Békés Megyei Népújság, 1983. október (38. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-22 / 250. szám

Lánya és az otthont adó unoka, Peer József segíti az emlékképek felidézését. A régmúlt események áradó sodrát nem könnyű az idő medrébe visszaterelni. Az évek könnyen elmosódnak, összekeverednek, hogy aztán valahogy mégis visszatérjenek eredeti helyükre. Mert Juliska néni — özvegy Fazekas Istvánné — még jól emlékszik élete sorsfordulóira, pedig most ünnepli századik születésnapját.

— Még a nagyanyámra is emlékszem, fiam — mondja, s a zsadányi időkről beszél, ahol született és gyermekkorát élte.

— Hat osztályt jártam, ahogy akkoriban szokás volt. Jól tanultam, sok egyest kaptam, mert akkor az volt a legjobb jegy.

A három gyerek közül ő volt a legidősebb, nem csoda hát, ha hamar munkára fogták.

— Segítettem, amit tudtam. Még a lovat is hajtottam, ha kellett. Volt munka elég.

Bál Zsadányban. Az idő homályából élesen kirajzolódik ez a néhány órás szórakozás. Járták a „rendes táncot” — mert Juliska néni szerint csak a csárdás a rendes tánc —, s itt ismerkedett meg a nagyszalontai fiatalemberrel. Fazekas Istvánnal.

— El sem maradt azután. Hetente kétszer járt Zsadányban, ilyenkor mindig eljött hozzánk is. Sűrűbben találkozni nem is lett volna illendő.

Éppen hogy a tizenhetedik évét betöltötte, megkérték a kezét. Igent mondott . . .

— Emlékszem jól az esküvői ruhámra, a karcsú rék- lire, s hogy miként ráncolódott a szoknyám. A hajam, amit addig két hosszú copfban hordtam, kontyba tűzték, mert ez volt szokás, ha valaki férjhez ment.

Nagyszalontára került a fiatalasszony, és mint a lánya elmondja, nem is akárkihez. Férje nagyanyja nem volt más, mint Arany János nővére.

— Nem volt könnyebb itt sem az életem. Sok jószág volt a ház körül, és azzal sok munka. Mennyi kenyeret sütöttem akkoriban! Ha- jaj! Volt. hogy éjfélkor keltem dagasztani. A tizenkét kenyeres teknő máig is fenn van a padláson. De jó is volt a kenyér! Akár két hétig is ehettük. A kis cipókat. a lángost. a kalácsos

kenyeret máig is emlegetik az unokáim.

A három gyerekből kettőt korán elveszített. Juliska lányában máig is sok öröme van.

Mikor a férjem négy évig odavolt a háborúban, még az aratás is az asszonyokra maradt. Kasza, kapa, főzőkanál . . . Azt sem tudtuk, melyikhez kapjunk.

Ha sebesülten is, de végre hazajött a férje, akit 1949- ben veszített el végleg. Nem volt könnyű elhagyni a régi hajlékot, ezért csak 1964- ben adták el a kis házat, akkor jött az unokájához.

— Szeretem az édességet, a csokit meg a nápolyit különösen. Eszek is eleget belőle. Hogy mit szeretek csinálni? Römizni a lányommal, tízfilléres alapon, meg tévét nézni. Különösen a focit, azt kedvelem. No, meg a gyerekműsorokat.

Peer József, amint kikísér minket, mosolyogva megjegyzi:

— Látják? A nyelve, az nem öreg. Szerencsére jó egészségben van, csak a lába rogy meg néha-néha, de hát csoda? Százévesen? Egyébként ilyen az egész család. Hogy csak egy példát mondjak, a dédanyám százhét évig élt.

*

Juliska néni hétfőn ünnepelte szűk családi körben a nem mindennapos születésnapot. Jó egészséget kívánunk mi is neki!

Nagy Ágnes Fotó: Kovács Erzsébet

Született száz éve Zsadányban

Onhonunkról van szó

Békés megye bútorboltjainak adottságai enyhén szólva kedvezőtlenek. Nívós bútoráruház nincs a megyében. Van viszont néhány olyan bútorelárusító hely, ahol a bútorok minden eltöltött nappal hónapokat öregedhetnek. Ráadásul ezekben a poros, sötét depókban a bútorok valós értéke, esztétikuma megbecsülhetetlen, s a néha nyugati minőséggel is versenyre kelő garnitúrák csak kókadoznak előnytelen környezetükben. S a kirakatos bútoráruházak is inkább árulkodnak önnön helyzetükről, mint a bennük található árukról. A gond országos. Néhány megyeszékhely ugyan bír már kiállítóterem színvonalú Domus-áruházzal. ám a bútorok bemutatásának lehetőségeivel ezekben sem élnek igazán. Hogy milyen

az ideális bútoráruház,

abban hamar egyetértünk Hugyecz Pállal, a békéscsabai bútoráruház igazgatójával.

— A bútoroknak legalább akkora tér kell, mint ahová szánják őket. A vásárló így láthatja, az adott készlet befér-e a lakásába, vagy csak bezsúfolódik. Mi kénytelenek vagyunk minél többet megmutatni választékunkból, mert a becsomagolt áru még annyira sem tájékoztat, mint a kényszerűen sűrűn elhelyezett. Persze a hely csak az első lépés. Esztétikus elrendezést, a kiegészítő elemek, vagyis a szőnyegek, falvédők, függönyök, világítótestek, egyéb dísztárgyak kiválasztását és elhelyezését lakberendezőnek kell irányítani.

— Mégis próbáljuk meg most lehetőség szerint esztétikailag megbecsülni a bútoráruház kínálatát. Tekintsünk el a hátrányos helyzettől! Az elmúlt hónapokban többször is végiglátogattam a megye bútorboltjait. A készlet itt is, másutt is nagyon kiegyensúlyozatlan.

— Nem mindig azt kapjuk, amit szeretnénk. A leg- keresetteb bútorok közül jó, ha 50 százalékra kapunk visszaigazolást. Bár tagja vagyunk a Domus-tanácsnak, ezen a forgalmazó ágon keresztül kapjuk a bútort, igényeinket csak a nagyáruházak kielégítése után veszik figyelembe.

A bútorokat végignézve nincs nehéz dolgunk a minősítésben. Az viszont meglepő, hogy ugyanaz a (jó nevű) gyár miként képes minősíthetetlent és osztályon felülit is produkálni. A bútorok jelentős része nem tervezők elképzelései alapján valósulnak meg, és létük indoka, hogy olcsók és vevőre találnak, ám az egy cégjelzés alatt látható szélsőségekre még sincs magyarázat.

— A kispénzű emberek keresik ezeket a termékeket — mondja a bútoráruház igazgatója.

Igazat kell adjunk, bár bujkál bennünk a gyanú, hogy az esetek nem is jelentéktelen százalékában más indoka van gyártásuknak. Egy hibás szemlélet nem engedi kipusztulni a néha vég- hetetlenül ízléstelen, ám olcsó bútorokat. Mert

számoljunk csak!

Bútort az emberek 80 százaléka hitelre vesz. S ha az egyik bútor ára 18 ezer, a nívósabbé 28 ezer, az 5 ezer forintnyi különbség a 40 százalék befizetésénél legfeljebb 2 ezer forint, s a maradék 3 ezer oszlik el 18 hónapra, ami havi 150 forint többlettörlesztést jelent. Ugyanilyen elenyésző a különbség az ifjú házasok 3 éves áru- vásárlási kölcsönének esetében. Ám a vásárlók többsége nem gondolja ezt végig. Mint az étteremben az ételt, úgy vásárolják a bútort is: ára alapján. De míg a kevésbé drága ételeknek lehetnek kedvelői (gondoljunk a babgulyásra,, a pacalra, a szalontüdőre vagy a vesevelőre), e bútorolcsóságoknak az esetek nagy százalékában csak árellenzős szemüveggel értékelő vásárlói vannak. Pedig hányszor előfordul, hogy az utolsó csekk feladása után, bár a kiizzadt törlesztés miatt tiszteli a vásárló a garnitúrát, de szíve mélyén már érzi, értéktelenért dolgozott, nélkülözött másfél vagy még több évig.

Azt is tudjuk, hogy a bútorok ára nem mindig fejezi ki a minőségi különbségeket. Lehet olcsón is ízléses, jól funkcionáló és tartós bútorhoz jutni. Ám mégsem ez utóbbi a jellemző. Hanem az, hogy az értékesebbnek „ára” van. A bútorgyártó üzemek egy téves információ „boldog-kényelmes áldozatai”: azt hiszik, jót és szépet csinálnak, s hivatkoznak piaci sikereikre, holott a vásárlók -meggondolatlansága, tapasztalatlansága tartja őket életben, csakhogy, míg a vásárlónak joga van venni bármilyen vacakot, torzszüleményt, giccset, addig a vállalatoknak ezt nincs joga gyártani. Fontos volna, hogy vállaljanak ízlésnevelő szerepet, s ne konzerválják az amúgy is erős bástyájú ízléstelenséget.

Persze a jelenség mindaddig megszüntethetetlen, míg meg nem történik az iparművészek minden aggály nélküli bevonása1 a termelésbe. A jelenlegi helyzetről jó képet kapunk

a prospektusokat forgatva.

Egy gyár úgyszólván minden termékét ugyanabban a háttérben fotózza le. S ha nem ezt teszi, még botrányosabb egyvelegeket hoz létre. Mert a bútorgyárak „reklámszakértői” a lakberendezők megkérdezése nélkül elképzelni sem tudják, milyen bútorhoz milyen szőnyeg, függöny vagy lámpa illik. Fel sem merül az ötlet, hogy egy bútorgyár egyeztesse ezeket a kiegészítő elemeket a gyártókkal. Legalább egy prospektus erejéig. Holott ez nem jelentené az ízlés uniformizálását, ez csak egy variációt jelentene, egyféle ajánlatot. Hiszen az emberek nem születnek lakberendezőnek, s később sincs alkalmuk tanulni e szakma elemeit. Legfeljebb önnön kárukon . . . Jellemző, hogy mit veszünk át a nyugati reklámokból. prospektusokból. Nem a felsorolt elemek művészi egyeztetését, hanem azt, ahogy a több száz oldalas prospektusok alig pár bútorát, a változatosság kedvéért, természeti környezetbe (például tengerpartra, erdőbe, hegyek közé) helyez el a gyártó. Az exkluzív bútorok nálunk is természeti környezetbe kerülnek. És persze, ugyanaz nyugati hatásra, nem hiányozhat puha párnájukról valami alig öltözött csábos hölgy sem. Mit jelképez a módi? Ha ilyet vesz, uram, ilyen nőket dönthet rá halomra. Ha ilyet vesz, asszonyom. ennyire megszépül. Egy biztos: lakáskultúráról nem szólnak e fotók.

Érdemes volna az ízlésnevelés e szűz területét feltörni. Mert a prospektusok költsége, a színes technika miatt amúgy is jelentősebb, miért ne lehetnének akkor már jók is ezek a prospektusok? Mert bemutatóterem színvonalú bútoráruház még sokáig nem lesz minden faluban. Mert a felsorolt hiányosságok a BNV-n is jelen voltak. S mert otthonunkról van szó.

Az se baj, ha a hiányolt jelenség Békés megyében veszi kezdetét. Nívós bútorok készülnek a megyében. Nem kell megvárnunk, hogy mások kezdjék. Mert akkor úgy is el kell kezdenünk nekünk is.

Ungár Tamás

Harmincéves a TIT megyei szervezete

Megjelent a Békési Élet 1983/4. száma

Közművelődési és tudományos folyóiratunk ez évi negyedik száma a napokban jelent meg és kapták meg az előfizetők. Ez alkalommal a Tanulmányok rovatban Sonkoly Kálmán írása került az élre, melyben a megyei szervezet három évtizedes évfordulójára emlékezik. A többek között megállapítja: „A végzett munka tartalmi, ideológiai összképe azt mutatja, hogy a megyei szervezet sokoldalú, egyre növekvő hatókörű tevékenységet fejtett ki. Ez egyaránt megnyilvánul az értelmiség nagyobb mozgósításában és a megyebeli lakosságnak az ismeretterjesztésbe való bekapcsolásának szélesebb bázisában. Jellemző a mennyiségi fejlődés. Ez az extenzív jellegű fellendülés azt is tükrözte, hogy az ismeretterjesztésnek még mindig varinak kiaknázatlan tartalékai a lakosság több rétegénél, amelyeknek a megkeresése, feltárása — bár egyre nehezebb — továbbra is feladatunk.”

Ez a rovat még három cikket tartalmaz. Andrássy

Adél és Fórján Mihály a mezőgazdasági vállalatok termelési színvonal szerinti differenciálódásának néhány összefüggését elemzi, Ku- rucz Béla és Csicsely György a Békés megyei szénhidrogén-kutatás történetét ősz- szegzi, Bona Gábor pedig beszámol egy elfelejtett geszti honvédsírról.

A folyóirat Művelődés című rovatában különösen figyelemreméltó Becsei József és Köteles Lajos írása, melyben áttekintést nyújtanak a Békés megyei könyvkiadásról előzményeit és jelenlegi állapotát is tekintve. Két érdekes cikk kínálja magát még olvasásra ebben a rovatban, az egyiknek Sárhelyi Jenő a szerzője és Mező László gordonkaművészt mutatja be, a másik cikk írója Czeglédi Imre, témája pedig a mezőkovácsházi könyvtár helytörténeti gyűjtő munkája.

A Településszerkezet — Városfejlesztés című rovatban adja közre a szerkesztőség Marsi Gyula cikkét, melyben Egy évtized változásai a gazdaságban és a kultúrában címmel gyulai tapasztalatait olvashatjuk. A Szomszédolás rovat ezúttal Laurinyeczné Sinkó Rozália írásával jelentkezik és bepillantást nyújt Karcag város közművelődésének múltjába, a helytörténeti kutatások témaköreibe. A Tények, Dokumentumok, Emlékek rovat első helyén a 70 éves Tábori Györgyöt, a neves néprajzkutatót, muzeológust köszönti Balassa Iván. Bellon Tibor Szűcs Sándorról, Láng Miklós Vidovszky Béláról ír, Bilibok Petemé pedig Kemény Gáborról emlékszik meg születésének 100. évfordulóján. Sebestyén Istvánné cikke is figyelmet érdemel, írásában Melich Jánosnak, a nyelvtudomány jeles művelőjének állít emléket.

Változatos a Békési Élet 1983 4. számának Szemle rovata is: hét új könyvről, illetve folyóiratról ad recenziót. Balogh Ferenc ezúttal Kevermest mutatja be képekben, négy szűk oldalon is teljességre törekedve.

(s—n)

Üj épülettel gazdagodott a Bakony Művek: a gyáróriás területén elkészült a kétezer négyzetméter alapterületű oktatási központ, amely több funkciót tölt be. A vállalati képzés és a továbbképzés különböző formái mellett a szerelés- technikai szakemberképzés is fontos szerephez jut.

(MTI Fotó — Czika László fetv. — KS)

MOZI

Silver és Ö

A Silver az egy ló. Az álarcos lovas lova. Az Ö pedig Ö: az álarcos lovas, aki a múlt század közepe táján élt és lövöldözött Amerikában, mert hajtotta az igazság hite és természetesen a jogos bosszúvágy is. Mivel azonban ez a bosszúvágy valamiképpen egybeesett az Államok ügyével, legenda övezte tetteit. Ez a legenda késztette a film népes alkotógárdáját arra, hogy szalagra vigyék John Reid kalandjait az igazság jegyében, mert az igazság mindig kapós áru. főleg, ha kevés van belőle.

Nos, Az álarcos lovas legendája című amerikai film az igazságot veszi célba, és hív fel arra, hogy élni csak érte érdemes. Ez idáig rendben is lenne, ha nem következne a kezdetben remekül fényképezett (kép: Kovács László) bevezető képsorok után a klisék áradata, szövegben, történésben,

fényképezésben, típusokban egyaránt. Olyan ez a legenda. mintha innen is meg onnan is összevágták volna, kínosan ügyelve arra, hogy a westernkellékek együtt legyenek: fehér ló (ő a Silver). álarcos lovas, indián barát vérre-életre, rablóvezér, aki valóságos hadsereget tart fenn, és elrabolja az Egyesült Államok elnökét (no, már akkor is!), hogy kikiáltathassa magát Texas uralkodójává, önálló állam élén; tömegjelenetek, kaszkadőrök százai, égő pajták, felrobbanó hidak és épületek, csurgó vér halálhörgés- sel körítve, száguldó paripák holttestek felett, sziklás-lenyűgöző táj, fejfák a hegyen és ki győzné tovább sorolni? Miközben, sajnos — valljuk be férfiasán —, nagyon unalmas az egész. Miközben — írjuk csak le az igazság jegyében —: egy

percig sem lehet azonosulni a főhőssel, mert nincs benne semmi vonzó, semmi hősiesség. semmi vagányság; mert az amúgy is lágy Klin- ton Spilsbury (képünkön a lóval) alakját-lényét Cseke Péter kiváló fiatal színművészünk erőtlenre, szürkére sikerült szinkronhangja csak tovább szelídít jellegtelen papírfigurává.

Azt hiszem, a filmről eny- nyi is elég, aki megnézi, nyilván talál majd benne valamit, amiért érdemes volt jegyet váltania, és hát az igények különbözők. Mégis meg kell kockáztatnom, hogy az a bizonyos filmátvételi bizottság időnként gyengélkedik, mert mivel is magyarázhatnánk, hogy ilyen idézőjelbe tehető „alkotások" is felkerülhetnek az „igen” listájára? Persze az, hogy ez a bizottság időnként gyengélkedik, vagy nem figyel kellően, olyan örökzöld téma, amit lassacskán kár is felmelegíteni. Mégis újra és újra az asztalra kerül, a kritika kérdőjeleire azonban vagy nincs válasz, vagy már-már szintén legendává nemesedik az a titokzatosság, ahogyan a magyarázat a közönséghez elérkezik. Mondják (és ez hangzik el a legtöbbször): nemcsak mi csinálunk rossz, csapnivaló filmeket, hanem a határokon túl is. De hát: kötelező akkor és mégis? Nem hiszem, hogy kötelező lenne. Vagy talán érdeklődhetnénk más égtájak irányában? ...Hogy ez több munkával jár? Igaz. De a „holnap jobban” erre is vonatkozik.

Sass Ervin