Békés Megyei Népújság, 1982. december (37. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-31 / 306. szám
1982. december 31., péntek NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Tóth Lajos: A SAPKA Sajben, a gyár áruforgalmi osztályának vezetője a nyugodt emberek közé tartozik. Még a teleforhívások sem idegesítik. Az a szokása sem alakult ki, hogy a telefonbeszélgetés után megjegyzést tegyen a hívóra. Neki senki nem „hülye”, „stupid pasas”, „nyálas nyalizó”, „repedt sarkú csaj” és ehhez hasonló. A nyugalom a jellemzője Osikának, a titkárnőjének is. Nem játssza meg a „kisfőnököt". Pontos és lelkiismeretes. A legapróbb rutinfeladat elvégzéséről is részletesen beszámol. Kiegyensúlyozott munka- kapcsolatukba csak akkor vegyül némi izgatottság, ha az igazgató titkárnője látogatók érkezését jelzi. Ilyenkor nekik kell gondoskodni, hogy a vendégek ne menjenek ei üres kézzel. A küldöttség összetételétől függ, mit tartalmazzanak a cégjelzéses nylontasakok. A dolog természetéből következik, minél reprezentánsabb a csoport, annál inkább olyan holmival kell meglepni őket, amely méltóan képviseli az üzem egy-egy termékcsaládját. „Kell a propaganda!” — mondja az utóbbi években egyre sűrűbben az igazgató, aki ennek érdekében megíratta és megjelentette a kulturális alap terhére az üzem történetét ötezer példányban. Apropó, az alapítás századik évfordulója volt. A reklámkeretből az üzemet eszményien bemutató fotóalbumot készíttetett, szintén ötezret ebből is. Egyéb szóróanyagként van még iparművésszel terveztetett, feltűzhető embléma is. Mindezekből egyet-' egyet beleraknak a tasakok- ba. A differenciálás ezután következik. Osika reggelenként maiiéi/nyolc után bent van az irodában, mert a később érkező busszal nem érne be pontosan a munkaidő kezdetére. Hamar eltelik addig az idő. Frizuraigazítás, smink, kávéfőzés. A nyolcra érkező Sajbent mindig friss kávéval fogadja. A mai reggelen épphogy bekapcsolta a gépet, csengett a telefon. — Halló, itt áruforgalmazási osztály ... Te - vagy, Betkám édes? Még "nincs bent... Küldöttség . .. Csak nők... Te is jössz? Nagyszerű ... Meglesz ... Persze, úgy, ahogy szoktuk .. . Szervusz. A kávé éppen kifőtt, amikor Sajben benyitott. — Hogy aludt az éjjel kislány? — volt a szokásos első kérdése, de Osika most nem arra válaszolt. — Betka telefonált... — Világos — vágott szavaiba Sajben. — Ajándék. Hányán lesznek? — Hatan. — Plusz egy — húzta el a szája szélét Sajben, mert megszokta már, ha Betka, a város egyik fontos társadalmi szervezetének munkatársa küldöttséggel jön, elvárja, neki is jusson a vendégeknek szánt ajándékcsomagokból. Az első ilyen alkalommal kimaradt a sorból, s ezt diszkréten a szemére vetette az igazgatónak, akinek vezetési stílusához az is hozzátartozott, hogy kerülni kell minden konfliktust kiemelt beosztásban levő személyekkel, még a legkisebbel is, mert hát sose lehet tudni.. . S ugyebár egy csomaggal több, mi az? Azóta lett Betka kettőjük szóhasználatában a „plusz egy”. Ebben a pillanatban csengett a telefon az osztályvezető irodájában. Sajben bement. A beszélgetés alatt Osika kiadagolta a kávét. Sajben mogorva arccal jött vissza. — Ez1* a „plusz egy” az idegeimre megy — mondta, miután kortyolt egyet a kávéból. — Az előbb felhívta a főnököt. Nem mondta kerek-perec, csak célozgatott rá, nehogy megfeledkezzünk ... — Az ajándékáról — fejezte be a mondatot Osika. Sajben gúnyosan mosolygott, majd kihörpintette a maradék kávét. — Hát akkor rajta, kislány! Háromnegyed tízre legyenek a cuccok a dirinél. Osika már indult is. — Nem nagy ügy — szólt még a titkárnő után. — A szokásos vacakságok mellé válasszon egy rongyot az ol- csóbbikából. Ilyen esetben Osika számára az irány az üzem mintaboltja, amely néhány percre van az. irodaháztól. Jó alkalom ez arra is, hogy Katóval, a boltvezetővel, aki egyben a személyzet is, válogatás közben kicsit pletyiz- zenek. — Szia — nyitott be Osika. — Szia. T- Mi van, édes? — Semmi különös. — Nem úgy értem. A repi- ben. — Ja! Már megint jönnek. Tegnap délután hozták a pótlást. Még ki sem bontottam a dobozokat. — Űj cucc van? — Mindig akad. Pár perc múlva már a kiszolgálóasztalon sorjáztak a kötött sálak, sapkák, sokféle színben. — Mennyi kell? — Hat plusz egy. Kató felkacagott. — Az öreglány is itt lesz? — Naná! — Most már értem, miért volt bent tegnap. — Vásárolt valamit? — Csak a szemével legelészett. Különösen ezeket az új fazonú sapkákat szemezte. — Akkor az övé már megvan. — A többinek? — Talán ezekből a sálakból. . — Mind csaj? — Mind. Kató kiválasztott hat különböző színű sálat. — Legfeljebb elcserélik egymás között — vett elő a pult alól egy dobozt, s rakosgatni kezdte bele a portékákat. Mire végzett, Osika is kiválasztott egyet a sapkák közül, majd visszament az áruforgalmi osztályra. Ekkorára már Sajben elhelyezte a tasakokba az üzem hírnévéi erősítő reklámanyagot. Osikának csak a sálakat kellett betennie. — Ez a sapka? — kérdezte Sajben. — Ilyen kell neki. — Megfelel? — Ennyi pénzért. Sajben órájára pillantott. Fél tíz volt. — Vigye fel ezeket a cuccokat — mondta, majd behúzódott irodájába. A látogatás a szokásos módon ment végbe. — Na, ezen is túl 'vagyunk. Pedig nem egészen voltak túl. Másnap reggel Sajbent hívatta az igazgató. Az osztályvezető visszaér- keztekor jó erősen becsapta az ajtót, s egy fehér papírba takart kis csomagot vetett oda Osika asztalára. A titkárnő nem értette főnöke idegességét, s kíváncsian nézett rá. — Bontsa ki! A csomagban a „plusz egy”-nek szánt sapka volt. — Most küldte vissza a hivatalsegéddel — mondta dühösen Sajben. — Miért? A legújabb szériából való. — Nem az a baj! A színe, érti, Osika, a színe. Nem illik a bundájához. Ki kell cserélni. Ez a diri ukáza. — Az majd illeni fog?' — Igen. Ilyen van a barátnőjének is — mutatott az ominózus sapkára az osztályvezető. — Az a világoslila kell neki, ami a kirakatban van. A csere nyomban megtörtént. Hazafelé menet már Betka fején volt a kívánt színű sapka. Mégis csak otthon nyugodott meg. A tükörben hosszasan nézegette magát. Elmosolyodott, mert úgy érezte, ismerősei igazat mondtak, amikor dicsérték, milyen cuki sapkája van ... Verasztó Antal: r y Újévre Talán egy perce, ezerkilencszáznyolcvanhárom január elseje. Poharaink felett jókívánságok íze bizsereg. Kitöltöttünk egy évet, kívántunk egymásnak; „bort, búzát, békességet,” életünk fonalát is nyújtanánk — mivel véges, akár a jó háziasszony a rétest. Ilyenkor nem hallatszik kakasszó, mert az első perc, még kóstoló! csak utána jön a holnap, a holnapután, a tetteket hordozó hétköznapok serege. (ezért, akár a jövendőmondó, úgy teszem a dolgom.) Az új év tenyeréből jóslom: kinek van múltja, lesz jövendője! ki utánunk jön, az megy tovább! „ezért nem áll meg a világ”. Végeztünk egy évvel, hullt napra, nap! Ezért van, hogy bennünk az idő: EGYRE FIATALABB! Faragó Vilmos: Húzzuk az időt Mikor házasítsuk ki gyermekeinket? Hogy miről jutott eszembe gyerekkori rokonom, Mari néni, később elmondom majd. Egyelőre csak annyit Mari néniről, hogy máig eleven emlékeim szerint tíz kilót fogyott annak idején, mire két lányát férjhez adta. Ha már akkor is divatban lettek volna a pszichiáterek, mint manapság, sőt falura is jutott volna belőlük (amire persze manapság sincs még példa), egyetlen ránézésre megállapítják: Mari nénit súlyos lelki sokkban tartja lányai férjhez adásának gondja. Nemcsak fogyása, hanem kezének-fejének enyhe remegése. szembogarának lázas csillogása, egész lényének pattanásig feszültsége mutatta, hogy éjjel-nappal rettegésben él lányainak pártás állapota miatt, és teste kigömbölyödni, keze-feje megnyugodni, szemének láza csillapodni csak akkor fog. ha lányainak bekötik a fejét. Talán csúnyák voltak a lányok? Talán valami erkölcsi botlás bélyege rajtuk? Talán nagyon szegények voltak? Nem. Takarosak voltak, dolgosak, jókedélyűek, rendes életűek, és ha gazdagok nem is, azért a stafirungja mindkettőnek készen állt. Velük tehát semmi baj, anyjukkal is csak annyi, hogy túlságosan lelkére vette a meglehetősen nyomasztó-szigorú törvényt, mely szerint a lányokat pedig férjhez kell adni. Az anya dolga, hogy férjhez adja őket. És jaj neki, ha nem sikerül. Mert akkor ott valami baj van. Az anyával. A lányaival. Nincs szomorúbb hely a vénlányos háznál, nincs nagyobb szégyen, mint vénlánynak maradni. Mari néni fogyott tehát és szervezkedett. Ott lenni minden nagymisén.’ Vonulni végig az utcán: lássanak benneteket. Vagytok. Mini n’ bálban. Űj ért a ruhára, kevéske piro- sítót az arcra, fel az egyetlen hernyóselyem harisnyát, pán- los lakkéin ;t. he a hasat, ki a mellet, ne álljatok görbén, mosolyogjatok — nem kacéran persze, mert az sem jó —, ha kuka az a táncos fiú- tartsátok szóval, csínján persze ezzel is: ne higgye senki, hogy fecsegő majmok vagytok. És mindezt csak az első „komoly udvarlóig”. Attól kezdve zár- kózottabb viselkedés, a mozdulatok megfontoltabbak, az arcon a majdnem-birtokolás kis Madonna-mosolya, hazakísérések (anyai gardírozással persze), a fiúnak mézes puszedlit sütni, a tálat a lány kínálja eléje: hadd látszódjék, milyen házias. Aztán a kétségbeesés, ha a „komoly udvarló” elmarad. Félelem a pletykáktól. Mert valami pötty máris esett a lány hírnevén. És az egész műsor újrakezdése. Esetleg kisebb újításokkal. És ez így ment, tulajdonképpen nem is sokáig, hiszen a lányok végül hamar elkeltek, belesimulva egy-egy házasságba, jóba-e, rosszba-e, az már nem is olyan fontos, a fontos az, hogy a szégyent elkerülték: nem maradtak vénlányok. Mostanában pedig azt mondja nekem .egy apakorú ismerősöm : — Tudod, mi a gondom? Az, hogy a lányom még csak huszonhárom éves, és alkalmi-gyerekes fiúkapcsolatai után most túlságosan letapadt egy fiúnál. Már fél éve együtt járnak. De sülve-főve ám. Még képes lesz férjhez menni hozzá. Sejted, hogy ez miért gond? Sejted, da elmondom. A lány most állt munkába. Kezdő fizetése van, egy-két ruhára, piperére elég. Kosztot, kvártélyt tőlünk kap. Tőlünk kapja huszonhárom éve, megszoktuk. Van egy kis szobája, neki rendeztük be, ennyi az övé. Többre nem is futná, nekünk se, neki se, hiába keres. Pénzünk fillérre kiszámítva: ennyire telik. De mi lesz, ha férjhez megy? Lakás kell neki, ez egy. Bútor, berendezkedés, önálló rezsi, ez kettő. Gyereket szül. újabb éhes száj, újabb berendezkedés, nagyobb rezsi, ez három. Miből? Erre válaszolj. És ez még csak a pénzbeli gond. A lányom most nem kíván se különösebb figyelmet, se fáradozást. Belül van egy kialakított életkereten, ez a keret kipróbált, kényelmes, megszokott. De ha kívül kerül rajta? Azonnal külön figyelmet, külön fáradozást igényel. Időt, energiát, idegeket. Holott a munkám épp eleget leköt belőlük. Mi lesz, ha felborul ez az idő- és az energiamérlegem? Túlélem, mert alkalmazkodom hozzá? Lehet. De kell ez nekem? És még nincs vége. Van érzelmi gondom is. Én szeretem a lányomat, és megszoktam, hogy ott szuszog körülöttem. Még a rendetlenségeit is megszoktam, szétdobált fehérneműit. vagy azt, hogy képtelen az ajtót csendesen becsukni. Ha férjhez megy, több lesz a gondom vele, de kevesebb az örömöm. Gondokat nyerek, őt meg elveszítem. Hogy majd unokát szül nekem, az lesz a kárpótlás? Ne nevettess ki, hiszen ötvenéves sem vagyok, úgy érzem, alig éltem még, szinte tegnap voltam ifjú házas, az utcán minden szép lány után megfordulok, úgy festek én, mint egy nagyapó? Ezt kérdezte tőlem az ismerősöm, és mondhatom, nem úgy festett, mint egy nagyapó. Karcsú, kicsit ritkuló hajú fiatalembernek festett, farmeröltöny volt rajta, és nyár lévén, valami kamaszos tornacipő. Sőt, úgy festett, mint akiből sohasem lesz — lélekben sem lesz — igazi nagyapó. Hiszen retteg attól, hogy a lánya netán férjhez megy. És eiyől jutott eszembe gyerekkori rokonom, Mari néni, aki rettegett attól, hogy a lányai netán nem mennek férjhez. Meg az egész régebbi magyar irodalom, amely tele van a szülői fur- fangok történeteivel: mi mindent kieszelt apuka-anyuka — cselt, pénzt, hízelgést, erőszakot, zsarolást —, csakhogy a leányt férjhez adja. Meg az. új magyar irodalom, amelynek szerzői még meg sem írták: mi mindent kieszelne apukaanyuka, hogy a leányt ne kelljen, vagy minél későbben kelljen férjhez adni. Az egészről pedig az, hogy ebben a személyes, családi, bensőséges dologban is mekkorát változott a világ. Mert panaszkodó ismerősöm nincsen egyedül a gondjával. Tulajdonképpen valaménnyi kötött keresetű társadalmi rétegben sok az olyan szülő, aki — hogy úgy mondjam — „húzni szeretné az időt”. Minél később menjen férjhez a lány, minél később nősüljön a fiú. Ha ott élnek a kialakított és megszokott keretben, kevesebb velük és miattuk a gond. És ennek az „időhúzásnak” sokkal több a társadalmi következménye, mint gondolnánk. Csak néhányat sorolok fel: 1. Belejátszhat ez az iskolai és főiskolai túljelentkezésekbe. Csak hadd tanuljon az a gyerek, minél tovább diákos- kodik, annál később gondolhat a házasodásra. 2. Belejátszhat ez abba, hogy fiataljaink korábban érnek testileg, de tovább maradnak gyerekek lelkileg. Minél tovább hosszabbítja fiatalkorát a szülő (vonakodásával a nagyapó-nagyanyóságtól), annál tovább tart gyerekeinek lelki gyermekkora. 3. Belejátszhat ez a fiatalok munkahelyi érvényesülésének lelassúbbodásába. Később állnak munkába, és később kapnak önálló feladatokat. Munkaerőként is tovább számítanak gyereknek, vagyis éretlen kezdőnek. A húsz és harminc közöttiek nemrégen még országos történelmet csináltak. ma negyvenévesnél kezdődik az a „fiatal", akire egy helyi részleget rá mernek bízni. 4. Belejátszhat még az úgynevezett szülési kedvbe is. A későn házasodó — és anyagilag későn önállósuló — fiatalok később szülnek, lehetőleg akkor is csak egyet, hogy kisebb gondot okozzanak a vonakodó nagyapónak-nagyanyónak. Vagy még előbbre gondolnak? Hogy kisebb gondjuk legyen majd nekik is, ha ők lesznek vonakodó nagyapók-nagy- anyók? Lehetséges. De ezt már csak olyan vizsgálat deríthetné fel, amely nem Mari néni példájából és egy apakorú ismerős panaszából indul ki, mint én, hanem nekigyűrközik egy országos faggatózásnak.
