Békés Megyei Népújság, 1982. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-18 / 219. szám

1982. szeptember 18., szombat

JEHuut-tiTci

Megtörni az elmenök sorát

Rozóval, egy kiállítás képei között

Én nem is tudom, mióta ismerem Koszta Rozáliát. És ugye. így vagyunk ezzel sokan: Rozót azóta v ismerjük, amióta a világ világ, amióta tudunk magunkról, amióta gondolkodunk, és szeretjük a szépet emberben, természetiben, tetteinkben. Rozót azóta ismerjük, és ő azóta ismer bennünket. Van a tekintetében, hangjában valami meghatározhatatlanul időtlen, időn túli vagy időn inneni; van valami benne, amit csak szeretni és csak tisztelni szabad. Amire ámulni kell. amit többször kell hallani, látni, van benne valami nagyon távolról és mégis nagyon közelről érkező ős- .erő, ősszépség, ősakarat a jóra, a jobbra, az igazra, a még igazabbra.

Ahogyan fest, ahogyan rajzol. Ahogyan felfedezi- az embe'ri arcokat, ahogyan felfedezi a tanyák arcát, a hajlongó fákat, a virágokat.

Van benne valami, az* a valami. amRől utánozhatat- lanul egyéni minden Koszta- kép.

b

Van egy másik festő, neves festő: Koszta József. Az alföldiek legjobbjai között tartották számon. Az is Koszta. Rokonság ?

— Lehet is, nem is. Egy biztos: a mi családunk Erdélyből került Gyulára. Különös úton. A nagyapám az apámmal, aki hatéves kisfiú volt akkor, Gyulára szekere- zett a Várad melletti Mihe- léről. A fiát ismerősöknél hagyta, és még aznap hazament. Azt mondta: jön érte hamarosan. Sohase jött: ha" záúton agyonütötték. A nagyanyám is halott volt •már, a fiúcskát az ismerősök nevelték fel. Amikor legény lett, megnősült, elvett egy tősgyökeres gyulai lányt. Az édesanyámat. Kilencéves koromban kiköltöztünk Újváriba, ahol az apám házhelyet kapott és épített rá egy kicsi házat. Olyan házat, hogy abból mindennap lehetett látni a napfelkeltét és a napnyugtát is. Most? Emeletes házak tarkállnak ott. és műút vezet oda ... Koszta József? Az is Erdélyből. Brassó vidékéről jött az Alföldre. Egy harmadik Koszta, Koszta Gabriella színművésznő szerint a családok egy tőről vetődtek szerteszét. Ki erre. ki amarra.

B ,

Emlékek hetvenháromból.

— Sose felejtem el azt a napot, amikor autóval átmentünk- Váradra, és beko- csiztunk a Püspökfürdőhöz közeli Mihelére. Apóka akkor 86 éves volt. Azóta, hogy a nagyapám elhozta Gyulára, és meghalt szegény, apóka nem járt a szülőfalujában.

A fél falu összecsődült a hírre, hogy valaki, aki elment hatévesen, nyolcvan év után visszajött. Persze, minden megváltozott. Apóka, mégis ráismert arra a részre, ahol a házuk állt. A hajlatokra, még a falu szerkezetét is felismerte, az utcák vonulatát, az utakat a szülői ház körül.

— Csodálatos volt nézni a szemét. Ahogy nyolcvanhat évesen a hatéves gyermek emlékeit nyitogatja. Alig sikerrel, de megérte.

3

Annyiszor írtam már Róla. Rozóról. Annyiszor írtak már róla. Rozóról. Hallottuk beszélni a rádióban. Újságírók, írók tucatja kutatta gondolatait, képei lelkét. Fotóriporterek és fotóművészek több száz fotográfiát készítettek róla. És Rozó a legtöbb képen mosolyog. Ha komoly az arca, akkor is derű szövi át, kezének mozdulatai mind egy-egy szó. Öröm. Hit. Szeretet. Küzdelem és újra csak küzdelem.

Küzdelem az élettel, az évekkel, az álmokkal, mindazzal, amit elérni akart. Elérte?

— Valamit nem értek. Már talán a szívemmel. Hogyan lehet elmenni innen?! Hogyan lehet elmenni onnan, ahol az emberek szeretnek, ismernek, rád köszönnek. És mégis mennyien elmentek! Akiket csábított a messzeség, a felcsillanó, nagyobb kiteljesedés. Az új. Akiket hívott egy másik ország-táj szirénszava. Akik azt remélték, könnyebb, ha útrakelnek. Ugye, Dürer is útrakelt Ajtósfalváról, szóval Gyuláról. Munkácsy is itt élt darab ideig, aztán elhívta tőlünk Franciaország .. . Kotlán, a gyulai Kohán élete végéig Vásárhely, Pest és Gyula között csapódott ide, oda. Szemérmes volt. Nem tudott kérni egy talpalatnyi helyet, hogy megtelepedjen. Itthon. Elment. Én maradni akartam. Megvetni a lábamat azon a földön, ahol az apám meg az anyám annyit küszködött. Hogy itt legyek velük, gyámolítsam őket. Hogy talán megtörjek egy sort, az elmenők sorát.

Csak ennyi? Ennyi tudatosság?

3

— Dehogy... A hely, varázsa, a gyulai táj most is

ugyanúgy elbűvöl, mint évtizedekkel ezelőtt, gyermekkoromban. Amikor a Gal- bács-kertben először láttam meg azokat az embereket, akik kijöttek oda, leültek, furcsa szerszámokat, ecseteket vettek elő, és képeket festettek. A kis Szilágyi (ki ne ismerné Gyulán?) elzavart bennünket. Kohán csak komolykodott. Egy valaki, a Biró Gyuri bácsi megadóan tűrte, hogy lessük, mit csinál? Még meg is kért en- gerrn hogy hozzak neki friss viz«, egy lapos, fehér üvegben ... Tizennyolc év múlva, amikor már én is festő voltam, találkoztunk. Mondtam az üveget. Odalépett a szekrényéhez, és előszedte. Azt a fehér, laposat, amiben vizet hoztam neki.

s

Kohánhoz Biró Gyuri- bácsi vitt oda. Megmutattam neki- a rajzaimat, az első próbálkozásokat. Mindig embereket rajzoltam. Arcokat. Nem emlékszem, mit mondott rájuk. Aztán, amikor már a leningrádi Művészeti Akadémia Repin Intézetének festő szakán tanultam, nyaranta láttam őt újra. Az igazi barátság pedig akkor kezdődött, amikor hazajöttem, diplomás festő, a szülővárosomba. Az egykori „Művésztelepen” volt á műtermem. lakásom. Oda szívesen jött. Modellt is ült nekem, de csak ^egyetlen egyszer!... Kohán nagyszerű ember volt. Keveset beszélt, ítéleteiben is tömör, nyílt. Szemembe egyszer dicsért, amikor meglátta egy gyermekportrémat. Rám nézett csodálkozva és felkiáltott: „Te, ez tiszta gótika!” Szerette, hitte, hogy a festészetben a drámaiság, a belső feszültség a legfontosabb. Mindenben ezt a mindent kifejező erőt kereste, és ha megtalálta, elismerte. önmaga művészetében is ezzel küzdött. Munkácsyt azért kedvelte, mert képeiről sugárzik a drámai erő. Ismerte a moderneket is, Cé- zanne-t idézte, és kijelentette: úgy szeretne festeni„hogy konstruktív és dekoratív legyen egyszerre. Aztán minduntalan visszatért megpihenni Rembrandthoz . .. Ilyen volt. Kohán.

$

És Koszta Rozália?

— Aki vidéken él, az sokkal nehezebben él, mint az a festő, aki pesti, szegedi, pécsi: nagyvárosi. Itt kétszeresen, háromszerosan kell megküzdeni az elismertetésért, a sikerért. Ha Pesten volt bármilyen kis kiállításom, nagyobb visszhangja-híre támadt, mint a két év előtti,

nagy tárlatnak a gyulai Dürer teremben vagy bármelyiknek e vidéken. Kétszázhúsz kilométer a fővárostól! Csupán ennyi a hátrányunk. Nemrég Ceglédre hívtak, kiállítani. Éreztem, mennyivel közelebb van Pesthez. Ott voltak a képes lapok, a napilapok kritikusai, fotósai. A szakmából nagyon sokan, akik ide, Gyulára, a világ végére, el nem jönnének. Mégis azt mondom: csak itt élhetek, és csak itt lehettem azzá, ami lettem. Csak Ttt festhettem meg a „Találkozást”, csabai kiállításom fő képét, rajta Dürert, Munkácsyt, Kohánt és közöttük önmagam.

Szinte bocsánatot kér az arc, ott a képen, hogy ott lehet közöttük. Pedig ott van, a nagy folyamatosságban is, és a város történetében is. Koszta Rozó és Gyula, er a kettő így egész.

Tárlata a csabai múzeum* ban: meglepetés. Vissza is tekint néhány képével, merre járt a hatvanas évek végén, a hetvenesekben és ma, nyolcvankettőben. Tíz éve először kapta meg az SZMT nívódíját. Most a szakszervezeti hetek részeként újra kérték: jöjjön el képeivel Békéscsabára. Rozó jött. Mindig kész és friss örömmel. Ahogyan ő szokta. Ahogyan megszoktuk tőle.

— Viktor Mihajlovics Ores- nyikov, professzorom a leningrádi akadémián, azt tnondta nekem, amikor diplomamunkámra, a „Földosztásra” készültem: — Mit fog ebből maga kihozni? Tegyen oda hegyeket, tegye oda a Balatont. Mondtam:-— Viktor Mihajlovics, ez lehetetlen. Ha odafestem a Balatont, vagy a hegyeket, engem kinevetnek otthon. Mi alföldön lakunk. Folytatta: — Jó-jó, de legalább öltöztesse népviseletbe az embereket. Mondtam én: — Akkor még jobban kinevetnek, mert népviseletben senki se jár. Ö: — Csinálja, ahogy akarja! De mitől lesznek ezek magyarok? — Ezen törtem a fejem én is. Akkor is, amikor nyáron hazajöttem, és százával csináltam a vázlatokat. Fél Gyulavárit lerajzolta^ . .. Aztán elkészült a kép. Nyolc vagy tíz professzor ült az akadémia dísztermének széksorában. Mögöttük a hallgatók. Középen emelvény, festőállvány. Sorra hozták a képeket. Jött a „Földosztás” is. Dübörgő taps fogadta. Azt hiszem, sikerült magyar parasztokat festenem, életük legnagyobb sorsfordulóján.

3

Ennyi, amit beszéltünk. Még átmentünk a csabai múzeum termébe, ahol már falakon a képek. Szemben a belépővel a „Találkozás”. Fénykoszorú fogja körül, nem lehet másra tekinteni percekig.

Sass Ervin

Miről ír a lakáskultúra negyedik száma?

Német nyelvlecke a rádióban

Ezekben a napokban kerül az újságos standokra a Lakáskultúra új, idei 4. száma, amelynek több képes cikke is a kispénzű fiataloknak szól.

így például mintát adnak egy mindössze 22 négyzet- méteres, házilag készített, galériával kiegészített, egyszerű elemes bútorokkal berendezett kislakásról. Az ügyes kezű fiataloknak adnak tanácsot és részletes „gyártási” útmutatót a habszivacsból otthon kiszabható, ragasztható párnabútorokról készült írások. Bemutatják egy olyan kétszobás panellakás otthon teljes berendezését, amelynek

nincs „különlegessége”, a sima vonalú, egyszerű, díszítés nélküli bútorok; minden egyes darabja kapható, megvásárolható.

Okulásul találhatók a lapban igazán szépen megőrzött, nyaralóként lakott Ba- laton-felvidéki pincék, présházak. A „Falépcső a padlástérbe” címmel' bemutatott lakás példaképül szolgálhat a be- vagy átrendezni kívánó családoknak. Aki pedig a külföldi bútordivatra kíváncsi, elolvashatja a lap bázeli tudósítását és nemzetközi szemléjét.

Ifjúsági klub Csanádapácán

(Tudósítónktól)

A csanádapácai Arany János Művelődési Házban júliusban kezdte meg működését az ifjúsági klub, amely a szabad idő hasznos eltöltésére biztosít gazdag programot a fiataloknak.

Nemrégiben Szegeden hajókiránduláson vettek részt a klub tagjai. A napokban pedig kellemes estét töltöttek Bujtor István színművész társaságában, aki lebi- lincselően, „sztorikkal” színezve mesélt színházi pályafutásáról, fiatalságáról és terveiről; a magyar filmművészet gondjairól és eredményeiről.

Az ifjúsági klub programjában különösen érdekesnek ígérkezik a „Fiúk a konyhában” című főzőtanfolyam, amelyet az általános iskola gyakorlati konyhájában tartanak meg.

Rozs Jánosné

Német nyelvleckesorozatot is sugároz az új tanévben a Magyar Rádió. Az Iskolarádióban jelentkező programot három évre állították össze; a 45 leckés társalgási sorozat jelentős részénél az alapfokú nyelvvizsga követelményeit vették figyelembe. Az adások témáját a fiatalok ízlésének megfelelőÁrpád-kori vaskohászati emlékeket tártak fel az idén a régészek a Győr-Sopron megyei Szakonyban. A Békás-tó közelében vassalak nyomán kutatva, a föld felszíne alatt mindössze 40—50 centiméter mélyen 22 kohóra leltek. A kohókat és a hozzájuk tartozó műhelyeket különbözőképpen alakították ki egykori építői. Találtak olyanokat, amelyeken igyekeztek kiválasztani, s a leckéket sok dallal, verssel színesítették.

Az első rádiós német órára szeptember 22-én 19.20- kor „csengetnek be”; a kéthetenként, szerdán a 3. műsorban elhangzó adásokat másnap reggel 9.15-kor megismétlik.

nek egy, s olyanokat is, amelyeknek két olvasztókemencéje volt.

A szakemberek megállapították, hogy a szakonyi telep a XI. században a földsánccal megerősített locs- mándi ispáni vár szolgáltató faluja volt, amelynek népessége vassal adózott az Ar- pád-kori katonai, gazdasági központnak.

Árpád-kori vaskohók Szakonyban

MOZI

Misa mackó üzenete

Csaknem háromórás film az Olimpia Moszkvában. A moziszerető nézők persze sohasem eszerint osztályoznak, jól tudom. Hogy ez a Csabán két előadáson látható film miért csak néhány tucat nézőt érdekelt? E rövid hasábon nem mernék okmagyarázatba bocsátkozni. Jól emlékszem, az 1966-os labdarúgó-világbajnokság utáni dokumehtumfilmet a gyulai Erkel moziban ugyancsak nagyon kevesen látták. (Ne felejtsük, akkor győztük le a brazilokat 3—1-re!)

Ennek ellenére állítom, szükség van a sportfilmekre. s mindjárt egy kiáltó paradoxon: az eddigi két budapesti sportfilmfesztivál óriási érdeklődés mellett zajlott. Egyetlen következtetést talán mégis érdemes megkockáztatni : a sportfilmek iránti érdeklődés csökkenése ugyanúgy magyarázható azzal is (!). amivel maga a sport iránti érdeklődés esése. különösképpen a 10—15 éves korosztályban. De máris messzire mentünk.

Maradjunk a Nyikolaj Olo- novszkij fotografálta olimpiai filmnél — amely kitűnő alkotás. Lehet, hogy a rendezővel illett volna kezdeni a sort, az operatőrt mégis hamarabb dicsérnénk meg: megtalálta azokat a pillanatokat, amelyek többnyire epvetlen tv-közvetítésben. helyszíni szurkoláskor sem követhetők, nevezetesen a siker (és kudarc) legapróbb összetevőit. Mert a kettő csak együtt emlegethető, mint az életben is. Micsoda iszonyatos feszültség oldódik fel. amikor a lengyel rúdugró. Kozakiewicz sikeresen túljut a világcsúcsmagasságon, s röpül lefelé a 8 méter magasról. Még csak félig jutott el tudatáig a nagy győzelem — ezeket a pillanatokat találta meg pompás érzékkel Olonovszkij kamerája. Vagy a bokszcsillag Stevenson. Vajon mit-k'it keres tekintetével odafönt a nézőtéren, miközben készülődik, nyilatkozik. padlóra küldi ellenfelét?

Mert ezek is hozzátartoznak a sport műveléséhez, ha a rideg eredmények, a számok mellé ritkán kerülnek is oda dokumentumnak. És most már milyen fájdalmas látni a brazil- Oliveira hármasugrását. A világcsúcstartó ámulatba ejtően győzi le a gravitációt, miközben már tudjuk — néhány napos még csak a hír —, egy autóbaleset következtében amputálni kellett a fantasztikus teljesítményre képes lábak egyikét.

Ha választani kellene a film legemlékezetesebb képsoraiból, akkor a maratoni futó mellett tenném le a voksot. A sport igazi értelme fogalmazódik meg a két ír fiú bemutatása közben. A nagy találkozó persze gyorsan elröppen, a képek számos sportágról, helyszínről „lemaradnak”, s valószínű, éppen annak érdekében, hogy annál jobban hangsúlyozzák a kiválasztott versenyeket, bajnokokat.

Megint csak különösen szépek a búcsú pillanatai a filmben. Misa mackó kicsorduló könnyei, egy olyan élőképen, amelyhez foghatót tényleg nem láttunk még. A sport, az olimpia mindig is a béke jelképe volt; Misa mackó legfontosabb üzenete is az lehetne, amit a súlyemelőversenyek során valahogy így fogalmaz meg a narrátor: az ember egyre erősebb, s arra kell törekednie, hogy erejét a jóra használja fel. És csakis arra.

(fábián)