Békés Megyei Népújság, 1983. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-22 / 18. szám
1983. január 22., szombat MHiiUMTd Gyötrő kiúttalanság, vagy a megújulás lehetősége? Valaha kolostor és templom volt a mai Kiscelli Múzeum. Az óbudai várúrnő, Zichy Péterné, született Bercsényi Zsuzsanna tett alapítványt a kolostor és templom felépítésére a trinitárius rend számára. Az időközben kitört nagy pestisjárvány azonban késleltette a jótékony terv megvalósítását. Csak 1743-ban bízhatták meg a bécsi építészt' Johann Eintzenhoffert a tervek elkészítésével. A következő évben megkezdődtek az alapozási és a kút- ásási munkálatok, amelyet az osztrák tervező távozása Után Mayrhoffer Ádám építőmester, majd pedig Schaden János Mihály folytatott. Előbb a kolostor nyugati szárnya készült el, és az első szerzetesek 1748-ban be is költöztek. A templomépület alapkövét 1747-ben rakták le, és tizenegy esztendő múltán már állt a trinitárius templom. Az építkezés tényleges történetét csupán 1753-ig jegyezte a rend protocolluma. A kolostorépületet valószínűleg csak a templom elkészülte, tehát valamikor az 1760. utáni időkben fejezték be véglegesen, a Zichy család hivatalos építészének, Jäger János Henriknek a közreműködésével. II. József császár más szerzetes rendekkel együtt a trinitárius rendet is feloszlatta 1782-ben. A kincstár vette át az épületet és a templomot. A császári bizottság elárvereztette a rendház és a templom ingóságait, nagy részük ismeretlen helyre és kezekbe került. Az épületet kincstári célokra, laktanyának, majd katonai kórháznak használták. A templomot négy részre osztva, emeleteket alakítottak ki. A tornyokat lebontották, a homlokzatot átépítették. A templom freskóját is lemeszelték, így használták az 1900-as évekig. Schmidt Miksa vásárolta meg az épületet 1912-ben, és műbútorraktárnak, műhelyeknek rendeztette be az egykori kolostort és templomot. Némi átalakításokat is végeztetett rajta. Üvegezett kapuk kerültek fel, és műkőcímerek, a park körül pedig műkő kerítést építtetett. Schmidt Miksa halála után az épületet a fővárosra hagyta. A hajdani kolostort Flatt Ágoston irányítása mellett 1939 és 1942 között átalakították múzeumi célokra, erről a főváros közgyűlése döntött. Ide került a Stefánia úti pavilonból a Székesfővárosi Múzeum gyűjteménye, pontosabban annak újkori anyaga: metszetek, fényképek, grafikák, festmények, szobrok, tervrajzok, üveg- és porcelántárgyak, órák, térképek, könyvek és iparművészeti termékek, amelyek azóta is szépen szaporodnak. Itt látható mindmáig is Schmidt Miksa egykori gyűjteménye, valamint Lan Francom Elena 337 darabból álló budapesti látképgyűjteménye is, amelyet annak idején a várostörténeti múzeum megalapozására ajándékozott. A kolostor épülete és a templom a második világháború időszakában súlyos károkat szenvedett, több bombatalálat érte, tetőzetének jelentős része elpusztult, és más helyeken is károsodott. Az egykori templomszárny falainak egy része romba- dőlt. a megmaradt boltozatot pedig később bontják le. Csak a szentélyboltozat maradt meg. Elpusztult a templomban található híres freskó is. Az épület tetőzetét először ideiglenesen állították helyre, majd 1955-ben Horler Miklós és Pfannl Egon terve alapján restaurálták a megmenthető épületrészeket. Az építők a kolostor eredeti tömegét és formáját igyekeztek visszaállítani, ezért a II. József korabeli átépítéseket is elbontatták. A volt trinitárius kolostor és templom ma várostörténeti múzeumként, újjáépítve és megszépülve mutatja korabeli arculatát az idelátogatóknak. Szémann Béla A magányról napjainkban csak úgy szoktak beszélni, mint a legborzasztóbb, és ezért a leginkább megszüntetendő emberi jelenségről. Ennek következtében alakult ki a magányosok klubja, így ígérik most már személyek és hivatalok, szervezetek és intézmények azt. hogy hozzájárulnak a magány föloldásához. Ne feledjük el továbbá azt a rengeteg sajtócikket sem, mely támadta a lakótelepeket; a lakótelepi életformát valami embertelen és elidegenült életformának nevezte, mivel az emberek elszigetelődnek szomszédaiktól, nincsen közösségük stb. Nos, ezzel kapcsolatban csak azt a kérdést vetem fel, hogy miért feltétlenül jobb dolog az, ha az emberek körülgangos házban laknak, ahol mindenki belenézhet a másik fazekába, ahol a veszekedések szinte nyilvánosan zajlanak le. Segítség, újrakezdés Mindebből azonban nem következik az, hogy a magányt adott esetben, sőt legtöbb esetben, nem tartom rossz jelenségnek Bizony, alig hiszem, hogy jó dolog magányosnak lenni, jó dolog az, ha az embernek nincsen partnere, nincsenek barátai, de szeretőm, hogy ha nem általánosítanánk. Mert a magány bizonyos esetekben jót tesz, újrakezdési lehetőséget ad, megfordítja az emberi sors kerekét. Gondoljunk például arra, hogy éppen a görög demokrácia felbomlásakor „alakult ki két olyan irányzat is, mely az elvonulás jelszavát tűzte ki. Ez a két irányzat ugyan filozófiai volt (a sztoi- cizmus és az epíkureizmus), de ezek a filozófiai irányzatok valóságos szükségletet fejeztek ki. Igenis, a görög demokráciával utoljára voltak olyan társadalmi viszo^- nyok, melyekben az egyén szorosan a közösséghez tartozott. S ezután, ha akart, elszakadhatott a közösségtől, ha akart, nem. De lehetősége volt a magányra. Lehetett privát életet élnie. Lehetett teljesen egyéni módon elmélyülnie. Felvonulhatott, megfogalmazódhattak benne igen fontos és érdekes gondolatok." Elvonulhatott egyszerűen azért is, mert úgy érezte: a jelenkori társadalom nem kínál számára értelmes választási lehetőségeket, s ezért inkább félrehúzódik a társadalom problematikája elől, mintsem hogy valami helytelenbe kényszerítse bele magát. Igaz, hogy a magánynak ezek a formái később intézményesülnek. Elsősorban a kereszténység tette intézményessé Európában a magány lehetőségét. Szent Jeromos volt az első példája annak a szentnek, aki magányba vonul a pusztába, ott tanulmányozza a bölcsesség és a vallásos felfogások különböző írásos dokumentumait, és éppen ebben a magányban válik boldoggá. De nemcsak a Szent Jero- mos-legenda, hanem például a remeteség intézménye is lehetőséget teremt arra, hogy az emberek elvonulhassanak a társadalomtól, és a maguk elvonultságában érezzék jól magukat. A vallásos szemlélet még segítette is őket, hiszen egyfelől a remeteséggel ideológiát tudtak adni saját magányérzetüknek, másfelől igazolták magányérzetüket mások előtt is. A magány lehetséges volt olyan módon is. hogy az ember egy új kollektívához csatlakozott. A szerzetesi intézmény, valamint az apácaság azok számára is adva volt, akik az életben valamiért elbuktak, lehetetlenné váltak, s ekkor beköltözvén egy kolostorba, elölről kezdhették életüket a munka és az imádkozás jelszavával, s kialakulhatott körülöttük egy olyan értékrend, melynek semmi köze nem volt ahhoz, melyben azelőtt éltek. Egyedül vagy közösen A modern korszak mindezeket a lehetőségeket lényegileg megsemmisítette. Alig hinném, hogy napjainkban valaki is elmenne, vagy egyáltalán elmehetne remetének. Sokkal nehezebb úgy megoldani az életet. hogy ha egyszer elbuktunk benne, vagy valami tragédia ért bennünket, akkor újrakezdhessük. S ez a nehézség igen sok esetben azt erdményezi, hogy az az ember, aki egyedül áll, és talán egyedül állva meg is oldhatná élete problémáit, folytonosan szembesül a társadalmi igénnyel: tessék közösségben lenni, közösséghez tartozni, a közösség alkotó tagjává válni. S ezeket a követeléseket minden társadalomban — s a szocializmusban különösen — valóban nagyra tartják. Csakhogy ezek a követelések nem szólhatnak mindenkihez, s különösen nem szólhatnak minden időben és helyzetben. Mert a magányosságnak megvan a maga légköre. Olyan légköre van, amely nélkül adott pillanatban az ember nem élhet. Van, aki úgy oldja meg élete nehéz pillanatait. hogy külföldi kiküldetést vállal. S ez a külföldi munka új közösségbe helyezi, új lehetőségeket támaszt számára, és az otthoni viszonylathoz képest megadja a magányt, megadja a kaland, az új megismerésének érzését, s egyúttal lehetőséget teremt arra, hogy most már az ember új módon térjen vissza az eredeti társadalomba. S egy pillanatra sem szabad haragudni azért, ha valaki keresi az ilyen alkalmakat. Természetesen van, aki anyagi érdekből teszi ezt. De van, aki újra akarja kezdeni az életét, új körülményeket, új problémákat is vállal. Mondhatjuk-e, hogy az emberek semmiképpen se legyenek úgynevezett maguk- nakvalók, vagyis hogy sohase forduljon elő velük, hogy a magányba kívánkozzanak? Azt hiszem, mi sem volna helytelenebb, mint egy ilyenfajta dogmatikus állás- foglalás. Igenis, mindenkinek megvan a joga arra, hogy egy időre megkeresse azt a társadalmi helyzetet, amelyben ugyan a társadalom számára is hasznos tevékenységet folytat, de mégis az átlaghoz képest magányosan él. A probléma csak az, hogy ezek ideiglenes helyzetek. Az ember elvonulhat mint a sztoikusok vagy az epikureusok akarták. de végül is az elvonulásnak csak az a célja lehet, hogy visszatérjen a közösségbe. S ennek a célnak a jegyében keresheti mindenki adott periódusban a magány lehetőségét. Lehet jótékony is A magány tehát lehet jótékony is. Nemeik kellemetlen. Bizonyos típusú alkotások éppenséggel feltételezik azt, hogy az ember időlegesen a magányt választja társául. Goethe híres művészdala például árról beszél, hogy az alkotás idejére az ember zárkózzon be a maga magányába, legyen egyedül, hogy azután azt a hatást, melyet műve kelt. tényleg a társadalomban, a közösségben élvezhesse. Ilyen furcsa dialektikája van magánynak és társaságnak. Aki viszont a magányt (amelybe bele is kerülhet, tehát nem feltétlenül maga választja) nem tudja kihasználni a társadalmi létbe való visszalépés előkészületeire, hanem úgy kezd gondolkodni: ha magányos vagyok, akkor ezért csak a társadalom, a társadalmiság felelős — hibás útra lép. De ha a magányból is okulni tud. ha a magányt átmenetinek tekinti, s az újrakezdés nyitott számára, akkor a magánynak több haszna lehet, mint kára. A magány nem életkorhoz kötött. A kisgyerekkortól az öregkorig egyaránt lehetséges. hogy magányba kerülünk, vagy magányt választunk. de minden esetben lehetséges az is, hogy a magány nyújtotta lehetőségeket kihasználjuk, s az is, hogy nem élünk vele — s ilyenkor a magány kínzóvá, kilátástalanná válik. Hermann István Biedermeier-berendezés az 1850-es évekből a múzeumban Sok baj van vele, az igaz — kezdte panaszát mesélni a népszerű dizőz, s búgó hangja fényevesztetten, tompán csengett. — Most már köny- nyebb a helyzet, persze. Hanem amíg háztartási alkalmazottat tartottunk, egyszerűen pokol volt az életünk. Meglátta például, hogy a donna — mi csak igy neveztük a bogiári lányt, a cselédet — vasal. Erre délután, mikor egyedül maradt a lakásban, kiszedte a férjem összes ingét, és ő is elkezdett vasalni. S mivel azt is látta, hogy a donna először befröcsköli a ruhát, ő is befröcskölte. Tintával. Jól elvertük, s a vasalásról, szó ami szó, leszokott. De a donnát mindenben utánozta. Üvegpucolásban, például. A donna havonta megpucolja a szervizt, az üvegeket, kristályokat, vázákat. Ö csak némán figyelte. Délután tsmét egyedül maradt. S az összes üveget egyenként a szoba közepére hordta. És feltor- ■nyozta. Egyetlen pohár se tört el. Pokolian ügyes. — Nem lett volna szabad a donnára hagyni. — Erre mi is rájöttünk — ismeri el igazamat hálás mosollyal a dizőz. Elküldtük Ungvári Tamás: Apró bosszúság a bogiári lányt, s ő költözött a szobájába. De mit csináljunk, ha vendégek jönnek? — Maga olyan ügyes: segítség nélkül is ellátja a vendégséget. — Nem az a baj. Ha előre tudom, hogy vendégek jönnek, rázárom a cselédszoba ajtaját. Hanem a váratlan vendég, ha betoppan, akkor már nem lehet őt bezárni. Elbújik. És molesztálja őket. — A maga mosolyának mindent megbocsát az ember. — Nem mindent — sóhajt lemondóan. — A fertőzést például nem. Tudja, hogy milyen beteges? Tébéje is volt. Márpedig arról, hogy puszit adjon, nem tudom leszoktatni. — Fertőz? — A tébéje nem: kigyógyították. Csak a foga. Az ínyén speciális afrikai baktériumflóra tenyészik. — Mégiscsak leszoktathatná a pusziról — kockáztatom meg. — Puszival nem fertőz. Csak harapással. A szepszis akkor csaknem elkerülhetetlen. Ki kell vágni a sebet. És az emberek nem hiszik el. Én kétségbeesem, küldöm őket orvoshoz, de ők csak simogatják, babusgatják tovább. mintha mi sem történt volna. Másnapra aztán begyullad. Majmok — tette hozzá megvetően a dizőz, aki budai villájában három esztendeje egy makako-majmot nevel. Meglehetős ügyetlenül. V &> Múzeum Kiscellben © <p>
