Békés Megyei Népújság, 1983. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-26 / 48. szám
1983. február 26., szombat o A népművészet megőrzéséről — Kalotaszeg példáján Mint afféle faluról jött értelmiségit — országokat, hazánk tájegységeit járva — élénken foglalkoztat a népek, s ezen belül a magyarság anyagi és szellemi kultúrája megmaradásának sorsa. S ha a népművészet rendkívül sokszínű, de gyökereiben valahol mégis rokon, országhatárokat sem ismerő világába a nyitott szemmel járó ember betekinthet, kíváncsisága, a felmerülő miértek sokasága előbb-utóbb a szakismereteket elemző, összegző könyvek, múzeumok, előadások irányába tereli. Az igényes olvasó ma már a maga teljességében, szépségében és sokszínűségében tanulmányozhatja a múlt paraszti társadalmában gyökerezett folklórt. Ezen mit sem változtat az, hogy az utóbbi években több alkalommal hallhattunk, olvashattunk népi kultúránk helyzetével, fennmaradásával kapcsolatban olyan véleményeket, nem ritkán szenvedélyes vitákat, miszerint a szakemberek körében nincs közös nevező a népművészet ápolásának lehetséges, kívánatos módozataiban. A többnyire vájt fülűek körében dúló vitákhoz a műélvező nemigen tud hozzászólni, mert mindegyikben sok igazságot találhat, és ha más-más oldalról is, végeredményben mindig az ügy szolgálatát láthatja. Egy dolog azonban mégis mélyen elgondolkoztat. Az utóbbi évek közérthetőségben, világos okfejtésben és nem kevésbé tetszetős kivitelben megjelent munkáit tanulmányozva a szellemi, az esztétikai élmény, az érzelmi kielégülés csaknem mindig keserűséggel vegyül. Az olvasó keserű szájíze a valóságfeltáró néprajztudomány lényegéből ered, mert rádöbbentet arra, hogy népművészetünk ma már valójában csak örökség. És ilyenkor kérdések tódulnak elő. Olyan kérdések, hogy a közelmúlt gyors és mélyreható társadalmi-gazdasági változásai, nem kevésbé a rohamos ur- banizálódás a tőlünk egy emberöltővel ezelőtt még élő népművészetet valóban történelmi távlatba sodorta? Ma már egyértelműnek látszik, hogy népi kultúránk fejlődésének, fennmaradásának éltetője századokon át a régi paraszti világ volt. Tényként kell elkönyvelnünk azt is, hogy a paraszti élet funkciói által formált tárgyak sokasága — mint például a díszes fogatok és jármok, mintázott ostorok, kapa- és ásókaparók, a lányoknak, menyecskéknek készített rokkák, guzsalyok, sulykolok — hiedelemvilágával együtt eltűnt. A letűnő paraszti életformát ifjúként átélő, hét gyermeket felnevelő (12 éve halott) szüleimtől 46 évesen számomra „örökségként” — a folyamat rohamos lendülete miatt — már nem maradhatott más hátra, mint néhány tucat közös fénykép, egy magnószalagra akkor csak véletlenül felvett — ma már féltve őrzött — mese, népdal, amit lányomnak mondtak, daloltak el másfél évtizede. És néhány éve falumban, Hosszúpályiban járva az anyai ág napszámos portáján felépült új ház padlásáról egy kerekes rokka, amin talán anyám is font még úgy 60 éve. Azt gondolom, saját példám az általános a paraszti sorsból jövők körében. Gyári készítésű háztartási eszközök ugyanis nem számíthatnak örökségnek, fakult ruházatot, elnyűtt bútorokat nem szokás megőrizni. Abban nincs eleink keze nyoma. A mai ember emlékezetének, „családi identitásának” ideje legfeljebb két-három generáció. Tárgyak nélkül elhalványul az emlékezet! Alapkérdés tehát, hogy marad-e valahol a népművészetnek olyan kifejezési közege — lett légyen az falun, vagy városban —, amiben az funkcióhoz kötődve megőrződik, illetőleg újratermelődik. Erre keresek családommal együtt immár egy évtizede ügybuzgalommal választ a romániai, jórészt magyar lakta Kalotaszeg falvaiban. Örömmel sommázhatom, nem eredménytelenül. Tévedés ne essék. Természettudománnyal (földrajz) foglalkozó műélvező emberként Kalotaszeg falvaiban a mában élő népművészetnek nem annyira a régmúltban gyökerező eredetét, a látottak hitelességét „kutattam”, hanem az élmények sokasága révén a jelenség lényegét. Nevezetesen azt, hogy a kalotaszegi néprajzi együttest hordozó táj mintegy félszáz településének népe milyen emóciókból táplálkozik a megőrzés kitapintható vágyában. Az élő nép- művészeti ágak miként teremtődhetnek újjá, fejlődnek ismét tsz-parasztok, ingázó munkások, diákok, alkalmazottak közösségében. Az elmúlt évtizedben legalább tucatszor fordultunk meg a Vigyázó és a Meszeshegylánc keleti lábától a Sebes-Körös, illetve a Meleg- és Hideg-Számos forrásvidékén át a nagyjából Kolozsvárig terjedő Kalotaszegen. Kezdetben a tájat csak ízlelgettük. Később rendszeres, mondhatnám előkészített „felfedező utazásokat” tettünk, melyek során 14 falut ismerhettünk meg behatóan Kalotaszeg három néprajzi tájegységében (Felszeg: a Sebes-Körös és a Kalota háromszöge Bánffyhunyad központtal; Alszeg: az Almás-patak völgye; Nádasmente: a Nádas-patak völgye Kolozsvárig). Az utazások emlékeit több száz fotó, és nehezen megszámlálható ismeretség, szövődő barátság őrzi. Az odalátogató első benyomása a falukép. A letűnt paraszti életforma romjain a jobb anyagi lehetőségek épp itt hozták a legnagyobb változást. Ugyanúgy, mint nálunk, a falvak utcáinak házai építészeti stílus szempontjából itt is kevertek. Évszázados időkeresztmetszetben szép számmal láthatunk még a teremtő újrakezdés magatartásáról, a korszerűsítés vágyától vezérelt, de mindenképpen kifogástalan arány- és egyensúlyérzékről valló tornácos, fafaragásos házoromdíszíté- sű hajlékokat, nagyméretű csűrökkel, de mellettük vas- kerítéses kockaházakat is. Ugyanakkor a közelmúltban, a mai kor igényei szerint épített házak jobban őrzik a hagyományokat, mint nálunk. Láthattunk több olyan épülő házat, amelyek hagyományos építőanyagokból — fából, helyben kitermelt terméskőből —, és a régi formák alapelemeit megőrizve készülnek. A Kalotaszegi-medence és a Nádas-patak mente falvaiban a régi kapuk mellett gazdagon díszített, ülőfülkés kapukat is találhatunk (Nyárszón pl. ülőfülkés). E hagyományőrzéssel kapcsolatban mindenképpen megjegyzendő, hogy a fa itt is drága, és nehezen beszerezhető, sokkal nehezebben, mint a vaskapu. Ha pedig belépünk a házakba, nagyon sok helyen varázslatos világ tárul elénk. Elevenen tovább él a tisztaszoba hagyománya: festett bútorokkal, magasra vetett ággyal, azon szépen hímzett párnákkal, továbbá tulipános ládákkal és a falakon tömérdek — többnyire régi — tányérral. Körösfőn például Albert Andrásék háza külső megjelenésében egyértelműen a mai kor igényét tükrözi; belseje azonban a sajátságos kalotaszegi formagazdagságot, és a ház urának és asz- szonyának népművészeti önmegvalósulását. Bogártelkén Fekete Anna és mérnök férje korszerű lakásának bútorzata ottjártunkkor a friss festék szagát árasztotta. Ha kilépünk a házból, szemügyre vehetjük, mivel is foglalkoznak az asszonyok, a férfiak. Amikor először jártunk Körösfőn, és megkérdeztük Bazsó Bözsi nénit, hogy sokan varrnak-e a faluban, ő így válaszait: nem sokan, hanem mindenki! A gazdagon díszített, írásos, vállfős, vagdalásos mintájú párnák, falvédők, térítők és egyéb lakásdíszítő tárgyak készítése az asszonyok legfontosabb kereseti forrása. Az utcán dolgozva, megcsodálhatjuk alkotó fantáziájukat és fürge ujjaikat dicsérő munkáikat — kiterítvén azokat a házak falára, a kapukra; ami szinte egyedülálló hangulatot teremt. Kalotaszeg asztalosai, fafaragói a régi bútorzat készítése mellett szívesen vállalkoznak újszerű feladatok megoldására is (Bogártelke, Méra, Vista, Körösfő, Nyárszó, Bánffyhunyad). Azt tartják, a népművészetnek az már a végét jelzi, ha áruba bocsátják, ha az elkészített szőttesek, varrot- tasok, csergék, bútorok, és egyéb díszítő tárgyak arra valók, hogy pénzt kapjanak érte. Ez a megállapítás mindenképpen igaz. Kalotaszegen azonban a népművészeti tárgyak nemcsak arra valók, hogy megéljenek belőle, hanem arra is, hogy éljenek vele és benne. A ma népművészei valóságos és önérvényű alkotásokat teremtenek, kifogástalan arány- és egyensúlyérzékkel a kalotaszegi tájban fogant népművészetet őrzik és fejlesztik tovább. Első kalotaszegi utazásunkra — többek között — Ady: „A Kalota partján” című verse is ösztönzött. Nagyon kíváncsiak voltunk arra, hogy lehet-e a mában valóságtartalma Ady: „Mi pompás vonulás a dombon. Óh tempós vonulás, állandóság, Biztonság, nyár, szépség és nyugalom.” — költői képének? A megdöbbenés erejével hatott, hogy Ady század eleji élménye a mában is igaz, élő. A felszegi Gyerőmonos- toron, Valkón, Sárvásáron, Nyárszón és főleg Körösfőn nagy ünnepeken a muszu- lyos, gazdagon hímzett, szalaggal szegélyezett kötényes alsóruha, továbbá a hófehér ingujjal, és selyemmel hímzett báránybőr mellénnyel és végül a bojttal, szalagokkal gazdagon díszített gyöngyös, pártás lányviselet, fekete rámáscsizmával, csaknem általános. A Nádas menti Vistán, Mérán és Bogártelkén a lányok, asszonyok ünnepi viselete színben talán még az előbbit is felülmúlja, amit azonban itt többnyire már cipővel hordanak. Kétségtelen, hogy az utóbbi években a kalotaszegi lányviselet valósággal új életre kelt; bár talán többet változott, mint korábban egész emberöltők alatt. Kár, hogy a férfiviseletről ez nem, vagy csak részben mondható el. Most hadd ejtsek néhány szót arról, hogy a látottakat, nem kevésbé a sok-sok e témakörben forgó beszélgetést összegezve miben kereshető e táj falvaiban a viselethez való makacs ragaszkodás lényege. Más szóval: milyen rendeltetése lehet a népviseletnek a megváltozott társadalmi viszonyok talaján, idős és fiatal munkások, értelmiségiek és diákok körében. Ügy vélem, a régi öltözet az elődökre való Visszaemléke- zést tartja fenn, a kultúra folytonosságának megőrzéséből táplálkozik. Ha kiszedetjük a kalotaszegi asszonyokkal tulipános ládájukból, a komódok fiókjaiból a megőrzött ruhadarabok sokaságát, ők mindegyikről pontosan tudják, hogy a kézben levő tárgyak, ruhadarabok melyik felmenő, vagy oldalági őstől erednek, ki és mikor, milyen nevezetes családi vagy közösségi eseményen hordta azokat, akár ne- gyedíziglen is. A családok növekedése, meg a jobb anyagi lehetőségek a folytonos újrateremtést erősítik, tehát éppen a viselet áll leginkább ellen a változó időnek. Ügy vélem, a viselet egyben kapaszkodó az együvé tartozás érzésének, az azonosságtudat plán- tálásában. Én itt most ezek árnyoldalaival, amiről az erdélyi írók szociografikus írásaiból, tv-dokumentum- műsorokból sokat hallhattunk (tízezreket érő ruhák presztízse, a valós igényeket meghaladó stafírung anyagi terhe, s ezáltal kevés gyermek), nem kívánok foglalkozni. Meg kell mondanunk, hogy az ’50-es, ’60-as évek táján itt is tért hódított az új divatja. Elterjedt, néhol általánossá vált a közép-európai uniformizált viselet, a bútorzat. Rövid idő eltelte után azonban kiderült, hogy az új divatja elszíntelenedést hoz, elhalványítja az ünnepek fényét, hangulatát. Ezért lassan kezdtek visszatérni a régi hagyományokhoz. Űjra előkerült a régi viselet, az újak készítése ismét lendületbe jött, és bevonult a lakásokba a férfiak, asszonyok alkotó fantáziáját dicsérő díszítő- és bútortárgyak sokasága. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy Kalotaszegen a népművészet tovább él, újrateremtődik. Még egyszer hangsúlyozom, hogy funkciója más, mint korábban. A tisztaszoba, a komódokban gondosan őrzött nehéz, telt színekben ékeskedő régi, és a mában teremtett sokkal színesebb, gyári készítményekkel ötvözött viselet az identitást, nem kevésbé a gazdagságot jelképezi. Ennek a gazdagságnak, más szóval az értéknek jó értelemben való megőrzése természetes vágy, s ebben kereshetjük a viselethez való ragaszkodás lényegét. Való igaz, hogy a kalotaszegi népművészet ma már kuriózum. Az itt teremtett népművészet azonban évente több ezer új darabban jelentkezik. Ezek mind gazdára lelnek, nem ritkán épp a hazánkból odalátogatók körében. Ügy vélem, örülnünk kell annak, hogy Békéscsabán, a fővárosban, és majd mindenhol az utcákon egyre gyakrabban lehet látni lányokon, asszonyokon kalotaszegi ingeket, széki szoknyákat és a lakásokon belül az ugyancsak onnan származó varrottasokat. Még akkor is, ha ezek nagy többsége teljesen új, vagy olykor a vásári portéka szintjén áll. Ezek nagy többségét mégis üzenetnek tekinthetjük, üzenetnek a ma élő népművészet világából. Házgyári lakásban élünK, emiatt magunk is sokáig éreztük a monotóniát. Hogy ez ma már a múlté, az köszönhető az elmúlt évtizedek kalotaszegi utazásainak, ahonnan apránként festett konyhabútort, faragott — köröndi cserépedényekkel díszített — tálast, könyvespolcot (Székelyföldről kop- jafás” csillárokat, faragott előszobafalat, íróasztalt) hoztunk, és szerte a lakásban a szőttesek és varrottasok sokasága teremt meghitt hangulatot modem otthonunkban. Ezek a tárgyak mindmind újak, viszont meggyőződéssel állítható, hogy az időt jobban állják. Rétvári László Duschanek János: A paradicsommadár befogása Mucsi József: Anyám Asszonysága kezdetétől könnyár ömlött a szeméből. Az a sóhegy, Parajd mellett, a tengernyi könnyéből lett. A bánatát némán hordta nap nap után egy halomba. Csepp örömét az Ér vize elhurcolta melegibe’. A hat gyerek — apám halott — sírig tartó nyomot hagyott. Negyven évi özvegysége, életének ében éke. Kérése volt: „A keszkenőm, legyen akkor a fejfedőm." Hite szerint ekképp várja, másvilágon, ghalt párja. Olcsay-Kiss Zoltán: Rege a csodaszarvasról Koczka Pál: Hitveseim Hitveseim kövek, kő-ölelésűek. Szívükben szívem összetört. Szerelmet nem vall, ne pöröld. Hitveseim árnyak, Az éj mélyén visszajárnak. Aki szeret, azt meg ne öld. Nehéz lesz kezed, mint a föld. Hitveseim vágyak, hívnak, hogy égbe szálljak, onnan a végtelenig jussak el, lelkűk legmélyére fel.
