Békés Megyei Népújság, 1982. október (37. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-16 / 243. szám

1982. október 16., szombat

NÉPÚJSÁG

KULTURÁLIS MELLÉKLET

Ha a látás művészeteire tekintünk, a kubizmus volt az a stílusirány, mely először próbálta szétfeszíteni az individualizmus béklyóit és a közös vonásokat, a közös építő elemeket kereste. Rendet, rendszert keresett, de nem magában a társadalomban, hanem elfordulva attól, a művészetben. Ez a szándéka végül is a közösséget szolgálta. Nem véletlenül s érdekes módon a kubizmusnak volt egy elemző (analitikus) és egy összégző (szintetikus) korszaka, így is jelezve a múlt és jövő határait.

A nyárspolgárt bosszantó művészet lenne csupán a kubizmus? — kérdezhetnénk. Nem, a nyárspolgár nem bosszankodik, legfeljebb fölényesen elutasít minden kezdeményezést, mely zavarja beidegzett szemléletét, s fenyegeti háborítatlan létezését. A kubizmus maga is gúnynév, úgy tartják, 1909- ben használta először egy értetlen műépítész. De már a kritikus Louis Vauxelles, kinek neve gyakran előfordul a művészetek történetében is, „kubusok”-ról beszél az első Braque-kiállítás alkalmával, a Gil Bias című lapban, 1908. november 14- én. Az is lehet, hogy a festő és szobrász Matisse-tól származik a fogalom, mikor egy Braque-képről azt mondta, hogy „avec des petits cubes”, azaz: ezekkel a kis kockákkal. Annyi bizonyos, hogy az a mozgalom, melynek első közös vállalkozására 1911-ben került sor a híres párizsi Salon des Indé- pendants kiállításán, a felfedezés és megbotránkoztatás szándéka nélkül indult, vagy legalábbis nem volt benne több feltűnést keltő szándék, mint ami a pionírok vállalkozásával együtt jár: „Amikor mi a kubizmust felfedeztük — írta Picasso —, egyáltalán nem volt szándékunkban, hogy felfedezzük a kubizmust. Csak ki akartuk fejezni, ami bennünk volt”. Braque vallomása is hasonló: „Számomra a kubizmus, azaz sokkal inkább az én ku- bizmusom egy kifejezésforma, melyet magamnak és a magam használatára teremtettem, és amelynek mindenekelőtt való értelme, hogy festészetemet adottságaimmal helyes összhangba hozta”.

Az analízis, elemzés a múlt századi adósság törlesztése, soron levő feladat a szintézis volt. Igen, de éppen a felbontással, az analízissel ébredt rá a festészet, hogy annak a képnek, amit így nyert, kevés köze van az ábrázolt valósághoz, ennek a képnek már önálló léte van, saját törvényei. Braque ezt így fogalmazta meg: „A cél nem az, hogy anekdotikus tényt másoljunk, hanem, hogy egy festői valóságot adjunk”. Ezzel a kubizmus lényegére is rátapintott. A kubista nem ábrázol, mint minden addigi művész, hanem elvei szerint a tapasztalható világgal egyenértékű alkotásokat teremt. Ugyancsak Braque mondta: „Nem akarjuk még egyszer megcsinálni, amit a természet már tökéletesen megcsinált”. Picasso így fogalmazza meg: „Észrevettem, hogy a festészetnek önértéke van, a dolgok ábrázolásától függetlenül”. A kubizmus összegező korszakának ez a sorsdöntő felfedezése: _a képábrázolástól függetlenült értéke. (Következik: A felépítés, a szerkesztés művészete.)

Koczogh Ákos

Képzőművészeti irányzatok az impresszionizmustól napjainkig

Utak, keresztutak

8. Kockák, gömbök, hengerek, kúpok

bizonyos, hogy még azon a télen ő is hasonlóképpen kezdett festeni, s mindkettőjüket a kubizmus atyjának tekintjük. A petróleumból lett tűznél, nyilván Braque is erre gondolt: egyszerű eszközzel csodálatosat teremteni. A kubizmus korunk egyik igen jelentős művészi vívmánya volt. Ha pedig egyetlen műhöz fűzzük egy stíluskorszak kezdetét, akkor valóban az Avignoni kisasz- szonyok áll az elején (1907), jóllehet Picassónak ezt a festményét is tizenhét vázlat, s számtalan részletrajz előzte meg. A kubizmus sem máról holnapra született.

Ha egyetlen névhez kötjük a művészetek fordulóját — jóllehet szerves fejlődés eredménye volt —, Cézanne neve lehet az. 1859-ben rendezkedik be abban a műteremben, a franciaországi Aix falucska közelében, ahol a fentebb említett elméiét első képi megfogalmazásai születnek. Az európai gondolkodás történetében, a XIX. század végén az elemzés korszaka következik. A történettudományok az analízis, az elemzés segítségével a társadalmi összefüggések, egyén és közösség, társadalmi rétegek és osztályok egymáshoz való viszonyának lényegét kutatják. A lélektan a lélekelemzés segítségével a jellem, az egyéniség, karakter megnyilatkozásainak gyökerét keresi. Az einsteini relativitás- elméletet előkészítő analitikus geometria és kémiai analízisek kora ez, szinte kísértetiesen párhuzamban a polgári társadalom elemeire, egyénekre való felbomlásával. Amíg a művészetét és tudományát tekintve az európai XIX. század második fele nagy általánosságban az analízisé, társadalmát tekintve: az egyénekre bomlott individualizmusé. Ezt a folyamatot mondjuk atomizálódásnak.

A kubizmus: az alapformák művészete. Azoké az alapformáké, melyekben az anyag világa, az emberi test éppen úgy, mint a növény, vagy ásvány megjelenik, s a láttató, vagy ma gyakran használt idegen szóval: a vizuális művészetek számára kifejezővé válhat. Ilyen alapformák a sík mellett a gömb. a kúp és a henger, a kocka, a hasáb. 1907-ben váltak ismertté Cézanne levelei, s ezekben többször viszatérően így fogalmaz: „A természetben minden a gömb, a kúp és a henger szerint alakul. Meg kell tanulni ezekkel az egyszerű alakzatokkal festeni, akkor az ember mindent meg tud csinálni, amit csak akar.” Cézanne festészetében már a XIX. század végén is érvényesíti szemléletét.

A kubizmus elődeit nem kell messze keresnünk. Ott van a gyermek kockajátékában, kis olasz vagy spanyol falvak agyagból vert, kőből rakott doboz alakig házacskáiban. A gyerek kockajátékánál egyszerűbb eszközökkel nem lehet felépíteni tornyokat, várakat, felhőkarcolókat, hidakat, melyek ugyan nem állnak egyébből, mint kockákból, téglalapokKmctty János: Önarckép (krétarajz, 1912)

I’ablo Picasso: Az Avignoni kisasszonyok (1906—1907)

A hangulat, mozgás, kivonulás — vagyis rövid összefoglalóink fejezeteinek címei nem egy-egy művészeti vállalkozás tartalmát, komolyságát vagy hóbortját, hanem a körülöttük levő emberi, anyagi, társadalmi, természeti valóság felfedezésének állomásait jelzik. A felfedezések sokszor párhuzamosan történtek, csak a kifejezési eszközök voltak mások. Picasso például csaknem minden jelentős művészeti megnyilatkozás tevékeny részét vállalta, anélkül, hogy meghasonlott volna önmagával, hogy megtagadta volna magát, s hogy bárkinek másolója követője lett volna. így a mozgást, a kivonulást, az Emberért vívott harcot sem sajátíthatta ki egyetlen művészeti megnyilatkozás sem. A múlt alkalommal említett „mozgás” például egyik alapeleme a kubizmusnak is, de nem alapvetően jellemzője.

ból, hasábokból, hengerekből, kúpokból és félgömbökből, de megállnak — s a gyermeki képzelet bonyolult és csodálatos tulajdonságokkal népesíti be. A gyermek is elfelejti kockáit, a népek is kinőnek házaikból. Azt a művészeti irányt, amelyik vissza akart térni ehhez a gyermeki egyszerűséghez, amelyik el akarta hagyni a külsőségek cicomáit, amelyik a szerves és szervetlen világ alapformáira épített: kubizmusnak nevezzük. Latinul a cubus kockát jelent.

Amikor Georges Braque, századunk nagy francia festője 1907 tavaszán meglátta Picasso festményét, az Avignoni kisasszonyokat, felkiáltott: „Így festeni ugyanaz, mintha valaki petróleumot inna, hogy tüzet okádjon”. Nem könnyű megfejteni a hasonlatot, annyi azonban

Szúdy Géza versei:

Hull az akácok aranypénze

Hull az akácok aranypénze Ezzel fizet ki életem?

Elfogadom pénzét az ősznek Boldogan hogy még tehetem

Hogy itt vagyok még elfogadni Az élő személyes csodát E soha már nem ismétlődő Kristály pillanat mákonyát

S míg jegesedve árad el mi Időben őszökben örök Myroni diszkoszként a sorsnak Kezében szállni feszülök

Őszömnek fénylő aranyában A messzi eget kémlelem Készül a végső mozdulat mely

Egyszer majd meglendül velem Fölívelek vakon peregve Amint ok és cél összefog S ha én nem is — az tudja tán hogy Hová dobott ki eldobott

Evidencia

Megtanultam: ügyed ügyem.

Tudd hát te is: ügyem ügyed!

Semmi sem vagyok nélküled,

És semmi sem vagy nélkülem.

Élet és halál

Jó harminc-egynéhány éve történt.

Néhány hónap óta — kezdő újságíróként — Cseres Tibor főszerkesztő oldalán ügyködtem akkoriban a Viharsarok című, békéscsabai munkás- és parasztújság egyetlen szerkesztőségi helyiségében, s egy forró, nyárias délelőttön Lipták Pali barátom nyitotta ránk az ajtót:

— Láttátok-e már Jankay kiállítását? Olajképek, szénrajzok — tele van velük a múzeum nagyterme . ..

Cseres a múzeum épületével átellenben, a Körös-csatorna túlpartján lakott (fiatal házasemberként), magam is a Gyulai út felől juthattam haza, a Nagyváradi utcába — így aztán déltájt, mikor letehettük a ceruzát, együtt néztük meg — hazamenet — a tárlatot.

A művésszel a múzeum lépcsőjén találkoztunk: alighanem ő volt egyszemélyben nem csupán a kiállító, hanem a teremőr is. Bizony, nem dúskált akkortájt a romos világban a csabai múzeum — alkalmazottakban!. . .

Testre szabott, világosbarna öltöny volt Jankayn, nagy karimájú „sombreros” kalap a fején, s nagybogú nyakkendőt viselt.

Mi, Cseressel köznapiasabban voltunk öltözve, de azért némi ünnepélyességet és örömöt nyilván a mi mozgásunkról is le lehetett olvasni. Hogyan is ne: világjárt, neves földink kiállítása alighanem a legelső volt városunkban -— ilyen átfogó jelleggel — a szabad világ első esztendejében.

•Jankay csakugyan világot járt, nagy műveltségű művész volt — hiszen, amint a megismerkedésünk utáni néhány beszélgetésből kiderült: Párizs, olaszhon művészberkeiben is ismerősen csengett a neve.

S nem csupán világot járt, hanem .poklot is. A fasizmus poklát... Ha jól emlékszem: Nagyváradon élte át,s szemlélte végig azokat a borzalmakat, amelyeket e kiállításon döbbenetes erejű, expresszív hevületű szénrajzok egész rendje érzékeltetett. Hajszolt, csontvázzá aszott emberpáriák kuporogtak-kavarogtak e rajzokon — hiteles mementóként, a szégyenletes közelmúlt ellen lázít- va ... (E sorozatot később a csabai nyomda által bravúros nyomdatechnikával előállított albumban is láthattuk.)

A kupolaterem legközepén, a bejárattal szemközt élénk koloritú, masszív kontúrokkal megalkotott női akt vonta magára a figyelmet. Posztimpresszionisztikus olajkép. Élettel teljes, vonzó idomú modellt ábrázoló alkotás. Gyönyörű színei bársonyosan-selymesen ragyogtak a kupolaterem félhomályában.

— Ezt becsalogatónak szántad-e? — kérdeztem a mestertől, kicsit évődve.

— Nem egészen — válaszolta komolyan. — Inkább azért, hogy az Élet és az Enyészet kontrasztjára hívjam fel a figyelmet. Ai*ra: a Halálnak az Élet parancsol; s nem fordítva.

Amikor a Munkácsy múzeum 1970-ben megint kiállítást rendezett Jankay szűkebb pátriánkban fellelhető műveiből, egyre ezek a régi mondatai idéződtek elém. S ez az egyetlen fogalom: „részvét”. Részvét olyan vonatkozásban, hogy a szenvedő, a cigánysorok nyomorultjaiként tengődő kitaszítottakat, s a csabai proletárnegyedek szinte látomássá lényegített alakjait egyaránt testvérként, egyenrangú embertársként fogta föl a művész. Ezért hitelesek, ezért belülről ábrázoltak a figurák.

S a „részvét” olyan tekintetben is, hogy a megpróbáltatásokat, s a kínokat ő maga is vállalta, ha kellett.

Jankay Tiborral hosszú-hosszú idő után, 1969-ben, egy sugaras vasárnap délelőttön találkoztam megint. Az ég oly tiszta-kéken, s oly tüzes fényben ragyogott, ahogyan csak Csabán, szülőföldünkön képes tündökölni, nyári délelőttökön. A főtér sarkán levő cukrászda ajtaján lépett ki, kedves barátjával, a csabai festők nesztorával, Miklós Istvánnal az oldalán. Világosbarna öltönyben, nagy karimájú kalapot téve fejére, s nagybogú nyakkendőt viselve — csakúgy, mint hajdan.

Hirtelen az hökkentett meg: mennyire beleillik alakja a csabai utca képébe. Mennyire a régi „csaben” ő; még ha Los Angelesben professzorkodik is; még ha San Francisco, Denver és Cleveland népe gyönyörködik is újabb alkotásaiban, poetikus szépségű műveiben. Melyek azt hirdetik egyre, hogy a Halálnak az Élet parancsol — s nem fordítva. Dér Endre