Békés Megyei Népújság, 1984. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-31 / 77. szám
1984. március 31., szombat NÉPÚJSÁG KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Tizennégy fonográffelvétel Pusztaföldvárról Emlékek Vikár Béláról Markáns arc, díszes szakáll, nyílt tekintet. Tudós férfiú. Tanár, népzenekutató. Vikár László, aki a 125 éve született Vikár Bélára emlékezik. — Sokáig azt gondoltam, hogy a Vikár Bélával való kapcsolatom csak szellemi és áttételes — mondja Vikár László. — Nagyapám testvére volt Vikár Béla, tudom, édesapám levelezésben is volt vele. Sajnos, semmi írásos nyoma nem maradt kettőjük kapcsolatának. Diák voltam még, amikor 1945 szeptemberében, nyomorúságos, méltatlan körülmények közt Vikár Béla formálisan éhenhalt. Ahogy telik felettem az idő, egyre inkább sajnálom, hogy ha fiatal fejjel is, nem volt találkozásom vele. Én kimondottan zenei kutatásokkal foglalkozom, és bizonyára sokat tanulhattam volna tőle. Személyes kapcsolat híján .már csak az életművét csodálhatom. — Mit tart a legfontosabbnak ebben az életműben? — A sokoldalúságát! Egyike volt azon nagy polihisztoroknak, akiknek már csak az emléke él. Több évtizedes munkával lefordította a Kalevalát, amely önmagában is hatalmas tett. 28 ezer sort átültetni magyarba! Olyan jól sikerült ez a mű, hogy a finn szakemberek szerint, ha egyetlen példány sem maradna meg az eredetiből, Vikár Béla fordítása alapján bármikor vissza lehetne ültetni. Igyekezett a magyarságot megismertetni más népekkel, s az európai kultúrát is a legszélesebb körben terjesztette idehaza. Megalakította a magyarországi La Fontaine Társaságot, és le is fordította a nagy mesemondó valamennyi művét. A közelmúltban volt Budapesten a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában egy Zichy Mihály-emlékkiállítás, ahol látható volt Rusztaveli A párducbőrös lovag című eposzának első magyar fordítása, amelyet Zichy biztatására Vikár Béla készített. A Magyar Tudományos Akadémia tagja volt, és sokáig az országgyűlés gyorsíró irodájának vezetését is végezte. — Es akkor még nem is beszéltünk á talán leginkább köztudott munkáidról, a népzenekutatásról! — Annak ellenére, hogy nem volt aktív muzsikus, a népzenei gyűjtés mai napig legmodernebb formáját választotta. Korábban az volt a szokás, hogy a gyűjtők — általában a papok vagy a tanítók — körlevelek útján gyarapították az anyagot. A múlt századi gyűjtések közt sok értékes szöveg található, ám zene, dallam alig van köztük. Vikár Béláé az érdem, hogy személyesen kereste fel az adatközlőket, akik odahaza, megszokott környezetükben szívesebben megnyilatkoztak előtte. 1895 decemberében kezdett gyűjteni. Az első fonográfhengerre a borsodi Csincse tanyán vett fel. Ezután Csong- rádba és Békésbe vitt az útja. Pusztaföldvárról 14 felvétele is van. Legtöbb dalt és dallamot Erdélyben rögzített. Az általa felhasznált 500 fonográfhéngeren levő szinte valamennyi dallamát Kodály Zoltán írta le. Kodály méltó követője, továbbfejlesztője volt Vikár Béla népzenekutató módszereinek. És mivel magam is Kodály Zoltán tanítványa vagyok, így a magyar szellemóriás által kerülhettem kapcsolatba vér szerinti rokonommal. — Vikár László gyújtói útjain találkozott a nagy előd, Vikár Béla emlékeivel? — Legtöbbet a Közép-Vol- ga-vidéken, a magyarok feltételezett őshazájában dolgoztam. A Mari, a Csuvas, a Tatár és a Baskír köztársaságokban. Ide se Kodály és Bartók, se Vikár Béla nem jutott el személyesen. Ám 1962 decemberében, 60 évvel Vikár Béla ottjárta után, ( Csik megyében gyűjtöttem.' Lövéte községben szilveszteri tédeumot, év végi hálaadást vettem fel magam is. Vikár Béla egyik gyűjtésében korábban megfigyeltem, hogy azon a vidéken a regölés egy furcsa változata van. így mondják: dehó reme roma. Amikor ott jártam, a hegyektől körülvett pici faluban, megkérdeztem egy férfit, tudja-e ezt a regölést? Tudom hát, mondta, és már kezdte is. Hat évtized üzenetét éreztem abban a pillanatban, amely messzi-messzi múltból, ősidőkből jön. Máskor, Finnországban volt megrázó találkozásom, ahol szép szokás, hogy sok nemzedéken át őrzött, családi vendégkönyvekbe írnak be a látogatók. Helsinki közelében voltam egyszer, s mikor a házigazda meghallotta a nevem, büszkén mutatta a vendégkönyvet. 1899-ből az egyik bejegyzés így szólt: „Köszönöm a szíves vendéglátást, Vikár Béla”. ' Andódy Tibor Herder és a magyarság jövője Emberhez méltó világ megteremtését sürgette Az utóbbi időben megszaporodtak a hungarológiai kutatások és publikációk: a Tankönyvkiadónál jelent meg a Hungarológiai oktatás régen és ma című, tanulmányokból és előadásokból álló kötet, a Gyorsuló idő sorozatban Szűcs Jenő történész esszéje, Vázlat Európa három történeti régiójáról. Az előbbi könyv inkább a határainkon túli magyarság kultúrájával, a külföldön folyó magyar nyelv- és irodalomoktatással, a magyarságtudat kialakításának és ébrentartásának lehetőségeivel, míg az utóbbi földrészünk társadalmi fejlődésével, Közép-Kelet-Európa történetével foglalkozik, különös tekintettel a magyar társadalom szerkezetére, változásaira. Több szempontból is az említett könyvek sorába tartozik Rathmann Jánosnak az Akadémia Kiadó gondozásában megjelent kötete: Herder eszméi — a1 historizmus útján. A szerző óriási feladatra vállalkozik itt, s tegyük hozzá, ^ nagy hiányt pótol, s küldetése egy kicsit hálátlan, bár igazán szép is. Nem csak Johann Gottfried Herder életútját, nálunk és az egész világirodalomban nem eléggé ismert munkásságát igyekszik feltárni, egy ellentmondásokkal teli művészsorsot ellentmondásokkal teli korszakban bemutatni, hanem a nagy német filozófus és író műveinek magyar vonatkozásait, forrásait és hatását is igyekszik felvázolni. Goethe nagyságának árnyékában igazságtalanul mostoha- gyermekek kortársai, különösképpen Herder, a XVIII. szazad egyik legkiemelkedőbb egyénisége. A klasszikus nemet irodalom — noha Goethe és Schiller (!) baráti együttműködése idején élte fénykorát — elképzelhetetlen a történész, filozófus, nyelvész és író Herder (1744—1803) nélkül. Munkásságát nem túlzás a világirodalomban is jelentős fejezetet jelentő német klasszika előkészítésének, feltételének nevezni. Herder tanárai közé nem kisebb tudósok tartoztak, mint például Immanuel Kant. Jól ismerte Európa országait, rengeteget utazott. A nagy francia forradalomban olyan társadalmi rend előhírnökét vélte felfedezni, amely végre az emberiességen alapszik majd. Haladó nézeteinek természetesen nem örvendeztek a thüringiai hercegség előkelői, így Goethe sem. Herder korán magára maradt, magányosan élt, és úgy is halt meg 180 évvel ezelőtt. A nyelv eredetéről szóló esszéjében dialektikusán ábrázolja Herder a nyelv társadalmi fejlődéssel, kapcsolatos létrejöttét, alakulását. Népek hangjai dalaikban című válogatása úttörő vállalkozás az európai népek költészetének összegyűjtésére. Egymás kultúrájának megismerésén keresztül a népek egymáshoz való közeledését remélte — ne feledjük, 1770-et írtak akkor! És Johann Gottfried Herdernek a weimari hercegség papjaként a császárért, a német intervenciós seregek sikereiért kellett prédikálnia — miközben titkon a polgári forradalom és a köztársaság győzelméért imádkozott. Mélyen emberi érzelmeit és meglepően haladó nézeteit, melyeket nyíltan nem mondhatott el és nem publikálhatott (micsoda szenvedés lehet egy költő számára!), levélformában írta meg. öt év alatt 124 ilyen levél született, melyekben M. és P. úr — fiktív személyek — egymással vitatkoznak a korszakról, politikáról, nyelvről, de mindenek1 előtt az irodalomról. Ezek a levelek a humanitás előmozdítására a klasszikus embereszmény és a humánus emberi közösség jellemzőit tartalmazzák. Herder- igazán hitt mindezek megvalósításában. Minden állam fejlettségét és gazdagságát azon mérte le, hogy az miként viseli szívén az egyén kibontakozását, a humanitás lényegét. Azon kevesek, akik előtt Herder neve nem teljesen idegen Magyarországon, bizony nem éppen ránk nézve hízelgő mondásával asszociálnak. A weimari klasszikus ugyanis egyik értekezésében többek között (hangsúlyozom: többek között!) ezt írta: ...a magyarok vagy madzsarok ... itt élnek most szlávok, németek, románok és más népek közt, a lakosság csekélyebb részeként, és századok múlva talán a nyelvük is alig lesz fellelhető.” Nos, ez a kijelentés — s ráadásul német szájból — érthető módon felkorbácsolta a magyar indulatokat. Akik olvastak, beszéltek németül — s a gondolkodók nagy része ilyen volt az utóbbi századokban —, s akik szívükön viselték a nemzet sorsát, erőteljesen tiltakoztak, tűzzel-vassal harcoltak Herder immár szállóigévé lett jóslata, a magyar nemzethalál jövendölése, „népszerűsítése” ellen. Hosszú listát sorolhatnánk ebből a táborból Széchenyi Istvántól egészen Illyés Gyuláig. Dugonics például „szamár németnek” nevezte a weimari klasszikust. Nem véletlenül hangsúlyozom, hogy nemcsak az említett idézet való Herdertől, meg aztán egy szövegkörnyezetéből kiragadott idézet ugye, sosem tükrözheti hűen a mondandóját, az író felfogását pedig még annyira sem. ,SA nyelv az, ami rabul ejti a nép szívét, s vajon nem nagy gondolat-e, hogy magyarok, szlávok, vlachok és megannyi más nép között egészen az ő gondolkodásmódjuk szerint, az ő legsajátabb és legkedveltebb módjukon ültessék el a jólét magvait, ma és. a legtávolabbi jövőben” — írja Herder ugyanabban a művében. S ez a részlet már sokkal közelebb visz az igazi Herderhez, akinek talán semmi sem volt drágább, mint a különböző népek boldogulása, békés együttélése, a humanitás, az emberhez méltó világ megteremtésének sürgetése. S jóllehet, ráijesztett néhány magyar hazafira, de nem alaptalanul, amikor éppen azt fejtegette, hogy azoknak a népeknek nincs helyük Európa jövőjében, akik nem képesek alkalmazkodni á környező országok, társadalmak fejlődéséhez, akik nem tudnak reagálni a kor kihívásaira. Niedzielsky Katalin Gaburek Károly: Csendélet Szente Béla: Vonzások Magasság csak ott terem hol a mélység kioldoz s magába úntalan visszaránt kötés csak ott bomlik szét hol végtelen cédruson ág az ágnak szab biztos arányt a part és a folyó ős szerelme igazán szép csak úgy, csak ott, s coak akkor lehet mikor kérges tükörben önmagunkra néznek a mindig szomjazó földművesük Mucsi József: Útba ejtem önmagam Útba ejtettem önmagam a tegnap esti sétám során. Biccentettem és elinaltam, hogy hazaérhessek korán. Álmomban, aztán, újra láttam ősz hajam és telt alakom. Máskor messze elkerülöm a tájékát is, ahol lakom. Gaburek Károly: Laci bácsi
