Békés Megyei Népújság, 1983. augusztus (38. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-27 / 202. szám
Az őszre készülnek Tótkomlós, HISZ Bővülő termelés — bővülő üzem „Megtanultuk és megszerettük ezt a szakmát" A köröstarcsai Petőfi Tsz- ben is időben végeztek az aratással. Az 1836 hektár búza május közepén igen jó terméssel kecsegtetett, vé- gülis, az időjárás miatt a vártnál hektáronként 200 kilogrammal kisebb hozammal fizetett. — Sajnos valamennyi növényünk megszenvedte az aszályt, — kezdi Bokor Sándor főkönyvelő. — Esőt keveset kaptunk, így a lóbab a tervezettnek csupán egyhar- madát adta. a szója félterméssel fizet, a kukorica is gyengébb lesz a vártnál, néhány héttel ezelőtt a napraforgó is szebb képet festett. Kecsegtető viszont a rizsünk, s igen erőteljesen fejlődött az idén az állattenyésztésünk. A szövetkezetben főként a szabad munkaerő foglalkoztatására bővítették a mellék- tevékenységet. A TSZKER- rel együttműködve mezőgazdasági termékek válogatását, exportra való előkészítését kezdték meg. s egy másik közös gazdasággal kooperációban különféle gumiA Tervezésfejlesztő és Típustervező Intézetben kifejlesztették a tetőtér-beépítéssel készülő családi házak előre gyártható tetőszerkezetét. A készen megvásárolható tetőszerkezetet nem a hagyományosan alkalmazott fenyőfából, hanem a hazánkban bőven előforduló akácfából készítik. A vizsgálatok tanúsága szerint az új alapanyag kellő teherbírású, jól ellenáll a gombásodásnak, a rovarok támadásának és a korróziónak. Ez utóbbi tulajdonsága tette lehetővé, hogy akácfával újítsák fel a hévízi gyógyfürdő faszerkezetét. Egyetlen hátránya az akácnak, hogy hajlamos a vetemedésre, ez azonban a kész tetőszerkezetet nem fenyegeti, a gyártók előre kiszárítják a fát. A négyféle méretben készülő tetőszerkezetet olyan családi házakhoz méretezték, melyeknek két utcai szobáalkatrészeket gyártanak. E két üzem együttesen mintegy hatvan lánynak és asz- szonynak biztosít, állandó munkalehetőséget, ugyanakkor a régi épületek kihasználtsága is megoldódott. — Most, augusztus végén, igaz még előttünk van az ősz, úgy ítélem meg, hogy ■ nyereséggel zárjuk az idei évet is -— vélekedik a főkönyvelő. Közben az őszi munkákról váltunk szót. A kötött talajon gazdálkodó nagyüzemben minden percet kihasználtak, s kihasználnak, a jövő évi termés talajának előkészítésére. A napraforgó betakarítása befejező szakaszához érkezett, megkezdték a szója aratását, szeptember második felében pedig hozzálátnak a kukorica kombájnolásához, majd a rizs aratásához. S természetesen nyújtott műszakban folyik a talajerő pótlása is. A jó közepesnek ígérkező esztendő után jövőre termelésben, árbevételben. nyereségben szeretnének még előrébb lépni. —Sz— ját vasbeton gerendákkal födik le. Mivel a gerendáknak a mérete szabványosított, így ezek lehetséges változataira készülnek fel a gyártók. Az előregyártott tetőszerkezet négyzetméterének ára 300— 600 forint között van, attól függően, hogy mennyiben tér el a hagyományos formától. Az egész tetőszerkezetet két darabban szállítják a helyszínre, ahol már csak egymáshoz. illetve a ház falához rögzítik. így olcsóbb a szakipari munka, nincs olyan anyagveszteség, mint amilyen az egyedi tetőszerkezet kialakításakor. keletkezik, s — ezeket is figyelembe véve — a kisiparhoz képest csaknem 20 százalékkal kevesebbe kerül. Mindezek ellenére a gyártók tapasztalata szerint egyelőre kevés magánépítkező él ezzel a lehetőséggel, az állami építőipari vállalatok viszont annál szélesebb körben alkalmazzák. Jó kis bú jócskát lehetne játszani a Tótkomlósi Háziipari Szövetkezet folyosóján a szinte plafonig érő dobozhalmok között; itt közlekedni nem könnyű. — Sajnos — tárja szét a kezét az elnökasszony, Racs- kó Anna — ez van, nem férünk másképp. Ez egyébként elszállításra váró készárú, csakhogy a raktárát kinőttük. ÉPÍTKEZNI KELL A termelés nem túl látványos, de évről évre biztos növekedése elérte azt a szintet, hogy a régi üzem szűk lett. Bővíteni kell hát, s bármily sokba kerül is az ilyesmi manapság, nincs más választása a szövetkezetnek, mint az építkezés. „A gépi szövés zajos ugyan, de könnyebb, mint a kézi" — A tervek szerint —számol az elnökasszony — nyolc, nyolc és fél millióba kerül az új épület, ahová a szövődét költöztetjük át — ha igaz — a jövő ősszel. Fejlesztési alapunkat „elviszi” a beruházás, és bizony hosszú időre eladósodunk. De nem vészesen: a szövetkezet igen stabilan „hozza” az évi ötmillió' forint körüli nyereséget, ami cseppet sem számít rossz eredménynek a 38-39 millió forintos árbevételhez képest. Vagyis megtermelik az új szövődére valót. — Szállítunk a hazai és a külföldi piacokra is. A szocialista országok, a Szovjetunió régi exportpartnerünk, női és lánykaruhákat, hálóingeket vesz tőlünk. Az idén sikerült egy osztrák céggel is üzletet kötnünk, több mint ötezer darab női blúzt rendeltek. A tőkés export új terheket rakott a szabászok vállára: széles, nyúlós anyagokkal dolgoznak a nagy asztalokon, a szűk teremben, itt lehajolni valamiért, művészet ÜJ IGÉNYEK De művészet az is, amit Oláh Sándorné csinál, a türelem művészete a vékony, sötétkék szövetcsíkokat vasalni. — Az osztrák blúzokra készül ezekből a két centi- méteres szegélyekből a nyakfodor, de csak most kezdtük el a munkát, még nem unalmas. Varrni viszont — úgy látjuk — nehéz lesz. Ezt a varrodában dolgozók is sejtik már, de ahogy Apponyi Béláné mondja, megbirkóznak vele. — Megtanultuk és szeretjük is ezt a szakmát, sokan régóta csináljuk. Nem lehet nagy gond a blúzokkal sem. Az osztrák piac talán új követelmények elé állítja az üzemet. De ez olyan teher, amit szívesen vállalnak. Hiszen dollárért eladni egyre nehezebb, ugyanakkor sok minden ösztönzi érre a gazdálkodókat. Az exportnak és a termelés könnyítésének teremtenek jobb feltételeket a beruházással is, jobban elférnek majd, ha a szövődé épülétei felszabadulnak és a szövőnők a készülő telepre költöznek. — Abban nemigen reménykedhetünk —v mondja Asztalos Józsefné —, aki már 12 esztendeje szövi a vásznat a szövetkezetben —, hogy kisebb lesz a zaj, de az új helyen biztos nem ilyen melegben dolgozunk majd. No, de ha egy kissé zsúfoltan is vannak most, munkában szerencsére nincs hiány. AZ ÖRÖK GOND Ez pedig nem is olyan természetes manapság. ' — Az örök gond — mondja Racskó Anna — az alapanyag. Hihetetlenül nehéz elérni, hogy minden együtt legyen a termeléshez. Időben megszerezni a megfelelő mennyiségű és minőségű fonalat...! Nem könnyű, és ha sikerül, hát a festék hiányzik, vagy a csipke, vagy valamelyik másik kellékanyag. Pedig hatékonyan dolgozni csak úgy lehet, ha mindez rendelkezésre áll. Persze, végül is sikerül mindent megszerezni, de rengeteg utánajárással, ami természetesen növeli a költségeket. És az átfutási időt. Mert, ha nem tudják időben beszerezni a szükséges dolgokat, a készülő terméket félre kell tenni, tárolni valahol, miközben a pénz benne fekszik, és másikhoz fogni, amihez van anyag. A gyakori átállás kiesést jelent. Rontja a gazdálkodás hatékonyságát, arra pedig semmi szükség nincs. Nagy előrelépés lenne hát, ha megoldanák az említett gondokat, ez azonban nem a tótkomlósi szövetkezeten múlik. Szatmári Ilona Szűkösen férnek a csomagolóban Fotó: Fazekas László' Előregyártón tetőszerkezet magánépitkezőknek tás alig változtatott a mező- gazdaság „ázsiai” elmaradottságán, s az exportorientáció egyoldalúsága által is állandóan újratermelt szélsőséges külső függésen. AZ ÁTTÖRÉS NEHÉZSÉGEI A XIX. század folyamán fokozatosan és ellentmondásosan „modernizálódó" kelet-európai gazdaságok változatlanul a nyugat-európai centrumhoz kötődtek, annak egy-egy országát vagy éppenséggel csupán egy-egy iparágát szolgálták a maguk egyoldalú fejlettségével (mint például a híres magyar malomipar), s a világhoz csak a nyugat-európai centrumon keresztül kapcsolódtak, ahogy ez köztudott a magyar gazdaságnak szélsőséges osztrák. majd német exportorientációjáról. Nem arról van szó tehát, hogy a kelet-európai országok, köztük hazánk, nem fejlődtek volna a XIX. század második felétől kezdve, mégpedig rohamosan, hanem arról, hogy egyoldalúan és ellentmondásosan, vagyis egy függési rendszeren belül fejlődtek, amit az „eredeti” elmaradottsággal szemben alulfejlődésnek nevez a szaktudomány. De ugyanez veit a sorsa az imperializmus világrendszerében a valódi gyarmatoknak is — bár többnyire lényegesen alacsonyabb szinten, mint Kelet-Európábán —, mivel az anyaországok „fejlesztették” őket, Ghánában a kakaógazdaságot, másutt a gumi-, szizál-, jutagazdaságot teremtették meg, a középamerikai országok „banánköztársaságokká" váltak, Indiában meggyökerezett a modern textilipar. Ám ez a fejlettség nem volt egyéb, mint egy-egy funkció a tőkés világgazdaságban, a maga nyilvánvaló korlátáival, amit a nyersanyagárak ingadozásai közvetlenül is megjelenítenek, s ráadásul egy olyan fejlettség, amelyből nem lehet kikerülni, vagy legalábbis igen nehéz az áttörés egy valóban önálló nemzetgazdaság megteremtése irányában. Némi leegyszerűsítéssel azt is mondhatnánk, hogy igen sok, a közös vonás a XIX. századi Kelet-Európa és a XX. századi harmadik világ gazdasági fejlődése, helyesebben „alulfejlődése”, függő, torz, egyoldalú és zsákutcába vezető fejlődése között. Természetesen lényegi különbségek is vannak, amelyeket történelmileg a legkönnyebben úgy ragadhatunk meg, ha elutasítjuk a modernizáció egymást követő „hullámainak" elvét. Korántsem arról van szó ugyanis, hogy az iparosítás első „hulláma" Nyugat-Eu- rópában játszódott le, majd a második hullám már elérte Kelet-Európát és Latin- Amerika egyes országait, s aztán egy újabb, immár harmadik hullámban Közel- Kelet és Ázsia bizonyos országait is, így szép egymásutánban. Mert ezek a „hullámok”, vagy szakaszok nem ismétlik önmagukat, hanem szakaszról szakaszra lényegesen eltérő feltételek között követik egymást. Az angol-francia iparosítás nemcsak az első, hanem az egyetlen is volt, a keleteurópai már ennek alárendelten és egyáltalán nem azt ismételve játszódott le. Fokozott mértékben érvényes ez a többi „szakaszra”, amelynek már egy iparosított világ ellenséges gazdasági közegében és politikai függésében kellett lejátszódnia. Mindazonáltal, a függő iparosításoknak Kelet-Euró- pától Délkelet-Ázsiáig vannak közös vonásai, éppenséggel a közös függés következtében, amely már világ- történelmileg is a híd szerepében mutatja be Kelet- Európát a világkapitalizmus centruma és perifériája között. MINDEN FORDÍTVA TÖRTÉNT Kelet-Európa híd jellege nem korlátozódik azonban a gazdasági fejlődésre, hanem a társadalmi-politikai és kulturális fejlődésben bontakozik ki igazán. A „fejlesztési eufória korát” Kelet-Európábán is megelőzte a politikai függetlenségért vívott harcok időszaka. Egy olyan időszak, amikor a kelet-európai népek nemzeti kulturális fejlesztését helyezték előtérbe, ezzel fogalmazták meg a nemzeti állam függetlenségének, s az egész nemzetépítésnék a programját. Korántsem a nyugat-európai fejlődésmo- dellről van szó, amelyben a nemzetgazdaság, a nemzeti állam, a nemzeti kultúra (avagy nemzeti identitástudat) szervesen egymásra épülve és harmonikusan fejlődött. A történelmi megké- settség miatt az önálló nemzeti kultúra megteremtése megelőzte a politikai függetlenség kivívását, ugyanakkor a' nemzeti állam önállósága is jóval megelőzte az önálló nemzetgazdaság kiépítését. Minden fordítva játszódott le, mint Nyugat- Európában, nem alulról felfelé, hanem fölülről lefelé. Az állam kezdettől fogva aktív szerepet játszott az iparosításban. Az állami beavatkozásban döntő súlya volt az államkapitalista szektornak, hiszen a megké- settséget csak tudatos, központi fejlesztéssel lehetett kompenzálni, és a fejlett országok nagy külső, gazdasági-politikai nyomásával szemben a gazdaság spontán mechanizmusai nem voltak elegendők, szükség volt az állam közvetlen védelmére is. De hát nem ugyanez a helyzet, fokozott mértékben, a fejlődő országok iparosításával, avagy szélesebb értelemben vett modernizálásával is? A nemzetépítésben ugyanez a fölülről lefelé modell jellemzi őket is, az állam méginkább mindenható szerepet tölt be. sőt talán még nagyobb a kulturális szféra, a nemzeti tudat szerepe is a politikai függetlenségért vívott harcban és a modernizálás megindításában. A politikai tényező sajátos prioritását és a kulturális szféra viszonylagos dominanciáját a gazdasággal szemben jól ismerjük a kelet-európai történelemből, s most mindenütt viszontláthatjuk a világban. Az is közös vonás, hogy valamennyi fejlődő ország felidézi történelmi múltját, a „múlt szellemeit", a jelen szolgálatában, a modernizálásra való mozgósításban. Nemcsak a magyar reformkort jellemezte ez, hanem még inkább ez jellemzi a mai fejlődő országokat. Érthetetlen, hogy miért szemléljük értetlenül ennek a historizáló modernizálásnak a saját történelmünkből olyan jól ismert jelenségeit. A nemzeti múlt jegyében és szimbólumai kíséretében való megújulási törekvésük mélységesen közös a magyar reformkor törekvéseivel GAZDASÁGI KAPCSOLATAINK FEJLŐDÉSE Múltunk inkább elválasztott az Európán kívüli világtól. mintsem összekötött volna vele. A második világháború után azonban mindinkább közvetlen szálakkal kötődtek össze a világ legtávolabbi térségei is. gazdasági, politikai és kulturális tekintetben egyaránt. Gazdasági és kulturális beszűkülésünk és a világtól való elszigetelődésünk tehát egyformán túlhaladottnak bizonyult. A hetvenes évek elejétől kezdődő világgazdasági válság aztán végleg brutális erővel lökött bennünket a világegészbe, a világgazdasági összefüggésekbe, s akarva-akaratlanul a világrendszer egészébe helyezve kell élnünk, dolgoznunk, gondolkoznunk. A második világháborút követően is földrajzi helyzetünkből adódóan külkereskedelmünk nagy részét az európai országokkal bonyolítottuk. Azonban már a hatvanas évektől kezdve elkerülhetetlen volt a fokozott nyitás a fejlődő országok felé is, s ennek eredményeként a külkereskedelmi forgalom volumene 1960. és 1980. között mintegy tízszeresére emelkedett, az egész külkereskedelmi forgalomban való részaránya pedig megduplázódott, 4-5 százalékról csaknem 10 százalékra emelkedett. Ma már elmondhatjuk, hogy ez *a terület a maga évi 14 százalék körüli fejlődésével az utóbbi két évtized legdinamikusabb kereskedelmi relációja volt. S így ma már döntő része van külgazdasági stabilitásunk megteremtésében is. Valószínű feltevés. hogy az évszázad végére a fejlődő országokkal való kereskedelem részesedése a 20 százalékot is megközelítheti, vagyis egész külkereskedelmünk egyötödét, ami újabb minőségi ugrás lesz a harmadik Világgal való kapcsolatainkban. Ezeknek a kapcsolatoknak a fejlesztését a világpiac realitásai szinte kikényszerítik, szükségképpen együtt járnak a gazdasági és politikai kapcsolatok intenzévebbé válásával’ is. Ágh Attila, a Magyar Külügyi Intézet igazgatóhelyettese
