Békés Megyei Népújság, 1982. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-07 / 184. szám

1982. augusztus 7-, szombat KOROSTAJ végig szolgálatban voltak, hogy a vásárra érkezők hi­vatalos dolgaikat is intézhes­sék. A legnagyobb feladata a városgazdának volt, aki a hét elején már bejárta a v.ásár területét, szalmacsóvával je­löltette ki az utakat, a vá­sár utcáit, kijavíttatta a kor­látokat, kitakaríttatta a cé­dulaházakat. Ö fogadta fel az alkalmi kisbírókat, akik bejárva az egész községet, kihirdették a legfontosabb tudnivalókat, felszólítottak mindenkit, hogy házát, ud­varát, kerítését hozza rend­be, meszeljen, söpörjön, a baromfiakat zárják be, a kapuk alatt a „kutyák likát” szegezzék be, a gyerekeket ne engedjék csavarogni. A kútnál a hordók tele legye­nek vízzel, a tűzoltó-felsze­relések kéznél legyenek. Az erre az alkalomfa ki­nevezett vásárbíró a helyfog­lalás, sátorozás dolgait in­tézte. Besorozta és beosztotta a vásári éjjeliőröket. A vá­sár tartama alatt intézte a „peres ügyeket” is. A rendre vigyázott a rendőrbiztos, hogy lopás, garázdaság mi­nél kevesebb fordulhasson elő. Fontos szerepek volt a cédu­laháznak. Békésre öt fonto­sabb út vezetett. Minden út elején cédulaház állott, sőt a „torony iránt” jövők foga­dására is állítottak fel al- •kalmi cédulaházakat, hogy a helypénzt mindenki lefizes­se, hogy ellenőrizni lehessen az érkezőket, állatjaikat, árujukat. Minden cédulaház­ban egy pénztáros, egy ellen, őr. két őr és egy strázsa tel­jesített szolgálatot. A vásár előtti napokban a műhelyek­ben volt a legnagyobb szor­goskodás. A vásárra kerülő árunak valóban „ünnepi­nek” kellett lenni, ezért kü­lönös gondossággal készítet­ték elő ezeket. A mesterek­nek nemcsak a vásárlók előtt kellett kedvezően be­mutatkozni, hanem a kon- kurrencia , előtt is. Az azonos szakmák elárusítóhelyei többnyire egymás • mellett álltak, lehetőséget adva az összehasonlításra. Készülő­désükhöz tartozott a szállító- eszközök — szekér, talicska — és a segítők biztosítása. De a nem árusok is izgatot­tan készülődtek. Minden ház­nál nagy volt a sütés-főzés, takarítás. A vásár napjain a tanítás is szünetelt, hogy a gyerekek otthon segíteni tudjanak, és hogy az „igazo­latlan mulasztásoknak” ele­jét vegyék, hisz a fiatalokat már napokkal előtte izga­lomban tartotta a várható sok élmény, látványosság. Fogadni kellett a vendége­ket is, hisz a tanyákon, kör­nyező községekben és távo­labb lakó hozzátartozók, ro­konok, ismerősök is eljöttek ilyenkor. Először a sertéseket, bir­kákat felhajtok érkeztek a vásártérre. Sokan közülük — főleg a távolabb lakók — már csütörtökön, és az éj­szakát a vásártéren vagy va­lamelyik rokonnál töltötték. Volt, aki egész csordát, nyá­jat hajtott, volt, aki egyet­len disznaját vezette mad­zagra kötve. Szombaton megérkeztek azok, akik mar­hát, lovat akartak eladni, venni. A nagykereskedők már reggel összevásárolták a szükséges mennyiséget, hogy mielőbb elszállíthassák. Ez­után jöttek azok, akik házi tartásra, hizlalásra vásárol­tak. A ló, szarvasmarha, birka eladása és vétele a férfiak dolga volt. Disznót, malacot asszonyok is árul­tak, vettek. Már az állatvá­sár idején árulhattak azok az iparosok, kiknek üzletük a vásártér szomszédságában Vásárok Békésen A Búzapiac tér a századfordulón. Itt volt a kirakodóvásár bejárata Az 1799-ben kiadott „Száz esztendős kalendárium” már három békési vásárnapot tüntet fel: a március 24-it, a június 20-it és a szeptember 29-it. Ez a beosztás még a XX. században is érvényben volt. Valószínű, hogy a XIX. század második felében ala­kult ki az a szokás, hogy a vásár három napig tartott. A naptárban feltüntetett nap a kirakodóvásár napja — mindig vasárnap volt, amit megelőzött az állatvásár két napja. szabók, posztósok, szűcsök, kalaposok, takácsok, csizma­diák, asztalosok, kádárok, ke­rékgyártók, kovácsok, faze­kasok voltak. Érdekesek még a restlisek, strimflisek. son- kolyosok, gombkötők, tolla­sok, üstkészítők és szappa­nosok. Egyes szakmák külön utcákat alakítottak, mert a legtöbb mester többedmagá- val volt jelen. A hivatásos árusok mellett ott voltak még az alkalmiak is, a kalács- sütőgető asszonytól a széna- porciós emberig, aztán a számtalan mutatványos. Eh­hez nagy helyre volt szük­ség. A XIX. század elejéig, amikor még az állatvásár jel, leg volt a legjelentősebb, a vásártér a volt Bikaakol-ér, a mai Babilon sor, Maxim Gorkij utca, Szarvasi út ál­tal határolt négyszögben volt, és csak később, a kirakodó- vásár növekedésével, egyes mocsaras részek feltöltésével nyomult a Vásárszél utca— Kossuth Lajos utca hatá­rolta háromszögbe. Proli La­jos községi mérnök 1903-ban készítette el a vásár hely­színrajzát. A rajz szerint a kb. 1,5 négyzetkilométer nagyságú térség 1/3-át az árusok és mutatványosok, 2 3-át az állatvásár foglalta el. A vásár első két napján az utóbbi terület volt a moz­galmasabb. Pénteken volt a sertés- és juhvásár, szomba­ton a marha- és lóvásár. A kirakodóvásár vasárnap reg­geltől hétfő délig tartott. Ésszerű beosztás volt ez, hisz az állattartásról neveze­tes vidék lakói az eladott jó­szág árából tudták megvenni az iparosok termékeit: ruhát, szerszámot, edényt stb., de így a hajtott állatok sem za­varták a társadalmi ünnep­nek számító kirakodóvásár hangulatát. A vásár előkészí­tésével a községi elöljáróság foglalkozott. A tisztviselők Az év három vásári al­kalma közül minden valószí­nűség szerint az őszi, szep­Ma is áll meg a gyulai úti cédulaház Gyakran hallani az or­szág különböző helyein ren­dezett nosztalgiavásárokról, ahol sátoros árusok — nép­művészek, amatőr és hiva­tásos képzőművészek, ipar­művészek, ügyes fúró-fara­gók, fazekasok árulják por­tékájukat. Ha ezek a vásá­rok a hagyományőrzést és ízlésfejlesztést is szolgálják, hasznosságukhoz nem férhet kétség. Ilyen hasznos vásár­nak lehetünk majd látogatói augusztus 20—21—22-én Bé­késen, ahol a régi, híres vá­sárokra is vissza lehet em­lékezni. Békés legkorábbi --fejlődé­sében is fontos szerep ju­tott a kereskedelemnek, ép­pen úgy, mint korai váro­saink mindegyikében. Első virágzását a XIV. századra tehetjük. Biztos, hogy az élénk forgalmú mezőváros helyet adott a vásárnak is. A XVI—XVII. század is­mert politikai eseményei, és a város többszöri pusztulása, elnéptelenedése miatt a XVIII. század eleji újratele- pülőknek a mocsári szigete­ken átmentődött állatte­nyésztés és kezdetleges föld­művelés szolgált gazdasági alapul. A minden ízében ön­ellátó gazdálkodás a népes­ség növekedésével már nem tudta az igényeket kielégíte­ni. Ekkor még alig volt a megyében mesterember, aki árutermeléssel foglalkozott volna. Az áruhiányon az se­gített, hogy 1730-ban Békés is vásárjogot kapott. Ugyan a békésiek ekkor még főleg állatokkal kereskedtek, de megkezdődött már az iparo­sok letelepedése, kikből 1773- ban 45 volt Békésen, s akik termékeiket a görög és zsidó kereskedők mellett értékesí­tették a békési vásáron. Na­gyot lendített a kereskedel­men az is, hogy a megépült utak és hidak távolabbi vi­dékek bekapcsolódását tették lehetővé. temberi volt a legjelentő­sebb, hisz az útviszonyok is ekkor voltak a legkedvezőb­bek, a betakarítás jórészt befejeződött, de világossá vált az is, hogy miből meny­nyi a felesleg és az is, hogy pl. a megtermelt takarmány hány darab állat hizlalását, téli tartását teszi lehetővé. Ez az időpont tehát a vevő és az eladó számára egy­aránt kedvező volt. Ismerve Békés gazdasági fejlődését, azt is elmondhatjuk, hogy a XIX. század második felében kezdett a vásár igazán „vá­sári” méreteket ölteni. Az árutermelő parasztgazdasá­gok szaporodása, a háztartás igényeinek növekedése, az önellátás háttérbe szorulása a vásári áru iránti keresle­tet növelte. A nem céhes ke­retben dolgozó mesterembe­rek már a tömegigény kielé­gítésére törekedtek, és ami­nőség mellett a mennyiség is fontos tényező lett. A vásá­rozó iparos már annyit ter­melt, hogy portékájával több vásárt is bejárhatott, távolabbi vidékekre is eljut­hatott. A vásárból származó tárgyak tanúsága szerint az egész Tiszántúl és Erdély árusai megfordultak itt. Az igazi szerep — termé­szetesen — továbbra is a helyi árutermelőknek jutott. Amikor 1874—1884 között megalakult az ipartestület, már 272 tagot számlált, 1889- ben pedig 376 az ipartestü­lethez tartozó' mesterek és kereskedők száma. Ha fi­gyelembe vesszük a távolab­bi vidékről érkező árusokat, az elárusítóhelyek számát 6—700-ra becsülhetjük. Kir- ner A. Bertalan „A békési vásár” című könyvében 150 olyan foglalkozást sorol fel, melyek vásári jelenlétére- gyermekkorából emlékezik. Legismertebbek a rőfösök. Mladonyiczky Béla: Piéta Tomka Mihály versei: Az autóbuszon nem tudtam leírni mint kamerák előtti vétkezés túlzsúfolt ikaruson a mellém szorult asszony mire vélné ha nyúlnék z sebem ceruzám felé papírcsíkra vetni soraim lehetetlen míg a kalauz bérletem kéri s nem tudom hova utazom let-tem min-den-ség ka-to-ná-ja ' a min-den-ség.nek mint-ha nem fáj-na lehetetlen „fejben” írni zavart levegőtlen pózban nem tudom merre utazom hullnak-e ejtőernyők vagy csak a pitypang röpteti tollpihe-versikéit nyílik az ajtó (zaj-tó) tenger ömlik a versre Etűd amikor házak futóárkait hasították s az ótemetőn megépült a járda havazott a kidöntött hársfa havazott dédanyám menyasszonyfátyla akkor sírtam utószor mint gyerek fészekrakók jó emberek! volt, továbbá a kötélverők, szíjgyártók, kocsigyártók, mézeskalácsosok, vízárusok, lepényárusok, szénaporció- sok. Vasárnapra kitakarított vásártér fogadta a kirakodó- vásárra érkezőket. Az áru­sítás sátrakban, asztalokon, gyékényén folyt. A rendsze­resen érkező árusoknak ál­landó helyük volt, mindig ugyanott „ütötték fel sát­rukat”. Így aztán a vásárló könnyen megtalálta a kere­settet. A vásár „főbejárata” a hajdani Búzapiac térről nyílt. A középen levő fő­úttól johbra és balra nyíl­tak a különböző árusok ut­cái. Az utcák elején mindig a békési árusok találhatók, ők1 is aszerint, mióta űzik mesterségüket. A vidékieket úgy sorolták be, hogy a kö­zelebb lakók jönnek előbb. A mesteremberek sátorsorai elején mindig helyet kapott egy kisárus is. A vásár meg­nyitására a vásárbíró adott engedélyt. Addig senki nem árulhatott. De meg a vásár­lók úgyis először végignéz­ték a sátrakat, jól szemügy­re vették azokat a mestere­ket, akiknél venni szándé­koztak. Légyen az csizma vagy kalap, kocsikerék vagy boroshordó, hosszan „illett” alkudozni, mások vélemé­nyét is meg kellett hallgat­ni, hogy a vásár mindkét fél megelégedésére jöhessen létre. Amikorra a legfonto­sabbakat sikerült megvenni, már csalogató illatok száll­tak a lacikonyhák felől. A délután már főleg a mutat­ványosoké, bazárosoké, cuk­rászoké volt. Ekkkorra ki­jöttek az asszonyok és az el­adó lányok, kelendő cikk lett a pántlika, gyűrű, nyaklánc, hajba való fésű, mézeskalács és egyéb „nőies” portéka. Egyre emelkedettebb lett a hangulat, nagyobb a zsivaj, zabolátlan a jókedv. De mi­re elérkezett az állatok esti etetésének ideje, megritkult a tömeg, s napszálltakor már csak a vásártér körüli kocsmák ’ ajtaján-ablakán áradt ki a „vásári zaj”, s az éjjeliőrök megkezdték haj­nalig tartó útjukat. Nemes Dénes KULTURÁLIS MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents