Békés Megyei Népújság, 1983. augusztus (38. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-06 / 185. szám
1983. augusztus 6., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Grafikai tárlat a Nemzeti Galériában Hogy mennyire mutatja fel a magyar grafika jelenlegi helyzetét-állapotát a Nemzeti Galériában nyitott grafikai tárlat szinte megszámlálhatatlanul sok lapjával, arra vállalkozni, ezt megítélni igencsak sokrétű feladat. Hogy tükröz valamit, hogy a nyolcvanas évek magyar grafikájáról azért ké- ppt ad: ez nem vitatható, az már annál inkább, hogy torzít-e ez a tükör vagy köze- lesen reálisan tükrözi azt, ami van. Végigjárva a még fizikailag is elfárasztó kiállítást, az ember első reagálása az, hogy talán soha sem volt ennyire elegyes a magyar grafika, hogy talán soha nem volt annyira bedobva a gyeplő, már ami a művész önkontrollját és elképzeléseit a műalkotás és a közönség kapcsolatáról jelenti. Különös világ tárul fel ezen a több száz lapos monstre szemlén, olyan világ, mely szavakkal igencsak nehezen fejezhető ki, és éppoly nehezen körvonalazható: mindenesetre a stílus, kifejezésmód, világlátás olyan kavalkádja a látvány, hogy már ez maga párját ritkítja a nem is olyan közeli múltban. Ahogyan a drámaírásról is mondják: az író számára minden megengedhető, csak elhiggyem azt, hasonlóan mondhatnánk grafikusainkról is, hogy választhatnak bármiféle megjelenítést gondolataik közlésére, csak a szemlélő, a képnéző tudja és elfogadja azt, amit lát. Nem is kell, hogy elfogadja, de hogy értse, hogy a képi látvány, amit kap, közelebb álljon a megérti letőséghez, mint a sejtéshez, azt hiszem, alapvető feltétel ahhoz, hogy létrejöjjön a műalkotás és a képnéző közötti kapcsolat; hogy eljusson a nézőhöz a művész belső világa, közlendője, ítéletei. Ha ez nem történik meg, ha ez meg sem történhet: minek az egész? Félreértés ne essék, nem a korszerűségről, a friss, új lendületről, szemléletről vagy a konzervativizmusról, avítt ízlésről van szó., dehogy! A kérdés így fogalmazódik meg: ér-e valamit, értelmes-e az a műalkotás, amely követhetetlen sokrétűségével, többféleképpen is magyarázható szimbólum- rendszerével, végletekig abszt- raktizált elvonatkoztatásaival eleve lemond arról, hogy — divatosan kifejezve — „üzeneteket” közvetítsen az embertől (művésztől) a másik emberig (képnézőig)? A vájt fülű játék a vonalakkal, tónusokkal, és más egyebekkel (erre is akad példa iópár) nem lehet több a művészi önmegvalósítás egyik oldalánál, amikor is az alkotó önmaga örömét fellelve a műben, kifelejti a legfontosabbat: majdani vendégeit, akikhez, akikért, akiknek szól az alkotás, akikért létrejött. Ha pedig a folyamatnak ez a része nem fontos a számára, a kör bezárul, a mű értelmetlen marad, célja és küldetése nincs, az alkotó ki nem terjeszthető, a közösségre hatástalan játékává szűkül. Feltehető, gondolom végig a látottakat, azért, .voltam kénytelen újból cs ennyi szót felsorakoztatni a fenti ügyben, mert nagy összességében erre ösztönzött ez a pesti, monstre grafikai kiállítás, melyen a békési vidék több művésze is helyet kapott. Mi tudjuk, itteniek, hogy nagy részük néni a legfrissebb lapokat nyújtotta be a zsűri elé, hogy számos kiállításról köszönnek vissza a Galéria falaira tett békési grafikák, netán még azt is sugallva, hogy grafikával is foglalkozó művészeink vagy mellékesen grafikusok, és nem sokra tartják ezt az egészet, vagy megrekedtek, és önmagukat ismételgetik fél sikerrel, negyed sikerrel. Az viszont mindenképpen jó, hogy ott vannak, hogy ott lehetnek; a pesti és — ilyenkor nyáron — a sokféle külországból jött embernek minden kép új, ahogy egy más szóösszetételű tréfa is tartja. De legyünk komolyak, és járjuk végig a kiállítást! Az első terem és az utána következő reményekkel teli, a még utána következők azonban már egyre inkább arról tudósítanak, ami az eddig elmondottakat ösztökélték megfogalmazni, esetenként a totális öncélúság fitogtatását sem tartva szégyellnivalónak. Ilyen türelmes (vagy nem is türelmes?!) zsűrit ritkán érezni a képek mögül, amikor pedig az alkotó számára is méltatlan, nem nyilvánosság elé való akármiket látunk a légkondicionált kiállítóterem falain, az ember meghökken, és elbizonytalanodik: jól van ez így, válóban? Végül hivatkoznom kellene néhány lapra, ami ilyen vagy olyan szempontból megragadott, vagy netán taszított: tegyem-e, vagy ne tegyem? Mert igaz, hogy az ízlések (és a pofonok) különbözőek, de annyira mégsem, hogy az elfogadhatót, a valóban műalkotást ne zagy- váljuk össze a semmitmon- dással, a grafika téréin is fellelhető blődlizéssel, netán blöfföléssel is. Szó sincs arról, hogy a kiállításon szereplő Koszta Rozália ceruzarajza, a Kucsmás férfi (képünk) az egyedül üdvözítő irányzat, habár tiszta realizmusát, buzgó, tiszta forrásait nagyon sokan szemléljük elbűvölve, eltelve a Kucsmás férfi tekintetétől, melyben több van, mint tucatnyi más lap rafináltnak tűnő jelrendszerében, melyekről nemegyszer gyorsan kiderül, hogy a megjelenés zavarossága hasonlóan zavaros, rendszerezetlen és kietlen „gondolatokat” takar. Ott van a vidékünkhöz mind jobban kötődő Bcnyó Ildikó Mama a kertben című gyönyörű, emlékező fametszetével, az orosházi Fülöp Ilona Földből kiszakadva című sorozatának két lapjával, melyen a művész különös lé- nyei-alakjai valami megmagyarázhatatlan rend értelmes elfogadásában kavarognak, mozognak, élnek; habár a továbblépés, a megújulás szüksége mind kiáltóbb Fülöp Ilona esetében is. Vagy Tóth Ernő két lapja, melyek közül a Laguán és a tündérlepke az erősebb, de túlságosan sokszor látott már ahhoz, hogy a művész belső változásairól hírt hozhasson; az Orosházáról indult Kerti Károly Harc a fényért című mozgalmas és felhívó tusrajza is esemény, ugyanúgy a Békéshez szintén mind jobban kötődő egri Lóránt János három lapja, a Varjú és a róka, a Hegyi emberek és a Pásztor. Miután elhaladunk Lacza Márta debilis figurái előtt, elérkezünk a nonfiguratív világba, itt tűnik szembe Lonorics László két szitanyomata, a Beszorítva I—11, melyet r ár őzikén a hasábokon is láthattak az olvasók, megjárták az alföldi tárlatot is, a művész nyilván úgy érzi: sok van még bennük. A szintén békéscsabai Gubis Mihály Párhuzamos átfordulás című rácsrendszere is visszaköszön, elég hangosan ahhoz, hogy megint feltegyük a kérdést: valami új, nincs? Valami kibontakozásféle? Mert az önismétlés a művészetben hamar elérkezik az unalom című állomáshoz. Ézép a szintén e vidékhez kötődő Engel Tevan István Krvdy-il- lusztráciák című lapja, és kiki válogathat még elnézhe- tőket és gyönyörködtetőket, a • túlzottan nagy kiállításon erre fokozottan nagyobb az esély is. Itt van Czinke Ferenc, Sajkódi ősze meglepetés, Makrisz Zizi Olivafák, Ágotha Margit Kodály: Psalmus Hungaricus, Palásti Erzsébet Ady emlékére című lapja, ezeket látva a magyar grafika nyolcvanas évekbeli, magasra ívelő vonulatát szemlélhetjük. Érdemes felmenni a Várba, ha Pesten jár az olvasó, és érdeklődéssel kíséri a magyar grafika útját, merre halad, hová törekszik? Sass Ervin Koczka Pál: Tükrömben Elfed tenyerem tükre, alig látszom mellig lángban, árnyék záporában, Megmártózom időben, távolságban bárhogy temeti pillantásom. Táncoló tűz, hamu is, sokszor lehetek formában nyugvó, végtelen véglet, de amíg álmodom és álmom éltet, nem köthetnek sorsomhoz szenvedések. Ha fájni kell, fájjon! — ezt játszom tovább így folytatódom vágyaimon át, és sosem elég szám, kezem elhitetni: — Csak én szenvedem! De jó ha tudom, a múlandó egy — örök kevés az ostoba vágy, a mindig létezés, ahány küzdelem, annyi szétesés. Gál Farkas: Sárban és vadvizekben Szilánkos csönddel ütlek. Még nagyon mélyről lüktet egy fekete seb rajtam ... És nincs rá ige, balzsam. Nyelvemen fagyott mondat! Szavakat minek mondjak, mért fújjak harsonákat, hazudjak vak csodákat, kegyeket miért osszak? Csak az út egyre hosszabb. Csak a magány lesz mélyebb. A csönd spirálja éget, súlyosodnak a sziklák, a bokrokat kiirtják s. berekednek a torkok — szégyent szégyennel hordok. Nyelvünkön fagyott szó van, járkálunk ikrás hóban foszforeszkáló ködben lassan szűkülő körben, sárban és vadvizekben, de ketten, ketten, ketten. Vörös József: Koponyák a polcon A könyvek — koponyák a polcon vérnek ránk tesltelen, visszajárnak elmúlt századokból. Budán haldoklik, jó vitéz Balassi Bálint. Zágoni Mikes Kelemen, üzen Rodostóból. Fehéregyházán vérében fekszik Petőfi Sándor. Ady Endre tegnap, hazajött Párizsból. József Attila nem száll már vonatra Szárszón. Nagy László hallgat, cigarettája parázslik, a túlsó partról. Utánuk immár Illyés is elindult. A könyvek, — koponyák a polcon, szólítsd mesélnek elmúlt századokról. Szavak, szavak Morzsa csupán Elszalad melletted a világ. Pajtás, mire vársz? Talán sose jön el számodra a „nagy lehetőség”, miért nem vagy serényebb a mindennapok dolgaiban? Morzsa csupán, amit alkothatsz, hidd el, mégse haszontalan így sem. Próbálj a részletekből gyúrni cipót, s meglásd, máris elégedett ember lehetsz. Ügy tűnik, van még időd, ne fecséreld hasztalanul. Tapasztalhattad: nem röpködnek feléd a grillsütőből szárnyra kelt baromfiak, tenned is kell valamit a falatokért. Álmaid ködparipái ledobtak magukról. Nincsenek lovak! Hűséges, okos barátok, társak a vágtában. Lóerők voltak csupán, masinákban zakatoló gépütemek. Vigyázz: otromba dübörgésükkel szétloccsantják vágyaid, sírni se tudsz majd, ha értelmetlenné válik a kusza kavargás. Itt élsz, most születtél. Nézz csak körül, óriásiak az esélyek, hogy önmagadhoz méltóan peregjen az időd. Valamilyen sorsot ki kell harcolnod, ki kell verekedned magadnak! Tágul a világegyetem. Hej, Göncöl, de messzire futottál! Hajdanán, csillagfényes esteken, hozzád igazítottuk lépteinket. Szerelmetes, jövőben hívő reményeink ragyogása voltál. Te, „aki láttad Hannibál hadát”, reméltük, felénk is figyelsz. Kósza ábrándjaink suhantak hozzád, át az űr hidegén, vágyva, hogy hunyorgásod számunkra is kacsint biztatást. És íme, irdatlan pályádhoz mérve szemhunyásra sem elég idő lelt ti, s máris tévutak felé gomolyogsz. Eltörött a szekered rúdja, nincs olyan égi bognár, ki helyre hozná azt. Már a csillagokban sem lehet hinni?! Csupa sóvirág a házad. Vigyázz, pajtás, magad is sóbálvánnyá merevedsz. Megárt a folytonos visszanézés. Rongyossá marja lelked a bánattá keseredett múlt. Tépett hittel pedig roppant keserves a létezés. Higgy valamiféle csodában! Egyszerű, mindennapi célok biztatásában. A friss kenyér illatában, gyereked mosolyában. ördögbe is, miért panaszkodsz? Nagyobb földrengések is pusztították már, mint ami házad, kerted összekuszálta, és lám, mégis halad a világ. Tudom, nem vigasz, de lásd be, nem vagy egyedül, akinek lába alól meg- csusszan a föld, aki keresi értelmes önrpagát. (És még náladnál is szomorúbbak azok, akik a járható utak kutatását is feladták. Ö, mennyien vannak a kocsmákban örökös ünneplő cimborák, kába önpusztítók.) Testvér, nem vigasztallak tovább. Magad bajának orvosa csak önmagad lehetsz. Ha barátra, társra van szükséged, az ajtóm mindig nyitva áll. Ám örülnék végre, ha fancsali képed helyett azt a régi embert látnám, akivel együtt oly jó volt énekelni a dalt. Andódy Tibor
