Békés Megyei Népújság, 1982. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-07 / 184. szám
1982. augusztus 7., szombat Érdemes megnézni Tatársánc-e Tatársánc? Békés megyei természetba- rát-körökben a nagy újság, hogy dr. Kiss István nyugalmazott főiskolai tanszékvezető tanár megtalálta a ta- társánci ősgyepen, a hazánkban növénytani ritkaságként számon tartott Volga menti hérics egyetlen, illetve a tavaszi hérics két hírmondó példányát. Szakmai körökben is rendkívül nagy jelentőségűnek találták a hérics újabb előfordulási helyének felfedezését, tekintve, hogy a kihalóban levő növény hazánkban manapság már csak Békés, illetve Csongrád megye egy-egy lelőhelyén található. A botanikai szenzáció jelentőségét növelte az a tény, hogy az Alföld flórájának a jégkorszak utáni időkből fennmaradt ritkasága — tudományos nevén Adonis volgensis (=Adonis transsyilvanicus) — éppen egy korábban védetté nyilvánított területen bukkant fel, ahol fennmaradása talán évszázadokig biztosítottnak tekinthető. A helytörténeti, természetikörnyezeti értékeink védelmének nemes ügyével egyre tudatosabban foglalkozó pusztaföldvári úttörők honismereti baráti köre örömmel vállalt védnökséget, a sáncoldalon árválkodó két kis gyámoltalan növényritkaság felett. Most pedig szóljunk egy keveset a tójáról. Véglegesen megállapíthatjuk, hogy a földvár nem a tatár vagy a török időkből származik, hanem építése az időszámításunk előtti 8—5. századra tehető. Feltételezhető, hogy a kelták vagy a szkíták ellen, az úgynevezett hallstatti időkben készült, a bronzkornak a vaskorszakba való átmenete időszakában. Története tehát csaknem 3000 évre tehető. A szabálytalan félkör alakú kettős sánc 3050 méter hosszú, s a két vége közötti távolság 1800 méter. A mintegy 12 hektárnyi, természetes kialakulásé magasabb térszintet kettős sánc és kettős vizesárok védte. A külső sáncon kívül húzódó vizesárok — 28—37 méter széles, és átlagosan 2 méter mély volt. A két sánc közötti belső vizesárok keskenyebb, de valamivel mélyebb, 2,6 méter lehetett. A sáncok magassága az eredeti pusztai térszint felett, 220 cm-re tehető. E kettős sáncrendszer komoly erődítmény lehetett az adott korban, mivel délkeletre néző nyitott oldalán egy bővizű, széles érre, vagy ősfolyócskára támaszkodott, amely a mai Száraz-ér, illetve az Ös-Maros vízrendszeréhez tartozhatott. A kettős sánc és vizesárok ily módon biztos védelmet nyújtott az ittlakó népeknek és azok állatállományának. Mint látjuk tehát, a Tatársánc elnevezés semmiképp sem illik a közel háromezer éves múltú kultúrtörténeti objektum megjelölésére. Legfeljebb annyi köze lehet a tatárokhoz, hogy a hétszáz évvel ezelőtti, jóval épebb sáncfalak esetleg vé- delmül szolgálhattak az akkoriban itt portyázó tatár hadaknak is. Az elnevezés eredetiségének vitathatósá- gát alátámaszhatjuk továbbá azzal, hogy egy kereken 200 esztendővel ezelőtt készült katonai térképen (XXI. 27. 1783 sz.) mai helyén és alakjában szerepel a sánc, de nem Tatársánc néven, hanem öreg sánc, németül szó szerint „alte Shanz” felirattal. A tatársánci dombvonulattá szelídült hajdani földvár rövid történeti áttekintése után, választ kaptak a pusztaföldvári ifjú természetbarátok arra a kérdésre is, miként vált ismertté a sánc délkeleti lejtőjén található füves terület „ősgyep” jellege? Erre a felismerésre dr. Kiss István professzor, több mint 50 évvel ezelőtt jutott el, aki mint a község szülötte, növénytani megfigyeléseket végzett Banner professzor tatársánci ásatásainak színhelyén. A régész és a botanikus kiváló együttműködése révén minden kétséget kizáróan megállapítást nyert, hogy a sáncoldal háborítatlan, meredek lejtőjének löszpusztai őshonos növénytársulása ősgyepnek tekinthető, amely feltétlen védelmet érdemel. A védetté nyilvánítás jól megkésve, csak mintegy 10 évvel ezelőtt nyert megvalósítást, de szerencsére még nem túl későn, hiszen az eredetileg felismert 8 jellegzetes löszpusztai őshonos növény napjainkban is szépen díszük a bekerített félhektárnyi természetvédelmi területen, sőt, mint említettük, itt él immár teljes védelem alatt az Ado- nus volgensis, illetve az Adonis vernalis egy-két példánya is. Századok suhantak el e növénykék felett, és a legelésző jószág, netán a kaszás ember miatt nem juthattak el a virágzás boldog stádiumáig. Lappangva élt, tetszhalott módjára, míg eljött a beteljesülés órája. Bemutathatta szép sárga szirmait a napsugárnak, és a pusztaföldvári héricskereső gyermekeknek. Pleskonics András Egészség - higiénia II lábápolás fontossága Az arc és a kéz ápolásával egyenrangú fontosságú a legjobban megterhelt emberi testrész, a láb ápolása. Leglényegesebb természetesen a tisztaság és a jó cipő biztosítása. A naponta 10—15 perces lábfürdő kedvezően hat a vérkeringésre, és csökkenti a fáradtság érzését. Gyógynövényszaküzletekben, illatszerboltokban különböző lábsók', gyógyfű- keverékek vásárolhatók, de egy marék konyhasóval is hasonló hatást érhetünk el. A lábfürdőt mindig meleg vízzé] kezdjük, és hideg vízzel fejezzük be. Igen üdítő hatású a váltott forró-hideg vizes lábfürdő. Természetesen a befejezéshez itt is mindig hideg vizet vegyünk. Nagyon fontos a láb’kör- mök gondozása. (Tyúkszemek kivágásával és a benőtt körmökkel forduljunk pedikűröshöz!) A köröm vágása előtt 10—15 percig áztassuk lábfejünket — lehetőleg langyos vízben, amelybe fürdősót is ajánlatos tenni. Körmeinket körömollóval, körömcsípő ollóval vágjuk. A lábkörmök széleit sohase vágjuk ki, mert akkor „benőnek”. Vágás után reszelővei simítsuk végig a körmöket, így biztos, hogy harisnyánkat nem fogja kitépni. A körmökre ránőtt bőrt se vágjuk le, hanem krémmel egy kissé puhítsuk meg, és toljuk vissza. Végű] krémezzük be, és tornáztassuk lábunkat. A körmök vágása általában 8—10 naponként szükséges. Sajnos igen gyakori — és egyáltalán nem esztétikus látvány — a gombás lábköröm. Ezért amint észrevesszük, hogy morzsa- lékos és sárgás a köröm, forduljunk szakorvoshoz. A gombásodás megelőzésére nagyon jó hatású az illat- * szerboltokban, gyógyszertárakban vásárolható Miko- fen hintőpor. Kényelmetlen cipőt soha ne viseljünk. Közérzetünket is rontja, azonkívül tyúkszemet, bőrkeményedést, a lábfejen vízhólyagot is okozhat. Gyakori lábfájással forduljunk szakorvoshoz, mert lehetséges, hogy betét kell a cipőbe, amivei igen sok bajt megelőzhetünk. Kalocsay Klári Röviden Fénylő cipősarok Éjjel a gyalogosok és a kerékpárosok két és félszer nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint nappal. Svájcban három évvel ezelőtt akciót indítottak az éjjeli balesetek számának csökkentésére. Ezért azt propagálták, hogy ki-ki fényvisszaverő lapocskákat ragasszon a cipője sarkára. Azóta e lapok minőségét olyannyira javították, hogy azok már a kreppsarokra is biztonságosan rátapadnak, a fényszórófényben 100 métert meghaladó távolságból is jól láthatók. E lapoknak a hasonló célú fényvisszaverő karkötőkkel stb. ellentétben megvan az az előnyük, hogy ha egyszer ráerősítették őket a cipőre, tovább nem kell velük törődni, mert nappal e lapocskák jóformán teljesen láthatatlanok. Új építőanyag Leningrad! kutatók új építőanyagot kísérleteztek1 ki nefeliniszap és azbeszt fel- használásával. Az ütőpálcás aprítógépben előfoszlatott azbesztből és az őrölt nefe- liniszapból az első lépésben híg, vizes szuszpenziót készítenek, amelyet azután ultrahanggal kezelnek. Az ultrahang az. azbesztszálakat tovább foszlatja, a nefeliniszap szemcséit pedig hidraulikusan aktiválja, azaz a kezelés után finomra őrölt por vízzel keverve megköt, keménnyé válik, mint a cement. Az így előkészített nyersanyagkeveréket megformázzák, majd autoklávban 100 Celsius-fok felett, telített vízgőztérben szilárdítják. A vizsgálatok tanúsága szerint ez a termék 30 százalékkal szilárdabb, mint a vegyi úton aktivált nefeliniszapból készült bármelyik termék. A második világháború előtt a szénbányászat a bányatérségek biztosítására kizárólag bányafát használt. A fokozódó termelés feltételeit a fejtések és vágatok fabiztosítása már nem tudta kielégíteni. A gyakorlat bebizonyította, hogy fával nem lehet olyan nagy szelvényű és időálló vágatokat biztosítani, amelyek a mind nagyobb teljesítményű szállítóberendezések üzemeltetéséhez megfelelnek. Először — az 1950-es évek elején — fa helyett a körszelvényű TH- acélbiztosítás alkalmazásával próbálkoztak, majd az ún. csúszóíves biztosítás használatára tértek át. Mintegy két és fél évtizeddel ezelőtt indult meg nagyobb arányban fa helyett az acéltá- mok és acélsüvegek alkalmazása. Előnyük elsősorban az volt, hogy omlasztás (kimentés) után ismételten be lehetett őket építeni, míg a fabiztosítást bent kellett hagyni. Ugyanakkor segítségükkel már ki lehetett alakítani a korszerű jövesztő-. rakodó- és szállítógépek alkalmazásához nélkülözhetetlen tám- mentes szénhornokot. Az első időben súrlódásos fémtámokat használtak, majd rátértek a hidraulikus tárnok használatára is. A súrlódásos tárnokkal szemben a hidraulikus tárnoknak több nagy előnyük van: köny- nyebbek, beépítésük gyorsabb, előfeszítési lehetőségük sokkal nagyobb, ezért a névleges terhelést hamarabb elérik, működésük pontosabb. A fejtési biztosítás gépesítése során alakultak ki a hidraulikus tárnokból kiképzett, két-hat támos egységekből álló rendszerek, amelyeknek legfontosabb feladata a főte megfelelő alátámasztása. A gépesített biztosítószerkezet megakadályozza a lefejtett térségből az omladék lefolyását a munka- pásztába. Ugyanakkor lehetővé teszi a gépi jövesztést és szállítást, valamint a szállítóberendezések hidraulikus módon történő előremozgatását. Képünkön: egy nyugatnémet szénbánya hidraulikus tárnokkal biztosított frontfejtését láthatjuk ízNilUJkhiti Mini tengeralattjáró flutó — motor Új típusú akkumulátor A villanyautó karrierjét az eddigiekben erősen gátolták a rendelkezésre álló akkumulátorok kedvezőtlen tulajdonságai. Így például az ólomakkumulátorok túl nehezek, drágák, emellett önsúlyuk kilogrammjára számítva túl kevés energiát képesek tárolni. Mindezen túlmenően az ólomkészletek korlátozottak, csupán körülbelül 30 évre elegendők, így ha az ólomakkumulátorral hajtott villanyautókkal akarnánk tömegméretekben a kőolajat helyettesíteni, csöbörből vödörbe kerülnénk. A legígéretesebb a jövő villanyautója szempontjából a nátrium-kén akkumulátor, mely már sorozatgyártásra is alkalmas. Alapanyagai olcsók, és bőségesen rendelkezésre állnak. így a nátrium a konyhasóban, a kén a pi- ritben és a markazitban fordul elő. A nátrium-kén akkumulátor működésének sajátossága, hogy magas hőmérsékleten, 300—350 Celsius-fok között üzemel. Ettől eltekintve, az ólomakkumulátorral szemben csak előnyei vannak. így annál 30—50 százalékkal olcsóbb, hatásfoka feltöltéskor és kisüléskor körülbelül 10 százalékkal nagyobb. Azonos súly esetén négyszer annyi energiát tárol, mint az ólomakku, és az előbbitől eltérően sem önkisülés nem fordulhat elő, sem gázképződés túltöltés- kor. Élettartama kétszerese az ólomakkumulátorénak. Kilogrammonként 100 wattot képes leadni, míg a másik csak 60 wattot. Azonos súly mellett így arányosan erősebb villanymotor alkalmazható. A magas üzemi hőmérséklet sem okvetlenül hátrány. Olyan tökéletes hőszigetelést igényel, hogy akár napokon keresztül is állhat a villanyautó análkül, hogy a telepeket fűteni kellene. Baleseteknél a hőszigetelés lökéscsillapítóként szolgál. Közepes nagyságú gépkocsik esetén, benzinüzem mellett, egy tankolás 400 kilométer megtételét teszi lehetővé, a nátrium-kén telep egyszeri feltöltése 250 kilométerét. 40 kilowatt teljesítményű motort képes üzemeltetni, a gépjármű elérhető sebessége 130 kilométer óránként, és 7 másodperc alatt tud 50 kilométer óra sebességre felgyorsulni. A v.illanyautó élettartama általában jelentősen hosz- szabb, nem beszélve környezetkímélő hatásáról. Amíg egy szokásos benzinautó kilométerenként 40 gramm káros szennyező anyagot bocsát ki, ugyanaz villanyautónál az erőművekben történő központi energiatermelésnek köszönhetően csupán 3 gramm. Lehetséges, hogy a nátrium-kén akkumulátor más területeken is karriert fut be. Kifejlesztői szerint akár a csúcsterhelési erőműveket is feleslegessé teheti. A szél- erőművek áramának költségeit is csökkentheti. B. M. A franciaországi óceánkutatás nagyon régi bázisa a monacói Oceanográfiai Kutató Intézet. A képünkön látható Perona nevű kétszemélyes kutató tengeralattjáró a maga nemében talán a legrégibb ilyen francia kutatójármű, amelyet ez az intézet adott kölcsön egy párizsi kiállításra. A francia kutató-tengeralattjárók kifejlesztése a második világháború után gyorsult meg. részben Cousteau kapitány jóvoltából. A világszerte elismert óceánkutató nevéhez több kis kutató-tengeralattjáró kifejlesztése fűződik. 1959-ben bocsátották vízre az SP—300 Denise nevű merülő csészealjat, ezt a diszkosz alakú járművet, amelynek mindössze 2,9 méter az átmérője. 1,5 kW-os elektromotor segítségével halad a víz alatt a kétszemélyes jármű. Ennek továbbfejlesztett változatát, az SP —500-at 1967-ben bocsátották vízre. Egyszemélyes ez a típus, és a víz alatti filmezésre alkalmasabb, mint az SP—300. A víz alatti csészealjsorozaj, következő típusát, az SP—3000 Cyana nevűt 1971-ben indították első útjára. Háromévi próbamerülés-sorozat után 1974-ben kezdték alkalmazni óceánkutatási célokra, elsősorban biológiai és geológiai vizsgálatokra. Ez a típus 3000 méter mélységig merülhet, míg az előző két típus merülési mélysége szerényebb. A felsorolt típusok a világtengereken az elmúlt évtizedekben számos sikeres kutatási expedíciót hajtottak végre. Az SP—500 például csak 1972-ig mintegy 200 víz alatti filmező utat végzett Madagaszkár, Mexikó és a Ka- rib-tenger vizein. (KS)
