalója le volt húzva, és az egész nemi szervezete karddal istentelenül összevissza kaszabolva. Borzasztó volt nekem nézni ezt a gyalázatot, elfordultam hát, Fő- min meg rám acsarkodott: — Csak ne fintorogj! Téged pontosan így elintézünk, és mind a négy sarkán felgyújtjuk azt a megátalkodott kommunista faludat, hogy fényes lánggal égjen! Énnálam könnyen áll a szó, ezt már nem tudtam elviselni, nagyon keményen feleltem hát nekik: — Nem bánom, ha én magam elpusztulok is, de ami a falunkat illeti, az nem az egyetlen, rajta kívül még ezernél is több van egész Oroszországban! Elővettem a dohányzacskót, tüzet csiholtam, rágyújtottam. Fomin pedig megrántotta a kantárszárat, felém indította a lovát, és azt mondta: — Adj egy kis dohányt, pajtás! Neked van miből rágyújtani, de mi már második hete csak lóganét szívunk nyomorúságunkban. Cserébe nem kaszabolunk összevissza, hanem csak agyonvágunk, mint valami becsületes csatában, oszt megizenjük a családodnak, hogy vigyenek, temessenek el... De add szaporán, mert az idő sürget! Én meg, ahogy tartom a zacskót a kezemben, egészen elkeseredtem: roppant bántott, hogy azt a dohányt, ami az én kertemben termett, meg a jó szagú som- kórót, amit szovjet föld dédelgetett, ilyen gonosz élősködők fogják szívni. Rájok néztem, azok meg mind rettentően megijedtek, hogy szétszórom a dohányt a szélbe. Fomin lenyúlt a nyeregből a zacskóért; mindjárt remegni kezdett a keze. De én pontosan úgy is cselekedtem: szétszórtam a dohányt a levegőbe, és azt mondtam: — öljetek meg, ha egymás közt így határoztok. Akkor én kozák kardtól halok meg, ti pedig, jómadarak, okvetlenül kútgémen fogtok lógni — egykutya! Erre teljes hidegvérrel üt- ni-vágni kezdtek, úgyhogy lerogytam az anyaföldre. Fomin pisztollyal kétszer belém durrantott, keresztüllőtte a mejjemet meg az egyik lábomat, de akkor hirtelen azt hallottam az országút felől: zijju, zijju!. . . Körültünk úgy zúgtak a golyók, mintha zörgött volna valaki a dudva közt. Az én gyilkosaim kapták magukat, és elszeleltek. Látom, jön a sztanyicabeli rendőrség — csak úgy porzik az országút! Örömömben hirtelen felugrottam, szaladtam vagy tizenöt ölet, de a szemem elborította a vér, és a lábom alól kigurult a föld. Emlékszek, azt kiáltottam: — Testvérek, elvtársak, ne haggyatok elpusztulni! És elsetétült előttem a világ .. . Két hónapig úgy feküdtem, mint egy tuskó, az eszméletemet elvesztettem. a nyelvem megbénult. Amikor magamhoz tértem — püff neki! —, hiányzott a bal lábom, levágták, mert elüszkö- södött. . Ahogy hazamegyek a körzeti kórházból, és mankóval ott sántikálok a ház külső padkájánál, belovagol az udvarba a sztanyica katonai biztosa, és köszönés nélkül vallatóra fog: — Miért nevezted ki magad a forradalmi katonai tanács elnökének, és mért kiáltottad ki a köztársaságot a faluban? Hisz tudod, hogy nekünk egy köztársaságunk van! Hát mi okból vezettél itt be autonómiát?!.... Hát én erre csak azt feleltem, de nagyon komolyan: — Kérem, elvtárs, ne fontoskodjon itt. Ami pedig a köztársaságot illeti, meg tudom magyarázni: a banda miatt volt rá szükség, de most, békés körülmények közt, már csak Topcsanszk falu a neve. De ne felejtse el: ha azok a fehér szörnyetegek meg egyéb bitangok megint támadást indítanak a szovjethatalom ellen, akkor mi minden faluból erős várat' meg köztársaságot tudunk ám csinálni, az öregeket meg a sihedereket lóra ültetjük, és én, ha elvesztettem is a fél lábomat, kategorikusan elsőnek indulok, hogy a véremet ontsam! Nem volt erre egy szava sem, hogy visszavágjon, így hát nagyon keményen megszorította a kezemet, és ellovagolt azon az úton, améken jött . . . Makai Imre fordítása E közléssel a nemrég elhunyt Nobel-díjas szovjet íróra, Mihail Solohovra emlékezünk. Szergej Jeszenyin: Zeng zsivaja verebeknek Zeng zsivaja verebeknek, Éjszaka van, de világos. Ö, az idő de vidám most, Éjszaka van, de világos. Friss zeneszót, üde kedvet Zeng zsivaja verebeknek. Árad a holdnak a fénye, Dobd magad érte habokba. Nincs nyugalom ilyen éjen, Szíved az éjnek adod ma. Árad a holdnak a fénye, Dobd magad érte habokba. Kedvesem, ó, tán ez? tán az? ím ez a száj sose száraz — Szája, a hús, puha hullám Csókkal eloltva lehull rám. Kedvesem ó, tán ez? tán az? Vagy a rózsanesz csupán az? Nem tudom én, mire kellek, lnnen-e vagy valahonnan. Sír fuvolán pici dallam. Csendben a hold tüze mellett. Mint liliom a te melled. Sír fuvolán pici dallam. Nem tudom én, mire kellek. Erdődi Gábor fordítása Portrék a Sárrétről Képek Tóth Ferenc festőművész szeghalmi kiállításáról Dapsy Gizella Péter András Szeghalmi Gyula *1
