Békés Megyei Népújság, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-10 / 160. szám
o Aratunk Szabó Márton — Hát elkezdték, szomszéd? — El. Vágják a masinák — bólint az öreg, aki -most ballag a határból hazafelé. Ezen a kedd délelőttön kezdte meg a pusztaföldvári Lenin Tsz a búzaaratást. Néhány idős parasztember nyomban kiballagott szemlélődni — s ami ezzel jár, kicsit emlékezni. No, nem a kaszát visszasírni, hanem a fiatalságot — akkor ők ülhetnének most a kombájn vezetőfülkéjében. Az egyik Claas éppen most ért ki a sor végére. Színeha- gyott pamutpólót, munkás- nadrágot viselő fiatalember szállt le a vezetőfülkéből; Czikora Lajos. Szakmáját tekintve autószerelő, de a személygépkocsiról rég átnyergelt, 1974 óta nyaranta arat, azután pedig a tsz gépműhelyében dolgozik. — Jó gép, jobb mint az autó — támaszkodik a kombájnnak. — Igaz, hatéves, de még nincs vele komoly baj. Szó ami szó, látványnak is impozáns ez a több milliós értékű gépmonstrum, hát még irányítani, engedelmességre kényszeríteni! — Kipróbálhatnám? — kockáztatom meg a kérdést, ami inkább kérés, és már a fülkében is vagyunk. A lábamnál pedálok, előttem a kormány, nem nagyobb, mint egy Zsigulié, viszont van«raj- ta egy fogó, jobb kézről meg gombok, lámpák, karok. Akkor induljunk. Itt a kék és a fehér gomb. feldübörög a motor, aztán következik a cséplő- és a vágórész bekapSzakmunkásavatás után Az orosházi 612-es számú Birkás Imre Ipari Szakmunkásképző Intézet a múlt hét végén rendezte meg hagyományos szakmunkásavató ünnepségét. A Petőfi Művelődési Központ színháztermét zsúfolásig megtöltötték a szülők, hozzátartozók, sok százan szorongtak a teremben. Az idén 157 ifjú szakmunkás vehette át — hároméves tanulás után — bizonyítványát. * * * A rendezvény után az ünnepi forgatagban gratulációkat fogadó fiatalembert szólítok meg: — Milyen szakon végeztél? — Olajbányász szakmunkás-bizonyítványt szereztem, egyébként az alföldi olaj- és földgázbányászat központjából, Algyőről jöttem Orosházára, mivel csak itt képeznek hazánkban egyedül olaj- és fölgázbányászokat — kezdi Pataki Laci. — Hogyan kezdődött az ismeretséged e szép, de nehéz szakmával? — Édesapám is „olajos”, már több mint tizenöt éve dolgozik ebben a szakmában Algyőn. Még általános iskolás voltam, amikor többször kivitt magával a munkahelyére, és ott láttam egy s- mást, ebből a szakmából. Aztán elérkezett a pályaválasztás ideje, és némi töpcsolása. Most megmozdul, elindul a gép, leereszkedik a vágóasztal, nyeljük az engedelmesen fejet hajtó kalászokat, és mögöttünk a tartályban máris gyűlik a szem. Fordítok kettőt a kormányon, semmi. Még kettőt, még mindig semmi. A kombájn gazdája jókat derül, megjegyzi, ez bizony nem Zsiguli, aztán elmagyarázza; itt jóval többet kell forgatni ahhoz a kormányt, hogy irányt változtasson. Csakhogy a sort tartani se köny- nyű, szóval meglehetősen cikk-cakkban haladunk. Föntről hirtelen kellemes hűvös levegő áramlik — Czikora Lajos bekapcsolta a fülke ventillátorát. Kíváncsian, de legalább annyi büszkeséggel tekintget rám, vajon hogy tetszik a dolog. Megértem a büszkeségét — most 'már különösen. Közben beszélgetünk. Elmondja, hogy összesen hat ilyen Claas kombájnnal aratják le a 976 hektár búzát, és az idén is igen jó termés ígérkezik, csak ne peregne máris a szem. Nagyobb hiba nemigen fordul elő, a kisebbeket, ha olyan jellegűek, itt kint, nyomban megjavítják. — Teljesítménybért kapunk, hát érdekünk, hogy ne pálljon a gép, de hát mindenki kitapasztalja a magáét, mert ahány kombájn, azért annyiféle, még ha egyforma is. Különben ilyenkor csak aratás van, ha fölszáll a harmat kezdünk, és hajtunk késő estig. Se mozi, se tévé, csak pihenni, és újra dolgozni. — Van-e valami, titka ennek a munkának? — Hogyne — bólint rá. — Mindig menni kell. A legtöb- - ben évek óta csináljuk, úgyhogy már ismerjük a terepet, tudjuk, hol szedhet föl a kombájn követ, drótkötelet, ami aztán töri-zúzza a vágóasztalt. Az ilyesmit előre nem lehet látni, most ugyan nem porolunk, de nem ez a jellemző. Hogy mivel telnek az órák? Hát, amúgy eléggé unalmas, de figyelni kell a műszerekre, tartani a sort, ha teli a tartály, ürítünk. Van váltás is, így tudunk szusszanni egy kicsit, rágyújtani, ebédelni menni. Végigérünk a táblán. — Ott jön az elnök — int balra a szemével Czikora Lajos. Leállunk. Az elnök, Szász Lajos aggódva néz végig a táblán. Széthajtja a kalászokat, mutatja, hogy a földön máris van kipergett szem, igyekezni kell az aratással. A növény szára lenn ugyan még zöld, de inkább magasabb tarlót hagynak, rengés után Orosházára kerültem olaj bányász-tanulónak. — Nem bántad meg a választást? — Így három év távlatában nyugodtan kijelenthetem, hogy nem! Az első két év hirtelen elszaladt, a harmadik évben azonban, amikor a gyakorlatokon már önállóan is dolgozni kellett, nehezebben ment minden. Az üzemben, ahol gyakorlaton voltunk, szerencsére mindig segítettek az idősebbek, sokat tanultunk tőlük — folytatja Laci. t Czikora Lajos Fotó: Kovács Erzsi minthogy a szem vesszen. Aztán dicséri a fiatalokat, hozzáfűzve, hogy a dolgozó tagok átlag életkora nincs 40 év, itt a kombájnosoké meg a 30-at sem éri el. Űjabb munkagép közeledik. — Ö a Takács Feri, az a mániája, hogy ha arat, kalap kell a fejére, anélkül egy métert se hajlandó megtenni! — int nevetve a fiatalembernek. Vontató áll meg mellettünk, még üres a két pótkocsi. Szabó Márton a vezetője, vékony, izmos, katonaviselt fiatalember, nemrég nősült, a tsz ösztöndíjasaként tanulta a gépész-traktoros szakmát. — Jó a kereset? — faggatom. — Csak azért vagyunk itt, hogy megkeressük a pénzt — tér ki félig-meddig a válasz elől. — Ami azt illeti, rajtunk is múlik, merthogy teljesítményben fizetnek. Czikora Lajos helyét közben Fülöp János veszi át. — De nehéz a Linde-kar! — szól ki a fülkéből, mire a társa rálegyint, mondván, csak haladj, persze, hogy nehéz, öreg gép már, de azért ne sértegesd. Hosszan néz a kombájn után, aztán arról kezd beszélni, hogy „jó a csapat”, kombájnosok, traktorosok megértik egymást, sok mindent megtesznek, amire nincs is szabály, csak úgy, barátságból, szívességből, egymásért. Meg egy célért is, de hát erről nem beszélni szoktak... Tóth Ibolya Laci édesapja büszke a fiára, amiért az ő szakmáját választotta. Régen várta már ezt a pillanatot, hogy' felavassák, s a bányászhagyományok folytatója legyen. Lacit az év végi vizsgák izgalmai alaposan elárasztották, most majd pihenni fog, hogy azután újult erővel vágjon augusztus elején az eddiginél is nehezebb feladatnak, hiszen most már nap mint nap vizsgázni fog új munkahelyén. Hároméves szerződést kötött az algyői üzemmel, s ha “lesz rá lehetősége, szeretne továbbtanulni a szakközépiskolában. — No, és a szabad idő...? — A szabad időmben legszívesebben zenét hallgatok. Van egy magnóm, arra veszem fel a legújabb számokat. Szeretek sportolni is, majd az elkövetkező két-há- rom hétben, remélem, lesz rá időm — fejezi be az ifjú bányász. * * * * Bensőséges hangulatú, szép f ünnepség volt Orosházán, f ahol az iskolától társai nevében is búcsúzó fiatalembernek bizony elcsuklott a hangja, a szülők, nagyszülők, és hozzátartozók szemében is megcsillant a könny. Igen, most már felnőtté váló gyermekeik elfoglalják helyüket i a gépek, munkapadok mel- jj lett, várja őket a munka, a J hétköznapok — sikerekkel és \ csalódásokkal. S hogy ebből nekik mi jut, ez most már j rajtuk múlik. Pontosabban: ; rajtuk is... (verasztó) Apáról fiúra... J minlmagazin Címerezök Hidasháton Több mint háromszázan dolgoznak a Hidasháti Állami Gazdaság ifjúsági táborában. Címereznek. A jól berendezett elhelyezési körletben megvannak a feltételek ahhoz, hogy pihenőidő" ben kellemesen érezzék magukat a fiatalok, akik valamennyien Békés megyeiek. Vannak közöttük a békéscsabai egészségügyi szakközépiskolából, a 611-es szakmunkásképző intézetből, a Kerriény Gábor Szakközépiskolából, a szarvasi Vajda Péter Gimnáziumból és a gyulai egészségügyi szakiskolából. A táborvezető Kajári Aladár, a Kétegyházi Mezőgazdasági Szakmunkásképző Intézet testnevelő tanára. Rá, és a felügyelő tanárokra hárul a felelősség a rend, a fegyelem, a munkavédelmi előírások megtartásáért. Nekik igyekszik segítséget nyújtani Mérai István, az SZMT munkavédelmi felügyelője, amikor ellenőrzést tart a táborban. Munkavédelmi oktatás Először néhány kérdést intéz Kajári Aladárhoz. — Hogyan vonulnak ki a munkahelyre? — Rögzített ülésű, pony- vázott tehergépkocsin. — Tudják-e, hogy kik és hányán ülnek fel a gépkocsira? — A felügyelő tanárok irányításval mennek és jönnek. A gépkocsi végén nevelő ül. Menet és jövet ellenőrzik a létszámot. — Részesültek-e a fiatalok munkavédelmi oktatásban? — Igen, csoportonként. Ezt megismételjük, és a munka helyszínén gyakorlati oktatást is tartunk majd? — Mi történik, ha mégis megsérül valaki? — Egészségügyi szakember mindig van velük, aki elsősegélyt tud nyújtani. Egészségügyi szakközépiskolások is dolgoznak, és Zsabka Erzsébet nevelő egészségügyi főiskolát végzett. Természetesen gépkocsi is van a távoli munkahelyeken. Ha megbetegszik, vagy megsérül valaki, azonnal orvoshoz, vagy kórházba tudjuk szállítani. — Viharjelzés? — Figyelemmel kísérjük a rádióban az időjárásjelentést, és annak megfelelően járunk él. Ha váratlanul érkeznék a vihar, azonnal elkezdjük a fiatalok beszállítását a táborba. — Ivóvíz van? — Lajttal szállítják ki. Kannákban is visznek vizet. — Étkezés? — Naponta négyszeri étkezés van. Az ebédet kiszállítja a gazdagság a munkahelyekre. Mérai István Cs. Szabó Istvánnak, a gazdaság munkavédelmi vezetőjének és Kajári Aladárnak a társaságában megnézi a tábort. Végül az a megállapítása, hogy a gazdaság példamutató gondossággal készült fel a fiatalok fogadására. Egyik-másik hálószobában nagyobb rend is lehetne, de egy-két nap múlva bizonyára megszokják a diákok, hogy itt nem helyettesíti őket az anyukájuk. „Csak sétálunk és idegenelünk” Az ellenőrzés a terepen folytatódik, ahol óriási kukoricatáblákban messziről feltűnnek a hajladozó diákok. Az egyik csoporthoz megyek, amelynek Balázs Imréné a felügyelő tanára. — Huszonnégyen tartoznak hozzám. Egészségügyi szakközépiskolások. Címereznek, idegenéinek — tájékoz- ^ tat. — Ma mikor kezdték? — Reggel fél 7-kor. — Mennyi a munkaidő? — Hat óra. Többen már a második nyáron vannak ebben a gazdaságban. Sorolják is: Tusér Margit, Drágán Ági, Mező Kati, Csányi Emese, Szmola Hajnalka, Ferenczi Edit... — Miért a nagy igyekezet? — kérdezem Drágán Ágitól. . — A pénzért — vágja ' ki, aztán megtoldja még: — És persze az is nagyon jó, hogy emberekkel, diáktársakkal találkozunk ... — Mondd meg azt is, hogy nagyon szeretjük a brigádvezetőnket, Böbe nénit, örülnénk, ha érettségi után is ő lenne velünk — szól közbe Bányai Emese. — Mi tetszik még? — próbálok visszakanyarodni a kérdésemhez. — A munka nem nehéz. Most is csak úgy sétálunk és idegenelünk. Ugye milyen szép sík a tábla? — Hát az mi? — mutatok néhány kimagasló növényre. — Az egy másik brigád táblája. Mi nem hagyunk rendetlenséget magunk mögött — válaszol Csányi Eme- „ se. Csicsely Erika megjegyzi . még: — Dalolva dolgozunk. Persze azért nem úgy, mint a pacsirták. Azoktól még sokat kell tanulnunk. — De nem is fészekben lakunk, hanem a tábor 21-es szobájában — folytatja Mező Kati, és a többiek derültségére hozzáfűzi még: — Igaz, kilincs nincs az ajtón. — Mennyi lesz a keresetetek? — érdeklődöm tovább. — Sokat dolgozunk, és biztosan sok pénzt keresünk majd. Percek alatt üres a tányér Ebédosztáshoz gyülekeznek a diákok. Balázs Imréné brigádjának tagjai étkezés közben is együtt maradnak. A tűző napon földön ülnek, csak a kukorica vet rájuk egy kis árnyékot. — ízlik az ebéd? Kórusban válaszolnak: — Finom és elég is. Van étvágyuk. Percek alatt üres lesz a tányérjuk. Még egy kérdés: — Mit csináltok majd a pénzzel ? Egyöntetű a felelet: — Nyaralni megyünk. Kapitány Etelka mindjárt a helyet is megjelöli: — Én a Szelidi tónál fogok nyaralni. — Ä szüléiddel mégy? — Muszáj —• mondja olyan hangon, hogy egyszeriben derültség támad. — Meddig maradtok a táborban ? — Olyan jól érezzük magunkat, hogy ha lehet, utó- címerezésre is maradunk. Pásztor Béla A táborban Balázs Imréné és „lányai" Fotó: Fazekas László Megrázó furcsaságok a nagyvilágból TETOVÁLTAK KONGRESSZUSA ‘ Hollandiában nemrég fejeződött be a második tetová- lási kongresszus. Aki nem ismeri ezt a civilizált emberhez aligha méltó „szertartást”, talán megállja kétkedő mosoly nélkül, ha megtudja, hogy bolygónk tetovált lakosainak összlétszáma meghaladja az 500 milliót. És ez a szám állandóan növekszik, mivel ez a hagyomány nemzedékről nemzedékre száll. Amszterdam kikötőnegyedében manapság egész utcák vannak, ahol tetováló szalonok sorakoznak egymás mellett. A tetováltaknak saját klubjuk és folyóiratuk van, amelyben tudományos közlemények is megjelennek. A St. Lawrence-szigeten nemrég végzett régészeti ásatások során például az örökké fagyott talajrétegben egy eszkimó nő holttestére bukkantak, akinek vállát tetoválás borította. Az izotópvizsgálat pedig kimutatta, hogy az asz- szony 1600 évvel ezelőtt halt meg. NÉGY ÉVSZÁZAD SEM TELT EL AZÓTA Mariestad svéd kisváros égik postahivatalába nemrég különös levél érkezett. Feladója E. Karensson Dániából küldte .. . 1611-ben. A késedelemről a dán posta tehet. A dolog úgy áll, hogy abban az időben a két állam hadiállapotban volt egymással, a postai összeköttetés megszakadt, és a levelet irattárba tették, s itt bukkantak rá ... 370 év múltán. „MEZTELEN GÉPKOCSIK” Nem tudni, milyen célt követett ez a kísérlet — tény azonban, hogy egy szép napon tíz olyan személyautó jelent meg az amerikai utakon, amelynek külső burko~ lata szerves üvegből készült. Az átlátszó üvegfalon keresztül látni lehetett az autó motorját és minden gépi berendezést, amely különben rejtve marad az idegen szem elől. Három hónap múlva azonban kénytelenek voltak véget vetni ennek a kísérletnek, mivel az átlátszó autók 317 balesetet okoztak. Kiderült, hogy a szembejövő gépkocsik vezetőinek figyelmét túlságosan lekötötte a „meztelen autók” látványa.
