Békés Megyei Népújság, 1982. december (37. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-18 / 297. szám
1982. december 18., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET A népköltészete hegyi patak Kodály-emlékkiállítás a Várban Ha a látogató úgy érkezik Budán a várbeli Kodály- kiállításra. hogy kevés a látogató, nem sokáig nézelődhet zavartalanul, mert bizonyos. hogy jön egy iskolai csoport, és vidám-érdeklődő gyermeksereg lepi el a vitrinek közötti teret. Aztán ha megnézték a kiállítást, énekelnek is, Kodály Zoltánt idézik meg szárnyaló dalukkal. És akkor csoda-e, hogy eszünkbe .jut az egyik tabló szövege, Kodály előszava a Magyar Népzene Tára 1951- ben megjelewt első kötetéhez: „Olyan a magyar nép- költészet, mint egy hegyi patak. melynek medrébe nagy kőszikla gurult, s útját csak annak megkérülésével folytathatja, előtte tóvá dagad, s látszólag nem is folyik. Azt a sziklát medréből félregörgetni, hogy szabad folyását, fejlődését serpmi se gátolja többé: köznevelésünk, tudományos és művészeti politikánk legfőbb teendője." A gyerekek elmennek, jön- pek újabbak: úgy látszik, valóságos zarándokhely lett ez a kiállítás, ahova főként lelkes énektanárok viszik el növendékeiket: ha már úgy is kevés az- óraszámuk énektanításra. legalább JJodálv Zoltánnal jobban megismertessék ezeket a dalolni szerető ' fiatalokat. Ilyenkor aztán valóban zsong a terem, a telefonkagylókhoz futnak, hogy Kodály hangját hallgathassák, nézegetik a régi hangszereket, dudákat, sípokat. á Mester fényképezőgépét. füzeteit és gramofonját. Sz. Farkas Márta, az MTA Zenetudományi Intézetének munkatársa vállalta fel, hogy összegyűjt és bemutat egy hatalmas anyagot, mely méltóképpen emlékeztet Kodály Zoltánra. „A kiállítás — írja a tájékoztató füzetecske bevezetőjében —, amely Kodály Zoltán születésének centenáriumán századunk egyik legjelentősebb zenészegyéniségét idézi meg, nem mutatja be teljességében a monumentális — zeneszerzői, népzenekutatói, tudósi, zenepedagógiai, közéleti, kóruskultúrát teremtő — életművet. Nem memorabilia tehát, hanem mementó csupán. Nem emlékezetes, nagy tettek összegző sorolása, hanem emlékeztető múltunk és hagyományaink értékeire úgy, ahogyan Kodály oeuvre- je kapcsolódott azokhoz, ahogyan átélte és alkotásaiban újraélte a kötelezettségeket és a következményeket, ahogyan meglátta a múlt iránti felelősséget a jövő érdekében." Ha Sz. Farkas Márta szavai nyomán indulunk el a kiállításon, tehát azzal az igénnyel, hogy fellelhetjük a mélyebb összefüggéseket, kapcsolódásokat Kodály életműve, munkássága és a történelmi korszakok között, nincsen könnyű dolgunk. A kiállítás gazdag . anyaga — hogy úgy mondjam — nincs kellően „feltárva", a kevésbé vagy Kodály Zoltánnal alig ismerős látogató nem talál fogódzókat, és így, ha akarja, ha nem. kiperegnek kezéből az összekapcsoló .láncszemek. Miről is van szó? Egyszerűen arról, hogy a kinagyított, korabeli fotográfiák. a kottalapok, plakátok, a népdalgyűjtő lejegyző füzet lapjai, a bemutatott tárgyak feliratok nélkül (vagy roppant szűkszavú felirattal) nem válnak az átlaglátogató sajátjává, aki ennélfogva alig tehet mást, mint egyik tablótól a másik vitrinig lépve keresi az összetartozásokat, ezeken belül a Kodály-i életmű részeit, jeles pontjait. Miután nehezen talál rájuk, felhagy a kísérletezéssel, és lát amit lát, olvas amit olvas, és megért amit megért. Kár, hiszen a pompás és következetes berendezés, a bizonyára hosszú ideig tartó anyaggyűjtés és -válogatás sokkal hatásosabb, és célját jobban betöltő centenáriumi kiállítást eredményezhetett volna. Hogy nem így történt, azt hiszem, nagy bánata sok énektanárnak, karvezetőnek, zenebarátnak, mindenkinek. aki komolyan veszi és érzi a Mester intelmeit: „Olyan a magyar népköltészet, mint egy hegyi patak ..El kell jutnia mindenkihez. Ezen a kiállításon éppen az az ember nem jut el mindenkihez, aki a tiszta vizű patak útjából akarta elmozdítani (és mozdította el) az elzáró sziklát. Vegyük azonban úgy ezt a centenáriumi kiállítást, ahogy van. Ha már így történt, bár az igény a változtatásra olyan erőteljes, hogy elképzelhető: megfelelően útbaigazító, magyarázó szövegekkel bővítik hamarosan. Utunk a millenniumi kiállítás képeivel kezdődik: 1896- ban vagyunk, és a „Janus- arcú századforduló” igyekszik a világ elé tárni: honnan hová jutottunk? Fotográfiákat látunk a Nagy Kiállítás zenepavilonjából, a hangszerek gyűjteményét. Képeket a kiállítási faluból, népviseletbe öltözött lányokat, legényeket, egy népszínmű-előadás tablóképét: Falu rossza, 1896. A tájékoztató füzetecskében — mely közben nincs is mindig szinkronban a kiállítással, és nem vásárolja meg mindenki — olvashatjuk: „Kodály tizenegy évesen látta a mil- lenneumi kiállítást”, de különösebb benyomással bizonyára nem volt rá az, amit látott. Innen nagy fordulattal a. kor képzőművészetét hozzák élőnkbe, persze a hézagosabbnál is hézagosabban, jószerével néhány Kós Károly-adalékkal is, aki — hasonlóan Kodályhoz — azt vallotta: „Nemzeti művészetünk alapja csak a népművészet lehet”. 1909-et írtak akkor, és. egyre sürgetőbbé vált a magyar népzene kincseinek tudományos igényű felkutatása. Jött Bartók és jött Kodály. És jöttek mások is, akik elvégezték a nagy munkát, a szikla elgörgetését a patak útjából... A népzenegyűjtés nyomában nyilván a kiadás járt, a gyűjtött anyag feldolgozása, terjesztése, és a kóruskultúra kibontakoztatása, melyért Kodály annyit fáradozott, járva az országot, eljutva — többek között — Békéscsabára is! Íme egy dokumentum a kiállításról: a Békés megyei Közlöny 1935. április 21 i száma, abban is Kodály cikke az Erzsébethelyi Öalos- körről: „Mikor most két éve először volt alkalmam az Erzsébethelyi Daloskor énekét hallanom, meglepődtem, és elcsodálkoztam, s érdeklődni kezdtem, micsoda előzményei lehetnek ilyen, a helyi körülményekhez képest páratlanul álló produkciónak?” Kodály Csabán megjelent cikkében kiáll a kóruskultúra megújítása mellett, rámutatva arra, hogy milyen erő a közös éneklés, hogy mennyire kiapadhatatlan forrása a magyar népdal kivirágzásának. Elidőzve a számunkra kitüntető dokumentum előtt, végül alkotóműhelyébe, szobájába érkezünk, ott állunk íróasztala mellett, láthatjuk magas kitüntetéseit, tollát, gramofonját, megint csak olvashatunk egészen szűk szavú idézeteket, majd a kiállítás legbelső termében televízión nézhetjük-hallhatjuk híres műveit, éá filmeket életéről. Helyesen írta a kiállítás berendezője, gyűjtője, hogy mindez csak mementó, és nem több. Valóban az, felrázó, hangulatteremtő. De — végigjárva is marad az első lépéseknél észlelt hiányosság — ismeretközlő ereje, sajnos igencsak gyér. Ha nem tudom, miféle hangszer az, amit látok, hogyan marad bennem? Ha nem tudom, hol járt Kodály, amikor ez vagy az a fénykép készült róla, mi marad bennem? Ha nem tudom elolvasni okleveleinek szövegét, ha nem tudom, miféle kotta az, amit elém tesznek, hogy mikor írta, miért írta: mi marad bennem? Igen, az a legnagyobb hibája a várbeli kiállításnak, hogy lehetőségei alatt ma- rád. Pedig a Mester születésének századik évfordulóján itt lett volna a nagy alkalom: mindenki számára közelebb hozni ezt a nagy életet. Ez azonban adósság marad. Sass Ervin Illyés Gyula: A tél ellen örök forradalomban Látom a lelkem: itt a fagy; szemmel látom a lelkemet, ahogy mellemből ki-kicsap. Kardként küzd értem, úgy szeret. Töményebb lettem, igazibb, hogy a fény s meleg itthagyott. Minden szervem viaskodik. Szüntelen diadal vagyok. ölni akart? Éltet a Tél! Rám rontott? Hátrál a Halál! Kard volt? — Most — ha nő a Veszély! — tűzkígyót vet az orr, a száj. Egész szívemmel dohogok és forrongok és pörölök. Mint a teleírt szalagok, 'szentek szájából libegök, dói belőlem az érv örök melegért, mihelyt acogok. És páncéltörőiig ■ nt forog szívem a hó és a jég fölött isten-jussunkért, emberek. ne haljofi sose meg, ki egyszer a világra jött. Kép a kiállításról: Kodály a fonográf mellett Kő Pál: Kodály Zoltán 'Mátyás Ferenc: Kodály Meghalhat-e, kit a zene szelleme szült, meghalhat-e ajkunkon anyánk éneke, jövőnk rehiénye-lehelete,’ — s elapadhat-e nyelvünk édes teje? Mint páva szállsz házfödelünk fölé, el sose földelünk, csak veled szálljuk be az űrt, magunkból kiűzve a bűnt, — teremtő zene, létünk gyógyító teje. Fájdalmad lelkűnkbe szorult, sírod lezárta koszorúd, csak a tested az, mely kimúlt, porhüvelyedből lángra gyúlsz, — emberségünk eleje, szívünk éltető teje. Félrevert harang vagy, ha baj fenyeget, mennydörgés, robaj csap szét ajkadról, — s biztató, ha te lehetsz, a menny-nyitó, — nyugtató zene, lelkünk édes teje. Archív felvétel Kodályról (MTI Fotó—KS)
