Békés Megyei Népújság, 1983. május (38. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-14 / 113. szám
1983. május 14., szombat Szeretni - de hogyan? Tisztelt Szerkesztőség! Volt nekem három állami gondozott gyerekem, akiket nagyon szerettem, és ők is nagyon szeretnek, de sajnos ettől megfosztottak enge- met, mert a három gyereket elvették tőlem, anélkül, hogy nekem szóltak volna, hogy hol rontottam el, csak egyszerűen kijöttek az óvodába és az iskolába, összeszedték, és velem közölték, hogy ne várjam haza ... Én úgy érzem, rendesen jártam el, rendben tartottam, tiszták voltak, de hogy mégis mit követtem el, nem tudom...” i az a suan la tang? Beszélgetés a szakácsművészetről Gullner Gyula az ibériai gasztronómiai esten Fotó: Veress Erzsi A megadott címen keressük a levél íróját. Idősödő asszony jön elénk a takaros parasztház nyitott folyosóján, s biztat, sőt, kéri, nézzünk szét nála. Az egyszoba- konyhás ház ugyan nem lenne első egy tisztasági versenyen, de elhanyagoltnak sem mondható. A szobát a fekhelyek uralják, a falon családi képek: a néni ma már felnőtt gyerekei. — Látják, egyedül élek, leszázalékolt nyugdíjas vagyok. Nagyon rossz nekem egyedül. Azért is akarom vissza a gyerekeket. Hát olyanok ezek a gyerekek, mint egy ruhadarab, hogy ide rakom oda rakom? Hányódtak, aztán nálam végre megnyugodtak. — De hát hogyan is történt? — szakítom félbe. — Az úgy volt — ül le az egyik heverő sarkára, kezében papírokkal, fényképekkel —, mikor is? március 25-én beállított ide a felügyelőnő, és azt mondta, ne várjam a gyerekeket haza az óvodából, az iskolából, mert elvették. Mentem rögtön az intézet igazgatójához, de nem mondták meg az okot, nem is tudom máig sem! — Mégis, mit gondol? A kérdésre a fejét ingatja, aztán a csapongó szóáradatból annyit lehet kibogozni, hogy korábban szóltak ugyan neki; ezt-azt másképpen tegye, de mostanában már nem. Az is igaz, az első hónapokban — egyébként 1982 őszén helyezték ki hozzá a gyerekeket — volt gondja, meg eléggé ideges is, de lassan megszoktak, összeszoktak a gyerekek, most kezdett minden rendben menni. S hogy miféle gondok? — A két kislány féltékeny volt a kisfiúra, mondtam is egyszer, úgy december táján nekik: ha nem tudtok megegyezni, egyik megy a kamrába, a másik a disznóólba, a harmadik ide, én meg elmegyek világgá. .Vagy hogy a télen itt játszottak, bukfenceztek az ágyon, és a kisfiú megütötte magát? Azt hitték megvertem? Különben tessék megkeresni a gyerekeket is. * * * Az általános iskolában éppen olvasásóra közben zavarjuk a harmadikosokat. A szép arcú, kedves-csendes kislány riadtan ül le velünk beszélgetni a hátsó padba, de azért készséggel, értelmesen válaszolgat. — Az intézetben hogy érzed magad? — Jól, jó ott lenni, most már megszoktam. — Ha teljesülne három kívánságod, mint a mesében, mit kivánnál először? — Hogy visszakerüljek a mamához! Azt már kérés nélkül meséli, hogy az édesanyjuk is itt lakik, nem is messze, de sohasem jön el hozzájuk, és hogy írtak már levelet az édesapjuknak, arra nem válaszolt, de most a nagytestvérük írt, erre biztosan jön levél. A tanárnő — tapasztalt pedagógus — szerint a kislány viselkedése, teljesítménye nem változott, nem romlott, amióta a nevelőszülőtől az intézetbe került. Csak az a fontos, hogy sikerüljön elintézni a napköziellátást, ami pillanatnyilag az étkeztetés költségelszámolása miatt problémás. « A tanárnő így ugyanis egész nap a kislánynyal lenne, segíteni tudná a tanulásban, tovább folytatva a lassan sikereket hozó pedagógusmunkát. * * * A takaros, tágas óvodában a vezetőnőt meg a gyermek- és ifjúságvédelmi felelőst kérdezzük az ügyről. — Nekünk kötelességünk külön figyelemmel kísérni az állami gondozott gyerekeket, s helyzetükről az intézetet tájékoztatni — szögezi le a szigorú külsejű vezetőnő, a fiatal óvónő pedig egyetértőén bólogat. — A nevelőszülő módszerei enyhén szólva furcsák. A kislány elmondta, hogyan próbálta rávenni őket a mama, hogy jók legyenek. — Hogyan? — Hát télen becsukta a kamrába meg a disznóólba, ki tudja meddig? A kisfiú szopta az ujját, és úgy szoktatta le, hogy a szájára ütött. Egy családlátogatáskor meg is mutatta, hogyan szokta a tévé mellé térdepelteim, amelyik rossz. — No, de ezt a legtöbb szülő is megteszi a saját gyerekével! — vetem közbe. — De ő mást is csinált — néznek össze. __ 9 ? — A kisfiún nagy kék foltot láttunk. — Ilyen foltokat máskor is láttak a gyerekeken? — Nem. — Az az igazság, hogy otthon sakkba voltak tartva — summázta egyikük — észrevettük, hogy egy idő után már semmit nem mertek elmondani a gyerekek. Csodálkozom, hogy ezek után egyálalán elindult a néni keresni az igazát. Az intézetbe feltétlenül menjenek el, ott többet tudnak róla. * * * Természetesen elmentünk Gyulára, a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézetbe is. Jász József igazgató, határozott kézfogású, magas, vállas férfi készséggel fogad, s amint a neveket említjük, nyomban bólogat, jelezvén, ismeri az ügyet, emlékszik a gyerekekre, meg a nevelőszülőre. — Igen, én intézkedtem, én hozattam el a gyerekeket, s az a meggyőződésem ma is, hogy ezt kellett tennem. Már a kihelyezéskor rögötn kaptunk jelzést, több ízben is, hogy nincs minden rendben. Persze ez önmagában még semmit nem jelent, de én a dolgozóim bejelentései alapján meggyőződtem róla, hogy vannak problémák. — Konkrétan mik ezek? — A nevelőszülő különböző fenyítési, megfélemlítési módszereket alkalmazott, s ezeket el is ismerte — kivéve a verést — amik meg- engedhetetlenek. De hallgassák meg a munkatársnőimet, akik a helyszínen is jártak, többször beszéltek a nevelőszülővel! — Az óvónők elmondták, azt vették észre, hogy főleg a kislány zárkózott lett, nem mesélt az otthoni dolgokról — folytatja a megkezdett témát most már az igazgatóhelyettesnő — kimentünk a nevelőszülőhöz, aki azzal fogadott, nincs nagy türelme a gyerekekhez és előfordult, hogy igenis — elnézést a szóért, de így mondta — a seg- gire vert, és volt olyan is, hogy bezárta, de ezentúl ilyesmi nem fordul elő, változtat a módszerein. Ez úgy február végefelé történt. — S ezután? — Engem kerestek meg — veszi át a szót az igazgató — jelezvén, hogy nem változott semmi, majd a felügyelőnőtől is kaptam egy írásos jelentést, akkor döntöttem úgy, hogy azonnal el kell hozni a gyerekeket. Tudom, a nénit bántja, és én emberileg meg is értem őt, de nekem kötelességem csak és kizárólag a gyerekek érdekeit nézni, a legmesszebbmenőkig. — A nevelőszülő nem tudja, mi az intézkedés oka! — Azon a délutánon, amikor itt volt a néni, én mondtam meg neki, hogy miért, hogy nem változott a bánásmódja, hogy alkalmatlan a nevelésre. Egyébként jelen volt a megyei felügyelőnő is. — Mi van most a gyerekekkel ? — Mindnyájan megnyugodtak új környezetükben, meggyőződtünk róla, hogy kiegyensúlyozottak, a három testvér együtt van az intézetben. * * * Napok óta lapozgatom a jegyzeteimet, újra meg újra elolvasom a levelet, s töprengek. Kinek lehet igaza?! A néninek, aki — meggyőződésem, szerette a gyerekeket, csakhogy a maga módján, a maga módszereivel próbálta nevelni őket? Vagy az intézet vezetőinek, a nevelésben jártas szakembereknek, akik pályájuk gazdag és szomorú tapasztalataiból tudják, hogy az effajta módszerek későbbi lelki sérülések okozói is lehetnek? Ügy vélem, a maga szempontjából igaza van mindenkinek, mert lényegében egyet akarnak: a gyerekek javát szolgálni. S ebben az ügyben ez az, ami igazán fontos! Tóth Ibolya Ülünk a békéscsabai Korzó étterem teraszán. Magas, szikár ember Gullner Gyula, a Hotel Duna Intercontinen- tál főszakácsa. Valójában nem ilyennek képzeltem. Mosolyog. Feszeng a széken, bizonyára jobban érezné magát a tűzhely mellett. — Dohányzik?- — O, nem — tiltakozik és még a kólát is visszautasítja. — Gyerekkoromban megpróbáltam, de aztán örökre lemondtam róla. Persze, ettől még lehet valaki jó szakács. Egyszerűen arról van szó: aki cigarettázik, nem érzi úgy az ízeket, ahogy kell. Ezért tilos a konyhában füstölni. Forgatom a színes meghívókat. Márciusban távol-keleti, áprilisban pedig ibériai gasztronómiai estet rendeztek. A kínálat meglehetősen gazdag. Suan la tang, tanda- ri csirke, tengeri kagyló, tintahal és egyéb különlegességek szerepeltek az étlapon. — Hol tanulta ezeknek a készítését? — Lehet, hogy el sem hiszi. Saját pénzemen bejártam szinte az egész világot. Európán kívül eljutottam Észak-Afrikába, Dél-Ameri- kába, Szíriába, Libanonba, még Korzika szigetén is jártam. Igaz, nem volt sok köl- tenivalóm. Dolgoztam. Ládát cipeltem a kikötőkben, mosogattam kétes hírű lebujok- ban, a tenger forró homokján aludtam éjjelente. De megérte. Egzotikus népek szokásait, kultúráját, életét tanulmányoztam. — Fantasztikus, amit mond. Árulja már el: mi az a suan la tang? — Keleti fűszerekkel ízesített, zöldséges szárnyas leves. Érdekessége, hogy van benne többek között szójamártás, gyömbér, rizsbor, sok fokhagyma, erős paprika, tengeri alga, kínai kel. Aki fogyasztja, a tíz körmét is megnyalja utána. — Ehhez nemcsak gyakorlat, hanem változatos ötlet, zsenialitás szükséges. Beszélhetünk-e szakácsművészetről? — Egyesek esküsznek rá. Kétségtelen, két szakács nem tud egyforma ételt főzni. Mások az ízek, a technológiák, a tájegységek. Én inkább mesterségnek mondanám, amely tehetséget, fantáziát feltételez. És szeretni kell a szakmát. Csinálni, mindenre odafigyelni, állandóan tanulni. Tizenhat éves koromban, 1958-ban mentem el cukrásznak. Hamar rájöttem: ez nem nekem való, sohasem kedveltem az egyhangú munkát. Így lettem szakács a Nagyszállóban, a Balatonon, végül 1970-től az Intercontinen tálban. — Melyik ország a szakácsművészet hazája? — A francia konyha az alap. Régen Babilóniában, Görögországban, a római birodalomban is voltak nagy lakomák. A szakma viszont az ezernyolcszázas évek elején kezdett kibontakozni. Fellendült a turizmus, a szállodaépítés, ezzel együtt fejlődött a gasztronómia. — A magyarok azt tartják: az a jó, ami sok. — Ezzel nem értek egyet. A magyar konyhát azért tartom jónak, mert keveredik a franciával. Valamikor a szakácsok vándoroltak. Így vettük át a szláv, a török és az olasz ízeket is. Sőt! Higy- gye el, a franciák sokkal többet esznek, mint a magyarok. Az sem igaz, hogy kevés zsírt fogyasztanak. Csak éppen másképpen tálalják. Ök jobban odafigyelnek az árakra. Megveszik az olcsó ételt, amely sokszor ehetetlen. — Azért nem olyan szép a menyasszony. Előfordul honi éttermeinkben, hogy a kihozott étel egy szakmai vetélkedő zsürielnökének is fejtörést okozna. Ugyanis nem tudom eldönteni: mi van a tányéromon. — Ennél csak az a _ szomorúbb, hogy az a szakáé^ sem tudja, aki készítette. Fi-1 gyelje meg az étlapokat! Uniformizáltak. Pörkölt, rántott hús, rizs, krumpli. Erre van igény, mondják. Ugyanakkor eszükbe se jut: kínálhatnának borjúszeletet vajas sárgarépával, zöldbabbal. Hátha megenné a vendég. A másik gond az utánpótlás. Tragikusnak tartom a szakemberképzést Magyarországon. Általában azok mennek szakácstanulónak, akik másutt nem kellenek. A fiatal kukták sokkal több időt töltenek az iskolapadban, mint a konyhában, kevés a jól felkészült tanár. A munkába állás első napjaiban jön a csalódás, hiszen nekik olykor konyhát is mosni kell. Fogják magukat és elmennek sofőrnek, fodrásznak. Az alapfizetés 2500 forint, mindennel együtt 3500 forint a bérük havonta. Az ember még csak nem is csodálkozhat. — És az Intercontinentalban? — Nézze, engem megbecsülnek. Összejön a 10 ezer forint. Sok? Tudok olyan kollégáról, aki 25 ezret gombol le egy hónapban. Mégsem vágyom máshová. Mi húszán 13 éve együtt vagyunk, szeretnek a vendégek, ami a legfontosabb. Igaz, a hetvenes évek elején két aranyérmet is nyertem, de nem indulok szakácsolimpián. Távol áll tőlem a versenyzés, ez aligha a való életet tükrözi. — öt éve viszont felfigyeltek önre. — Igen. Meghívtak egy bécsi klubba, ahol a világ 20 vezető szakácsa dolgozik. Itt államfőknek, királynőknek főznek. A bécsi Interconti- nentál vezérigazgatója ajánlott nekik, hiszen négy év alatt háromszor a mi szállodánk konyhája kapta meg a Kiváló címet, ami nem csekély teljesítmény. Legutóbb a klub szakácsai a svéd királyi családnál vendégeskedtek. Meghívtam őket Budapestre. Eljöttek, és egyfolytában csodálkoztak, hogy milyen szállodáink, éttermeink vannak. Az idén egyébként Mexikóba látogatunk. — Mi a specialitása? — Nincs ilyen. Azt tartom: egyáltalán nem biztos, hogy előttem már valaki nem készített-e ugyanilyen ételt. A főzelékeket, a pörköltet, a leveseket szeretem készíteni és enni természetesen. — Otthon ki főz? — Nálunk munkamegosztás van. A feleségemmel váltjuk egymást. Az megy a konyhába, aki éppen ráér. — Végül mondana egy receptet a Népújság olvasóinak? — Szívesen. Jön a nyár, bizonyára nagyon sokan kedvelik a finom, savanykás fagylaltkrémet. A sorbet hozzávalói: 1 kiló málna (ribizli, szeder, áfonya, őszibarack) levéhez adjunk 3 deci száraz pezsgőt, 2 deci trip- le secet, öt deka porcukrot. Az egészet tegyük poharakba, majd mélyhűtőbe. A fanyar, pikáns ízű fagylalt kánikulában is felüdít. — Köszönjük a receptet és a beszélgetést. Seres Sándor Uzletházat avattak Bucsán A nyitás előtti percek — Igaz, hogy ma hétfő van, de ez a nap nekünk mégis ünnepnek számít. Egy idősebb férfi fogalmazott így május 9-én Bucsán, nem sokkal azután, hogy az 570 négyzetméter alapterületű új üzletház ajtajai kitárultak a község lakói előtt. Szebelédi János, a Szeghalom és Vidéke ÁFÉSZ elnöke a szövetkezet tervszerű hálózatfejlesztésének részeként említette ezt az üzletházat, melyben ABC- jellegű élelmiszerbolt, továbbá olyan részleg kapott helyet, ahol a ruházati, műszaki, háztartási és vegyesiparcikkek nagy választéka várja a bucsai embereket. E két üzlet árukészletének értéke meghaladja az 1 millió 700 ezer forintot. Az üzletház igazi színfoltja a 3100 lakosú Búcsúnak, ezért a SZÖVTERV Vállalat Békés megyei irodáját illeti elismerés. A bucsai Új Barázda Tsz építőrészlege pedig kiváló kivitelező munkájával öregbítette jó hírét. Szebelédi János ÁFÉSZ- elnök azt is elmondta, hogy az üzletház építési és berendezési költsége ötmillió 86 ezer forint volt: 223 ezer forinttal kevesebb, mint ahogyan tervezték. E számok akkor szembetűnőek, ha azt is tudjuk: az egy négyzetméterre jutó építési és berendezési költség összesen is alig haladja meg a 8 ezer 920 forintot. Az ÁFÉSZ dolgozói és a helyi termelőszövetkezet tagjai tetemes értékű társadalmi munkát végeztek a megvalósulásért. Őket illeti az elismerés azért is, hogy nemcsak szép az üzletház, de a környezete is mintaszerűen rendezett. Itt már minden feltétel adva van ahhoz, hogy a „kis Sugár” — ahogyan a községbeliek az új létesítményt nevezték — az idén 20 millió forintot meghaladó forgalmat teljesítsen. Nem hallgatta el a szövetkezet elnöke azt sem, hogy a bucsaiak üzletháza csak a SZŐ VOSZ kölcsönös támogatási alapjából kapott hárommillió forinttal épülhetett meg. Saját erejéből és a kapott bankhitelből nem tudott volna ilyen üzletházat építeni a belvíztől korábban megrongált boltok helyébe a Szeghalom és Vidéke ÁFÉSZ. Ez az új viszont hosszú évtizedekig képes lesz jól szolgálni Bucsa lakóit. Kép, szöveg: Balkus Imre
