Békés Megyei Népújság, 1983. december (38. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-24 / 303. szám
NÉPÚJSÁG 1983. december 24., szombat o Karácsony fényei Csillogó este... A házak világos ablakaiból meghitt nyugalom és melegség árad az utcákra. Karácsony van. Most, a szeretet óráiban a föld különböző égtáján élőknek egy a gondolata: karácsony békéje legyen a világ békéje, s ne csak e szép napon, hanem tartson időtlen időkig. Moszkva, London, Párizs, Budapest és a világ többi nagy városának fényei az emberiség életörömét, népmilliárdok boldogságvágyát fejezik ki. Őrizzük e fényeket magunk és gyermekeink boldog, békés karácsonyaiért, jövőnkért. Az ENSZ elnöki székében Beszélgetés egy diplomata életútjárél A magyar Ki kicsoda? nem ismeri Hollai Imrét. Ezzel szemben magam tapasztaltam, hogy az ENSZ székhazában nagykövetek és teremőrök egyaránt messziről köszöntik és elnök úrnak szólítják. Ö az egyik legismertebb magyar diplomata, amióta a közgyűlés 37. ülésszakának elnöke volt. Milyen mérföldkövei vannak annak az útnak, amelyik idáig vezetett? Erről az útról, állomásairól New Yorkban beszélgettem Hollai Imre külügyminiszter-helyettessel. — Az első állomás talán az einstand volt... — Ezt a szót csak a Pál utcai fiúkból ismerem ... — Az én időmben viszont az einstand azt jelentette, hogy valaki inasból segéddé vált. Tehát ha az ember kitanult egy szakmát, megszerezte a segédlevelet, akkor einstandot tartott, és mindazok, akik addig tanították, koccintottak vele, szaktárssá fogadták, felnőttként kezelték ... Persze, amikor én műszerészsegéd lettem, ez a koccintás szerényre sikerült, mert sem pénz, sem hangulat nem volt hozzá. — Mikor történt? — 1943 februárjában. Részletezzem? — Munkásként meddig dolgozott? — A fizikai munkát tulajdonképpen már hatéves korban elkezdtem, mert anyánk egyedül nevelt minket, de mint műszerész 1949. január 16-ig dolgoztam. Akkor irányítottak más pályára. — A Külügyminisztériumba? — Az első jelentősebb elbeszélgetés során katonai pálya került szóba. Lehet, hogy ezért restellnem kell magamat, de azt mondtam: elvtársak, én annyi szomorú dolgot láttam a háborúban, hogy nem érzek kedvet ehhez a hivatáshoz ... Meg aztán arra gondoltam, hogy továbbtanulok, és talán mérnök lesz belőlem. Megjegyzem, a tanulási vágy erősen megvolt bennem, mindenféle brossúrát elolvastam, tanfolyamokra jártam, beiratkoztam a középiskolába ... Az első elbeszélgetést azonban újabbak követték, és végül a külügybe kerültem. Először futárszolgálatra osztottak be. Mitagadás, nem nagyon tudtam akkor, mi a külügyi munka; tréfásan úgy szoktam mondani, hogy valójában nem értettem azt sem, mi a különbség az útlevél és a vízum között. — És a külügyi „einstand'’? Mikor volt? — Ilyenre nem került sor. A külügyi pályát hamarosan a minisztériumon kívül folytattam, 1949 nyarán ugyanis átkerültem a pártközpontba, 1951-ben pedig a pártfőiskolán folytattam tanulmányaimat. — Közben nyelvet is tanult? — A középiskolában kezd-, tem el az angolt. — S hol tanulta meg? — Én* nem hiszem, hogy egy idegen nyelvet felnőtt fejjel tökéletesen meg lehet tanulni. Azt mondják, jól beszélek angolul, és az elmúlt években sokszor többet érintkeztem ezen a nyelven, mint magyarul, de szerintem per- fektül egy másik nyelvet nem lehet elsajátítani. — E nyelvterületre, ha jól tudom, 1956-ban került. Egyben ez volt első külszolgálata. — 1955-ben, amikor felvettek minket az Egyesült Nemzetek Szervezetébe, ismét a Külügyminisztériumba helyeztek, hogy 1956 tavaszán diplomataként kijöhessek New Yorkba. — Milyen érzés-élmény volt minden külföldi gyakorlat nélkül, 1956-ban, ellenséges környezetben rögtön egy országot képviselni? ' — Roppant nehéz dolog volt, ezt röviden el sem lehet mondani. — Hány éves volt akkor? — Harminc. S a misszióvezető helyetteseként az első tennivaló az volt, hogy egyáltalán felállítsuk a képviseletet. A fiatalságon, tapasztalatlanságon kívül azonban más is volt, ami különösen bonyolulttá tette a helyzetet. Csak jelzésszerűen mondom: otthon, a pártban akkor már megkezdődött a „cikk-cakk”; Moszkvában épp, hogy véget ért a személyi kultusszal leszámoló XX. kongresszus, és mi a New York Times-ban olvastuk az úgynevezett titkos előadói beszédet. Az ország, ahová kerültem — akkor így mondtuk — az imperializmus fellegvára volt, és tény, hogy aktívan ügyködött a szocialista Magyarország társadalmi rendjének aláásásán. A legelső munka talán jól jellemzi a légkört, számomra mindenképpen nagyon emlékezetes marad: 1956 áprilisában az ENSZ gazdasági és szociális tanácsa a következő napirendi pontot tárgyalta : kényszermunka a szocialista országokban . .. Így kezdődött, de ennél sokkal rosszabb volt, ami azután következett, hiszen néhány hónap múlva Budapesten kitört az ellenforradalom. Ma talán kevesen emlékeznek rá: az úgynevezett magyar kérdés vitája 1962-ig tartott, és nekem ebből sikerült a javát kifognom. Mit mondjak? Mi minden voltunk itt, csak nem megbecsült diplomaták vagy köztiszteletben álló úriemberek. Főleg azután, hogy nem álltam be a sorba, nem szajkóztam, amit az ellenforradalmárok mondtak, meg azért, mert — most már nem titok — nem hajtottam végre azt, amit Nagy Imre idetáviratozott, hogy Magyarország semleges, kilép a Varsói Szerződésből és ehhez kéri az ENSZ támogatását. —Az utóbbival nem keveset kockáztatott, hiszen számolnia kellett azzal, hogy ha a dolog kitudódik, ottmarad, saját kormánya támogatása nélkül... — Én ezt a konfliktust úgy oldottam fel magamban, hogy mint diplomata, a Magyar Népköztársaság alkotmányára esküdtem fel, nem pedig egy miniszterelnökre, akinek egyébként nincs is joga, hogy egymaga döntsön ilyen fontos kérdésekben. Fiatal fejjel ez, azt hiszem, merész „elhatározás volt, de a történtek engem igazoltak. — A politikai harc azonban folytatódott... — Valóban. Olyannyira, hogy kétségbe vonták mandátumunkat, naponta szid- tak-gyaláztak, provokációkat szerveztek ellenünk, reggelig tartó ülések folytak ügyünkben a Biztonsági Tanácsban ... — Talán ez jelentette az iskolát a későbbi, magasabb szintű diplomáciai tevékenységhez ... — Nem állítom, hogy ilyen iskola nélkül valaki nem lehet jó diplomata, de számomra ez az időszak az életem részévé vált és olyan tanulságokat segített levonni, hogy nehéz helyzetekben is helyt lehet állni, és vállalni kell a rizikót . . — Hogyan tudott — egyáltalán: "hogyan tud egy diplomata — a folyosón azokra ránézni, akik az ülésteremben a legdurvább szitkokat szórták rá? — Előfordult, hogy az, aki valóban szinte a felmenőági rokonokat szidta, utána meghívott egy italra és azt mondta, ne haragudj, nem tehettem mást. Az egyik banánköztársaság diplomatája például egyszer kerek-perec bevallotta: ha nem szavazna Magyarország ellen, az USA nem venné meg az ország fő exportcikkét. Egyébként még ideológiai, politikai ellenfeleinknek is gyakorta mondogatom, hogy van egy közös célunk: ha azt akarjuk, hogy megmaradjon ez az embernek nevezett faj, módot kell találnunk arra, hogy ne lőjjünk egymásra... Ha nem beszélünk, még messzebb távolodunk egymástól. A dialógus nem azt jelenti, hogy el kell fogadnunk egymás álláspontját, csak legyen az ember any- nyira nyitott, hogy meghallgassa a másikat. Ha ez megtörténik, a következő lépés az lehet, hogy az egyik fél a saját helyzetéből nézve is megértse a másik álláspontját. Tehát beszélnünk kell, vitatkozni, érvelni, még akkor is, ha az érdekek kibé- kíthetetlennek látszanak. — Ezt a jelenre is érti? — Feltétlenül. S én ezért is tartom különösen fontosnak az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Ismeretes, hogy sokszor bírálják az ENSZ-et alacsony hatékonyságáért, a határozatok végre nem hajtásáért ... Ez valóban gond, de nem szabad elfelejteni, hogy bármennyire is válságos a helyzet, ez olyan fórum, ahol a legnagyobb ellenfelek is beszélhetnek, beszélnek egymással. Olyan szervezet, amelyben valamennyi állam ki tudja fejteni véleményét, álláspontját a felmerülő problémákról. S ez nem kevés. — Ön az ENSZ-közgyűlés előző ülésszakának az elnöke volt. Hogyan sikerült a rengeteg érdeket tiszteletben tartania úgy, hogy közben saját országát is képviselje? — Valójában nemcsak hazám érdekeit, hanem a szocialista országokat is képviseltem, s úgy kellett dolgoznom, hogy erre a szélesebb értelemben vett közösségre se hozzak szégyent. Meg persze, magamra se. Az alapállásom az volt, hogy igyekeztem megérteni az egyes államok problémáit — még akkor is, ha nem tudtam azokat elfogadni. S arra törekedtem, hogy a vita legalábbis ne nehezítse a tárgyalások kibontakozását. — Hogyan illeszkedett be ebbe a vegyes szerepkörbe, ahol' — úgy tudom — állandó testőre is volt?... — Igen, volt, meg olyan hatalmas kocsim is, hogy a feleségem első alkalommal megkérdezte, hova kell ülni benne... De mindez egy funkciónak szólt és nem a személyemnek. Hiba lenne, ha az ember ezeket összekeverné . . . Nézze, én nagyon fontosnak tartom, amit időnként régi újpesti munkatársaim, meg azok mondanak, akik hosszú ideje ismernek, hogy Imre. te nem változtál, ilyen voltál műszerész korodban, nagykövetként, meg közgyűlési elnökként is . . . Számomra ez az elismerés. — Külföldön mennyi időt töltött összesen? — Harmincnégy év külügyi szolgálatnak mintegy a felét éltem más országban. — Ez alatt, gondolom, egészen sajátos életformát alakított ki. — Hát, igen, ilyenkor az ember a kiskertjét elhanyagolja ... — Van? — Igen. S előfordult, hogy repülőgépre szálltam, amikor pedig éppen ásni kellett volna. A decemberi ásás meg — úgy mondják — nem használ se a földnek, se a deréknak ... Na, de ami a lényeget illeti: a külföldi élet nem könnyű. Odahaza, ha az ember mérges, a meccsen kikiabálja magát, vagy rosz- szabb esetben a családjával, munkatársaival morgolódik, itt azonban egyiket sem tudja csinálni. A külszolgálat sok feszültséggel jár, nem beszélve az állandó készenlétről, hiszen itt 24 órás szolgálat van, és a diplomata nem mondhatja, hogy lejárt a munkaidőm. — Mégis, mit Lehet tenni a feszültség levezetésére. Ezt úgy is kérdezem, mint kül- szolgálatos... — Semmit, önfegyelemre van szükség, és szilárd, belső meggyőződésre. Ezt 1956- ban tanultam meg, amikor először jöttem rá: az ellenfél fő célja az, hogy kiborítsa az embert. Egyébként pedig az alapállás, azt hiszem, az kell, hogy legyen: ha az ember vállalt valamit, azt tisztességgel csinálni kell. S végül is, a Magyar Népköz- társaság képviselete nem kényszer, hanem nagyon megtisztelő megbízatás. Csák Elemér Hollai Imre (középen) az ENSZ-közgyűlés 37. ülésszakának elnökeként első beszédét tartja a béke szükségességéről. A képen balra Pérez De Cuellar ENSZ-főtitkár, jobbra pedig William Buffum főtitkárhelyettes ül (Fotó: MTI Külföldi Képszolgálat — KS)
