Békés Megyei Népújság, 1982. december (37. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-24 / 302. szám

o 1982. december 24„ péntek NÉPÚJSÁG Gyógyító szeretet Kedvesek, Szeretetve vá­gyók, csintalanok vagy szót- lanok, ragaszkodók vagy morcosak, gyerekek. Most éppen beteg gyerekek, akik ezeket a napokat is a kór­házban töltik. S hogy még­sem sírósak, szomorúak, ez az itt dolgozó orvosok, ápo­lónők érdeme is, akik a tü­relem, kitartás és szaktudás mellé melegséget,. '$%erete- tet hoznak naponta tr,falak közé. Edit nővérke közeledtére majd kiugrik a kiságyból Viktor. A ki's Jocó, aki ides- tova másfél éve él már itt, valamennyiük kedvence, valamennyien a szívükön viselik a sorsát. Ilike nővér léptei hallatán mindig fel­csillan Szabolcs lázas te­kintete, de sorolhatnánk va­lamennyiük nevét, mint ahogyan ők is fejből sorol­ják a kis betegeikét. Kívánhatunk-e nekik ezen a karácsonyon szebb aján- dékota fenyő alá, mint gyógyulást, s az orvosok­nak, nővéreknek: megőrizni kincsüket, a szeretetet. Az igazi öröm komoly dolog Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz — mondta a róka. — Ha például délután négykor ér­kezel majd, én már három­kor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal: fölfede­zem. milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fo­gom tudni, hány órára öl­töztessem díszbe a szíve­met . . . Szükség van bizo­nyos szertartásokra is." — Barátját, a kis he'rceget így tnnítgjjtja a róka Antoine de Saint-Exupéry gyönyörű meséjében, a kis herceg­ben. A két barát számára a találkozás szívet díszbe öl­töztető öröm. S még mennyiféle tiszta örömöt ismerhetünk, a hét­köznapok apró örömeitől a ritka, viharos örömökig! Ez az érzés ragyog az olimpiai bajnok arcán, s ott bújik az újszülöttjét figyelő anya mo­solyában, ott fénylik a mun­káját szemlélő mesterember, a játékba belefeledkező gyermek szemében, a gyó­gyult ember éleUiedvében. S öröm lehet az ajándék, a siker, a szerencse — s még. inkább a másnak szerzett öröm. „Kedvező esemény hatásaként támadó kellemes érzés, derűs, vidám lelkiál­lapot." — A szó jelentését így határozza meg a Ma­gyar Értelmező Kéziszótár. Vajon mit jelent az öröm, és mi jelent örömöt a mai em­ber számára? * * * — Öröm ? — A gyermek- gyógyász szakorvos fáradt mozdulattal simít végig a homlokán, miközben elgon­dolkodva ispaéti a szót. — Azt hiszem, a kiegyensúlyo­zott élet jelenti az örömöt: a biztos hátteret nyújtó ma­gánélet, amihez a munkahe­lyi sikerek párosulnak. Igen, a sikerélmény mindig örö­met okoz. Amikor a pályá­mat kezdtem, örültem, hogy be tudom állítani az" infúzi­ót, ma pedig örülök egy he­lyes diagnózisnak, a gyó­gyulásnak, a jó munkahelyi közösségnek. Ilyen apró örö­mökből állnak a hétközna­pok. ■— S a nagyobbak? — A nagy örömök mindig eseményekhez kötődnek, mint az egyetemi felvétel, a gyerekek születése, vagy az, hogy sikerült a feleségem szakvizsgája. — Az életben persze van­nak kudarcok, kisebb-na- gyobb tragédiák . .. — Igen, de az ember an­nál könnyebben, tudja ma­gát túltenni a kudarcon, a bánaton. Ez egyéni adott­ság, adaptációs képesség, to­lerancia kérdése is. Itt, ná­lunk az emberek kitárulkoz­nak, s minden szalmaszálat megragadnak, belekapasz­kodnak a legkisebb biztató szóba is. remélve a gyógyu­lást. — Szóival, a remény is öröm ? — Inkább úgy mondanám, egy lépés az örömhöz. — Vajon napjainkban — amikor arról panaszkodunk, hogy rohanó világban élünk, s egyre kevesebb idő jut egymásra, sivárabbá válnak az emberi kapcsolatok, az érzések — megmarad-e a tiszta öröm érzése? — Vannak, akik ebből me­rítenek erőt a mindennap­jaikhoz; a munkájukhoz.Má­sok viszont eltékozolják, el­mennek mellette, és másban, máshol keresik a hibát: És lehet még egy átmenet; akik kapkodok, igyekeznek, sze­retnének örülni, örömet ad­ni és kapni, de valamit mégis elrontanak. Egyszóval, bennünk kell hogy legyen az öröm forrása, s persze kel­lenek impressziók;- amik ezt táplálják. * * * Erősen őszülő, jó negyve­nes asszony, aki megőrizte fiatalkori szép vonásait. Ke­reskedő, évtizedek óta áll a pult túlsó oldalán. Gondol­kozás nélkül mondja: — Számomra minden öröm forrása a fiam. aki elektroműszerésznek tanul, most 16 éves. öt éve, hogy meghalt a férjem, egyedül maradtunk. Hirtelen vesztet­tük el őt, aztán egy ideig egyáltalán nem beszéltünk róla, egymás elől titkoltuk a bánatunkat. Most már tu­dom, ez baj volt, belebete­gedett a fiam. Egyszer még azt is mondta; anya,, nem is érdemes nekünk élni apa nélkül. Mondtam. de igen. fiam, kell és lehet, ő is így akarná. Látja, áz örömről kérdezett, s a bánatról be­szélek, de hát az élet teszi. Azért tudom, s ez erőt ad, hogy kell az a kis öröm, a fiam szeretete, az, hogy ha jól felel, ha igazgatói dicsé­retet kap, ha örül egy- aján­déknak. Úgy gondolom, aki nem tud örülni, nem is tud igazán szeretni.. S én úgy vagyok, akkor örülök iga­zán, ha segíteni tudok, ha adni tudok másoknak, és nem hiszem, hogy más ká­rára, mást megrövidítve sze­rezhet tiszta örömöt magá­nak az ember. Hogy ez mi­ről jutott eszembe? Tudja, el-eljön hozzánk egy elesett, idős néni, akit itt a boltban ismertem meg. Megkínáljuk vacsorával, adok neki ru­hát, ezt-azt, mert se nyug­díja, se jövedelme, szociális segélyből él. Pedig a cseléd­keresetéből fölnevelte a fiát, diplomát adott a kezébe. Egyszer jött el hozzá az az ember a szép autóján, akkor is azért, hogy rábeszélje az anyját, menjen be a szociá­lis otthíjnba. Hát lehet egy ilyen embernek tiszta örö­me? . . . * * * — Az apró örömöket sze­retem. Azt hiszem, csak az tud örülni igazán a nagy dolgoknak, aki az adott és kapott kis örömök mellett sem megy el. — A szép fia­talasszony szeme felfénylik. — Nekem az egész napom jó például, ha reggel kinyitom a szemem, és a párommal összenevetünk. Aztán a kis­ágy fölé hajolok és a lá­nyom a nyakamba kapasz­kodva köszön, hogy szia. anya. — Tudnak-e, ráérnek-e ma örülni, másnak örömöt sze­rezni az emberek? — Kell, hogy tudjunk. Ez hozzájárul az ember lelki békéjéhez. Persze, élni enél- kül is lehet, csak nagyon sivár az élet, mint azoké. akik csak a szerzés, az ön­zés örömét, a kárörömöt is­merik. Sajnos, nem kevesen vannak... Mi hát az öröm ? Seneca írja az Erkölcsi levelekben: „Mindenekelőtt, Luciliusom: tanulj meg örülni. Azt hi­szed. most megfosztalak a sok gyönyörűségtől azzal, hogy a véletleneket félrepa­rancsolom, s a reményeket, a legédesebb mulatságokat elkerülendőnek tartom? El­lenkezőleg; azt akarom, hogy sohase légy szűkében á vi­dámságnak, hogy házadban fakadjon — és ott fakad, ha tebenned lakik. Más vigas­ságok nem töltik be a szívét, csak a homlokráncokat si­mítják ki, felületesek —, vagy szerinted az örül. aki nevet? A léleknek kell fürgének, bizakodónak és mindenen fölül hajlíthatatlannak len­nie. Hidd el, az igazi öröm komoly dolog." . . . Tóth Ibolya Megvolt a zabijacska? Juci ajándékként került hozzánk. Felegyiék kocája tizenkettőt fialt, a tizenhar­madik malacka úgy pottyant a világra, hogy már nem is számítottak rá. Ez egyébként meg is látszott rajta: alig volt nagyobb egy közepes macskakölyöknél, fivérei és nővérei az erőt is jócskán elszívták előle — napokig nem tudott lábra állni. Fe- legyi bácsi egy háncssza­tyorban hozta át a negyed-, vagy ötödnapos jószágot hoz­zánk: — Arra gondoltam, a gye­rekek tán eljátszanak vele egy darabig, úgy is elpusz­tul a szerencsétlen. Nem részletezem. Juci a cumisiivegen —■ amelyet minden etetéskor egymás kezéből kapkodtunk ki, azon veszekedve, hogy kit szeret jobban malacka — lassan lábra kapott. Jóízűen szür- csölte a nagyanyánk. által neki külön kotyvasztott leve­seket, és, észre sem vettük, de szép lassan hízásnak in­dult. Hatalmas étvágya utóbb még gondot is oko­zott nekünk, mert akkoriban csak különböző fondorlatok­kal lehetett elegendő kuko­ricához jútni. . Juci még százkilós korá­ban is kezünkből evett, s születése pillanatát rögzítve nem véletlenül hasonlítottam macskához, tudniillik,'etetés után az oldalára dőlve, jól­eső , dorombolással tűrte, hogy a hasát vakargassuk. Ha látni akartuk, csak meg kellett csörgetnünk a bádog­bögrébe szórt kukoricát, „Cah-cah! Juci! cah-cah!" kiáltozásokkal, mire Juci, a karácsonyt megelőző napok­ra másfél mázsásra nőtt gaz­dagság, szinte mosolygó szem­mel jelent meg az ólajtóban. Annál nagyobb volt a bána­tunk, amikor apánk egy este papírlapot lobogtatott meg: — Itt az engedély, holnap zabijacska! Felénk ugyanis a disznó­tort csak zabijacskának hív­ták, s ez most egyet jelen­tett a Juci halálos ítéletével. Húgom is, öcsém is pityer- gett, én is szívesen megtet­tem volna, de hozzám már nem illett: elmúltam nyolc azon -az őszön. Még csak nem is pity- malloit, amikor másnap reg­gel anyánk ébresztett ben­nünket. Gyorsan melegítőbe bújtunk, és felkuporodtunk az előszobapadra. Az ablak­üvegen át lestük az udva­runkon gyülekező férfiakat. Apu egy bütykösből , töltött mindenkinek, a nagyanyánk meg egy komaszilkéből friss pogácsát kínált körbe. Ezt majszoltuk mi is a lócán tér­delve. Ott volt a Felegyi bá­csi. aki a Jucit adta, Sán­dor bácsi, a szomszédból, mindig ő vágta nekünk a disznót. Már csupán a So­ron lakó ^cipészt várták, akit mindenki csak Pánmajszter- ként emlegetett. Végre megjött ő is, behají­totta a féldecit, aztán intett apámnak, hogy vezesse elő az elítéltet. Apám fölkapta az esövízgyűjtö kád szélire jó előre odakészített zomán- cos ibriket, és nagyanyámat utánozva ment kicsalni a hízót az ólból. — Cah-cah! Juci’ Cah-cah! Jött a szerencsétlen azon­nal, vigyorogva, röfögve, már alig bírta négy kurta lába a hatalmas testet. A férfiakat meglátva megtor­pant, rosszat sejtve farólt- fordult volna, de addigra már körbevették, fogták a fülit-f árkát. Sándor bácsi letérdelt, hogy a hasa alatt átnyúlva kirántsa a lábát. Jucinak vérben forgott a szeme, hirtelen nagy erővel kitört a tüsténkedő férfiak karéjából, és már loholt is a kert felé. Húgom felvisított: — Nézzétek! Viszi a Pán- majsztert! Valóban, Juci a Jöldön húzta maga után a cipészün­ket, aki két marokra fogta a disznó farkát, s el nem engedte volna, pedig a hízó vitte árkon-bokron át. Anyám is kiszaladt, futottak a többiek is a Juci, meg a Pánmajszter után; úgy kiál­toztak: — Pusztyitye Pánmajszter! Pusztyitye!

Next

/
Thumbnails
Contents