Békés Megyei Népújság, 1983. augusztus (38. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-30 / 204. szám
o HUDHiEJ 1983. augusztus 30., kedd Kettős kényszer Export — százmillióért II jobb reményében Kendergyári történelem A konkurrenciaharc — természetéből fakadóan — mindig kíméletlen, de válságok idején különösen az. A verseny éleződik, s van aki bírja az iramot, van aki nem. S hogy bírja-e a cég a versengést, az sok tényezőtől függ, leginkább — a Békéscsabai RUTEX tapasztalatai szerint is — háromtól: a minőségtől, az ártól és a gyorsaságtól. Bár, ahogyan Havas István, a szövetkezet elnöke mondja, a minőség inkább előfeltétel: — Viszonylag sokan tudjuk a textilruházati piacon ugyanazt, vagy szinte ugyanazt a minőségi színvonalat produkálni, ezért relatíve nagyobb jelentőségűnek tűnik az árharc. És amelyik országban a mienknél alacsonyabb az életszínvonal — van jó néhány —, azok húszharminc százalékkal is áraink alá ajánlanak, hogy ők kapják meg az üzletet. Nem kis megrendelésektől estünk már el emiatt. Természetesen, ha egy kicsit nehezen is, de védekezhetünk ez ellen. Elsősorban a gyorsasággal. Ahogy a sportversenyeken, a gazdaságban is döntő tényező az idő. Aki hamarabb értesül egy üzletről, előnyAz Állami Fejlesztési Bank a jelenlegi ötéves tervidő-- szakban minegy 7 milliárd forintot fordít az ésszerűbb energiafelhasználást elősegítő beruházások állami támogatására. Ennek az összegnek minegy 80 százalékát pályázatok alapján már kihelyezte a bank. Az ÁFB eddig több mint 900 beruházás megvalósításához nyújtott állami támogatást, fedezve így a beruházási költségek 55 százalékát. A fennmaradó részt a vállalatok hitelből, illetve saját forrásból finanszírozzák. A tervek szerint a beruházások befejezése után összességében évente mintegy félmillió tonna olajjal egyenértékű energiahordozót takarítanak meg a gazdálkodók, és közel 330 ezer tonna folyékony szénhidrogént helyettesítenek földgázzal vagy szénnel. A tervidőszak első felében 297 beruházás fejeződött be. Elsősorban a kisebb, gyorsan megvalósítható fejlesztéseket sikerült máris megvalósítani. Mindezek eredményeként a gazdálkodó egységeknél évente 50—60 ezer tonna olajnak megfelelő energiát takarítanak meg, és körülbelül ugyanennyi olaj felhasználása vált szükségtelenné más energiahordozó ben van, és a gyors, megfontolt szerződéskötéssel meg is tarthatja ezt az előnyét. — Ahhoz azonban — folytatja az elnök —, hogy időben jussunk a hasznos információk birtokába, jó kapcsolatok, jó piaci munka kell. Nekünk szerencsére, remek kapcsolatot sikerült kiépíteni két külkereskedelmi vállalattal, a HUNGARO- COOP-pal és a HUNGARO- TEX-szel is. A RUTEX hatszáz dolgozójának évi termelése, mintegy 110 millió forint értékű áru — kabátok, tréningruhák, kosztümök — szinte teljes egészében exportra megy. — A tőkés exportra kötelezettséget vállaltunk akkor, amikor importgépeket vásároltunk. Csak így fejleszthettünk, a fejlesztés viszont elengedhetetlen velejárója a versenynek. A kelmekikészítő fázis megteremtésével teljessé tettük a kötöttárugyártás technológiáját, és ez például kétségkívül nagy előny, amiért fizetni kell, vállalni a nehezebb körülményekkel járó tőkés exportot. Noha sokat beszélünk a dollárbevétel növelésének szükségességéről. fontossáalkalmazása révén. Eddig a legtöbb ilyen beruházást a mezőgazdaságban fejezték be. A jelenleg állami támogatással folyamatban levő mintegy 600 beruházás- közül a kohászati ésszerűsítések — a borsodi ércelőkészítő és az ózdi kohászati üzemek beruházásai — a legjelentősebbek. E fejlesztésekkel 1984— 85-öt követően évente 60 ezer tonna olajjal egyenértékű koksz takarítható meg. A tervidőszakban a vállalatok 31 olyan beruházáshoz láttak hozzá amelyek célja a korábban veszendőbe ment hulladékhő hasznosítása. Jó ütemben haladnak az energiatakarékos gyártmányokat és gyártási feltételeket kialakító munkák is. A salgótarjáni vasöntöde és tűzhelygyár például széntüzelésű kályhák és tűzhelyek gyártását kezdte meg, elsősorban az olajkályhák helyettesítésére. Két vállalatnál energiatakarékos nyílászáró, szerkezetek gyártásához nyújtott állami támogatást az Állami Fejlesztési Bank. Az Épületasztalos-ipari és Faipari Vállalat soproni gyárában évente 500 ezer négyzetméter felületkezelt faablak gyártását kezdik meg a jövő esztendőben. Az ablakokat hőszigetelő üvegezéssel látják el. A gazdasági bizottság határozata alapján a múlt évgáról, kevesebb szó esik az e piacokra irányuló kivitel gazdaságosságáról. Erről szólva bizony többnyire bo* rús lesz a vezetők tekintete. — Kettős kényszer alatt’ állunk: a fejlesztéshez — ami a megélhetés kulcsa a hazai piacon is — nemcsak fejlett nyugati technológia szükséges, amit a tőkés exporttal megválthatunk, hanem pénz is, nyereség is, és ezt sajnos, az előbbi feladattal nehéz összekapcsol- ni.vMás piacokon kell a jövedelmezőségi követelményeknek eleget tenni. A szövetkezet nyeresége húszmillió forint, a jövedelmezőségi mutató 20 százalék körül mozog. Ez olyan eredmény, amiért lehet irigyelni őket. — Nem panaszkodunk, de elégedettek sem vagyunk. Igaz, kedvezőek a mutatók, mégsem tétlenkedhetünk. A textilruházati piacon, mint annyi más területen, jól szerepelni egyre inkább a legmagasabb minőségi igényeket kielégítő, kis szériás termékekkel lehet. Az igazán jó minőséget azonban nem tudjuk elég olcsón elérni. Ami még árban versenyképes, az a közepes anyagból készült, igényes, szép termék. Ilyet exportáltunk tavaly, exportálunk az idén is, és ennek arányát emelni szeretnénk. A stratégia tehát a gazdaságos anyagos export növelése. És ehhez elég jó alapokkal rendelkezik a RUTEX. Szatmári Ilona ben láttak hozzá a vállalatoknál, a költségvetési intézményeknél az olajkályhák megszüntetéséhez, illetve cseréjéhez. 1982 végéig több mint 50 ezer darabot cseréltek más tüzelőberendezésre. Ez évben is mintegy 40—50 ezer olajkályha lecserélésével számolnak a szakemberek. A százezer olajkályha helyettesítésével évi 70—80 ezer tonna tüzelőolajat takarít meg a népgazdaság. Az Állami Fejlesztési Bank az eddig lecserélt olajkályhák mintegy tíz százalékához biztosított állami támogatást. összességében az energiaracionalizálási program megvalósítása jól halad. Ehhez hozzájárult az is, hogy az utóbbi években az árak emelkedése következtében a vállalatok érzékenyebbek lettek az energiaköltségek iránt. A gazdasági kényszerűség fokozódása arra ösztönzi a gazdálkodókat, hogy mind nagyobb gondot fordítsanak az ésszerűbb energiafelhasználásra, a felesleges kiadások megtakarítására. A feltételek megteremtésében a vállalati erőfeszítéseket jól kiegészítik a különböző állami támogatások — az ÁFB által folyósított támogatás, kedvezményes bankhitel, kamatvisszatérítés, kedvezményes építési adó és beruházási illeték —, amelyek a leggazdaságosabb elgondolások megvalósítására ösztönzik a gazdálkodókat. Annak idején még a kendergyár építői sem gondoltak arra, hogy a gyár majd évtizedekkel később is a régihez hasonló külsővel fogadja a „látogatót”. A 7-8 évtized alatt, leszámítva az utóbbi években épült új szociális épületet, alig változott valamit. Az anyagtárgjó zsupák, az üzemcsarnokok mind eredeti helyükön állnak. Az irodaépület ablakai a század elején épült földszintes szalagházakra néznek, a távolság nem több ötven méternél. A lakások többsége ma is komfortfokozat nélkül, mintha megállt volna az idő, csak a falakra felhordott festék lett egyre vastagabb. Az már az irodák és a lakások közelségének köszönhető, hogy a kint élő nyugdíjasok 1— a telep 4-5 kilométerre van Mezőhegyestől — gyakran találkoznak az üzem vezetőivel. Így történt ez azon a fülledt augusztusi délutánon is, amikor a Kenderfonó és Szövőipari Válla- lalat nagylaki kendergyárának mezőhegyesi telepén jártunk. Ez a pontos elnevezés, a helybeliek számára azonban egyszerűen csak kendergyár, „tüdőgyár". Kardos István és Varga Gergely ugyancsak jól ismeri Dudás Istvánt, az üzemvezetőt. Itt élt évtizedekig közöttük, itt lakott a sza- lagházlakások egyikében. — A lakások a vállalat tulajdonában vannak. Valamikor az lakhatott itt, aki a gyár alkalmazottja volt, ma már nincs ilyen szigorú szabály, de azért a lakók többsége ma is gyári munkás. — Ügy bizony — bólint az üzemvezető szavaira Varga Gergely. — 1926 óta dolgozom itt, lakok ebben a lakásban — mutat az egyikre. — Ma már csak egyedül, mert az asszony „örökre elment”. Hogy hányszor is kezdtek a felújításba, már nem is tudom, csak azt mondhatom, amint elkezdték, rövidesen abbahagyták, mindig ugyanazt mondták, nincs több pénz. Most bevezethetnénk a vizet, de én már bizony nem engedem feltúrni a lakást. Még szerencse, közel a gyár szociális épülete. A fürdőt az ünnepnapok kivételével használhatják. Kardos István, mintha ízlelné a szavakat, lassan beszél. — Valamikor másként nézett ki a dolog. Elképzelhetik, mit jelentett a harmincas években egyszerre munkához és lakáshoz jutni. Akkor is, amikor még kommen- ció, búza, árpa, zsír, szalonna volt a fizetség és később, a hetvenes évek elején is rangja volt ennek a munkának ... — Válogathattam, de később, ahogyan a környéken egyre több lett az új munkahely. és mind könnyebb, tisztább, mint a kender gyári, örültünk, ha „eltévednek” erre — egészíti ki Kardos István szavait Dudás István, aki egyébként, mielőtt még üzemvezető lett volna, áztatóként, sátorozóként, rostüzemi munkásként, majd bandagazdaként dolgozott, döntött, kire van szükség. E délutáni beszélgetésen hangzott el: a régi fegyelem fokozatosan megszűnt, pedig szükség lenne erre még most iá. Hogy pontosan mire; a tizenkét órás munkaidő ellenére is feszített munkatempóra, a létbizonytalanság diktálta önhajszolásra gondoltak-e vagy másra, az nem derült ki pontosan. Csak feltételezem, a munka egykori becsülését hiányolták. Mindenesetre a hetvenes évek közepétől ellentmondásos helyzet alakult ki. Ekkor sok területen már gépek segítették a munkát. Azt hihetnénk, ha addig itt-ott fel is ütötte a fejét a munkaerőhiány, a gépek megjelenésével egyszerre megoldódott minden; könnyebb munkára könnyebb embert találni. Csakhogy nem ez történt, mert éppen ebben az időszakban sok helyütt kínáltak a kendergyárinál a gépesítés ellenére is körty- nyebb. nemegyszer jobban fizetett munkát. A vészes munkaerőhiányra az idei esztendő a legjobb példa. Az üzemvezető számokat sorol. — Negyvennel vagyunk kevesebben. Az év elején 47 főt vettünk fel, közülük egy maradt itt. A telepen most 133-an dolgoznak, így aligha, vagy csak nagy erőfeszítések árán teljesíthetjük a tervet. A legnagyobb hiány sáto- rozókból van, de kevés a munkáskéz a rostüzemben is. Állnak a gépek, berendezések, pedig szükség lenne a fonalra. Hosszú idő óta most szállítják először a gyár termékeit exportra, s a jó minőségnek köszönhetően nincs okuk panaszkodni a keresletre. Mégis, mit tehetnek ebben a helyzetben? — Nem sokat, legfeljebb kis lépésekkel haladhatunk előre. Először a kötözést, a sátorozást kellene gépesíteni. Ez a munka a legnehezebb, sokan rokkantak bele. Eddig tudtommal sehol sem gépesítették. A vállalat újítási feladattervében ugyan évek óta szerepeltetjük a sátorozási, a kötözést, de hiába. Most úgy hallom, a sarkadi- aknak sikerült valamit könynyíteni; átvesszük a módszerüket — mondja Dudás István. A végleges megoldás azonban várat még magára. S ki tudja meddig? A sátoro- zók nyári—őszi hat-hétezer forintos fizetése egyre kevésbé alkalmas a munkaerő megtartására. De lehet, ehhez a több is kevés lenne! Csak akik látták, miként küszködnek a sátorozók az áztatott kenderrel, miként kénytelenek tűrni a nyakukba csurgó vizet, a bűzt, csak azok sejthetik, miért nem találnak erre a munkára embert Mezőhegyesen, Sarkadon és másutt sem. A rostüzemben az álló gépek látványa megszokott. A teremben a nagy portól félhomály uralkodik. Itt keresnek a legkevesebbet, itt a legnagyobb a hiány, s végül itt találkoztunk az egyik legnagyobb ellentmondással is. A kézi tilolás gépesítésére a hetvenes évek közepéig kellett várni. A nehéz fizikai munka kiváltása azonban nem járt teljes megelégedettséggel. A korszerűsítés előtt az egyéni teljesítményektől függött a kereset, ma csoportbérezést alkalmaznak. — Nyolc éve dolgozunk ezeken a gépeken, de a keresetem még most sem érte el a korábbit. Amikor kézzel tiloltuk a kendert, „tolongtak” ide az asszonyok — mondja Dénes Lajosné turbinás. — És a por?! Székely Istvánná csodálkozva néz: — Ennél még nagyobb is szokott lenni. Amikor beállították az új gépeket, nem cserélték ki a porelszívó berendezést. Mi egyébként már észre sem vesszük. Dudás Lajosné itt töltötte az életét, három év múlva nyúgdíjba megy. De vajon Székely Istvánné, és azok, akik ugyancsak régen dolgoznak itt, s még van jó néhány évük a nyugdíjig, meddig maradnak? Ök, akik másutt nem dolgoztak, s természetesnek tartanak a gyárban mindent. Mi lesz, ha egyszer ők is felkerekednek, s már nem néznek csodálkozva azokra, akik napok, hetek múltán unnak bele ebbe a munkába? S a lakások miért maradtak máig is komfort nélküliek? Mondják, a központi gyárban magasabbak a fizetések. De mit lehet tenni? — Nem sokat, legfeljebb kis lépésekkel haladhatunk előre — hallottuk még az imént. így azután a mezőhegyesi, kiváló kendert termő földek egykori büszkesége, a kendergyár feszítő ellentmondásokkal küszködik, miközben ott a szomszédban az eredményeiről országos, mi több, világhírű mezőhegyesi kombinát. Kepenyes János Mi lesz, ha egyszer ők is felkerekednek? Fotó: Fazekas László Jól szerepelni egyre inkább a legmagasabb igényeket kielégítő kisszériás termékekkel lehet Fotó: Fazekas László Eredményes energiaracionalizálási program
