Békés Megyei Népújság, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-10 / 160. szám
o 1982. július 10., szombat A 20. Eszperantó Nyári Egyetem részvevői a szakmai programok mellett délutánonként ismerkednek megyénk tájaival vagy kulturális rendezvényeken, kikapcsolódást is nyújtó eseményeken vesznek részt. Csütörtök délután Szanazugba látogattak, ahol közös dalolással, ismerkedéssel, jó hangulatú szalonnasütéssel töltötték el az időt. Ez volt számukra a pihenés utolsó lehetősége a tegnapi nyelvvizsgák előtt. A nyári egyetem ma, szombaton zárja kapuit, (bse) Fotó: Fazekas László Szárnyas oltárok a Galériában Színdinamika — környezetkultúra Űj állandó kiállítás megnyitására készül a Magyar Nemzeti Galéria. A restaurátorok még a műkincsek egyes darabjait állítják helyre, illetve konzerválják azokat. A tárlat évtizedek óta a középkori művészetet bemutató első nagy kiállítás lesz Magyarországon: elsősorban XV—XVI. századi, teljes egészében fennmaradt szárnyas oltárokat sorakoztat fel, s történetileg, időrendileg illeszkedik a Galéria művészeti korokat bemutató kiállításainak sorába. Látható lesz a kisszebeni Angyali üdvözlet oltár, amely csaknem 8 méter magas — fő szobrait átaranyozták az idők során, az arcok viszont eredetiben maradtak fenn —, a legkésőbbi darab, a csikménasági oltár 1543- ból, s a teljes egészében fennmaradt kisszebeni An- na-oltár. Most állítják ki először eredeti állapotában a leibiczi két szárnyas oltárt, a lipótszentandrási András-ol- tárt teljes egészében. Először láthatják az érdeklődők az utóbbi helységből származó Mária-oltárt is, amely az 1480-as években készült. A régebbiek közül a cserényi oltár szekrényét és szárnyait, valamint a szepeshelyi Mária-oltárt is megtekinthetik a tárlaton. A szárnyas oltárokon kívül a tárlaton több táblakép és szobor is helyet kap M. S. mester idejéből. A különleges kiállítás az egykori trónterem átalakítását kívánta meg, hogy a terem maga összhangban legyen a szárnyas oltárok együttesével. Az űj állandó kiállítás október első napjától várja a közönséget. XXIII. nemzetközi matematikai diákolimpia Budapesten Pénteken a budapesti Kaffka Margit Gimnáziumban megkezdődött a XXIII. nemzetközi matematikai diákolimpia. A Művelődési Minisztérium, az Országos Pedagógiai Intézet és a Bolyai János Matematikai Társulat rendezésében lezajló olimpián öt kontinens több mint 30 országának négy-négy diákja vesz részt. A versenyfeladatokat a küldöttségek vezetői megérkezésük után jelölték ki, az országok szakemberei által küldött feladatok közül. A verseny szombaton folytatódik, a résztvevők a következő napokban ellátogatnak a zánkai úttörővárosba és Visegrádra. A verseny eredményét július 13-án hirdetik ki a Budapesti Kertészeti Egyetemen. A közelmúltban zajlott le Budapesten a - II. nemzetközi színdinamikai konferencia, több mint száz hazai és külföldi résztvevővel. Előadást tartott többek között R. G. W. Hunt professzor, a Színdinamikai Társaság, az. AIC elnöke is. Szorgalmazta, hogy a színdinamikai elvek helyes alkalmazásával lendítsük előre a környezet- kultúra ügyét az egész világon. E fontos konferenciát az ügy méltó apostola, Nem- csics Antal vezetésével magyar szakemberek rendezték. Városaink színrendje a természeti adottságok mellett a színek fogalmazása, szerkesztése alapján alakul. Különösen Budapestnek vannak e téren hagyományai már a századfordulótól. Érdekesség például a közlekedésben, ahol már a név is jelzi: szürke taxi áll az utasok rendelkezésére, zöld HÉV-sze- relvények, fekete vonatok, fehér hajók, sárga villamosok, kék buszok, piros trolik szállítják az embersokaságot évtizedek óta a fővárosban. A szürke gellérthegyi sziklák pontos fokozó folytatása az ezüstszürke Erzsébet-híd és a Parlament, mely mintegy összefoglalja a Duna- part színvilágát. Rendkívül fontos városaink egyedi színrendje. Sikeres Kalocsa ötlete, hogy enyhén sárga gabonaraktárával fogadja az érkezőt, majd az üdvözlőtábla környékét muskátlikkal élénkíti. Hasonlóan szellemes Szentendre köszöntése, már messziről látszik az Építéstudományi Intézet püspöklila tömbje, színnel kíván a város minden jót az érkező vendégnek, átutazónak. A színdinamika minden ország egyik lehetősége. Finnországban a zöld erdők mellett mindenütt fehér szegélyű rozsdavörös házak integetnek, ez a finn táj színben kifejezett harmóniája. Görögországban a kék égre. tengerre fehér házak allite- rálnak, ez a meghatározó színegyüttes. Nálunk a zöld és a kék dominál, ehhez illeszkednek a városok szürke házsorai. Ezen belül akad jellegzetesség elég. Városainkra az is jellemző, hogy a fő színek aprózásaiban valamennyi árnyalat érzékelhető az évszakok vonulásától függően. Ismert színembléma a rákospalotai lila iskola, a zalaegerszegi csipkeház . üdítő koloritja, a kéken, vörösen villanó Dunaújváros, a fehér Szekszárd, a tulipános díszekkel érvelő Paks. A budapesti II. színdinamikai konferencián magyar, szovjet, lengyel, csehszlovák, német, angol, francia, svéd, norvég, svájci, görög, indiai, belga előadók elemezték a színkombinációk alapelveit, a színharmónia környezetépítő lehetőségeit, a színes környezettervezés módszereit, a szín és szimmetria szerepét, a történelmi városmagok színezésének problémáit, a színegyüttesek értékelését az építészetben és az irodalomban egyaránt. A színdinamikai elvek helyes alkalmazása humanizálja a teret, hozzájárul a jó és emberi közérzethez, s örvendetes, ha építészetünk a gyakorlatban használja az elmélet kutatási eredményeit. Losonci Miklós MOZI 0 nők városa Bizonyára rangsorolni lehetne Fellini filmjeit, hogy melyik kapja a „legjobb”, a „legnagyobb”, a „legtökéletesebb” kitüntető címet, de az biztos, hogy a minap hemutatott, ha jól tudom pár esztendeje készült A nők városa vitathatatlan helyét kapna a „leg”-ek között. Egy premier körüli kritikában olvastam, hogy Fellini minden filmje pokoljárás, rettenetes és kínzó önvizsgálat, morálja pedig a belenyugvás. .Furcsa, de erre kellett gondolnom, miközben A nők városát néztem, ezt a „női nemben és természetben” tett hosszú utazást, álomjárást, megidé- zést, emléközönt és elbor- zasztó kalandozást. Beszéljünk csak keveset arról, mit is látunk? Egy kényelmes vonatfülkét, egy el- szenderedő, középkorú urat (ő Mastroianni azaz Snaporaz professzor), egy közeledő, sötét alagutat, a belerohanó vonatot, és egy újabb alagút érkezéséig Snaporaz-Mast- roianni kavargó-titokzatos* brutális-érzéki-szentimentá- lis álmát, álomképeit; nőket és újra nőket, számtalan helyzetben és körülmények közepette, ahol mindig és újra a nők játsszák a főszerepet. De még milyen főszerepet! Fellini álomképeinek női agresszívek, számítók, torzlelkűek, férfigyűlölők, s mégis soraik közül kerül ki az a tízezer, akik az álomjárásban feltűnő Katzone doktor szeretői voltak, az a tízezredik is, akinek érkezését gyertyás-előkelő-miszti- kus ünnep fogadja. Snaporaz-Mastroianni álma tehát bolyongások története, bolyongás a nők, asszonyok körül, között és bennük. Bolyongás a valóságban, melyet — Fellini mondja nem mi — a nők. irányítanak, forgatnak, rendeznek el olyanná, amilyen. Mert Fellini azt is nyíltan vállalja, hogy filmjeiben a nők: központi kérdés. A Magyar Nemzetben nyilatkozta 1980-ban: „Nem érzem mással jól magam, csakis velük. A nő ugyanis mítosz, misztikum, különbözőség, csábítás, a megismerés áhí- tása, az önmagunkra vetett pillantás. A nő — minden." Nos, A nők városában Federico Fellini be is bizonyítja, hogy „a nő minden”. Kissé félszeg, de mindenesetre védtelen hőse, Snaporaz- Mastroianni kiszolgáltatottan — de belenyugodva — bolyong a nők világában, abban az álom-valóságban, amit Fellini filmszalagra varázsol. Az ember akaratlanul is elgondolkozik: mi ez? Alaphelyzet? Igazság? Egy különös nézőpontból látott világ? Vagy a legnyíltabb, a legőszintébb nézőpontból látott valóság, álomköntösben? Fogadjuk el, hogy Fellini- nek is igaza van, amikor így és ilyennek látja a nőket, amikor világosan érthető a véleménye a nőkről. A nőkről, akik nélkül nem tudna (tudnánk?) élni, akik az élet teljességét jelentik. A „csakis velük érzem jól magam” sok mindent elárul. Róla is, filmjeiről is, az életről is, mely lényegét tekintve a világ bármely sarkán azonos. A film végén Snaporaz- Mastroianni felébred, és a kényelmes vonatfülkében már nem a csábító Nő, ha- í nem a Feleség ül vele szem- | ben és mosolyog. De jönnek i az álom-nők is sorra, a „minden titkok tudói” — gondolhatnánk Snaporaz- I Mastroiannival együtt, és igazunk lenne. A nagy misztérium, A nők városa című Fellini-film hő- sei újabb alagútba futnak. . Ilyen az élet. Sass Ervin Pieskonics András: Napi háromezer kör a „járgány” körül Az ötven év körüliek, vagy az ennél idősebbek minden bizonnyal jól emlékeznek'arra a világra, amikor a kisiskolás gyermekek nem azért várták a nyári szünidő kezdetét, hogy végre megkezdődhet a vidám játék, fürdés és táborozás boldog időszaka, hanem azért mert — legalábbis egy időre —, nem kell az iskolai és az otthoni kötelesség két malma között őrlődniük. Akkortájt valamivel, korábban, június legelején kezdődött a nyári vakáció. Ettől kezdve azután a 8—10 éves gyermek számára is elérkezett a látástól-vakulásig való folyamatos munka időszaka. Különösen érvényes volt ez a kertészgyerekek sorsára, akiknek jóval több dolguk akadt szüleik oldalág a kertészetben, mint például egy libapásztor, vagy egy kanászgyereknek. A csatornázás, öntözés, kapálás, a termények folyamatos szedése és heti piacra való előkészítés véget nem érő körfolyamatában a család minden tagja megtalálta az erejének és képességének legmegfelelőbb munkaformát. Ebben a családi munkamegosztásban nekem személy szerint a lóvon tatású öntözőberendezés üzemeltetésével összefüggésben alakult ki a több évre szóló, testre szabott feladatköröm. Nekem kellett öntözés idején kivezetnem a gazdáéktól a „járgányos” lovat, amely arra volt kárhoztatva, hogy hajnaltól késő estig körbe járjon egy 8 méter átmérőjű porondon, és erejével működésben tartson egy elmés vízemelő szerkezetet. Lóhajtó tisztemhez tartozott a soros ló befogása, beidomí- tása, annak állandó nógatása, és szükség szerinti ütlegelése, munka végeztével való kifogása és hazavezetése. Ez így látszólag nem is olyan nehéz feladat, ha nem tudnánk, hogy milyen hamar megunták ezek a kocsi és eke vontatásához szokott jószágok az állandó körben forgás szédítő monotóniáját. Mielőtt azonban ennek a circulus viciosus-nak. a vele kapcsolatos em- lékképeimnek sorát felvillantanám, nézzük meg kicsit közelebbről, mi is volt ennek az öntözési rendszernek a lényege. A hódmezővásárhely-bodzásparti konyhakertészek a bulgár rendszerű árkos öntözési módszer szerint termeltek. A város bővizű ártézikútjai- nak vize egy nyitott kanálisban csordogált Bodzáspart. Kopáncs irányában a Tisza felé. Ez, a város néhány üzemének akkor még teljesen ártalmatlan szennyvizével, és az esővízzel kiegészülve, állandó vízkészletet biztosított a bodzásparti konyhakertészek számára. Problémát jelentett viszont az, hogy a csatorna vízszintje és az öntözendő terület szintje között másfél—két méteres különbség volt. Villanymeghajtású vagy a ma használatos motoros szivattyúknak különböző változatai az adott korban még nem jöhettek számításba. Létezett viszont egy lófogattal meghajtható, igen egyszerű vízemelő szerkezet, amelyet Nővé Lajos hódmezővásárhelyi lakatos szerkesztett, és számunkra is megfizethető áron hozott forgalomba. Ennek a készüléknek üzembe helyezése előtt szükség volt a csatorna mentén egy hagyományos, tégla burkolatú ásott kútra, amelyet a csatorna fenékmagasságában össze kellett kötni egy beömlőnyílással, a folyamatos vízutánpótlás céljából. A kút tetejét erős deszkapallókkal fedtük le, amely egyúttal alapja lett a szivattyúrendszernek. A szerkezet legfontosabb eleme egy vízszintes ter\gelyen forgó, sajátosan kiképzett fogaskerék volt, amely a kútba le- bocsátott, jó 10 centiméter átmérőjű vascsőben felfelé irányuló körmozgásba hozott egy végtelenített, erős láncot. Ezen a láncon kb. 30 centi- méteres távolságonként, használt gumiabroncsból kivágott pogácsák voltak rögzítve, amelyek jól illeszkedtek a cső belvilágához, és felfelé haladva maguk fölött emelték a vízoszlopot egészen addig, míg az a felső végén ki nem csordult. Az itt elhelyezett deszkahídlás alatt jutott ki a víz a főcsatornába, amit már kora tavasszal el kellett készíteni, hogy amire az öntözés megkezdődik, jól megülepedve, alkalmas legyen az öntözővíznek a terület legtávolabbi pontjára való eljuttatására. A főcsatornához csatlakoztak az ágyások között, futó másodrendű csatornák, amelyekből öntözőkapával nyitottuk és zártuk a víz útját, a növénysorok között előre elkészített sekély barázdákba. Mint látjuk tehát, az életet adó őselemnek a növényekhez való eljuttatása n£m volt olyan egyszerű dolog. És akkor még nem is beszéltünk magáról a szerkezetet működtető járgányról, amely egyébként jól ismert, egyszerű gépezet volt, amelyet parasztgazdaságainkban széles körben alkalmaztak morzsolok, darálók, szecskavágók, répaszeletelők és egyéb munkagépek meghajtására. A járgány tulajdonképpen egy függőleges tengely körül forgó hatalmas, öntöttvas fogaskerék volt, amelynek tetejéhez csatlakozott egy jó 4 méteres farúd. Ennek végéhez kapcsolódott a járgányt vontató ló hámfája. A nagy fogaskerék alatt találtuk a forgásátviteli szerkezetet, amely egy erős acélrúd közbeiktatásával kapcsolódott a vízemelő rendszerhez. Nos, ennek a szerkezetnek a folyamatos működtetésére kárhoztatott lónak az irányítása, felügyelete, ..pontosabban fogalmazva; hajszolása volt az én főhivatású foglalkozásom, kertészbojtár koromban. Mondanom sem kell, hogy az első néhány óra eltelte után, milyen mélységesen untuk lovammal együtt ezt a rémséges monotóniát. Különösen nehéz volt a gyaloglás úgy dél- időtájt, amikor a hőséghez az éhség és szomjúság is párosult. Nem is beszélve arról, hogy mit jelentett a járgányozás fáradalma, a megtett gyaloglás mérőszámaiban kifejezve. Nézzünk csak egy kis hozzávetőleges számítást: 8 méteres átmérőjű cirkuszi porondunk külső peremén haladt a ló, én pedig szorosan a nyomában, valamivel rövidebb sugarú körpályán. Akárhányszor megpróbáltam leülni a csatorna szép zöld gyepes peremén, hogy majd onnét nógatom lovamat, az amint észrevette szándékomat, tüstént megállt, és füleit hegyezve várta, hogy kifogjam. Maradt tehát a kényszerű gyaloglás, ami percenként 5 fordulatot számolva is napi 3 ezer kört jelentett a járgány körül. Ez ténylegesen lerótt kilométerben a ló számára 50—60 kilométert, számomra pedig, a belső kör előnye szerint. 30—40 kilométert jelentett. Jól emlékszem, hogy úgy dél felé, amikor a tűző napon szinte lázas bódulatban vonszoltam magam a jár- gányrúd mögött, micsoda bizarr ötleteket agyaltam ki a gyaloglás kiküszöbölésére. Egyik képtelen tervem az volt, hogy szerkeszteni fogunk egy kiskocsit, amit a járgány- rúdhoz kötünk, és én abban ülve ösztönözhetem lusta jószágomat a folyamatos mozgásra. Máskor azt ..álmodtam”, hogy lengő ülést szerkesztek, ugyancsak a járgányrúdhoz illesztve, amelyen még kényelmesebb helyem lenne, mint az előbbi kiskocsin. Ezeket a víziókat azután gyorsan el is hessegettem, mivel, idővel köztem és a ló között valami különös sorsközösségi, lelki kapcsolat alakult ki, s ennélfogva képtelen lettem volna az említett szerkezetek bármelyikével is kihasználni előnyösebb helyzetemet. A Füri — merthogy így hívták a gazdáék semmi másra nem alkalmas vad, fekete csődörét —, valamiképp a szívemhez nőtt. Talán csak azért, mert egyedül engem tüntetett ki barátságával. Rajtam kívül őt senki meg nem lovagolta, sőt a közelébe sem igen merészkedett. Kétszeres volt a gazda öröme, amikor híre ment a cselédek körében a kertészgyerek lovas bravúrjának, örült, mert a fedeztetésen kívül végre valami hasznát vette a facér jószágnak, és örült mert nem kellett a vízhúzó járgányozás miatt kivonni a forgalomból egy másra is használható páros fogatot. Így azután egyik napról a másikra hallatlanul nagy tekintélyem lett mind a gazdáék, mind a tanyások és kisbéresek körében. Arra viszont sokáig nem voltam büszke, ahogyan a Füri hátára való feljutásom végbement. Apró termetemnél fogva ez ugyanis úgy történt, hogy itatás után odaállítottam lovamat a jó magasan levő vályú mellé, és arról másztam fel gyakran elég nagy üggyel-bajjal. A járgánytól befelé jövet a manőver csak annyiban különbözött, hogy akkor a járgányrúd szolgált lórapatta- nási segédeszközül. Ami ezután történt az már simán ment, és azt egy életen át nem lehet elfelejteni. Az egyébként végtelenül lusta állat, amint engem a hátán érzett, szinte megtáltosodott, és számomra csodás élményt nyújtó, vad száguldásba kezdett, őszintén szólva eleinte magam is féltem, de amint egy-két lovaglás baj nélkül végződött, vérszemet kaptam, és ha lehet, még hetykébben ültem meg szőrén a Fürit, csodálóim legnagyobb ámulatára. Egyedül édesanyám nem örült az én huszársikereimnek. Ki-kiállt ilyenkor a tanya sarkára, és kezeit tördelve nézte végig mutatványomat a Furival, aki nyilván valamiféle játszótársat vélt megtalálni személyemben. Én pedig csak kapaszkodtam a gyönyörű fekete mén hosszú lobogó sörényébe, és boldogan integettem kis tanyánk felé, ahol ilyenkor már együtt volt a család, hogy eltöltsük az étkezésre és pihenésre szánt rövidke időt.
