Békés Megyei Népújság, 1983. október (38. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-22 / 250. szám

1983. október 22., szombat

o

miauéi«*

bába Mihály:

A hontalan

Az utolsó pillanatban ugrottam fel a vicinálisra. Rögtön az ajtó mellett szabad volt a pad, leültem. Velem szemben egy idős paraszt néni nyugtatta kezét a szatyrán. Amikor megmozdult a vonat, egy nagy fekete bukszából elővett egy karórát, megnézte.

— Pontosan indulunk — mondta. — Mostanában pontosabbak a vonatok.

Vállat vontam. Aztán tekintetemet újra a nénire kaptam.

— Olyan gyakVan utazik a néni, hogy ennyire tudja?

A nagy bukszát elrejtette -szatyrában, amit körülölelt, mint egy' gyermeket.

— Gyakran bizony, mert én hontalan vagyok.

Érthetetlenül bámultam rá. Hogyan? Hontalan? Magyar- országon? Vagy csak huncut kodva ugrat, gondoltam. De tekintete nyugodt volt. árnyéka sem rejtőzött benne a viccelődésnek.

— Hogyhogy hontalan?

— Hát csak úgy, hontalan, otthontalan.

— Nincs családja?

A néni elmosolyodott, hüvelyk- és mutatóujjával végigsimított ajkán.

— Jaj, dehogynincs! öt gyermeket neveltem én fel Békésben. Most mind itt él Pesten, no meg Pest környékén.

A mosoly kibújt ráncai közül, arca tükrözte a boldogságot. Döbbenten néztem rá.

— Ugye nem érti? Nem is csodálom. Ritka sors az enyém — mondtif egy pillanat múlva, amikor látta, hogy arcomról nem tűnik el a csodálkozó kétkedés. — Mondom, öt gyermeket neveltünk fel. De öt évvel ezelőtt meghalt az uram, s vesztemre azon az őszön én is leestem a lábamról, valami kórt elkaptam, úgyhogy hónapokig nyomtam az ágyat. Jöttek a gyerekek haza. persze, hogy jöttek, hol az egyik, hol a másik egykét napra. Mert akkor már mind itt dolgozott. Az is különös, hogy mind mesz- szire röppent a szülői fészekből. Előbb a középső fiú jött fel, az aztán mint a mágnes, húzta maga után a többit. Mire észbe kaptunk az urammal, már csak ketten voltunk. Baj nem volt. fiatalabbak voltunk, a munkát is bírtuk. Haném az uram halála után az a néhány hónap, amit betegen töltöttem az ágyban kornya- dozva, az bizony rettenetesen hosszú volt. Csak töprengtem. hogy mi is lesz én- velem. A gyerekek nem szaladgálhatnak le állandóan Pestről, mert nekik is megvan a maguk baja. A szomszédasszony se gondozhat örökké, az is olyan vén. mint én vagyok. Nem marad más, be kell mennem az otthonba.

Egy pillanatra elhallgatott, ölében megigazította szatyrát, amit egy pillanatra sem engedett el, aztán egy leheletnyi örömmel a hangjában folytatta:

— Karácsony előtt jobban lettem. Mire lejöttek ünnepelni a gyerekek, már fel is keltem, örültem, hát hogyne örültem volna, hogy ott vannak köröttem. Csak később fogtam gyanút, ( hogy mind ott van. Mert' minden ünnepre jöttek, de hol az egyik, hol a másik. Egyszerre? Soha. Csak nem vagyok halálomon, hogy leszaladtak? Ki tudja, mit írt nekik az orvos?! Elszomórod- tam, de nem szóltam, vártam. Ünnep első napján, délután, amikor csak úgy ültünk, beszélgettünk, az unokák meg kint az udvaron, a kertben szánkóztak a nagy hóban, azt mondja a kisebbik lányom: mama, ez így nem mehet tovább. Egyikőnk se tud itt lenni magával állandóan, de azt se várhatja el tőlünk, hogy ott rettegjünk, hogy mi van a mamával, nehogy úgy járjon, mint Bencéné. akit egy hét múlva találtak meg holtan az ágyában, amikor rátörték az ajtót. Megmondom őszintén, pityeregni kezdtem, hogy megemlítette azt a szomorú esetet. Ha ez a sorsunk, mondtam a lányomnak. Na. lett erre hadd- elhadd. hogy így, hogy amúgy, a sorsot is lehet irányítani. Egyszerre beszéltek a lányaim, a fiaim, a menyeim, a vejeim. Befogtam a fülemet, felét sem értettem annak, amit mondtak.

— Elrontották az ünnepi hangulatot — jegyeztem meg.

— El. el, alaposan. És jó. hogy így történt. Azt mondja az idősebbik fiam: mama. a házat eladjuk, a pénzt beteszi a takarékba, jön velünk, egy percre sem hagyjuk magára. Hol az egyi- kőnknél, hol a másikónknál fog lakni, ameddig jólesik. Szóval körbe-körbe-kariká- ba. A házra már vevő is van. Úgy, gondoltam, és mondtam is: szóval eladnátok a fejem fölül a tetőt.

Nem úgy van az, a ház fele az enyém, az apátok részére meg haszonélvezetem van. Arról lemondok, azt eladhatjátok máris, de az enyémet nem. Jaj. de nem akarom untatni hosszú történettel — nevetett. — Mire lámpát gyújtottunk és becsalogatták a gyerekeket az udvarról, beláttam én is. hogy jobb a békesség, hogy nincs értelme az én makacskodásomnak, mert ki tudja, hogy kilábalok-e még egy betegségből. Szóval beleegyeztem.

— Eladták á házat, szétosztották a pénzt egymás között, kocsit, meg isten tudja mit vettek rajta, és a néni most rneg hontalan — mondtam csipkelődve.

—■ A pénz fele megvan. A másik felét meg én osztottam szét. Nem elfajzott gyerekek. Jól keresnek, szépen élnek. Még a Laci fiam is. akinek nem sikerült az első házassága. No. szóval a tavaszt én már az idősebbik fiaméknál töltöttem, a nyarat a lányomnál, az őszt a kisebbik lányomnál. De minek folytassam, vándorlók egyik gyermekemtől a másikig. Nem vagyok sokáig egyiknél se. hogy meg ne

unjanak. Mert azt nem szeretném. ha láb alatt lennék. Az a szerencsém, mondom, hogy mind itt a közelben lakik. Nem kell sokat vonatozni.

Vidám hangú kalauz kérte a jegyeket. Amikor rápillantott a nénire, majdnem harsányan felnevetett:

— Jó napot, Mariska néni, már megint költözik?

— Letelt az idő, fiam, megyek tovább.

— És most melyik gyermekéhez?

— A lányomhoz. A kisebbikhez.

— Hej, de jó sora van magának, Mariska néni. Csak utazgat, élvezi az életet.

— Ahhoz már öreg vagyok. Meg aztán mit is tehetnék, utazni muszáj, hontalan vagyok, fiam.

— Hontalan? — nevetett a kalauz. — Maga. Mariska néni, akinek annyi otthona van, ahány gyermeke?! Még ilyet! — csattogtatta jegylyukasztóját, s nevetgélve lépett tovább.

— Jó ember — intett a néni a kalauz után. — Ha nincs utas, leül mellém, és elbeszélgetünk. És én úgy szeretem, ha meghallgatnak. A gyermekeimnek nincs idejük, rohannak, örökké csak rohannak. Néha egy hét is eltelik, hogy szót váltunk, hogy elbeszélgetünk.

Zökkent a vonat, fékezett. A néni kinézett az ablakon, aztán gyorsan felállt.

— Én már itthon vagyok. Minden jót — búcsúzott sietve.

Huszonöt éve halt meg Johannes R. Becher, német költő, esszé- és prózaíró, irodalomszervező, a német emigráció legjelentősebb folyóiratainak (Die Internationale Literatur, Deutsche Blätter, Das Wort) szerkesztője, a Sinn und Form című, ma is igen népszerű irodalmi folyóirat alapítója. 1950-től volt a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának tagja, pár évig a Művészeti Akadémia elnöke, 1954-től haláláig az NDK művelődésügyi minisztere.

Az előkelő müncheni polgári családból származó Johannes Robert Becher — apja elismert jogász volt — egész életét az igazi nagy, forradalmi változások jellemezték, akárcsak a kort, a társadalmat, amelyben élt, alkotott. Óriási döntések és átalakulások jegyében született életművet hagyott hátra. Mindvégig párhuzamosan' írt és látott el magas állami, társadalmi funkciókat. Egyik tevékenysége se szorította soha, átmenetileg sem, háttérbe a másikat. Nemzeti díjjal, Nemzetközi Lenin-béke- díjjal tüntették ki. hogy csak a legnagyobb elismeréseket említsük.

Kultúrpolitikai tevékenységével jelentősen hozzájárult az NDK létrehozásához 1949- ben. A megbízatást a nemzeti himnusz szövegének megírására úgy fogta fel, mint egyfajta bizonyítékot arra, hogy a szépírói és a közéleti tevékenység összeegyeztethető. ..Felegyenesedve a romok közül és a jövő felé tekintve” — így kezdődik a himnusz, s ez a kép egyaránt vonatkozik az új állam születésére és a költő egyéni programjára.

Becher első regénye, a Búcsú.' Vilmos császár korát, a fasizmus gyökereit ábrázolja, boncolgatja. A főszereplő összeütközésbe kerül családjával, majd végleg hátat fordít osztályának, a hanyatló polgárságnak. Ez a családregény sok önéletrajzi vonást visel magán.

A prózától hamar a lírához fordul Becher, s a német expresszionizmus jelentős képviselője lesz. Társadalmi elégedetlenségét, a nacionalizmus és a háború elleni dühét fejezi ki verseiben; s rajongva, patetikus víziókban énekli' meg az új ember és az új világ közeledtét.

Igazságot és testvériséget jövendöl. Legismertebb kötetei ebből a korszakból a Bukás és diadal, illetve Az új költemény. Üdvözli a forradalmi munkásmozgalom erősödését, s első külföldi költő, aki verset ír az októberi forradalom tiszteletére.

A nácik hatalomra jutása után emigrációba kényszerül Csehszlovákiából, Franciaországból, végül a Szovjetunióból figyeli az eseményeket, tanítja, vigasztalja, lelkesíti haladó gondolkodású honfitársait, a vele együtt érzőket és gondolkodókat. Tizennégy kötete jelenik meg ezalatt. Előszeretettel fordul a klasszikusokhoz, Goethe és Hölderlin műveiben találja meg, amit a jelen valóságában hiába keres. Írásait a szülőföld utáni elégikus vágy, a legnemesebb német hagyományok, kulturális kincsek iránt érzett felelősség hatja át. Hazatérése után fontos állami tisztségeket lát el, sorra jelennek meg verseskötetei, esszéi, beszédei, kultúrpolitikai értekezései, naplója. öregkori líráját az egyszerűség, a klasszikus forma, a tudatosan vállalt küldetés, szócső-szerep —, hogy fűdként hajoljon az ellentmondások fölé — jellemzi, ötszázhatvan szonettjéből álló válogatásának nagy része költészetének csúcspontja.

Maga Becher saját ars poeticáját két dologgal jellemezte. s szerinte költészete ebben különbözött leginkább a kortársaiétól, s egyben az irodalom lehetőségeit is ekét vonásban látta: „1. Amikor a lírikus önmagát adja, tulajdonképpen évszázadának problémáit ábrázolja. Ezalatt önmagának, a költői személyiségnek olyan reprezentatív jellemmé kell nőnie, olyan orgánummá, amelyben a korszak önnön költői alakjára lel. 2. A költőnek nem csupán a költészeten belül, hanem annak szűk határain túl is meg kell védenie ars poeticáját. Az én társadalmi tevékenységem, vagyis ahogy én dolgozom, feladatomat ellátom, az nem más, mint költészetvédelem. Akármi vagyok is, csak egyetlen ügyet szolgálok, a költészetet, mint magasabb életformát, mint az emberiség legmagasabb létezési formáját. Mert annyira, mindennél jobban szeretem a költészetet.”

Niedziclsky Katalin

Cs. Uhrin Tibor: Mese a dombtetőn (tűzzománc)

Költő és kultúrpolitikus

Emléksorok Johannes R. Becherről

Honismereti munka Battonyán

A szülőföldhöz, a hazához való ragaszkodás, a hazaszeretet elmaradhatatlan, elhanyagolhatatlan része az önismeret. Egy-egy településnek (mint közösségnek) az önismerete legszembetűnőbben a honismeretben testesül meg: az önismeretért született akciók láncolata alkotja a honismereti mozgalmat. A közel negyedszázados hazai honismereti mozgalom Battonyán is meghozta a maga gyümölcseit. Igen korán, talán már az induláskor ráéreztek a mozgalom battonyai munkásai is, hogy a honismeret legfontosabb elemei lehetnek azok a jeles események, amelyek a közösség múltját bekapcsolják a nép, a nemzet történetének egyetemes áramába.

Ezen a nyomon elindulva hozzáláttak az 1891-es agrár- szocialista zendülés részletes feltárásához. Ez az esemény hazai történetünk XIX. század végi fontos csomópontja. De hogy egy-egy esemény, ebben az esetben az 1891-es zendülés ne elszigetelt társadalmi és történeti (sőt gazdaságtörténeti) háttér nélküli krónikává szürküljön, a battonyai honismereti munkások egy „soro- zat”-ról gondoskodtak, elindították a Battonyai Füzeteket. melyből napjainkra 25 látott napvilágot, sok-sok áldozatot, makacs kitartást követelve a vállalkozóktól. 1891 az egyik, 1944 a másik sarokköve a mozgalomban részt vevők tevékenységének. 1944. szeptember 23-a, Bat- tonya felszabadulása (jelképesen) a szabad, független és demokratikus néphatalom létrehívásának lehetőségét hordozza. Az előző alkalomhoz is, az utóbbihoz is hagyományos rendezvények kapcsolódnak. Mondhatjuk úgy is, hogy Battonyán mindig történik valami — ha egy-egy évforduló kínálja magát!

S mert a településeket nem a hasonlóságok, hanem a különbözőségek jellemzik, avagy a valamiben való kiválás, kiemelkedés, elhatárolódás; ezért a battonyai lokálpatrióták a fent emlegetett történeti csomó-, illetve fordulópontot jól és célszerűen akarták kihasználni. Esetükben, éppen a már emlegetett, hazai történetünk szempontjából is kiemelkedő (1891-es és 1944-es) események eleve kizárják annak veszélyét, hogy valamiféle befeléfordulás, provincializmus vessen gátat a jó értelemben vett, országosan is jegyzett társadalmi akcióknak, általában honismereti törekvéseiknek. Éppen fordítva, minden apró vagy sikeresebb eredmény, amelyre büszkék lehetnek a batto- nyaiak, valamiként belekapcsolódik egy országos vérkeringésbe.

S még nem is szólottunk arról, hogy Battonyán irr)- már évszázadok óta élt együtt három etnikum, a román, a szerb és a magyar. Ezek a nemzetiségi csoportok, bár a XX. század elejére vitathatatlanul a magyar domináns volta jutott érvényre, mégis kölcsönösségükben, egymásra hatásukban igen érdekesek. A lokálisan el sem különült szer- bek és román családok miként őrizgették nemzetiségi jellegzetességeiket? Hogyan érvényesült a kölcsönösség, az egymásrahatás? Mindez persze egy dél-aföldi, volt Csanádi (most Békés megyei) mezővárosi rangon is funkcionált település adta gazdasági, jogi háttér előtt. Egy színes, néprajzi szempontból változatos népi kultúra, népi termelői gyakorlat jellemző Battonya parasztságára.

Ha tehát összevetjük adatainkat, nevezetesen azt a

tényt, hogy a Dél-Alföld forrongó, lázadozó agrárproletariátusa Battonyán (is) példát mutatott a bele-nem- nyugvásra, a bátorságra, az elkeseredettségből fakadó cselekvésre; hogy a több nemzetiségű paraszt-társadalom nem kerülhette el a lassú integrálódást, s hogy szerencsés történeti véletlenként is felfogható 1944-es primátust, nevezetesen azt, hogy Battonya térségében léptek először magyar földre a szovjet alakulatok; s hogy nem véletlen folytán közöttük akadt olyan battonyai, aki a felszabadítókkal, közöttük harcolva érkezett haza, szülőfalujába; — elengedhetetlen kötelezettséget rótt a honismeret munkásaira már az induláskor, 1960-ban. Innen az elkötelezettség is, a Battonyai Füzetek sorozat szerkesztőinek hite, hogy jó úton járnak, amikor lépésről lépésre, füzetről füzetre dolgozzák fel e gazdag, sokirányú múltat! Szeletenként! Persze ehhez kapcsolódott a román és szerb nemzetiségi klubok több évtizedes tevékenysége is. Felszínre hozni a népi kultúra, a folklór értékeit, s visszaadni valamit abból új környezetüknek. Műsoros estek, országos bemutatókon való szereplések jelzik a megtett utat. De lassan gyérül annak a generációnak a sora, amely aktív

részese lehetett a történelmünket befolyásoló eseményeknek. illétve kihal az a paraszt-generáció, amelyre még a népi hagyományok megélése, s annak átörökítése volt a jellemző.

Ilyen előzmények, és ilyen kényszerítő körülmények hatására vetődött fel (nem először!) a battonyai hely- történeti gyűjtemény létrehozásának elodázhatatlan feladata! Egy olyan közösség történeti, néprajzi, régészeti, s (újabban) képző- művészeti emlékeit begyűjteni. megmenteni, amely a leírt módon kapcsolódik hazánk történetéhez, amely a nemzetiségi paraszti közösségek megismertetéséből is részt kérhet. Helytörténeti, néprajzi, régészeti tárgyak és képzőművészeti hagyaték (Molnár C. Pál) egymás mellett! Miközben ügyelnünk kell, majdnem iskolás módon a pontos „anyakönyvezés”-ükre. Egy részletes és gazdag adattár kiépítése tehát nélkülözhetetlen; napjainkra ez lehet a gerihce egy helytörténeti gyűjteménynek. Cél az. hogy az egyes tárgyakat ajándékozó családok (személyek) kerüljenek be okmányaik. fotóik. emlékanyaguk révén is a helytörténeti gyűjtemény adattárába. A tárgyak, mondjuk egy favilla mögött is ott kell

lennie a család paraszti (vagy nem paraszti) hagyományanyaga begyűjthe- 1ő szeletének.

Múzeumi szabályoknak megfelelő nyilvántartást vezetnek a tárgyakról; s minden tárgy mellett megjegyzések. amelyek visszautalnak a használó, az ajándékozó család (vagy személy) életére, társadalmi szerepére; arra a csoportra, amely a tárgyat létrehozta, használta. S lassan kibontakozik (éppen egy alapos és gondos adattár segítségével) a battonyai helyi ipar. a helyi kereskedelem, a művelődéstörténet. az egyházak művelődést pártoló (nemegyszer kezdeményező) tevékenysége, a politikai pártok, a sportolás történetének színes tablója.

Feladat lehet megőrizni a község, a település sokarcú- ságát, a jeles eseményekkel kapcsolatos tárgyi és szellemi emlékeket: egy-egy

jeles személyiségnek (ha úgy tetszik, Battonya szülöttének) személyes munkásságát reprezentáló együtteseket. Nem egy-egy ember erőfeszítése, hanem egy közösség áldozatvállalása eredményeként jöhetett létre Battonyán is a helytörténeti gyűjtemény; állhatott össze eddigi anyaga, s gyarapodhat a jövőben is.

Dr. Bencsik János