Békés Megyei Népújság, 1982. október (37. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-09 / 237. szám
1982. október 9., szombat iram-fíTd Mecénásnak lenni, de nem mindegy, hogyan ÁFÉSZ arról is nevezetes, hogy kétszázezret adott a városi művelődési ház néptáncegyüttesének, aztán évente újabb százezret, rendszeresen? Hogy hétszer volt már könyvesboltjukban „Könyvről — könyvért” rá" diósvetélkedő, és mindig jut pénz a jutalmakra; hogy Fodor András, a költő, Bata Imre, az irodalomesztéta, hetvenháromban Darvas József, Féja Géza, Fekete Gyula volt az ő vendégük is; hogy a megyében élő írók, költők rendszeres idejárok; hogy az orosházi festők csoportjának kiállításokat rendeznek? Képtelenség lenne mindent előhozni, képtelenség lenne az odafigyelés és tenni akarás számos példáit elősorolni, ezért vállalkozunk csak egy-kettőre. A r\éhány éve alakult néptáncegyüttes mégis megérdemel néhány mondatot. Orosházán valamikor a negyvenes évek végén, az akkori gimnáziumban szerveződött néptáncegyüttes, híre átlépte a megye határait, még Szegeden is felléptek, a Nemzeti Színházban. Aztán a fénykort hanyatlás követte, majd megszűnt a táncosélet. Most. két esztendeje próbálkoztak meg azzal, hogy feltámasztják. Lelkes emberek sorra járták az általános iskolákat, és elmondták, miről van szó. Ez két esztendeje történt. És mi van most? Az együttes taglétszáma 120, életkoruk zömmel 10—14 év, a csoport gerince ötventagú! Nagy János, a gyomai Körösmenti volt táncosa a művészeti vezető, felléptek már Aradon és környékén, legutóbb Zán- kán, és minden orosházi megmozduláson ott vannak. (Az itt látható kép az Üj Élet Tsz majálisán készült.) Aradra csak az együttes utazott? Dehogy, mondják, ott voltunk mi is. Nem elég csak pénzt adni, az is kell, hogy tudják: velük vagyunk. Más témát keresünk a nagy egészen belül. Hetvenhatban, hoz elő különböző iratokat, terveket, összesítéseket az elnökhelyettes, amikor egyesült a gádorosi, nagyszénási, csorvási, csa- nádapácai, pusztaföldvári, gerendási, kardoskúti és az orosházi ÁFÉSZ, 10 ezer 500 tagunk volt, a dolgozók száma 1250, most 1500 körül, a taglétszám pedig 11 ezer 367. Sok egyéb mellett, ami feladatainkat megszabja, azt is kezdeményeztük, hogy területi ügyvezetőségeink keressék meg a kapcsolatot a helyi tanáccsal: hdgyan támogathatnák a közművelődési életet? Megbeszélték, megvitatták. kialakították a formákat, végül együttműködési szerződéseket kötöttek. Ezek a szerződések meghatározzák a felek kötelességét, azt, hogy mire vállalkoznak? Hogy az egyesülés előtt milyen élet volt Csorváson, Gádoroson és másutt? Mindenütt volt valami. Csorváson dalárda. Gádoroson kézimunkaszakkör, az ÁFÉSZ .„ifjúsági termelőszövetkezetet” szervezett az iskolás gyerekekből, keresve a munkára nevelés igazi színtereit; meg a sport, az mindenütt volt valamiféle. Ezt az egészet akartuk rendszerbe foglalni. elérni, hogy a pénz. amit adunk, érdemes helyre jusson, értelmes igényeket támogasson. És gyümölcsözzön. Pongó Bertalan szerint sikerült. habár a kezdetek nem alakultak könnyen. A megszokás, a „minek az?” szemlélet azért nem tűnik el könnyen. és nem is tűnt el. Magunkat csapnánk be. ha azt mondanánk: úgy megy már minden, hogy jobban nem is mehetne. Az elnökhelyettesből kibújik a közgazdász. Nem önmagukért szereti a számokat, bizonyításra hívja azokat. Tavalyi összesítő arról, miképpen csinálja a mecenatúrát az orosházi ÁFÉSZ? — Az alap az az évi 300 ezer forint, melyet a küldöttgyűlés szavaz meg. Ehhez jön még 200 ezer, melyet az ügyvezetőségek kaphatnak, a munkaversenydí- jaképt. Az első helyezett 100 ezret, a második hatvanat, a harmadik negyvenet. Ami ebből a két lehetőségből összejön, azzal gazdálkodnak. 1980-ban a csorvásiak lettek az elsők, kaptak tehát 100 ezer forintot, a 300 ezerből pedig a tagság és a forgalom nagyságrendjének arányában 39 ezret. Nagyszénás a második helyezést érte el. kapott 60 ezret, a „nagy kalapéból 54 ezret, ez a pénzösszeg volt tehát az alapja az együttműködési szerződésnek. Hogy mire költötték? Felsorolhatom, de azt hiszem, nem ez a fontos. Minden forint jó helyre ment! Mit támogatnak még? Igen, valami szokatlan vállalkozásról is szívesen beszámolnánk. Tessék: Orosházán, dr. Perjési László főorvos vezetésével alkoholmentes klubot alakítottak. Mi is segítjük őket 10 ezer forinttal... Nagyszénáson a napközibe asztalterítőket kért az iskola. Háromezer forintra számítottak. ötezret kaptak. Mert nemcsak az irodalmat, a művészeteket, a szakköröket, a szórakozást kell támogatnunk, nemcsak a sportot (!). hanem a művelődés sok-sok részterületét. Pongó Bertalan: én azt hiszem. az ÁFÉSZ súlya, tekintélye is megnőtt a lakosság szemében azóta, hogy látják, tudják: ránk\nagyon sokszor lehet számítani. Érdemes tehát mecénás- kodni? Érdemes kutatni az igényeket, érdemes megfontoltan keresni, hol, hogyan segíthetnek? Érdemes, mondják mindhárman, de a miértre most sem válaszol senki pontosan. »Csak tudják, érzik, hogy így kell tenniük, hogy ez is a dolguk. Sass Ervin Miért olvasunk regényt? Verset? Miért megyünk el egy színházi előadásra? Mennyiféle lehet a válasz! Mert szórakozni szeretnék, kikapcsolódni. Mert érdekel. Mert szeretjük a verseket. Mert jó érzés elgondolkozni arról, -amit az író elmesél. Amire a költő figyelmeztet. Jó érzés észrevenni önmagunkon, hogy érzelmeink is vannak... Nem folytatom: lehetetlen lenne minden választ összeszedni. Oldalakat töltene ki a sok ezer „azért” erre a néhány „miért”-re. A minap az orosházi ÁFÉSZ (teljes nevén: Orosháza és Vidéke Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet) elnökhelyettesi irodájában azt kérdeztem a jelen levő dr. Trenyik Pál elnökhelyettestől, a közgazdasági főosztály vezetőjétől, Pongó Bertalantól, a művelődési bizottság elnökétől, aki „civilben” a személyzeti csoport vezetője, és Koszorús Oszkártól, az ÁFÉSZ- könyvesbolt vezetőjétől, hogy miért mecénáskodik sokszor igen-igen bőkezűen az'orosházi ÁFÉSZ? Miért támogatja olyan példamutatóan az irodalmi rendezvényeket és a közművelődés számos más területét? Van ebből valami hasznuk? — Rengeteg, mondja azonnal az elnökhelyettes. és utána nekikészül, hogy felsorolja, mi az a „rengeteg”. Hamar kiderül, hogy általánosságokat ugyan mondhatna, idézhetne a legkülönbözőbb határozatokból és irányelvekből, de hogy ezt nem teszi, hogy inkább aprópénzre váltaná a választ, megakad a tudományunk. Ilyen helyzetekben pedig alkalmas dolog idézeteket keresni, vagy nagy emberek nagy mondásaira hivatkozni: ezt sem tesszük, hanem sokkal inkább feljegyezhetem magamban a tekintetüket, amiben csupán ennyi van: mert ez a természetes, mert így érezzük jónak, mert ki táRövid hallgatásunk közben mindketten ugyanarra gondoltunk. Az okra, amiért így kellett történnie. A bürokratikus iskolavezetésre, ahol nem a'tényleges eredmények, tudás, tevékenység alapján értékelik az embert. Ahol több a síró, panaszkodó kolléga, mint a beszélgetni, vitázni vágyó. Ahol az önálló alkotásra kész pedagógus nemhogy támogatást kapna, de gyanússá válik. S ahol nyelni és nyelni kell. A betegség okozójaként ezt lehetne ráírni a tanár úr kórlapjára: munkahelyi légkör. A pedagógusok másik „rétegbetegsége” a neurózis. Szerepe van ebben a túlterhelésnek, a feladatok állandó változásának, növekedésének, a már említett belső, munkahelyi problémáknak, a sok helyütt elégtelen tárgyi követelményeknek, a gyerekek fegyelmezetlenségének, s hogy még mindig kevés olyan alkotó közösség van, amelyben feloldódhatna, kibontakozhatna mindenki egyénisége. No és á munkahelyi ártalmak. Jól emlékszem még megdöbbenésemre, amikor egykori, kiváló énektanár-' mogassa a művészeteket, az emberek kulturálódását, ha nem mi, akiknek pénzünk van? Persze, nem olyan sok, hogy gátat lehetne építeni belőle a Gyopároson, de azért van amennyi van. És még azt is hozzátehetjük (említette valaki hármójuk közül), hogy van egy szállóige: ahol a főnök szereti a focit, ott jó a focicsapat. Nos, nálunk nemcsak a főnök szereti a kultúrát, a művészeteket; nagyon sokan szeretjük. És a focit? — kérdezem. Azt is, persze, de higgye el: „nem csak foci van a világon!” Legalábbis itt, errefelé. A hangulatos bevezető csevegés nyomán megállapodunk, hogy az orosházi ÁFÉSZ azért mecénáskodik, mert egyrészt: teheti, másrészt: akiknek szavuk van ebben, azok belső kényszerből cselekednek akkor, amikor nem sajnálják a pénzt, és okosan gazdálkodnak a lehetséges forintokkal. „Ha csinálja jó, ha nem. az se baj ...” Gyakorlatilag ez a helyzet, húzzuk alá képzeletben a mondatot, ami annyit jelent, hogy ha mecénáskodik az ÁFÉSZ, jó. de ha nem mecénáskodik. ha nem keresi a lehetőséget, hogy hol kell segítenie, az se baj. Magyarán: senki nem vonna felelősségre senkit azért, hogy X forint helyett csak Y forintot ad erre-arra. Vagy semennyit sem, mert azt. hogy nincs, hogy nem jut, a legkönnyebb bebizonyítani. — Mi nem vállalkozunk ilyen szemfényvesztésre, közli Pongó Bertalan, akit a mecénáskodás egyik „értelmi szerzőjének” tartanak. Ha kulturális dolgok, az Pongó Bertalan. Ha művészeti ügyekben kell intézni-java- solni: Pongó Bertalan. Ha igazán jó munkatársakat keres, akkor Koszorús Oszkár, Seleszt László, a művelődési bizottság társelnöke vagy Bottyán Jánosné, a titkár. Nem furcsa ez, hogy egy nőmmel találkoztam. Aki akkor már éppen tizedik esztendeje a napköziben dolgozott. Elvesztette szinte teljesen a hangját. Az év eleji hangszálgyulladások már megszokottak a pedagógusberkekben. De akinél krónikussá válik vagy súlyosbodik a helyzet, pályát is kell változtasson. S bár határozott rendelet írja elő a tantermek világításának mértékét, bizony, a látás romlása még mindig munkahelyi ártalomként tartható számon. Egy néhány éve készített felríiérés arra hívta fel a figyelmet, hogy viszonylag gyorsan növekedett a munkából átmenetileg kieső, különböző okok miatt tartósab- ban beteg pedagógusok száma. A gyakoribb betegségek között — a már korábban említetteken kívül — szerepel a gyomorfekély, a különféle szívártalmak, keringési zavarok. A Pedagógusok Szakszervezete XI. kongresszusán mindez elhangzott a központi vezetőség beszámolójában. A jövőt illetően pedig a következő javaslatot, kérést fogalmazták meg: „Indokoltnak tartanánk a szakma sajátosságait figyelembe vevő, tematikus jellegű, műszeres egészségügyi vizsgálatok elvégzését, hogy a pedagógusok egészségi állapotáról átfogó, reális kép alakulhasson ki. Ez lehetővé tenné a leggyakoribb és legjellemzőbb foglalkozási betegségek megállapítását, s ennek alapján annak hatásos megelőzését". Az 1980 októberi kongresszus ebben a kérdésben is hozott határozatot: „Szorgalmazzuk a tanulók és pedagógusok egészségügyi helyzetét javító feltételek gyorsabb ütemű fejlesztését, a sajátos foglalkozási ártalmak vizsgálatát, a rehabilitáció megszervezését . ..” Mielőtt a Pedagógusok Szakszervezete e tárgyban született kongresszusi határozatának megvalósításáért hozott intézkedésekre térnék át, még egy fontos jelenségről szólnék. Köztudott — néhány csöppet sem tiszteletre méltó kivételtől eltekintve —, hogy a pedagógusok csak jóformán végszükség esetében fordulnak orvoshoz, illetve hajlandók igénybe venni a táppénzes állományba vételt. Gyakran tanítanak lázasan, kikapcsolva erőszakosan a szervezet „vészcsengőjét”. Indokaik, ha el nem is fogadhatók, de érthetők. Az adott szaktárgyban, osztályban — bármilyen szerencsésen is tudják megoldani helyettesítésüket —, végül is a javításra váró dolgozatok, s a munka dandárja megvárja' őket. A feszített munkatempó mellett ez a tudat fokozott stresszhatást vált ki belőlük. Egy-két ilyen „zűrös” visszatérés után százszor meggondolják, mikor vegyék igénybe az orvos segítségét. Arról nem is beszélve, hogy a pedagógusok, oktatók nagyobb hányada nő, akikre otthon is fokozottabb megterhelés hárul, s a fiatalabbak pedig — kisgyermekeik betegsége miatt — amúgy is gyakrabban kényszerülnek átélni a visszatérést követő problémákat. Nos, ez az általános tapasztalat is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az említett kongresszuson megszületett a pedagógusok egészségügyi helyzetével kapcsolatos határozat. A két érintett tárca, a művelődési és az Egészségügyi Minisztérium nem késlekedett, hanem hozzálátott a megelőzést segítő feladatrendszer kimunkálásához. Így született meg a döntés, amely szerint az ország néhány megyéjében és városában a pedagógusok kiterjesztett szűrővizsgálatban vesznek részt. Bár egészségügyi kérdésekben nem vagyok tájékozott, azt azért mégis sejtettem, hogy egy ilyen nagyarányú — megyénkben több mint 5 és fél ezer aktív oktatási dolgozót érintő vizsgálatnak — nem könnyű megteremteni a feltételeit, és kimunkálni, tudományosan megalapozni módszerét, jellegét, az eredmények feldolgozását. Békés megyében a komplex szűrési rendszer — amely a megelőzésben, a betegségek korai felderítésében játszik fontos szerepet — elméletének kidolgozása már 1978-ban megkezdődött. Azóta, mint arról lapunk hasábjain már hírt adtunk. Békés városában megkezdődött a kiterjesztett szűrővizsgálat. Ebben a pedagógusok vizsgálata is megtörtént, illetve történik. A további tervekről, a módszer kidolgozóitól, a rendszer irányítóiról kaptam tájékoztatást: dr. Kási Gyulától, a megyei tüdőkórház igazgatójától és dr. Kovács Pál Lászlótól, a gyulai tüdőszűrő állomás főorvosától. • Röviden a komplex szűrés lényegéről. Általa időben kiválaszthatják a cukor-, a vese-, a keringési és daganatos betegségben szenvedőket. (Természetesen csak azokról van szó. akiket még az adott betegséggel nem kezeltek.) Mirrd az előrejelzés, mind a kezelés szempontjából támaszkodnak tehát a körzeti orvosi hálózatra. A számítógépbe programozható adatlapon emellett a hallás, az epilepsziás és egyéb megbetegedésekkel kapcsolatos kérdések is szerepelnek. A szűrővizsgálat tehát négy fontos műszeres, objektív mérési módszeren nyugvó vizsgálatot jelent. Az onkológiai vizsgálatot — érthetően — a stabil ernyőképes állomások nem vállalhatják fel. (Bár ennek a megoldásán is érdemes volna eltöprengeni.) A kísérlet első színhelye, Szarvas után tehát Békés is felkészült. A másik három városban pedig csak alapos előkészületek után indulhat meg a szűrés. Az ígéret megvan: a komplex szűrések beindításakor elsőbbséget élveznek a pedagógusok. A várostól távol lakókat busszal szállítják majd be a szűrés helyére. Hogy mikor? Várhatóan 1983 szeptemberétől. Még egy gondolat a neurózisról. A komplex szűrés során e „rétegbetegség” szűrésére azért is nem vállalkozhatnak. mert — ahogyan dr. Kási Gyula mondta —, csak olyan betegséget szabad szűrni, amelynek továbbgon- dozását, konzekvenciáját képesek felvállalni. Persze, egyfajta „gyógyszer” erre a betegségre vagy legalábbis visszaszorítására azért van. Ügy hívják, hogy jó munkahelyi légkör, tartalmas — mert valódi — iskolai demokratizmus. Átgondoltabb oktatáspolitika, korszerűbb tárgyi körülmények. No és az önbecsülés. De ehhez már nem orvos kell . .. B. Sajti Emese MOZI Pucéran és szabadon Már hiányzott a mozivásznakról ez a különleges bájjal, humorral fűszerezett francia íz. Amelyben a komikum, a melankólia, a csúnya és a szép, a valóság és az álom olyan természetes szimbiózisban jelenik meg, hogy külön-külön egyiket sem lehet igazán tetten érni. A Pucéran és szabadon nem kiemelkedő filmalkotás, és még csak nem is kasszasiker. De jól megcsinált film, amelyben a mester pontosan tudta, miből, mennyit kell adagolnia ahhoz, hogy gondolati, képi elképzelései maradéktalanul megvalósuljanak. Nelly Kaplan, aki írta, rendezte a filmet, sőt játszik is benne, a csinos, humoros történet mellé azonban nagyon is komoly gondolatokat mellékel. Már az is szokatlan, s ezáltal időnként zavaró is, hogy története főszereplőiként két, ötvenes éveit taposó figurát választott. Lucie és Charles (Ginette Garcin és Dániel Ceccaldi megkapó alakítása) kiégett, álmait vesztett emberként él. S egyszer csak három csaló mesés örökséget ígérő cselvetésének bedőlve, egyik pillanatról a másikra számkivetettek, de szabadok lesznek. Olyannyira szabadok, hogy egy huligánbanda az utolsó ruhájuktól is megszabadítja őket. És ebben a kétségbeejtő helyzetben jönnek rá arra. mit jelentenek egymásnak, s hogy mégiscsak vannak álmaik, amiket meg is tudnak valósítani. Hányattatásaik legelején, az első nagy éhség pillanatában felcsendül egy sanzon. A vágyakról, szomorúan s mégis biztatón. Mintha ez lenne a jeladás a két idősödő ember számára, hogy megtalálja önmagát és a másikat. Csakhogy az író-rendező szerint álmaik másképp nem valósíthatók meg. csak a társadalmon kívül. S ennek megfelelően szövi tovább meséjét. írásom első soraiban az oly régen vágyott francia humorra utaltam. Itt bőven adagolnak belőle. A történetből, néhány helyzetből, a képi megfogalmazásból (a kígyó és az almafa, alatta pedig Ádám és Évaként a két éhes, meztelen ember, amint almát falatozik), a dialógusokból szünet nélkül árad a hamisítatlan, időnként kesernyés francia humor. Ami nem zárja ki azt, hogy mögötte meglássuk e két ember fájdalmasan elté- kozolt ifjúságát. De Nelly Kaplan szerint sosem késő megtalálni igazi önmagunkat. Csak sajnos, az általa kitalált Tecept éppen annyira nem valósítható meg, mint amennyire nem valódi a filmbeli történet. A szabadság Kaplan ajánlotta formája inkább — a filmben általa alakított — jósnő hatáskörébe illik. S talán, mert maga sem gondolta komolyan, készített belőle ilyen fanyar humorú komédiát. De el ne felejtsem. A tenger és a zöld fény varázsában született jóslat két emberünk mesés gazdagságáról, a filmben valósággá válik. A gyalázatos csalókat a rendőrség elfogja, s az oly könnyen elkótyavetyélt, áldott emlékmű nagymama képe — Van Gogh festette — ásó-kapáig szóló nyugodt életet biztosít az új életcélt talált, így immár lélekben ifjú párnak. Ugye, milyen egyszerű is az egész? B. S. E. n pedagógusok egészségéről Hogy van tanár úr? A kérdés félszeg, sőt inkább tapintatlan volt. Mert ahol elhangzott, a kórház folyosóján, csak lassú, kiszámított mozdulatokkal lépdelhetett az egykor életerős tanár úr. A második infarktus testet, lelket bénító hatása fékezte. Csak akkor jelent meg szája szögletében egy halvány mosoly, mikor felidéztem, mennyire rajongtak érte a gyerekek. Várták az óráit, amelyeken a legnehezebb feladatokat is megköny- nyítette számukra a tanár bácsi embersége, szakmai kiválósága, s nem utolsósorban: gyermekszeretete. Az utcán karéjban kísérték a boltba, egészen hazáig. Ma is sokat emlegetik. Hiányzik.
