Békés Megyei Népújság, 1983. augusztus (38. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-06 / 185. szám

©- 1983. augusztus 6„ szombat ______ I fjúsági fesztivál Szegeden A Dóm téren: Hunyadi László Még a legidősebb lokál- patrióták sem emlékeznek olyan vendégjárásra, ami az elmúlt hét végét jellemezte Szegeden. Az ifjúsági napok háromnapos rendezvénysoro­zata és a szabadtéri játékok három előadása — köztük a Hunyadi László idei premi­erje — úgy tűnik, országos vonzerőt jelentett. Kitehet- ték a „Telt ház”-táblát a szállodákban, kollégiumok­ban, kempingekben, s még így is több száz hálózsákos keresett éjszakai szállást a Tisza partján, a város park­jaiban. Reggeltől estig hul­lámzott a tömeg — az ifjú­sági napok 30 helyen kínált színes és gazdag programot, kezdve a népművészeti vá­sártól a főik-, rock- és pop­koncerteken át, a karatebe­mutatóig, dzsesszbalett mű­sorig, sportversenyekig, s az ifjúsági fesztivál leglátvá­nyosabb rendezvényéig, a Tisza-parti karneválig. Ez utóbbin több tízezer néző előtt a szegedi üzemek és vállalatok fiataljai 29 pro­dukciót vonultattak föl, me­lyeken kritikusan és önkriti­kusan jelenítették meg társa­dalmunk megannyi visszás­ságát. * * * A hét vége kiemelkedő művészeti eseménye volt Er­kel Ferenc Hunyadi László című operájának bemutatója. Nem véletlenül került az idei programba ez a klasszi­kus magyar opera: 1959. jú­lius 25-én ennek bemutatá­sával nyitotta meg „kapuit” a felújított Szegedi Szabad­téri Játékok. Ám nemcsak ez a tény utalt a negyed szá­zaddal ezelőtti premierre. Az alkotók közül jó néhányan — közöttük á rendező Mikó András, a díszlettervező Var­ga Mátyás és a jelmezterve­ző Márk Tivadar biztosította a folytonosságot. (A felújítás óta nyolcadszor került színre Erkel operája, közülük egy kivételével ők hárman vol­tak a színpadra állítás irá­nyítói — 1972-ben Szinetár Miklós rendezte a Hunya­dit.) Az első hét előadáson viszont az azóta elhunyt Va- szy Viktor volt a karmester, akitől a vezénylőpálcát az idén Pál Tamás vette át. Az alkotók nem akartak forradalmian új megoldáso­kat — az előző évek tapasz­talataiból okulva csiszolták, formálták még inkább erre a különös térre Erkel muzsi­káját, a darab cselekményét, aknázták ki a látvány lehe­tőségeit. Mikó hatalmas ru­tinjának, Varga Mátyás fé­lelmetes színpadismeretének — 1936 óta állandó résztve­vője a Játékoknak — is kö­szönhető, hogy látvány és muzsika tartalmas és szép egysége valósult meg. Több főszerepben fiatal művészek léptek közönség elé, így pél­dául a címszereplő Kelen Péter, akinek igencsak je­lentős erőfeszítésébe került, hogy az alkatával ellentétes figurával megküzdjön. Ezért is alakult úgy, hogy a hős helyett az áldozat került előtérbe — a lírai részletek­nél csillogtatta elsősorban kétségbevonhatatlan tehetsé­gét. Az előadás legszebb, legemlékezetesebb élményét Misura Zsuzsa szerezte Szi­lágyi Erzsébet szerepében — énekes és figura szerencsés találkozásának lehettünk ta­núi. Kalmár Magda mint Gara Mária nagyszerűen helytállt csakúgy, mint apja, Gara nádor szerepében Gre­gor József. Tetszett Gyimesi Kálmán mint Czilei, Bárdi Sándor mint V. László, Vá- mossy Éva Mátyás nadrág­szerepében és Mersei Miklós Rozgonyiként. A Hunyadi László az elmúlt hét végén mindkét estén telt ház előtt, nagy sikerrel ment. A kö­zönség 7-én, vasárnap lát­hatja még a dómszínpadon. T. L. Napközisnek lenni nyáron Szabó Pál levele Szabó Pál negyvenöt, Biró János geszti parasztpoliti­kushoz írott levelét közli a „Sárréti füzetek” második­ként megjelent kis kötete, amely a napokban látott napvilágot a szeghalmi mú­zeumbaráti kör kiadványa­ként, ötszáz példányban. Az 1896-ban született Biró János bognárként kereste kertyerét, s a két háború közt tevékenyen politizált. Újság­írással is szolgálta a paraszt­ság fölemelkedését, írásai egyebek közt az Erdélyi Fia­talok, a Szabad Szó, a Fal­vak Népe és a Magyar Al­föld című lapokban jelentek meg. Szabó Pál felfigyelt új­ságcikkeire, s 1945-ben ma­ga mellé vette munkatárs­nak. A most megjelent leve­lek az 1932-től 1948-ig terje­dő időszakban íródtak; az összeállítás bepillantást nyújt a kisgazdapárt sajtóügyeibe, s érzékelteti az ugrai Szabó Pál és a geszti Biró János barátságát. II Lilla-per A Lilla-per címmel érdekes és értékes helytörténeti kiadvány jelent meg. A kötet szerzője dr. Ferenczy Miklós, almásneszmé- lyi körzeti orvos, jeles irodal­már, Csokonai és Vajda Júlia életének lelkes kutatója. A száz­ötven oldalnyi szöveg és negy­ven oldalnyi kép Vajda Júlia — Csokonai Lillája — életének do­kumentumait közli, sorsát, az igazáért folytatott harcát tükrö­zi. A könyv központi témája az a nyolc évig tartó per, amelyet Vajda Júlia folytatott férje ha­lála után, annak örökségére igényt tartó rokonaival. A szer­ző hites dokumentumokat tár fel, eredeti forrásokat idéz, le­velekből, periratokból, kutatók munkáiból közöl részleteket. Dr. Ferenczy Miklósnak ez a harmadik kötete, amelyben Cso­konai Lillájáról ir, bemutatva Vajda Júlia egész életét, a Cso- konai-szerelemtől haláláig. Az első kötet „Csokonai Lillája”, a második „Csokonai Komárom­ban” címmel látott napvilágot. Mindhárom helytörténeti munka a Hazafias Népfront Komárom megyei bizottságának támogatá­sával jelent meg. Talán három esztendeje is van, hogy Szeghalmon meg­nyugtattak az illetékesek: nem kell már sokáig várni arra, hogy a poros udvaron, kietlen tantermekben seny­vedő napközis gyerekek vég­re megfelelő körülmények közé kerüljenek. Hiszen épül a Sebes-Körös mellett, Vár­helyen az új napközis és KISZ-tábor. A tábor fel is épült, s er­ről magam is meggyőződhet­tem tavaly, amikor az iro­dalmi és képzőművészeti tá­borba ellátogattam. A kor­szerűen berendezett hálószo­bák, társalgók, a vadregé­nyes környezet ideális hely­színné avatták a várhelyi tá­bort. Ezen az élményen fel­buzdulva látogattam el újra Szeghalomba. Szokásomhoz híven nem tudtam ellenállni a helyi művelődési központ nyitott ajtójának, s mielőtt folytat­tam volna utam Várhelyre, betértem egy kis tereferére. Szerencsémre. Mert a két fiatal népművelő, a nyár gondjairól szólva megemlí­tette, hogy igazán csak a napközis és vakációzó gyere­keknek van szüksége a mű­velődési házra. Tévéznek, pingpongoznak, vagy csak egyszerűen hűsöl- nek az öreg épület falai kö­zött. Mert a szervezett, irá­nyított játékot, azt nehezen tűrik. Szinte lehetetlen le­kötni őket, vallották be­szélgető partnereim. Inkább bújócskázni, tombolni akar­nak. Meg is értik őket, mert a kietlen iskolaudvaron, eb­ben a szokatlan nyári káni­kulában lehúzni egy fél vagy egész nyarat, nem gyereknek való... Űticélom megváltoztatásá­hoz ennyi elég volt. Irány az 1-es számú általános is­kola! Az udvaron egy ár­válkodó gyermekkerékpár je­lezte csak, hogy valahol gyerekek vannak. A kony­hán megtudtuk, az ifjúsági házban tévéznek. Az ifjúsági ház folyosóján, a leterített biliárdasztalon két apróság pihen. A többi az asztal szélére támaszkod­va figyeli két szerencsésebb társát. A főleg alsósokból álló gyerekcsapat másik ré­sze a tévészobában kornya- dozik. Néhányan igyekez­nek figyelemmel kísérni a műsort, de a kicsik elfeksze­nek a székeken vagy a pad­lón, beszélgetnek, szunyó­kálnak. Gyötri őket a hőség, szinte mindegyik haja ned­ves az izzadságtól. A terem­ben legalább negyven fokos a fülledt levegő. A két iskola napközisei együtt vannak. A pedagógu­sok is láthatóan szenvednek. Bár ők szerencsésebbek, mint a gyerekek, hiszen csak két nap hárul rájuk a gyermek- megőrzésből. Sok múlik azon persze, hogy ki van ügyelet­ben. Van, aki igyekszik va­lami ötletes játékkal enyhí­teni a sivár, egyformán unal­mas napokon. Az új iskolá­ban még szerencsére játék és ki tudja honnan szerzett plédek, párnák is akadnak a délutáni padlónpihenge- téshez. A pedagógusok bevallása szerint elsősorban a kicsi­nyek szülei igénylik a nap­közit, a két iskolából általá­ban 40-es létszám jön ki. A nagyobbak csak ebédelni járnak be. Az egyik igten ér­telmes nagyfiú habozás nél­kül bevallja: nem szeret nyáron napköziben lenni. Egyszerűen, mert unalmas. A tanárnők pedig sajnál­kozva említik, hogy akad jó néhány gyerek, aki szinte az egész nyarat a napköziben húzza le. Tudják ők is, hogy tenni kellene valamit. Az 1-es számú iskola napközis munkaközössége éppen ezért ajánlotta fel, hogy idén Vár­helyen egy hónapot társadal­mi munkában is elvállal, csak jobb legyen a gyerekek­nek. De — mondják — hol az útra, hol a vízre hivat­kozva nem üzemeltetik a napközis tábort. No, meg a felajánlás is visszhang nél­kül maradt... A látottak alapján talán az illőnél kissé indulatosab­ban tértem be a nagyközségi tanács vb-titkárához. Tőle tudtam meg, miért húzódik még egy esztendőt a napkö­zis tábor beindítása. Az egyik ok a szilárd burkolatú út hiánya. Mert ha esik az eső, ugye, nem lehet kivinni az ebédet, s a gyerekek kiutaz­tatása is gondot okozna. Az­tán idén az ivóvízzel is baj van. Most folyik a kút fer­tőtlenítése. A titkár nyoma­tékül egy friss szerződést tesz elém. A táborhoz veze­tő betonút augusztus 31-i ha­táridővel történő átadását ígéri benne a kivitelező, a Debreceni Közútépítő Válla­lat. Az összeg nem csekély, 1 millió 400 ezer forint. Megenyhülök, bár az idő is így tenne, hiszen elfogadha­tó gondokról, s határozott lépésekről hallok. Szeghal­mon tehát jövőre igazi ro­mantikus körülmények kö­zött, nagyszerű programmal tölthetik a gyerekek a nya­rat. Kárpótolva őket az idei szomorú emlékekért. * * * írásom a megnyugtató be­fejezéssel véget is érhetne. Csakhogy eszembe ötlenek azok a kisebb-nagyobb tele­pülések, ahol még csak ki­látás és megfelelő létszám sincs ahhoz, hogy napközis tábort létesítsenek. Ahol a gyerekek a nyár jelentős ré­szét az iskola udvarán töl­tik évről évre, naponként változó pedagógusok társasá­gában. Akiknek többsége alig várja, hogy a megérdemelt pihenést megzavaró ügyele­tet letudják. S akkor eszembe jutnak gyermekkorom nyári napkö­zis hetei, hónapjai. Mikor sátrat vertünk Gyulán a szabadtéri színpad közelé­ben. Vagy a ligetben szám­háborúztunk, strandoltunk, s kijátszva szeretett tanár né­nink éberségét, harci üvölté­sek közepette vettük be az akkor még igen romos vár tornyát. Legszebb emlékeim fűződnek ezekhez a nyarak­hoz. Próbálom az okokat kutat­ni. Napközis táborról akkor még nem is álmodhattak az iskolák. Nem álmodtak te­hát, hanem megteremtették a maguk kis alkalmi táborai­kat. Áldozatkész — vagy nem is kérdezték őket? — pedagógusokkal. Valahogy így kellene most is. De mintha megfelejtkez­tünk volna arról, hogy a gyerek nemcsak az oktatás tárgya. Hogy a matematika­órák és felmérők után is van valami. Amit úgy hívnak: gyermekközpontú nevelés­ügy, pedagógia. B. Sajti Emese Fotó: Gál Edit Gyanútlan gyakornok Nevetni nagyon jó, nevet­tetni nagyon nehéz! No, nem új ez a megálla­pítás, sőt. Sokaknak úgy tűnhet, a spanyolviaszt aka­rom újra felfedezni. De aki végignézi a mozikban most vetített Gyanútlan gyakor­nok című francia filmet, el­képzelhetően ez is eszébe jut. Méghozzá úgy, hogy ösz- szehasonlít akaratlanul is. Más olyan filmekhez méri. ahol műfaji megjelölésként szintén ott állt a moziplaká­ton: vígjáték. S akkor meg sem rezdült az arcá, rekesz­izmát mintha megbénították volna . . . Most meg? Nehe­zen lehet kacaj, mosoly, ha­hota nélkül kibírni ezt a másfél órát. Persze ízlésen nehéz és eleve reménytelen vitatkoz­ni. Ebben soha senkinek nem lehet tisztán igaza. Egy biz­tosíték — afféle minden gya­nún felül álló — azért akad: a rendező, Claude Zidi ne­ve, hazai híre. Tavaly is ve­títették egy bohózatszerű vígjátékát, az Éretlenek Cí­műt. Zsúfolt vetítőtermekben dőltünk egymás ölébe-vállá­ra a nevetéstől. Nos, az ő új, friss filmje a Gyanútlan gyakornok. Minden műalkotás eseté­ben nehéz megjósolni előre azt, siker, sláger lesz-e. Azért is, mert a magyar mo­zinézőt aligha kényeztették el az utóbbi időben a forgal­mazók igazán nagy alkotá­sokkal. Arról már nem is be­szélve, hogy van hazánkban egy olyan közönségréteg, amely eleve előítéletekkel fogad mindent, amelynek a könnyű műfaj elfogadhatat­lanul „ciki”, nem ér fel hoz­zá. Legfeljebb arra jó, hogy „pipec” társaságában legyen miről lekezelően szólni, tom­pa elméjét reménytelenül csiszolgatni. Akik szerint legfeljebb elmosolyodni „il­lik”, vagyis hát ez a kifica­modott etikett tiltja az effé­le filmek élvezését is. Őket valóban nem lehet, vagyis hát nehéz megnevettetni. Zi­di azoknak készítette ezt a karikatúratablót, akik mer­nek és tudnak szórakozni. Akiknek azért nem mind­egy, hogy min, de a jón, azon igen. Igazi könnyed, valódi nyá­ri csemege a magyarul be­szélő színes francia film. Poénok füzére, üde gyöngy­sora. Sziporkázó és könnyű. Nem várományosa sem az Oscar-nak, sem a cannes-i fődíjnak. Legfeljebb a kö­zönség elementárisán kitörő kacajának. S azt el is éri. A történet máris nagyszerű, ha egy kicsit közismert is. Vég­telenül buta rendőr, ambi­ciózus milliomoslány — aki mellesleg újságíró is — és a rettegett körözött bandita háromszöge, mulatságosan iz­galmas, kalandos meséje. Természetesen happy end-es befejezéssel! S legfőképpen: kiváló alakításokkal! Á fő- és címszerepet a hazánkban kevéssé ismert ragyogó szí­nész, Coluche alakítja. A bajkeverő milliomoslányt egy igazi francia szépség, Dominique Lavanant játsz- sza, az ötletes gengszter sze­repében a nálunk közismert- Gérard Dépardieu-t láthat­juk. A fiim sikere nem len­ne teljes, ha a magyar szö­vegbe nem ötvöztek volna ennyi szellemes szóviccet, plusz poént. A zenét a ma­gyar származású Vladimír Cosma adta a történethez. (Képünkön: a „gyanútlan” gyakornok éppen nem gya­nútlan már — Coluche és D. Lavanant.) (nemesi)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents