Békés Megyei Népújság, 1983. november (38. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-19 / 273. szám

1983. november 19-, szombat NÉPÚJSÁG KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Időszerű gondolatok a bécsi török parancsnoki sátornál A múzeumi propaganda legjobb osztályzatát kiér­demlőén korabeli, zsákmá­nyolt török parancsnoki sá­tor állt 1983 májusától a bé­csi Karlsplatzon. A Burg déli szárnyának falán, a Josefsplatz szomszédságában a lengyel származású II. Já­nos Pál pápa leplezte le a szövetséges és a lengyel csa­patok vezére, (Sobieski) III. János lengyel király 1683. szeptember 12-i hadi sikerének emlékművét. Az üzleti világ kihozta, többek •közt, az 1683—1983 feliratú, jubileumi kávékeveréket. A specialitásból a fáradt ván­dor ingyen kortyolhatott a Mariahilferstrassen, a rek­lámpultnál. Az osztrák főváros ünne­pelte a militáns, hódító isz­lám felett háromszáz évvel ezelőtt Bécsnél aratott dön­tő győzelmet. A központi rendezvény a történeti ki­állítás a Künstlerhausban (Művészházban) és a Histo­risches Museum der Stadt Wien-ben (Bécs várQs Tör­téneti Múzeumában) május­tól októberig. Magyar szem­pontból kétségtelen ez utób­bi a legjelentősebb. A jubileumi ünnepséget kísérő jelenségekből, meg­nyilatkozásokból kitűnik az átlagemberek gondolkodá­sának befolyásolásában el­ért eredmény, ti. hangsúlyo­zása annak, hogy a török támadással Nyugatot ért veszély lényege a keresz­ténység hódolása, térveszté­se lett volna. A győzelem eredménye is az elsősorban, hogy a Stephansdom (István- templom) tornyára nem tűz­hette ki az oszmán a félhol­dat. Az ismételten hallható summázatból soha nem tet­szik ki a keresztény Nyugat eltűnődése, miszerint valami közük volna a félhold Buda tornyaira felkerüléséhez, ottmaradásához oly hosszú időn át. Mi több, ma is ki­cseng a Habsburg-udvar- ban sugallt vád, üzenet a magyar történelem számlá­jára: „nem a magyarokon múlt a török nagy veresége Bécs alatt, a magyarok nem vették ki részüket az _ osz­mánellenes küzdelemből”. A szemrehányás régi fogantatá- sú, gátlásokat nélkülöz, s tendenciózus sugallása Nyu- gat-Európa nagyobb terüle­tein folyik. Pedig a történeti tényeket tapintva vélhetjük: ha Budával egyazon időben Bécs is török kézre került volna, a török hódoltság ko­ra Magyarországon nem tart százötven évig. Nemcsak azért kell oda­figyelnünk 3 törökellenes küzdelem ügyére, mert még nálunk is akad bevégezm való — pl- még hallható a gyulai várkapitány. Kerecsé- nyi László „áruló”-vá, „kis- hitű”-vé degradálása, amint azt a kortársak szájába adta a harcokat segítségnyújtást mulasztva távol figyelő Habsburg Miksa király _ —, hanem, mert a mi történel­münk írásáról van szó. Ezt nekünk kell bevégeznünk, régi manipulálás, a méltat­lanná vált tendenciák kiik­tatása mellett. Bennünket nemcsak ostromolt a török, hanem hódoltatott is másfél századon át, s a kiűzésének jubileumi időszaka nálunk közelít. Egy évvel (1686) fe­jezi ki a beidegződés a fel­szabadító küzdelmeket, holott 16 éves időszakról van szó: 1683—1699-ig. A mi jubileumunk elé kí­vánkozik néhány gondolat, melyek elhanyagolása fény­űzés volna, még akkor is, ha teljességgel figyelmen kívül hagynánk a nyugati térben hallható szemrehá­nyást. A háromszáz éves ju­bileum jó alkalom az eled­dig nyomatékot nem kapott történeti összefüggések hang- súlyozására. A törökök XVI. század eleji magyarországi hadjá­ratainak hátterében a Habsburg—francia rivalizá­lás áll. Francia érdeket is érvényesít a török sereg Mohács mezején és a Bécs megtámadására ez idő tájt tett kísérleteivel. A nemze­ti nagyiét mohácsi temeté­sét követő négy évtizedben „a keresztény Nyugat bás­tyájáéként vérzett el Temes, Szolnok, Drégely, Esztergom, Gyula, Sziget vára, s nagy csellel lett oda Buda. A nemzetek feletti dinasztia koronás fője, Habsburg Mik­sa, a „bécsi király” 1568. február 17-én békét kötött II. Szelim szultánnal, a tö­rök birodalom Balkánra elő­retolt új központjában, a Hadrianopolis átkeresztelé­séből lett Drinápolyban. A török javára kialakult hatá­rok mellett a két fél a tü­zérséggel támogatott na­gyobb hadjáratok mellőzését ígérte. Miksa a béke zálogá­ul évi 30 ezer arany fizeté­sére kötelezte birodalmát. Ezzel alakzatot vett a ma­gyar szempontból annyi ke­serűséget hozó Habsburg po­litikai gyakorlat. A függet­lenségét vesztett magyar ál­lam maradék északi és nyu­gati területein is illetékes, nemzeti kérdést nem ismerő dinasztia, a spanyol területe­ket is magában foglaló bi­rodalom belső követelmé­nyeinek alárendelte a ma­gyar ügyet. A békekötést célnak tekintve ragaszkodott a status quóhoz, a magyar ügyet feláldozva, akkor is, amikor a nyilvánvalóan meggyengült török kicsípte a birodalomba bemanipulált Magyarországból Egert, Ka­nizsát, Váradot. Az a bizo­nyos „keresztény Nyugat” — amelynek a magyarok bás­tyájául ajánlkoztak — érzel­mektől mentesen viszonyult, s büntetett, amikor a Ma­gyarországban gondolkodók önálló lépéseket tettek. Meg­írt témánk Zrínyi Miklós a vasvári béke után, a bécs­újhelyi justizmord, s az eper­jesi mészárszék. Ami Bécs török ostromát és a korabeli magyar veze-. tő személyek kapcsolatát '1- leti, a tömény tapasztalatok okán fejükben nem a Habs- burg-birodalom fővárosáért aggódás, hanem inkább a nemzeti önrendelkezés visz- szaszerzésének gondolata járhatott. Ki vitathatná en­nek evidenciáját. Ámde, midőn a törököktől körülke­rített Bécs patkányait kezdte már megenni, magyar kéz fegyvert nem emelt rá. A nekünk címzett szemrehá­nyást tekintve erről is szól­nunk kell. A magyar államiság ma­radványainak emlékét őrző két fejedelemség — a por­tával szemben függésbe kényszerült felvidéki Thö- köly-féle és az erdélyi — nem vett részt Kara Muszta- fa negyvezír bécsi ostrom­zárában. A népi bölcselet pályáját hosszabbították meg magatartásukkal a politika felé: „A lovat egy ember is a vályúhoz vezetheti, de száz sem kényszerítheti, hogy igyék is belőle”. A Habsbur­gok börtöneit megjárt Beth­len Miklós írta le azt a ked­vetlenséget, kibúvási szándé­kot, amely eluralkodott a kényszerített fejedelem, Apa­fi környezetében, mikor megérkezett a porta kemény parancsa, az erdélyi hada­kat a törökök bécsi táborá­ba rendelő. 1683. augusztus 22-én a már ott tartózkodó moldvai és havasalföldi fe­jedelem fogadta elsőnek a Bécstől nyugatra elfekvő tö­rök táborban Apafit, aki a nagyvezírrel folytatott ta­nácskozáson elérte hadi né­pének visszabocsátását Er­délybe. A Sobieskivel kap­csolatot tartó Thökölyt Apa­fi seregének Bécs alól elvo­nulása után, augusztus 27-én rendelte seregével magához Kara Musztafa, de a kuruc fe­jedelem nem csatlakozott az ostromzárhoz, Pozsony kör­nyékén maradt. 1683. szeptember 12-én a Bécsi-erdő dombjairól alá­zúdult az egyesített sereg, a Bécsben körülzártak pedig kitörtek. A két tűz közé ke­rült török sereg vereséget szenvedett. Másnap a len­gyel király Te Deumot mon­datott Bécsben, aztán a nagyvezír seregét a Duna mentén üldözve Lotharingiai Károly seregével együtt ok­tóber végén elfoglalta a Habsburgoknak Esztergo­mot. A szultán Belgrádban ki­végeztette Kara Musztafa nagyvezírt (ugyanott vé­gezte életét, ahol az elvonu­lás ígéretével becsapott gyu­lai kapitány, Kerecsényi), Habsburg Lipót császár pe­dig béketárgyalást kezde­ményezett a török portánál. Bár létrejött már az Eszter­gomot is magában foglaló hídfő, a magyar király még most sem döntött az ország felszabadítása mellett. Sze­rencsére a szultán nem haj­lott a békére, mire 1683 no­vemberében Bécsben a hábo­rú folytatásának pártja ke­rült túlsúlyba. A következő év tavaszán XI. Ince pápa szorgalmazására és pénzfor­rásaira támaszkodva a Habsburg-birodalom, Velen­ce és Lengyelország részvé­telével létrejött a „Szent Li­ga”, azzal a céllal, hogy Ma­gyarországon és a Balkánon felszámolják a török ural­mat. Ennyi a történet magva. Külön fejezet, keserves tör­ténet az 1683—1699-ig folyt ún. felszabadító háború. A magyarok eközben és ezt kö­vetően kapták az igazság- posztó Habsburg-kézből a di­nasztia örökös királyságát kimondató döntés elfogadta­tását az 1687. évi magyar or­szággyűlés által; a volt hó­doltság fegyverrel hódított „új szerzemény”-nek nyil­vánítását, és 1849. október 6-át. Ha ilyen a büntetés, milyen a Sobieski népének adott jutalom, a hála? Rész­vétel Lengyelország felosz­tásában, a tömegre lövetés. Krakkó, a Sobieski tetemeit őrző város bombázása 1848 tavaszán, Lengyelország Habsburg-birodalomhoz ju­tott részén. Túldramatizálás nélkül ennyi illeti a Bécs török ost­romának jubileuma körül bennünket ért szemrehá­nyást, a történelemhamisí­tást. Végezetül külön, megnyug­vással szólhatunk a bécsi Művészházban és a városi történeti múzeumban rende­zett kiállításról. Az osztrák, a magyar, a török és más nemzetbeli muzeológusok, il­letve múzeumok közreműkö­désével összeállított anyag a Habsburg-időkben született beállításoktól mentesen, reá­lisan informál. Komplex ké­pet ad a szakma magas szín­vonalán. Nemcsak anyagá­ban igen gazdag — másfél ezer katalogizált tárggyal —, hanem felvonultatja a ki­fejezés és a jelenítés válto­zatos technikáját is. Zavar­ba is jöhetnénk, amikor a közelítő magyarországi ju­bileumi rendezvényre gondo­lunk, csakhogy nálunk mind­máig a törököktől hátraha­gyott miliő is él a fürdőkben és egyéb létesítményekben, beleértve az általuk kiürí­tett várakat is. Dr. Virágh Ferenc Ravasz Erzsébet: Kapu I: 1 . i JEVGENYfJ JEVTUSENKO FOTÓKIÁLLÍTÁSA A MOSZKVAI FOTÓMŰVÉSZEK SZAKSZERVEZETI BIZOTTSÁGÁNAK SZEBk^ÉSpEN INST MUZEUM, BUDAj Ll983.OKT.29.-ld Kitekintés Jevtusenko fotográfiái Budapesten Emlékszem arra a Jevtu- senkóra, aki stadionnyi em­ber előtt mondta versgit. Mi­csoda frenetikus élmény le­hetett! Tízezreknek verset mondani! És micsoda ver­seket! És micsoda áramkör alakulhatott ki ott a költő és az embertömeg között?! Emlékszem erre a Jevtusen- kóra, mert felejthetetlen ez a Jevtusenko. Ha elém ke­rültek, mindig elolvastam a verseit, könyvtárakban la­poztam kötetekbe, hogy kap­hassak valamit abból a láz­ból, ízből, szellemi gyönyö­rűségből, amelyekben tízez­reket volt képes részesíteni. Megszerettem a költészetét, és értem a gondolatait. Aztán hosszabb ideig ke­vesebbet olvastam róla is, meg tőle is, s mint az a na­pokban kiderült: oka volt, hiszen Jevgenyij Jevtusenko keresztül-kasul bejárta a vi­lágot, és nemcsak verseket írt, hanem fényképezett is. Igen, fényképezett, mert nyilván múlhatatlan vágyat és indítékot érzett arra, hogy ne csak szavakban, ha­nem képekben is megörökít­se á pillanatok kitágítható varázsát, hogy elmesélje ké­pekkel is, hol járt, mit lá­tott, mit tapasztalt. Kiállítása nyílt Budapes­ten, az Ernst Múzeumban, a moszkvai fotóművészek szak- szervezeti bizottságának rendezésében. Rengeteg kép: fekete-fehérek és színesek, mondhatnám úgy is, hogy útiképek, melyeken az egyetlen fontos és lényeges: az ember. Ha egészen pon­tos akarok lenni, akkor azt kell írnom, hogy az utca em­bere, hiszen látható: Jevtu­senko (mint fotográfus) ak­kor érzi jól magát, ha ott sétálhat az emberek között ismerős-ismeretlen utcákon, tereken, városokban. Így hozta el Budapestre szibé­riai, grúziai, mongóliai ké­peit, Japánban, a Fülöp- szigeteken, Párizsban, Lon­donban, Belgrádban (re­ménytelen felsorolni!) meg­örökített pillanatképeit, négy világtáj emberarcaiban a tekintetek örömsugarát, a bánat mélységét, a mindig más és más ember annyifé­leségét, ahány a fűszál a mezőn, a levél a fán . . A nem mindennapi kiállí­tás katalógusában Jevtusen­ko írta a bevezetőt. Idézet innen: „Az objektív az érző ember kezében sosem szenv­telent objektív. A fotómű­vészet a fényképezettek gyónása, azok halhatatlan­sága, akik mellett a festé­szet megállás nélkül megy tovább. Azok néma mono­lógja, kik nem kaptak szót az irodalomban . . . Vannak fotók, amelyek célja a hír­adás, hasznosságuk közis­mert. Vannak amatőr fény­képek, amelyek segítségével az emberek úgy teszik kel­lemesebbé időtöltésüket, hogy miközben családjuk tagjait vagy turisztikai lát­ványosságokat kapnak len­csevégre, művészkedhetnek kicsit ... Ha ez sikerül ne­kik, a fényképezés múzsája áldó kézzel simítja meg a dilettánsok homlokát, akik nem is sejtik, hogy ha csak egy pillanatra is, nagy mű­vészekké váltak . .. Miért kezdtem el fényképezőgép­pel fényképezni, miután a verseimmel már eddig is fényképeztem? Mert a fény­képezés olyan nyelv, ami­nek nincs szüksége fordí­tásra.” Lehet, hogy a szokásosnál hosszabban idéztem a kiál­lítótól, de erre a pár mon­datra feltétlenül szükség volt ahhoz, hogy elénk ál* jón Jevtusenko, a fotográ­fus is, aki — íme — azért fotózza az utca emberét, mert méltónak érzi őket a halhatatlanságra . .. Mert sajnálja, hogy senki sem veszi észre őket, pedig ők a Minden, ők az Ember. Szédületes kavalkád Jev­tusenko több száz képe az Ernst Múzeum falain, para­vánjain. Mennyi ember! És mind más, és mégis mind azonos valamiben, talán ab­ban leginkább, hogy élni és boldogulni szeretnének. Képtelenség kiemelni egyet-egyet, olyan ez a ki­fogyhatatlannak tűnő kép­sor, hogy együtt igazodnak egyre erősödő szimfóniává, hogy külön-külön is suga­lmaznak, megfognak, megra­gadnak, de együtt ritkán át­élt élménnyel jutalmazzák a betérőt. Azt a bizonyos bevezetőt ezzel a két mondattal zárja a költő: „A fotóművészet a jelen és a jövő filozófiájá­nak kiszakíthatatlan része. Az ember fényképezőgéppel már régóta nem magányos." E két mondat birtokában kell ezután fotókiállításokat néznünk. Nem másképp, csak lényeget-keresőbben. És ha nem találunk rá a kiállítók „lényegére", ha nem sejtjük meg, miért is vállalkoztak a fényképező­gép-kattintgatásra, akkor baj van. Akkor csak játék, szórakozás az egész, lélek nélkül. Jevtusenko szerint: időtöltés. Persze, az is kell, de a fotóművészet mégis­csak több valamivel. Leg­alább annyival több, mint a költő Jevgenyij Jevtusenkó- nál az. Sass Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents