Békés Megyei Népújság, 1983. augusztus (38. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-13 / 191. szám

% 1983. augusztus 13., szombat N I 1--------------------------------------------------------------------------------------------------­------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------1 uyÁTri Találkozások Nagybánhegyesi mozaik Éppen egy elmaradt ran­devú segített hozzá, hogy első találkozásom Nagybán- hegyessel több legyen egy­szerű, futó ismeretségnél. A település már első pillan­tásra megtetszett. A falu központjában ár­nyas lombok alatt hűsöltek az emberek. Egy alkalmi dinnyeárus körül vásárlók csapata beszélgetett a me­zőgazdaságot sújtó nagy szá­razságról, reménytelen pil­lantásokat vetve az akkor is felhőtlen égboltra. A kisáru- házból tele szatyorral távo­zók a szomszédos presszóba menekültek néhány gömb hűsítő fagylaltért. Az idegenekre jellemző téblábolásunkat észrevéve egy idős néni korát megha­zudtoló fürgességgel pattant le kerékpárjáról, hogy útba igazítson bennünket. S hova is irányíthatott volna, mint a községi tanács épületébe, ahol „megválaszolnak ma­guknak mindenre, kedves- kéim” tanáccsal küldött el bennünket. Az ajtóban éppen a ta­nács elnökével, Sztankó Ist­vánnal futottunk össze. Hellyel kínált az egyszerű berendezésű, s a felújítás nyomait magán -viselő iro­dájában. Segített korábban megbeszélt randevúnkat nyélbe ütni, pedig a makacs- kodó telefon mindent meg­tett ellene. Mikor bizonyos­sá vált, hogy akit kere­sünk, elutazott, az elnök ra­vaszul hunyorított egyet. — Itt az alkalom, hogy megismerkedjenek a köz­ségünkkel. Szorgalmas, jó emberek lakják. Tartsanak velem, nem bánják meg! Sok az óvodás, kell a hely Látható büszkeséggel kí­sért el bennünket a tanács tőszomszédságában épülő új óvodához. Hiszen az évente ötmillióval gazdál­kodó nagybánhegyesi Köz­ségi Tanács számára az egy­emeletes épület igazi nagy- beruházást jelent. Az ott dolgozó Zalka Tsz építőbri- gádját először tréfás hangon megfenyegette az elnök: — Dolgozzatok, mert az egész megye látni fogja a képen, hogy henyéltek! Ami természetesen csak tréfa volt, hiszen a négy­csoportos óvoda — étkező­vel, kerengővei — építése igen jól halad, s ha minden igaz, szeptember 30-ra el is készül. Sietniük is kell az építőknek, hiszen a régi, múlt században készült óvo­da helyére került az új s addig a kicsinyeknek átme­neti helyen kell meghúzód­niuk. A korszerű, új épít­mény viszont lehetővé teszi, hogy Nagybánhegyesen szep­tembertől minden jogos óvodai igényt kielégítsenek. A 110 jelentkező érdekében összefogott a falu. A Zalka Tsz — amelyről ebben az írásban többször is olvashat­nak még — 750 ezer forint­tal járult hozzá az építke­zéshez, a község lakói pedig félmillió forint értékű tár­sadalmi munkát vállaltak. A megyei tanács másfél mil­liót, a Mezőkovácsházi Já­rási Hivatal pedig 300 ezer forintot biztosított. így lesz igazi összefogás eredménye a nagybánhegyesi új óvoda. „Meggondoltam magam” Sétánk során újabb hír­rel szolgált a tanácselnök: Nagybánhegyes gázt kap. Először összehívták az em­bereket megtudakolni, vajon milyen igény van a lakos­ság részéről a gáz bevezeté­sére. Akkor is már az ott élők 70 százaléka jelezte igé­nyét. A Zalka Tsz pedig ko­rábban meg is építette üzemegységeiben a gázveze­téket. 'Mégis, talán akkor hitték el a bánhegyesiek, hogy ennek már a fele sem tréfa, mikor a Petőfi ut-. cában kezdték ásni az árkot a vezetéknek. „Meggondoltam magam” — állítottak be a kérelme­zők egymás után, így aztán nem sok ház marad ki a gázellátásból — mondta büszkén az elnök. Aztán, a művelődési ház felé ballagva még arról is beszámolt, hogy az oly ré­gen óhajtott öregek napkö­zijét is megcsinálják. Sok a faluban az idős ember, ezért még azt is forgatják a fe­jükben, hogy megépítik az öregek házát. Ott bizonyos összeg ellenében idősebb házaspárok, de magányosok is önáló szobát vásárolhat­nak, és természetesen ellá­tást is kapnának. — No persze — hangsú­lyozta Sztankó István —. ez már a jövő zenéje. Kiscsoport 270 taggal A fákkal, virágokkal dú­san övezett művelődési há­zat jó néhány nagyobb tele­pülés is megirigyelhetné. S nemcsak szép környezeté­ért, hanem a ház szerencsés belső elrendezéséért is. Földházi Sándorné igazgató­nak és mindenesnek ezért nincs gondja a kiscsoportok elhelyezésével és működte­tésével. Mégis, a legna­gyobb nyereségnek nem is. ezt tartja. Hanem — aho­gyan ő fogalmazott — az emberek nyitottságát, s hogy fontosnak tartják a rendezvényeken való rész­vételt. A legnagyobb népszerű­ségnek a 270 tagú nyugdí­jasklub örvend, természete­sen ebben nagy szerepe van a klubvezetőnek is. Szeret­nek utazni, országot látni. Nemrég jártak Miskolc, Eger környékén, augusztus­ban a Mecsekben tesznek egy jókora túrát, október­ben pedig az Országházba látogatnak el. — Megvádoltak néhány­szor, hogy a klub élete csak az utazásra szorítkozik. Ez egyrészt nem igaz, de más­részt azt vallom, utazzanak az emberek, ennél jobb közművelést el sem tudok képzelni a számukra. Hiszen ezek az utak nemcsak hon­ismereti szempontból fon­tosak, összekovácsolják az embereket is. Az ötven ta­gú szlovák klubunk augusz­tus 20-án két busznyi, Szlo­vákiából érkező vendéget fogad. Lesz műsoros est, s az ifjúsági klub tagjai vál­lalták magukra a felszolgá­lást. — S honnan erre a pénz? — tettem fel a tapintatlan kérdést. — Hát, az nincs, de a klubtagok tagsági díja, s a Zalka Tsz önzetlen segítsége nélkül nem sokra mennénk. A termelőszövetkezet ko­moly áldozatokat hoz a klu­bok működéséért, s cse­rébe mi igyekszünk szép ünnepségeket rendezni szá­mukra. Nagy hagyománya van már nálunk a nőnapok­nak, bár ez a legutóbbi nem nagyon sikerült. A felkért művészek ugyanis a tavalyi műsort adták elő. — És még valamit hadd mondjak — nézett rá a ta­nácselnökre. — A falu és a termelőszövetkezet vezetői maguk járnak elöl jó példá­val. Még a legkisebb ren­dezvényen is jelen van­nak, mert tudják, fontos, hogy magánemberként is támogassák a munkánkat. Ez erkölcsi segítséget ad ne­künk. Megnéztük a nemrég olva­sóval kibővített, hatezer kö­tetes könyvtárat, s az ugyancsak tavaly átadott KISZ-klubot. Aminek ugyan a fiatalok a gazdái, de ta­nácsülést, s hamarosan név­adókat is rendeznek itt. Búcsúzóul Földházi Sándor­né még arra is büszkén utalt, hogy Nagybánhegye­sen egyre több könyvet vá­sárolnak az emberek. A tanács tőszomszédságá­ban megépült új orvosi ren­delőt, a gyermekgondozó részleget, és az impozáns or­voslakást is tüzetesen meg­tekintettük. S míg jártuk a szobákat, a rendelő meg­annyi kis és nagy helyisé­gét, mind többet tudtunk meg a falu büszkeségre okot adó dolgairól, s a gondokról is. Az izgalmas utcagyűlé­sekről, az egyre növekvő számú születésről, az idege­neket is vonzó termálfürdő­ről, s az apró tervekről, amelyek e kis településen mégis nagynak számítanak. Búcsúzáskor vendéglá­tóink és mi is tudjuk, ha­marosan újra találkozunk. Valami vonzza az idegent ehhez a faluhoz. De mit is mondok... Mi már nem vagyunk egymásnak idege­nek. B. Sajti Emese Fotó: Gál Edit Az új óvoda építése gyorsan halad A hűvös csöndben jólesik böngészni a könyvek között Tanácsudvari capricció Igazi nyár az idei. Hiába az egész napos vastag felhő­takaró, semmivé oszlik az augusztus egyetlen sóhajára. Akik aggódva figyelték az ég színeváltozásait, mert nyári gitárkoncertet szeret­tek volna, szabadtérit, s nem ősziesen fedél alá húzódót, estére megnyugodhattak: Bé­késcsabán, a tanács udvará­nak fehéren ívelő formái, és a sötétzöldbe alkonyodó fe­nyőfák szelíd várakozása fo­gadta őket. A természetes fény visszahúzódott, és teret adott a reflektorok megany- nyi árnyékot szülő fehérsé­gének, s az érdeklődők szo­katlan pontossággal foglalták el helyüket az udvar köze­pén nyújtózó nézőtéren. A hangverseny programja többször is változott. Hogy kikről mondtunk le, már aligha derül ki, legfeljebb azt tudjuk, Antal Imre hiá­nyával mit veszítettünk. Aki — színházi nyelven — beug­rott helyette, reméljük már (túlélte és) jól érzi magát. A sudár alakú műsorközlőnő papírjaiba görnyedve próbált közölni sok-sok megjegyez­hetetlen adatot. Az érdekte­len mondandót nem dobta fel az sem, hogy angolos éneklő affektálással kapta fel itt-ott a hangsúlyt, sem az, hogy néha már kifelé haladva visszaszólt vállán keresztül: „Remélem, tetsze­ni fog”. Szóval, ezt kihagy­tuk volna. Elsőként egy kubai gitáros lépett színre. Sokáig küsz­ködött a kottaálvány ma­kacs összerogyhatnékjával. A közönség a néhány ügyetlen­kedő mozdulattal szemben kedélyes megértéssel visel­tetett, s a művész technikai bravúrok bemutatásával há­lálta meg a bizalmat; a kot­tába azonban belebújt az ör­dög. Hol a gitáros lapozott, hol a szellő. A kényszerszü­netek egyre indiszponáltabbá tették a művészt. Am a né­zők nagy tapssal jutalmaz­ták a kubai küszködését, s így szerencsére elmúlt belőle a csüggedés. A következő (kotta nélkül játszott) mű­sorszámokból egyéni hangú, a dzsessz ízlésvilágán nevel­kedett, annak stíluselemeit jól beszélő gitárost ismerhet­tünk meg. Epikus és az al­kalmazott zenéhez közelítő saját szerzeménye volt elő­adásának legmaradandóbb része. A vegyes érzelmeket ki­váltó nyitó produkció után jól jött a nyugatnémet gi­táros fegyelmezett, technikát és melódiát szórakoztatóan elegyítő programja. Aztán következett a kana­dai művész, ö nem kívánta fitogtatni egy pillanatig sem, mit képes eljátszani, egysze­rűen csak játszott. Gitárja élt és mesélt. Nemcsak húr­jain játszott az értő kéz, ha­nem az érzelmek klaviatú­ráján is. Száját csücsörítve felejtkezett hangjai hangu­lathullámzásába, majd hirte­len megkeményítette ma­gát, kiegyenesedett bána­tos melódiák fölé hajló tes­te, s kihívó-felszabadulj: ak­kordokkal zárta le mű­sorszámát. Szemüvege csil­logása mögött szeme vil­lant elő srácosan. Búcsúzóul egy táncot adott elő hang­szerén, s képzeletünkben ott ropta már egy vidám társa­ság. ö pedig körbeírta han­gokkal a fő motívum súlyo­sabb lépéseit, mint csapodár lány incselkedj körbe a vér­bő, ám lomha férfit. A legfiatalabb előadó, a 25 éves argentin zenész zár­ta az estet. Bár higgadt ar­cán nyoma sem volt mo­solynak, ez elmélyültség volt, s nem zárkózottság. Gitárja végigpróbálta a húros hang­szerek hangszíneit: hallhat­tuk a lant antik hangulatát, a hárfa erotikus simogatását, aztán a pergődob erőgyűjté­sén át eljutottunk a cimba­lom vicces üveghangjáig. Tíz órakor elpihentek az utolsó hangok is. Az addig riadtan kukucskáló, csivitelő fecskék behúzódtak falhoz tapasztott fészkeikbe. A né­zők kirázva a tagjaikba ész­revétlenül beférkőző esti le­hűlést, kisétáltak a már el­néptelenedett utcára. Ha vol­tak is malőrök, szép este volt, élményt adó. Jó volna gyakrabban kapni hasonlót. Persze nem a műsorközlőre és a kottalapozgatásra gon­dolok. Vngár Tamás Fotó: Veress Erzsi MOZI Öld meg a sogunt! Előre hátborzongtam, ami­kor készülődtem moziba menni, hogy megnézzem, és beszámoljak a tisztelt olva­sónak a japánok öld meg a sogunt! című filmjéről. A bökkenő első döccenése az volt, hogy nem tudtam, „ki az a sogun?” Lázas keresés­kutatás következett, míg végre kiderült, hogy „az egykori japán császárság legfőbb katonai parancsno­ka a sogun, aki a császár helyett gyakorolja a hatal­mat”. .Szóval az „erős em­ber”. Nos, ennyivel többet tudtam, mint az átlagnéző, aki azonban már a film ele­jén (néhány gyors gyilkos­ság és elnyújtott haláltusa után) arról is kapott tájé­koztatást, hogy a cselek­mény a XVI. században ját­szódik, amikor a nagyúr Hidejosi, utasítja leghűsé­gesebb emberét, „sogun”- ját (tehát nemcsak a csá­szárnak volt ilyen!), hogy az áhított trónt megkapa­rintandó, gyorsan irtsa ki a Momocsi-családot, akik (ki tudja miért?) veszélyez­tetik trónigénylő terveit. Nos, a sogun, ez esetben úgy hívják, hogy Siranuji, elin­dul, és kiirtja a Momocsi- családot az egyetlen, akkor még alig futkosó, Takama- ru névre hallgató gyermek kivételével, akit a hűséges emberek Kínába mentenek. Mi sem természetesebb, hogy Takamaru keményöklű, bosszút lihegő ifjúvá serdül, akinek élete célja csak egyetlen egy: megölni a so­gunt, azaz Hidejosi katonai főakármijét, Siranujit, a család gyilkosát. A harc a japán filmeken megszokott (bár lehet ezt megszokni?!) eszközökkel dúl, hullanak a levágott fe­jek, csurog — mit csurog? —, sugarakban ömlik a vér, pengnek a kardok, tőrök, sziszegnek a nyílvesszők, és — mivel már a XVI. szá­zadban vagyunk — ropog­nak a puskák is, a szem­ben álló felek elitcsapatai módfelett kegyetlenül csap­nak össze, miközben úgy röpködnek fától fáig, akár­ha egy-egy Tarzán lenne valamennyi, a legkiválóbb kaszkadőrök (százával sze­repelnek a japán filmeken ilyen legkiválóbbak) bemu­tatják a talaj- és szertorna legszebb figuráit, mindehhez a gyilkolás ritmusához megfelelően igazodó táncze­ne szól, melyet egy-egy ve- lőtrázó ordítás és halálhör- gés szabdal csak kisebb da­rabokra ... És akkor még hol van a fényképezés, ami Nohajima Toru műve, mely egy-két giccses tabló­képtől eltekintve bravúros, és a rendezés, Noribumi Szuzuki munkája, mely min­dennel szolgál, ami a ha­tást fokozhatja. És fokozza is, be kell vallani! Bár­mennyire hihetetlen a törté­net, és hihetetlenek a kavi­csos föld alatt földtúró gépként száguldozó, halált megvető harcosok, az a sok vér, ami itt a legkülönbö­zőbb gyilkolások után elfo­lyik: egy idő után az ember nem tudja kivonni magát Noribumi Szuzuki hatása alól. Pedig csak egyetlen dologra épít: a kegyetlen­ségre, amelynek látványa elborzasztja és fogva tartja a közönséges halandót. A végén Takamaru meg­öli Siranujit, a sogunt, és meghirdeti az általános bé­két. Közben úgy néz szem­be velünk, hogy az már me­gint vérfagyasztó. Szerencsé­re, gyorsan következik a „vége” felirat, hazamehe­tünk, és alhatunk nyugod­tan, ha tudunk. Sass Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents