Békés Megyei Népújság, 1984. január (39. évfolyam, 1-24. szám)

1984-01-21 / 17. szám

1984. január 21., szombat Egy könyvtár múltja és jelene Kora délután megélénkül az utca. A gimnázium felől diákok csapata közeledik jó­kedvűen, közülük többen be­nyitnak a könyvtár ajtaján. Az előtérben többnyelvű pla­kát; a vitrin alatt kisiskolá­sok rajzai, s még a tanácsi fogadóórák időpontját is megtalálja az, aki belép ide. Nagyjából egységes a könyv­tár belső tere: csupán a fel­dolgozó rész és a zenei könyvtár válik el ajtóval is a tágas, ízlésesen berendezett teremtől, melyben azért pol­cokkal elkülönítették a fo­lyóirat-olvasót, a könyvbön­gészőt, vagy az elmélyült ta­nulmányozásra alkalmas asz­talokat. ......indítópontja... m inden eszmének” Irigyelt könytár a batto- nyai. 1978. szeptember 23., a nagyközség felszabadulásá­nak 34. évfordulója, amely egyben a „Népek Barátsá­ga” Közművelődési és Isko­lai Könyvtár átadásának idő­pontja, maradandó dátum a település életében. Annál is inkább, mert azelőtt — aho­gyan Szakács István, a könyvtár igazgatója mondja — „kritikán aluli” körülmé­nyek között dolgoztak. Mu­tatja, hogy mekkora terüle­ten : a mostani épületnek csu­pán töredékén, a művelődé­si ház 65 négyzetméterén tá­rolták a felnőtt könyvállo­mány nagy részét, hiszen a nyolc négyzetméteres, salét- romos raktár csak temetője volt a könyveknek. Igaz, kü­lön gyermekrészlegük is mű­ködött, de ez sem dicseked­hetett jobb körülményekkel. Pedig Battonyán hagyo­mány a könyv szeretete. „Volt idő, amikor az egész város és vidéke intelligenciá­ját tagjai közé sorolta. Gyúj­tó- és indítópontja volt min­den eszmének. Fennállót már a szabadságharc gyászos perceiben ...” — írta a Bat- tonya és környéke című tár­sadalmi hetilap. Az első ol­vasókör, amely 1850. körül alakult, 10 éves fennállás után megszűnt. A lakossági igény azonban hamarosan újat hívott létre, amely egész a felszabadulásig mű­ködött. A könyvtári élet ez­után különböző egyesületek­ben született újjá, majd lét­rejött az első népkönyvtári letét. A közművelődési könyvtárral együtt fejlődött ,az iskolai hálózat is. Ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy olyan közös könyvtárat hoz­zanak létre, amely községi és iskolai célokat egyaránt szol­gál. Így épült fel — persze nem ilyen egyszerűen — a mai korszerű intézmény. A Népek Barátsága elnevezést kapta, hiszen ebben a há­rom nemzetiségű nagyköz­ségben mindig is kultusza volt e barátság ápolásának. Hemzetiségi klubkönyvtárak A nemzetiségi közművelő­dés egyébként sajátosan ol­dódott meg Battonyán. A délszláv és a román klub­könyvtár az anyanyelvi mű­velődés bázisa; mindkettő a művelődési ház égisze alatt, ám önállóan működik. Délután a battonyai könyvtárban — Ide összpontosul a nem­zetiségi olvasói élet is — tá­jékoztat a könyvtár igazga­tója. — Sokan csodálkoznak azon, hogy nálunk nincs nemzetiségi könyvállomány. De miért ne ott tartsuk a könyveket, ahová Valóban eljárnak a román, a szerb anyanyelvűek? Ahol talál­kozhatnak, próbálhatnak csoportjaik, ahol a nyelvet ismerő pedagógus irányít­hatja klubéletüket? Termé­szetesen nem szakadnak el tőlünk, hiszen hetente talál­kozunk, viszik tőlünk az új nemzetiségi könyvek jegyzé­két, amelyből mi rendeljük az általuk igényelt könyv­anyagot, csakúgy, .mint az idegen nyelvű folyóiratokat. Mindkét klubkönyvtár ön- ' álló épületben működik. A mintegy ezer kötet mellett lemezjátszó, tévé, rádió, bi­liárdasztal biztosítja a kel­lemes időtöltést. Gyakran kerül sor egy-egy kulturális rendezvényre, TIT-előadásra, író-olvasó találkozóra. A művelődési ház a fenntartó, a könyvtár fizeti a klub­könyvtáros tiszteletdíját. A szervezésben önállóak, szak­mai segítséget viszont mind­két helyről kapnak. így a sok bába közt sem vész el a gyermek ... Kern csak könyvtár Ez a korszerű közművelő­dési intézmény, amelyhez hasonlóval kevés nagyközség dicsekedhet a megyében, nem csak könyvtári célok­ra készült. Vajon az eltelt néhány év alatt hogyan si­került eleget tenni egyéb feladatainak? Szakács István elsősorban az iskolákkal ki­épített kapcsolatot említi. — Éves tematikát készí­tünk, amelyben egyaránt sze­repelnek a tananyagot előse­gítő és a szórakoztató fog­lalkozások. Az iskolák tan­teremhiánnyal küzdenek, ezért gyakran tartják itt fa­kultatív és rendhagyó órái­kat, de rendszeresen jönnek ide a napközisek, sőt még óvodai foglalkozásoknak is helyet adunk. Lapozgatjuk a múlt évi naplót: filmvetítés a cigány- kérdésről, felszabadulási sakkemlékverseny, rajzszak­köri foglalkozás, színházi előadás, irodalmi est... Mindez arról tanúskodik, hogy nemcsak a gyerekek­nek, hanem a felnőtteknek is kínálnak programot. A művelődési ház rendezvé­nyeihez a helyet adják, s részt vesznek a szervezésben is. ,Mi nem selejtezünk’ — Intézmény nincs gon­dok nélkül — szögezi le az igazgató, s máris eloszlatja azt a tévhitet, amely szerint nem lehet problémája egy ilyen korszerű intézmény­nek. — Berendezés, alapterület tekintetében „verjük a me­zőnyt”, de a személyi ellá­tottságunk már nem éppen ideális — folytatja. — Saj­nos, igen nagy a fluktuáció. Nem tudunk túl magas ösz- szeget fizetni, így — ha a kezdőből gyakorlottabb mun­katárs lesz — előfordul, hogy „elcsábítják”. Nevel­tünk mi már könyvesboltve­zetőt, ifjúsági ház igazga­tót... Jelenleg, nincs szak­emberünk, aki a feldolgozó munkát végezné. Aztán a másik: emelkednek a könyv- és papírárak, ám marad a költségvetés, összesen 47 ezer forintból kell ellátnunk a felnőttek és a diákok könyvigényét. Nagyon meg kell néznünk, miből meny­nyit vásárolunk. Nálunk nincs selejt! Az „üresjárato­kat” azzal töltik a könyvtá­rosok, hogy ragasztgatják a könyveket. Jó lenne, ha az áremelkedéseket nem érez­nék meg ennyire a könyvtá­rak! Annakidején kísérletnek szánták az egységes közmű­velődési és iskolai könyvtár kialakítását. A hallottak, lá­tottak alapján úgy tűnik, Battonyán sikerrel járt ez a kísérlet. Gubucz Katalin B Kritika januári számáról A folyóirat új számának élén Köpeczi Béla művelődé­si miniszter írása olvasható, aki az MSZMP művelődés- politikai irányelveinek meg­jelenése óta eltelt negyed- százados kulturális fejlődés főbb tapasztalatait és idő­szerű tanulságait elemzi. Eh­hez csatlakozik a Nemes Nagy Ágnessel készített in­terjú, amelyben a kiváló költőnő az írók közéleti sze­repéről alkotott felfogását fejti ki. E két hazai megnyi­latkozás külföldi párhuzama­it villantja fel Tadeusz M. Jaroszewski professzor elemzése a lengyelországi kulturális küzdelmekről, va­lamint a hazánkban is igen népszerű szovjet író, Bulat Okudzsava nyilatkozata. A hazai kulturális közvé­leményt foglalkoztató vitaté­mákat érintő publikációk so­rában különös figyelemre tarthat számot Radnóti Sán­dor és Sik Csaba írása, akik Juhász Ferenc életművének értékeléséről fejtik ki — egymással élesen szemben álló — véleményüket, Her" cég Árpád tanulmánya, amely az 1938-ban jelentke­zett elsőkötetes költők tel­jesítményeit elemzi igen kri­tikusan, valamint Czimer Jó­zsef szubjektív hangvételű eszmefuttatása a majdani Nemzeti Színház feladatairól. Az irodalomkritikai rovat ezúttal tanulmánykötetek szemléjét nyújtja — több hazai és külföldi szerző mű­vét értékelve —; a színházi és filmkritikák sorából Bódy Gábor „A kutya éji dala” és Spiró György „Az imposz- tor” című alkotásának elem­zése válhat ki szélesebb kö­rű érdeklődést. Mélyponton a felnőttoktatás December 20-án Békésen, a megyei tanács művelő­dési osztálya ülést tartott a járási-városi művelődési osztályvezetőknek. Az ülés első részében Róta Pál, me­gyei felnőttoktatási vezető szakfelügyelő ismertette a résztvevőkkel a felnőttokta­tás helyzetét megyénkben. Mint megtudhattuk, az álta­lános iskolai felnőttoktatás hasonló mélyponton van, mint 1969—70-ben. Országo­san is és Békés megyében is. Megyénkben jelenleg 220-ra tehető a felnőtt általános is­kolások száma. Tudni kell azonban, hogy az 1980-as népszámlálás adatai szerint Békés megyében a 15 éves­nél idősebb és 49 évesnél fiatalabb korosztályban 29 ezer embernek nincs meg a nyolc általánosa. Ha figye­lembe vesszük, hogy 1970- ben 81 ezer ember nem ren­delkezett nyolc osztállyal 15 —49 év között, vagy a fej­lődést az 1941-es adathoz viszonyítjuk, amikor a me­gye lakosságának mindössze négy százaléka végezte el az elemi iskola hat osztályát, akkor semmi okunk sincs szégyenkezni. Ennek ellené­re, s az egész országban ta­pasztalható megtorpanástól függetlenül, lemaradásaink vannak az országos átlagtól. Olyannyira, hogy ’49-hez vi­szonyítva a lemaradásunk nőtt. Mert még ’49-ben hat százalékkal maradtunk el az országos átlagtól, jelenleg nyolc százalék a különbség. Mi az oka ennek a visz- szaesésnek? Ráta Pál, a problémakör alapos ismerője a pozitív előzményekig la­poz vissza. — 1972-ben egy tanácsülé- si határozat adott lendületet a felnőttek beiskolázásának. A községekben operatív bi­zottságok létesültek azzal a célzattal, hogy minden vá­rosban és községben legyen dolgozók iskolája. Volt olyan év, “hogy a megye öt váro­sában és 56 községében mű­ködött dolgozók iskolája. Mi pedagógust mindenhová biz­tosítottunk. Például 1973— 74-ben 3 ezer négyszázötven­négy jelentkezővel indultak be ezek az iskolák. Persze, egy határozat ehhez kevés lett volna. A ’70-es évek­ben a vállalatok rájöttek, hogy a felnőttoktatás a gaz­daságirányítás lényeges ré­sze. Ügy gondolták, az álta­lános iskolai, valamint a szakmai képzés és tovább­képzés hosszabb távon ható tényezők, egyenlő értékű a tárgyi beruházással, üzem- szervezéssel, sőt, túlnő azo­kon fontos társadalompoliti­kai szerepe következtében. 1977-től az üzemek nagy ré­szénél az a nézet vált dön­tővé, hogy segédmunkásra is szükség van. Az üzemeknek kezdett nem szívügye lenni a felnőttoktatás ... — Gondolom, további visszaesést okozott az ötna­pos munkahét. Hiszen növe­kedett a hétköznapok mun­kaóraszáma. — Az általános iskolák­ban már mélyponton vol­tunk. Itt-ott ennek a hatása nem érződött különösebben. Érződött viszont a középis­kolákban. A felnőttek okta­tása — mivel a nappali ta­gozatok délelőtti foglalkoz­tatása tovább tart — később kezdődik. Emiatt az utolsó órákat a vidékről bejárók nem várhatják meg. Ráadá­sul bevezettük a szakközép­iskolások levelező tagozatán a kétnapos oktatást. Ettől vártuk az oktatás színvona­lának javulását. A vállala­tok, intézmények azonban nemigen tudják két napra elengedni dolgozóikat. Így, míg az első nap látogatott­sága nyolcvan százalék, a második napé mindössze húsz. A vállalatok nyilván nem kötelezhetők, hogy két napot biztosítsanak a dolgo­zók iskolába járására. Van­nak munkahelyek, ahol ez a legnagyobb jóindulat mel­lett sem megoldható. Csök­kentő tényező az utazási költségek növekedése is. De nem könnyű a pedagógusok helyzete sem. A megye fel­nőttiskoláiban öt főhivatású és 338 óraadó pedagógus ta­nít. Ez utóbbiak, a nappali tagozaton megnövekedett óraszám miatt, a gyakori hetedik, nyolcadik óra és a szakkörök után természete­sen már fáradtak. Stabil ok­tatói gárda kialakítása a megnövekedett feladatok el­végzésére csak úgy lehetsé­ges, ha e munkát vállaló pe­dagógusok erkölcsi és anya­gi megbecsülése növekszik. Többek között azért is, mert más anyagot más módszer­rel kell oktassanak, mint a nappali tagozaton. — Mi történt annak érde­kében, hogy a felnőttoktatás kimozduljon a mélypontról? — Párt- és SZOT-határo­zat született, hogy a fel­nőttoktatás helyzetén javít­sunk. Ám minden javaslat, határozat annyit ér, ameny- nyit abból a vállalatok őszintén és segítőkészen tá­mogatnak. Ahol a dolog szívügy, mint például az Orosházi Üveggyárban, amelyben ’72 óta minden évben indul dolgozók általá­nos iskolája, vagy a MÁV művelődési ház, mely veze­tőjének partnerei a MÁV vezetői, és támogatják, hogy a dolgozók be tudjanak jár­ni hetente kétszer az iskolá­ba, és ugyanez elmondható a Békéscsabai Konzervgyár­ról, ott sikerül úrrá lenni a nehézségeken. Szinte re­ménytelen azonban azokkal az üzemekkel erről tárgyal­ni, akiket jelentős tőkésex- port-kötelezettség tart állan­dó készenlétben. Vagy ho­gyan oldható meg az .okta­tása a vízügyi dolgozóknak, akik lakott településektől ki­eső munkahelyen tevékeny­kednek. Tudomásul kell ven­ni azt is, hogy a nyolc osz­tályt el nem végzett dolgo­zók jelentős része Békés megye kiterjedt tanyavilágá­ban él, valamint az eldugott kisközségekben. Őket egy­szerűen képtelenség mozgó­sítani. Ez utóbbiakat, s má­sokat is, otthonához köti a háztáji. Ezért a 29 ezer ál­talános iskolát el nem vég­zett dolgozó jelentős száza­léka a beiskolázás szempont­jából reménytelen eset. Az említett nehézségek ellené­re a felnőttoktatás kimozdí­tása a mélypontról nem ele­ve lefutott mérkőzés. Hogy a néha elkeserítő kudarcokon túltehessék ma­gukat a felnőttoktatás szer­vezői és pedagógusai, ahhoz bizony nem kevés hit és lel­kesedés szükséges. A József Attila lakótelepen meghir­detett dolgozók általános is­kolája mindenesetre jó ötlet volt. Több mint kétszáz név­re szóló meghívót küldtek ki a Szervezők. A foglalko­zások időpontja délután fél 6 ... lett volna. Merthogy egyetlen jelentkező sem volt... U. T. MOZI Kína-szindróma Szindróma magyarul any- nyit jelent; tünetcsoport. Az a bizonyos „Kína-szindróma” — ahogyan azt James Bridges azonos című ameri­kai filmjéből megtudjuk —, a következő: ha egy atomre­aktor biztonsági berendezé­sei felmondják a szolgála­tot, nukleáris üzemanyaga iszonyatos hőtermelés köze­pette átfúródhat az egész földgolyón, és (miután Ame­rikával szemben Kína talál­ható) ott tör felszínre, el­képzelhetetlen katasztrófát okozva. A film egyik kriti­kusa azt írta, hogy ezt és más, az atomreaktorokkal kapcsolatos műszót, jelensé­get „becsületszóra” kell el­fogadnunk, hiszen nem ér­tünk hozzá. Nos, a „Kína- szindróma” állítólagos (fel­tételezett, kitalált, lehetsé­ges?) jelenségével is ugyanez a helyzet, de végül is nem erről szól a film. Hogy ma­napság nem vagyunk éppen érzéketlenek a nukleáris energia felszabadításának különböző módozatai iránt, az tény. Minden képzeletet fölülmúlható pusztulás és pusztítás végtelen variációi terhelik fantáziánkat, kever­ve a valóságos tények és el­képesztő víziók képeit, fo­kozva a szorongást, hogy mit tehet az ember ebben a szélsőségek irányába rohanó világban önmagáért, a jö­vőért ? Mondhatnánk tehát, hogy James Bridges filmje (me­lyet 1978-ban készítettek, és öt év után jutott el hozzánk) olyan film, melyet látni kell, és (ha akarjuk, ha nem) ál­lásfoglalásra készteti a né­zőt. Mondhatnánk, de nem mondjuk, mert nem így van. Ez a film nem késztet állás- foglalásra, nem is indít el bennünk olyan gondolatsort, hogy „ami van, az nem jól van úgy”. Nagyon is egy­szerű (vagy inkább leegy­szerűsített) az alapsztori, melyben az egyik oldalon ott áll a profitéhes és felelőtlen hatalom, a másikon pedig a lelkiismeretre ébredő kisem­berek egynéhánya, jelen esetben egy tévériporternő (Jane Fonda alakítja meste­rien, megjelenése pillanatá­tól érte izgulunk) és egy atomreaktor üzemvezető mérnöke (Jack Lemmon az 1979-es cannesi filmfesztivál nagydíját kapta), aki tudja, aki rájön, aki tehetetlensé­gében „nyilatkozni akar” mindarról, amire rájött, amit tud: ez persze lehetet­len, ezt el nem érheti, mert a hasonló esetekre kiképzett kommandó martalócai meg­ölik . . . Máris arra tehet­nénk a voksot, hogy politi­kai krimit látunk, aztán meg arra, hogy valamiféle ka­tasztrófa fii met? Hogy mivé szerette volna fejleszteni az alapsztorit a rendező, és for­gatókönyvíró társai, sajnos, nem derül ki. Az igen, hogy nem is krimi ez, és nem is katasztrófafilm, sokkal in­kább valami „profi módsze­rekkel”, szinte tökéletesen összehozott két mozis óra, amikor felzaklatják a nézőt olyan történettel, mely meg­eshet, ha úgy vesszük, de szó sem lehet ilyesmiről, ha úgy vesszük... Igen, ennyi kérdőjel húz­za le James Bridges szár­nyalni kívánó filmjét, mely- lyel mégis elér egyfajta üze­netet, kiáltást, figyelmezte­tést: vigyázni az útra, mer­re haladunk, merre me­gyünk tovább. És azért már ez is valami, és nem felesleges. (s—n)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents