Békés Megyei Népújság, 1982. december (37. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-04 / 285. szám
Siker volt 1982. december 4., szombat / Beszélgetés Gálfy Lászlóval, a János vitéz ürügyén Árad belőle a génjeiben őrzött derű és optimizmus. Nem csoda tehát, hogy mint színész elsősorban a vígjátékokban' érzi igazán otthonosan magát. Hogy ne menjünk túl messzire, a Segítség, válunk! című, gyengécske Konsztantyinov—Racer darab balkezes ügyvédjének szerepében emlékezetes sikert aratott. Vagy idézzük fel a Viktória svéd nagykövetét. Remek karakter alakítás. Aztán a Hongkongi parókát, amelyben „vállán vitte” a darabot. S Bemard szerepe, Camoletti: Boldog születésnapot című bohózatában! Szinte lubickolt a kettős élet okozta komikus helyzetekben ... S amit meg kell említeni a közelmúlt idézgetésekor. Nem tudom elfelejteni Darvas József Vízkereszttől szilveszterig című drámájában nyújtott epizódalakítását, a tanító úr szerepében. Ahogyan az idős néptanító keserves tapasztalások árán szerzett életbölcsességét — utóbb is kielemezhetetlen eszközökkel — át tudta itatni tiszta derűvel, megértő simogatással igazi meglepetés volt. És most a János vitéz. A hatalmát vesztett, öreg király szerepéből szinte mindent kihozott. Egyszerre volt vidám kópé, infantalis, nagylelkű és érzelmes öregember, szánnivaló és kacagtató. Remek epizódalakítás, nyílt színi tapsot követelő... S ugyanakkor ürügy is. Ürügy a beszélgetésre, ismerkedésre. Első találkozásunkkor a színház fiatal stúdiósainak „tanár szerepében” figyelhettem meg. Élvezet volt látni, hogyan vezeti rá a fiatalokat a színészmesterség alapjául szolgáló versmondásra, s hogyan próbálja élettapasztalatát, ' természet- szeretét átadni Petőfi tájleíró verseinek ürügyén. Nem lehetett nem az ő szemével látni a rónaságot. Talán el is felejtkezett rólunk, amikor újra élte a szülőfalujában, Tiszasason kifundált csínytevések, nagy kóborlások során szerzett emlékeit. Találkozásait az Alfölddel, amelyhez érzelmeiben azóta is hű. — Tiszasas. Hogyan juthatott el abból a kicsiny, Szolnok megyei faluból a színészmesterségig Gálfy László? — ez volt másnapi találkozónk első kérdése. — Ugye, most azt várja, hogy úgy kezdjem a mondó- kámát: „Én már kicsiny gyermekkorom óta a színészAzon az estén a svájci Alpok lábánál levő Leuker- badban a szokásosnál is többet játszottak. Nem mintha az üzletvezető jó szemmel nézte volna, ha máskor „lazítanak”, csak a búcsúnap törzsvendégei igényelték ... Ha nem személyes az élmény, talán el sem hiszem, mekkora sikerrel zenéltek. mesterségről álmodoztam”. Szó sincs túl a. Meg sem,fordult a fejemben. Bár az igaz, hogy a falunkban is szinte minden színházi előadásnak lelkes részese voltam. Ott láttam először a János vitézt is. Talán érthető, hogy csak Iluska alakja maradt meg bennem ... Aztán, középiskolás koromban, Budapesten is sokat jártam színházba. De eszembe se jutott, hogy jobb lenne a színpadon. Aztán egyszer csak belecsöppentem, s azóta csinálom ... — És hogyan történt az a „be- lecsöppenés?” — Szó szerint. Az egyik barátom jelentkezett a Dohány utcai Színészegyesületi Iskolába. Akkor az akadémia mellett itt is képeztek színészeket, elsősorban a köny- nyű műfaj számára. Szóval elkísértem, öt nem vették fel, de engem igen. A három esztendő alatt olyan kiváló tanárok tanítottak, mint Rát- kai Márton, Ascher Oszkár, Apáti Imre. Aztán Kecskemétre kerültem, majd Győrbe, Kaposvárra, Szolnokra, s 16 éve itt vagyok Békéscsabán, a Jókai Színházban. Ennyi önéletrajz elég? — Szóval térjünk át a távirati stílusra. Am legyen. Hogy tudta ezen az igen nehéz pályán megőrizni derűjét, optimizmusát? — Nagyon szeretem a humort. A mi családunkban mindig jó hangulat uralkodott. Talán ott ivódott belém, hogy nevetés nélkül nincs élet. Annyj szomorúság, bánat éri az embereket, Másnap már Liechtensteinbe szólította őket a szerződés, a Triesen Maslina bárba. Az idén megismerték őket Baselban, Stuttgartban, Wies- badenben, az ausztriai Bre- genzben is. Nincsen benne semmi túlzás: a magyar kultúra követei ők is külföldön. Szórahát meg kell minden lehetőséget ragadni a vidámságra. Ezért van az, hogy mint színész is nagyon szeretek nevettetni. — Mert ez a pálya könnyebbik oldala? — Szó sincs róla. A humor nem tréfadolog. Köny- nyebben kiderül egy-egy komikus szerep megformálásában a hamisság. — Pedig nekem úgy tűnt, természetes könnyedséggel, szinte improvizálva játssza ezeket a szerepeket. — Ez bók és köszönöm. Mert valójában nagyon nehezen készülök fel egy-egy szerepre, s a legutolsó pillanatig rettenetes bizonytalanságban vagyok. — Kit tart a legfőbb kritikusának? — A közönséget. Szinte mindketten egyszerre nevetjük el magunkat. Meguntuk a kérdés-felelet játékot. S ezután már jóízű beszélgetésbe merültünk arról, hogy készül az ötödik parancsolat című önálló műsora, hogy életelemévé váltak az irodalomórák, s hogy jó-e, ha valakinek szakmabeli a felesége, mint Gálfy Lászlónak a népszerű Felkai Eszter. (Mint kiderült, számára segítőtárs a feleség, mert ‘ minden kötelezettség nélkül bírálják egymás munkáját, viszont egy dolog kötelező mindkettőjükre: a másikat meghallgatni.) E jóízű csevegés közben tudtam meg azt is, hogy egyetlen „gyöngéje” van: két gyermeke. S hogy a sorsát megváltoztató komoly betegsége élete újraértékelésére késztette. Azóta tervezi pontosan az idejét, igyekszik minél többet olvasni, és semmit sem bízni a véletlenre. Mikor egy esetleges jutalomjáték szerepválasztási lehetőségéről faggattam, meglepően válaszolt: — Ez nem az én dolgom. Soha életemben nem kértem szerepet. De minden jó szerepet hajlandó vagyok eljátszani. Bár azt őszintén bevallom, a klasz- szikus daraboknál jobban szeretem a mai tárgyú műveket. — És a 1G év? Mi tartotta itt, ennyi évig Békéscsabán? — Éh ettől a várostól mindent a világon megkaptam, amit eéy ember, egy színész megkaphat. Miért mentem volna el? B. Sajti Emese Fotó: Veress Erzsi koztató zenészek. Ahhoz, hogy elfogadják őket a nyugati üzletemberek, kevés hangzatosán azt nyilatkozni: „kérem, mindent tudunk, és igényes zenét játszunk!” Aki leszerződteti őket, inkább a személyes meggyőződés híve. Persze, ennek lehetőségét sem könnyű megszerezni. Elekes István dicséri az OSZK szakmai zsűrijét, mert szerinte is nagyon fontos megőrizni a jó hírnevet, és ez Szirmai Lászlónak, Gyi- mesi Ernőnek, Zsigó Károly- nak is köszönhető. Szigorú kritikusok a meghallgatáskor, igaz, amikor a Safari együttes jelentkezett meghallgatásra, nem volt nehéz dolguk. Kitűnő muzsikusokkal kerültek össze. Mielőtt azonban esetleges elfogultság vetődne fel az olvasóban, idézzük a Szórakoztató zenészek című szakmai lap 1980. évi 2. számát: „Ami a zenekart illeti, tőlük hallottunk nagyon szép vokált, ami annyira tetszett, hogy egy picit keveselltük is; láttunk dixiland show-t. Nem véletlenül írom, hogy ’láttunk’, és hogy ,show’, mert ebből az összeállításból sokan megtanulhattuk, nem elég ma már, hogy mit játsszunk, sokat emelhetünk a produkción azzal, hogy hogyan játsszuk, azaz adjuk el azt, akár egy szakmai közönség előtt is." — Gondolhatná valaki, nekünk odakint könnyű a dolgunk, jó helyeken játsszunk, sokat keresünk — mondja Elekes. — Nos, azt hiszem, nagyon keményen kell megdolgozni a sikerért, és ha a bártulajdonos azt veszi észre, hogy nem segítettük eléggé vendégei szórakoztatását, egy perccel sem hosz- szabbítja meg a szerződést. Lekopogom, még nem volt példa rá, hogy panaszkodtak volna. A Safari együttes most éppen itthon van — a külföldi munkavállalás korlátozott —, de szívesen tesznek eleget az alkalmi meghívásoknak. Mint például egy hete Szarvason, ahol a Katalin- bál vendégeit csábították táncra, s nemcsak a húszéveseket. A repertoárban Elvis Presley éppúgy helyet kap, mint a keringő. Három és fél éve játszanak együtt, s Szarvas érdekes módon egy kicsit meghatározó volt az együttes életében: itt „álltak össze” annak idején. Varga Vilmos (gitár), Tomka Tibor (billentyűsök), Szabó Antal (dob) és Elekes István (basszus, fúvósok) egyöntetűen vallja: legfőbb céljuk az igényes szórakoztatás. A harmadik külföldi szerződéssorozat után ebben nem is kételkedtünk. F. I. Vasgolyó két üveg között Hol vannak azok a régi szép békeidők, amikor a felvidéki drótostót így kínálta magát az ablak alatt: „Drótozni, fótozni van-e valami?" Mast, ha a hatodik emeleti lakótelepi lakásom ablakát a szemközti sorház egyik erkélyéről csúzlival kilövik, cipelhetem az ablakkeretet az üveges ktsz-hez; ha esik, ha fúj, várhatok rá egy hetet, cipelhetem vissza, és míg várom a következő belövést, háztartási biztosítási ügyben levelezek. A szemközti házból másodízben követtek el merényletet ablakaim ellen. Tettes természetesen nincsen, nem is keressük. Mivel haragosom sincsen odaát, csak arra következtethetek: az én ablakom esik kézre a merénylőnek, én vagyok lőlávolságon belül. Lehet, az is irritálta tette elkövetésére, hogy az ablak frissen mosott volt, s a délutáni napfényt a szemébe tükrözte. Következésképpen nem kell annyiszor ablakot mosni, mondtam a feleségemnek. A körzeti biztos is benézett, szemügyre vette a kívül-belül törött ablakot, az üvegek, között fénylő kétdekás acélgolyót, szakszerűen kiszámította a golyó röppályáját. Elvileg berajzoltuk a szemközti lakóház egyik erkélyét. Tenni persze semmit nem lehet. Nem is kértem, van a rend őreinek ennél komolyabb feladatuk is. De, azért figyelnek. Egyszer hátha jobban kidugja fejét a mesterlövész a loggián kiépített lövészárokból. Jegyzőkönyvet biztonság okáért felvettünk, s miután tisztáztuk, hogy anyám „ts”-sel és nem „cs’’-vel írta nevét, átadtam magamat a magánnyomozás izgalmainak. Vagyis előbb a vaksi ablakkeretet lég- és víztelenítettem. Élthez fólia és léc kellett. A közeli építkezés ígért beszerzési lehetőséget. Aztán úgy döntöttem, magánügyemet nem hárítom át az államra, így a domboldali maszek építkezéshez mentem. Egy üveg sörért vételeztem terítőnyi fóliát és lécet. Akkor jött a tulaj, és kérdezte: „Ez meg mi?” Malteros barátom járatossága nem volt meglepő. „Ez szerzi be az U szeget.” Ezzel legalizálva volt az ügylet. Az ablak légtelenitése megtörtént. Csak a víztelenítésben nem voltam'biztos: a nyugvó nap fénye több lyukacskán át vigyorgott be a szobába és a szemembe. Ez azonban még mindig jobb, mint ugyanoda egy vasgolyó. Az üvegre várás öt napját egyrészt azzal töltöttem, hogy megpróbáltam hinni a meteorológiai jelentéseknek, másrészt titkon a függöny mögül és nyíltan az erkélyről figyeltem az ellenség emeleti rejtekállását. A függöny mögül a következőt állapítottam meg: egy tizenéves fiúka rendszeres érdeklődéssel figyeli a fólia lötyö- gését. Az erkélyről egészen másnak tűnt a fiatal mesterlövész viselkedése. Ha meglátott, azonnal teljes unalmat árult ' el, véletlenül sem nézett a kilőtt ablak irányába, sőt sürgős elfoglaltsága miatt visszaoldalgott a lakásba. Pszichológus barátom is — akit e célból egy üveg konyak feláldozásával hívtam meg családi hadszínterünkre — megállapította: a fiú viselkedési mutatói alapos gyanúra adnak okot. A néma szembenállás odaát ellentámadást váltott ki. A papa is megjelent atlétatrikóban az erkélyen farkasszem- nézésre. A távolság meglehetősen nagy a két épület között, közte üzletsor is van, így se bemutatkozásra, se kézfogásra nem nyílt módunk. Mondjuk, hogy én gratuláljak a pontos lövésért vagy köszönetét mondjak azért, hogy nem szabadságunk első napján okozta a fiúka a folytonossági hiányt, amikor napokon át esett az eső, vagy hogy ő netán elnézést kérjen a maga nevelte serdülő nevében. Aztán megoldódott a dolog. A buszmegállóban futottunk össze. Gondoltam, megkérdem tőle: egy esetleges ablakhiány milyen káromkodásra inspirálná szomszédomat, de ö taktikusan megelőzött. Közölte: kár a szemeimet az erkélyükre meregetni. Enikőt ki nem engedi oda. Ha valami mégis történne, liliomtiprásért fog feljelenteni. Kérdésemre elárulta, hogy Enikő 21 éves, s a köztünk levő négy évtizedes korkülönbség ebbe a kategóriába esik. Az utolsó ablaktalan nap estéjén a fiúkát újra a függöny mögül szemléltem. Szemrehányóan figyelte a lefegő fóliát, valahogy így: mi az, tata, maguknál meddig tart egy üvegezés? Nem beszélve arról, hogy rontja a városképet. ■. Most újra napfényben úszik az ablakom. Eső a héten nem volt, nem is ígért a meteorológia. Csak emiatt tartottam a beázástól. A közel-keleti híreket hallgatva — miután most már van egy haragosom — várom a következő belövést. Van egy ismerősöm a gördülőcsapágy-gyárban. Holnap felkeresem. Azt hiszem, hosszabb állóharcra kell berendezkednem. Benkő Károly TW; MOZI Nem múlik el nyom nélkül Mozivásznon az amerikai, a televízióban a nyugatnémet krimiken nevelkedett magyar közönség bizonyára értetlenül szemléli a fiatal, tehetséges rendező, Fábry Péter Nyom nélkül című, sajátos hangulatú bűnügyi filmjét. Nemes István forgatókönyve még nem nevezhető szokatlannak, a rendezés annál inkább. Már a kezdő lírai képsorok, a meditativ hangnem, s az ehhez jól illeszkedő zene (a Dimenzió együttest és Somló Tamást dicséri) valami mást, valami rendhagyót ígér. Munka közben ismerkedünk meg a film főhősével, Péterrel, aki lát- hátó unalommal, álmodozva végzi kirakatrendezői tevékenységét. Aztán ennek ellenpontozásaként néhány percen át dinamikus képsorok következnek, amint egy őrülten száguldozó motorost üldöz a szirénázó rendőrkocsi. E két szál Péter lakása előtt fut össze, amikor az üldözött barátot, Buksit Péter megmenti. S innen indulnak el, ebből a találkozásból a nyom nélküli bűntények. Péter az agy, Buksi és bandája a végrehajtó. Persze, mielőtt a szellemesen és kegyetlen pontossággal kiagyalt bűntények sorozata elindulna, a rendező még egyszer „belép a fékbe”. Hosszan időz el Péter kapott, egyszobás lakótelepi lakásában, hogy újabb színekkel gazdagítsa a harmincas éveiben járó, rendkü vüli intelligenciájú, de teljesen kiábrándult fiatalember portréját. A szobájában keringő Péter tépelődését szellemes áttűnésekkel teszi szinte időtlenné, líraivá. Éppen ez okoz a néző számára némi bökkenőt. Ügy rémlik, a később gyilkosságra is hasonló behízelgő modorban utasítást adó főszereplőt a rendező szimpatikussá akarja tenni,, A bűnügyek lebonyolítása már tekinthető hagyományosnak is. Ezért nem is érdemes részletesebben foglalkozni vele, elég csak annyit megállapítani, hogy szellemességük, eredetiségük ismét a főszereplő rendkívüli kvalitását hivatottak alátámasztani, aki ezáltal újabb babérokat arathat. Szokatlan azonban az, hogy a rendőrség jóformán alig jelenik meg a filmben, de ha láthatóvá is válik, hasonlóan álmatag, szinte sejtelmes hangulat öleli körül őket, mint a bűntények kiagyalóját, Pétert. Lehet, a rendező ezzel egy szintre akar emelni, hogy aztán méltó legyen a „nagy találkozásra” mindkét fél. Szinte már várjuk is a nagy összecsapást. Aztán jön a váratlan befejezés. De váratlan-e igazán? Hiszen ezt a végkifejletet készítette elő aprólékos műgonddal az egész film során a rendező, hogy aztán kimondathassa a nézővel is; hiába a szellemi fölény, nincs lehetősége a fennmaradásra a nagy magányos elméknek az erőszakos tömeggel — azaz a bandával — szemben. Fábry Péter olyan filmet készített, ami a szakmát, a nézőket egyaránt vitára in- gerli. S ebben nem kis szerepe van Péterffy András ragyogó operatőri munkájának, amely a film sokféle értelmezhetőségét megerősíti. S még valakiről szólni kell: a főszereplőről, Cseh Tamásról. Alakítása díjra érdemes. B. Sajti E.
