Békés Megyei Népújság, 1984. január (39. évfolyam, 1-24. szám)
1984-01-14 / 11. szám
1984. január 14., szombat o unauKnw Vízkő nélküli vezetékek ötven-hatvan millió forint megtakarítást eredményez évente a Fejér megyei Vízművek által Székesfehérvárott bevezetett vízkőképző- dést megelőző eljárás. A városi ivóvízhálózatba a víz- kövesedést megakadályozó polifoszfátos vegyszert adagolnak. Ezzel nem sértik meg a szigorú közegészség- ügyi rendszabályokat, ugyanis a szer ártalmatlan, a víz természetes ízén nem változtat, alkalmas viszont arra, hogy meggátolja a vízkőkép- ződést, vagyis azt, hogy a természetes vízben levő ásványi sók lerakodjanak a csövek, csőszerelvények, fűtő- és hűtőtestek, szivattyúk belső felületén, sőt — ezt a kétéves kísérlet igazolja — a korábban keletkezett, s még nem túl vastag vízkőréteget is leoldja. Alkalmazására azért van szükség, mert a székesfehérvári víz igen gazdag ásványi sókban, s a kiváló vízkő a melegvíz-ellátás költségeit évente csaknem 50 millió forinttal növelte meg: a bojlerek sava- zására lakásonként 233 forintot, a vezetékek cseréjére, karbantartására pedig évente otthononként 314 forintot kellett korábban költeni. Az NSZK-ból vásárolt különleges szert — amellyel Hamburg ivóvizét is kezelik — Székesfehérvár három vízmüvében adagolják a hálózatba nyomott ivóvízhez. A költségek nem magasak, egy köbméter víz kezelése negyven-hatvan fillérbe kerül. A Fejér megyei Vízművek eddig húszmillió forintot költött az eljárás megvalósítására, a szer és az adagoló- berendezések megvásárlására, s ehhez támogatást kapott több országos hatáskörű szervtől, így az OMFB- től, az Ipari Minisztériumtól, az OVH-tól is. Az alkalmazás eredményeként született megtakarításnak — az energia- és karbantartási költségek csökkenésének — a felhasználók, a víz fogyasztói látják hasznát. Az eljárást több — saját kút- tal és vízvezetékkel rendelkező — ipari üzem is alkalmazza már, többek között az Ikarus székesfehérvári gyárában, a nehézfémöntödében és az Albertfalvi Cérnagyárban kezelik a felhasználásra szánt ipari vizet. A szakértők szerint a módszer országos alkalmazásával több milliárd forintot lehetne megtakarítani, hazánkban ugyanis a természetes vizek 40—45 százalékából csapódik ki a vízkő. Hagyományosak, de nem nélkülözhetők A lausitzi hőerőmű kéményei 300 méter magasak. Ez a vidék az NDK energiaközpontja. Az erőmű működtetéséhez szükséges szenet a jelképnek is beillő kémények szomszédságában elterülő külszíni fejtés szolgálja. Az NDK erőműveinek összteljesítménye jelenleg mintegy 20 ezer megawatt. Ennek az energiamennyiségnek 80 százalékát olyan erőművek adják, amelyek barnaszenet tüzelnek el. Az országban 34 külszíni fejtésen bányásznak barnaszenet. A napi kitermelés egyharma- dát az erőművekben hasznosítják. Egyedül a lausitzi erőmű mintegy 100 ezer tonna szenet igényel naponta. A hatvanas években általában 50—100 megawattos turbógenerátorokkal szerelték fel az erőműveket, majd a hetvenes években előbb a 210, később pedig az 500 megawattos turbógenerátorok jelentek meg. Ez utóbbiak kategóriájába tartozik — többek között — a jan- schwaldei erőmű. , A jövő természetesen az atomerőműveké, de amíg ezek hálózata kiépül, a hazai nyersanyagot hasznosító hőerőművek nélkülözhetetlenek maradnak. Miért személytelenül? B izonyos, hogy sokan emlékeznek arra az időszakra, amikor nem kevés munkahelyen már-már a termelés helyett is díszes faliújságokat, dicsőségtáblákat készítettek, a normák túlteljesítésére buzdító jelmondatokat festettek. Ha sok volt a selejt, ha romlott a minőség, ha akadozott az anyagellátás, ha pontatlanok voltak a tervrajzok, mindez bizony akkor kisebb hibának számított, mint a faliújságra tervezett cikk megírásának, a százalékrekordok ismertetésének az elmulasztása. Előfordult, hogy az orvos, a kutató- mérnök munkáját elsősorban nem a gyógyításban, kutatásban elért eredményei szerint értékelték, hanem a faliújságcikkek, rajzok, táblázatok, grafikonok alapján. Mindemellett — a túlzások ellenére — a dicsőségtábla, a legjobb dolgozók népszerűsítése, a hibák nyilvános ismertetése fontos szerepet játszott a termelési feladatok megoldásában, különösképpen pedig a munkaverseny-mozgalomban. Elsősorban ott volt ez így, ahol az értékelés során nemcsak a mennyiséget, a mind magasabbra szökő százalékokat nézték, hanem azt, ami jobbá, szervezettebbé, eredményesebbé tette és tehette a munkát. Azért idézem fel mindezt, mert a termelési agitációt, a munka nyilvános értékelését ma is fontosnak tartom. Időközben természetesen megváltoztak és szüntelenül változnak a követelmények. Jobban a feladatokra, a termelékenyebb munkára, a gazdaságosságra, a minőségre, a nemzetközi színvonalhoz igazodó munkára helyezik vállalatainknál a hangsúlyt. Sok helyütt azonban nemcsak a túlzásokat szüntették meg, de a munka nyilvános értékelését is. Legfeljebb az íróasztal számára készült jelentésekben értékelik, népszerűsítik a szocialista brigádokat, a kiváló dolgozókat, a korszerűsítésben kitűnt újítókat. Pedig ez bizonyára érdekelné a gyár, a munkahely közvéleményét is. Az egyik nagyüzemünkben könnyen áttekinthető grafikonok, táblázatok — ha úgy tetszik, faliújságok — tudatják a dolgozókkal: az adott időszakban hogyan alakult a termelés, melyik műhely dolgozik jobban, melyik rosszabbul, hol gazdaságos, illetve veszteséges a termelés,-milyen mértékben — és miért — változik a gyártmányszerkezet. A szocialista brigádokat külön tablókon értékelik; röviden, világosan, fényképekkel, rajzokkal illusztrálva. A gyár vezetői joggal állapították meg, hogy a gyári közvélemény tájékoztatása jelentősen hozzájárult a korábbi hibák — elsősorban a nem gazdaságos termelés — megszüntetéséhez. V áltozatlanul fontos a munka személyes értékelése, bírálata. A faliújságon is, a termelési tanácskozáson is, és másutt. A munkahelyi gyűlések érdektelensége nemegyszer gyökerezik a személytelen, a mindenkire vonatkoztatható megállapításokban. Jól dolgoztunk, lemaradtunk — mondják —, csak azt nem tudatják senkivel, hogy ebben ki, milyen mértékben részes. Joggal hangsúlyozzuk a túlzásoktól mentes, tárgyilagos értékelések fontosságát. Ez a jelenre, múltra egyaránt értendő. Csak azt szüntetjük meg, azzal szakítunk, ami megérett erre. A munka személyes értékelése, a nyilvánosság tájékoztatása nem tartozhat ezek közé. Földesi József Nyugati utazás — ládában költségvetésünk is nagyobb, a vadászterületünk is csaknem kétszerese a Széchenyiének. Egymás után indulnak a teherautók a határba, a köd könnyű fátyolként borul a vidékre. Földutakon kanyarognak a járművek, erdőszélen, mezőn keresztül haladunk. # A kijelölt területre érve az eligazítást követően mindenki a dolgához lát. A vadászok a hálónál ügyködnek, miközben a hajtok a területet cserkészik. Kifeszülnek a hagyományos nyúlfogó hálók, a középső harmadban a fektetett hálóval próbálnak szerencsét. S amíg megindul a hajtás, jut idő kis terefe- rére, s miközben a „szíverősítő” körbejár — ugyanis most a puskák otthon maradtak — szaftos vadásztörténetek kerülnek „terítékre”. Aztán mindenki elfoglalja a helyét. A szántóról a réten át, az erdő felé haladnak: egy-egy riadt kis állat cikázik jobbra-balra, jelezve: közelednek a hajtők. Aztán felgyorsítja futását és puff! Máris belegabalyodott a hálóba. Némelyikük keserves sírással igyekszik szabadulni szorult helyzetéből, ám vergődése hiábavaló. Persze akad közöttük ügyes is, amelyik időben észleli a feszülő hálót, s átugorja azt. — A Los Angeles-i olimpián indulhatnának — int tréfálkozva a távolodó tapsifülesre a csatorna partján mellettünk meghúzódó gépkocsivezető. Á látóhatáron mindinkább kirajzolódnak a hajtők, a vadak mozgása megélénkül, próbálnak kereket oldani. Az 1300—1400 méternyi háló kevés reménnyel kecsegtet. Középen, ahol a fektetett hálót helyezték el, 20—25 méterenként hasal egy-egy vadász. Amint a háló közelébe érnek a vadak, megemelik azt és hopp: biztos a zsákmány. Onnan ládákba teszik őket, egy-egy rekeszben kettő is szorong. Az első kör eredménye: több mint ötven vadnyúl esett fogságba. seket, a hagyományos nyúl- befogó és fektetett hálók felé, ahol azután foglyul ejtették őket, mintegy háromezret. Az idén különösen szépen fejlett az állomány, mindez a tervszerű vadgazdálkodás eredménye. Az apróvadakat ládákban a MAVAD telepére szállítják, majd innen orvosi vizsgálat után Franciaországba, Olaszországba és az NSZK-ba kerülnek az ottani vér frissítésére. # A két vadásztársaság közös székházának udvarán korán reggel nagy nyüzsgés fogadja az idegent. A vadászok társadalmi munkában, a hajtők pénzért járják a határt, naponta jó néhány kilométert megtéve, sarat dagasztva, széllel, esővel dacolva. — Nekünk az élővadbefogás az egyetlen bevételi forrásunk — mondja az egyik idős vadász. Kertes Imre, a Széchenyi Vadásztársaság elnöke így fogalmaz: — Ez évben mintegy 1,5 millió forint a költségvetésünk, 2 ezer 500 élőfácánt és Hálótelepítés Ezekben a napokban igencsak rossz világ jár a nyúl- nemzetségre. Mindenütt még javában tart a vadászati szezon, s ugyanakkor folyik az élőnyúl befogása is. A gyoHálóban a nyúl maendrődi Széchenyi és Körösmenti Vadásztársaságnál az elmúlt héten rendezték meg a hálós élő befogást. Vadászok és hajtók népes serege zavarta meg nyugalmukat, terelték a tapsifüleezer élőnyulat exportálunk, ezenkívül a külföldiek vadásztatása hozza a gazdálkodáshoz szükséges pénzt. — Nálunk, a Körösmentinél is hasonló a helyzet — folytatja Bakonyi István, a másik vadásztársaság elnöke. — A különbség csupán az, hogy mi mindenből csaknem kétszer annyit fogunk be, a L ádázás Egy szép tapsifüles Teherautón indulunk útra Tíz óra körül indulnak a második körre a hajtók. Ismét van idő falatozásra, szusszanásra. Stílusosan, az elmúlt év utolsó napjaiban lőtt vadlibából készült pecsenyére invitál Vincze Ernő, aki nyolcadik'éve vadász. — Ez volt életemben az első vadliba, amit lőttem — nyújtja át vadászkését, hogy vágjunk, kóstoljuk meg. Mi tagadás ízlik a szalonnával, fokhagymával megtűzdelt, fűszerezett pecsenye. — Nem rossz! — nyugtázza Kertes Imre, miután egy falatot lenyesett, lendületes mozdulattal lekanyarítja a sült egyik combját. A másik vadász nyúlcombbal, nyúlgerinccel kínál, szóval amolyan kisebbfajta bátyusból jött össze. Persze nem sok idő jut a csevegésre. Üj- ból feltűntek a láthatáron a hajtók, előttük nyargalásznak a vadak. S minden kezdődik elölről: hajsza, futás, menekülés, hálóba gabalyo- dás, ládázás. S közben kienged a hajnali fagy, a hajtók csizmáját húzza a sár, a szántáson kipirulva, lihegve közelednek. Eredményes kört zártak ismét. Hozzálátnak a háló bontásához, majd másutt újratelepítéséhez. A ládákat a vadakkal gépkocsira rakják. A platón együtt zötyögünk a telepre. Az ujjnyi résen megvető pillantásokat vetnek rám a nyulak. Nekik mindenesetre most szerencséjük volt, nem puskavégen fejezték be földi és belföldi pályafutásukat, hanem távoli vidéken magyaros virtussal élhetnek tovább — persze, ha szerencséjük lesz. Kép, szöveg: Szekeres András
