Békés Megyei Népújság, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-17 / 166. szám
1982. július 17,, szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Kodály tanítványa voltam Hajdú Mihály zeneszerzővel egy érettségi találkozó ürügyén — Gyerekkoromban, ilyenkor, naplemente előtt jött haza a tehéncsorda. Friss mezőillat, kolompszó és jókora porfelhő kísérte a lomha jószágok vonulását. Mindez már a múlté. Ami változatlan maradt, az a nyári kánikula. — Hajdú Mihály zeneszerző egy pohár hideg üdítő italt kortyolgatva emlékszik tovaszállt ifjúságára. Békéscsabán. a Körös Szálló előtti teraszon beszélgetünk. Tekintete a tér túlsó felére kalandozik. A gimnázium épületének körvonalait nézegeti. — Érettségi találkozóra jöttem haza — mondja. — Ki sem merem mondani: immár 55 éve. hogy ,.kirepültem'’ a gimnáziumból. Bár máskor is gyakran jövök Békéscsabára, most mégis különös hangulat kerít hatalmába. Hinni se akarom, hog'' ennyire elszaladt az idő. Ma is él bennem a kép, a régi Orosházi utcáról, a mai Bartók Béla útról, ahol laktunk. Ősszel térdig ért a sár. nyáron fullasztó volt a por. de mégis az volt számomra a szép, mert fiatal voltam. És a gimnázium! Amikor manapság összetalálkozunk, deres hajú öreglegények. megelevenednek, a régi csínytevések, amelynek végén gyakran csattant a tanári parancs: „Hajdú. Südy! Kalap, kabát, mars ki!” — Gondolta volna akkoriban, hogy egykor mint zeneszerző tér vissza? — 0, dehogy! Annál kevésbé, mert a gimnáziumban a zenei tanítás a semminél is kevesebb volt. Emlékszem, az énekkart egyik évben a tornatanár, máskor a rajztanár vezette. Volt ugyan egy városi zeneiskola, ahol teljesen szabadjára engedték a nebulókat. Két évig tanultam zongorázni, de minden alkalommal annyi volt csak a tanári instrukció, hogy „rendben van, nagyra nőjön a bajuszod.” Amikor képzett zenetanár, Banke Antalné keze alá kerültem, mindent elölről kellett kezdenem, és a hibás beidegződéseket pokoli nehéz volt kijavítani. Legszívesebben abbahagytam volna a zenélést. Ám az Aurora-körben olyan csodás koncerteket hallottam, amelynek hatására űzött valami a muzsika birodalmába. Néhány év múlva növendékhangversenyen már én is játszottam a múzeumban, és tehetségesnek tartottak. Később, az Aurora-körben mutatták be először a saját szerzeményeim, s így ennek a kulturális központnak nagyon sokat köszönhetek. Közben persze el kellett még határoznom, hogy a zenei pályának szentelem az életem. Érettségi után tanárnőmmel együtt Budapestre utaztunk. meghallgatásra. Bartók Bélához! A Szilágyi Dezső téren, egy nagyon egyszerű kis lakásban fogadott az akkor már nagy hírű mester. Meghallgatta a zongorajátékom, és kérte, mutassam a kezem. Megnézte az ujjaimat, de nem találta elég hosszúaknak. Ezekkel nem lesz virtuóz — mondta-. Aztán igyekezett lebeszélni a zongorázásról, mondván. ebből ma nem lehet megélni. De azért nem volt ellenére, hogy a Zeneakadémiára iratkozzak. — Milyen volt akkoriban a fiatal muzsikusjelöltek élete? — Szerencsém volt, mert egy békéscsabai barátommal egyszerre kerültem a fővárosba. A szüleinek jami- nában volt kocsmájuk, és gyakran küldtek pakkot a fiúknak, aki .László Csabai néven külföldön híres énekes lett, a Metropolitan tagja. Persze, különösen eleinte, jócskán nélkülöztünk. Am mire másodéves lettem, magam is adtam zongoraórákat, és akkor már én tudtam pénzt küldeni haza. Arisztokrata családok gyerekeit tanítottam, akiknél sikk volt, hogy minél drágább leckéket vegyenek. Egyszer édes- apámmaT kiszámoltuk, hogy többet keresek, mint ameny- nyi az ő pedagógusi fizetése. Nem panaszkodhattam, jól ment a sorom, de mégsem felejtettem el Bartók Béla intelmét. Jelentkeztem zeneszerzői szakra, és boldog- voltam, hogy Kodály Zoltán tanítványa lehettem. Ha jól emlékszem, körülbelül negyvenen jelentkeztünk felvételre, abból Kodály 7 növendéket vett fel. Áz első két év a komoly megpróbáltatások kora volt. Nehéz volt elviselni a tanár úr szigorát, keménységét. Hamarosan három növendék el is búcsúzott közülünk, így négyen maradtunk. Nem tudom, mi szoktunk-e a magas követelményekhez, vagy Kodály lett barátibb velünk, de a harmadik évtől érzéki gyönyörűség volt. egy levegőt szívni vele. Ontotta felénk csodálatos lángelméje szi- porkázásait." s közben atyai- lag óvott, vigyázott bennünket. Egyszer például az akadémia hirdetőtábláján olvastam, hogy kizártak, mert tandíjhátrányom van. Mondom a következő órán a tanár úrnak, hogy el kell búcsúznunk, mert nem tudtam fizetni. Látszott, hogy visz- szafojtja az indulatait, és kiment a teremből. Néhány perc múlva visszajött és csak annyit mondott: maradjon maga nyugodtan. Szünetben már friss, felirat volt a hirdetőtáblán, nevem mögött: tandíjmentes. — A sors ritka ajándéka, hogy valaki Kodály Zoltántól tanulhatta a zeneszerzést. Ám nem volt nyomasztó érzés a szellemóriás közelségében élni ? — Meg kellett szokni. Nagy volt a űét: tudtuk, egész életünket meghatározza, hogy tanítványai lehetünk. Azt hiszem, inkább Kodálynak volt nehéz elviselni, hogy közöhséges halandókkal van körülvéve. Természetesnek vette a saját tudását, műveltségét, és elvárta, hogy mások is hasonlóan képzettek legyenek. Ma is előttem van. felháborodott arca, amint korholt, mondván, hogy „még ezt al07'Haydn- kvartettet se ismerik?” Nagyon szigorú volt! Egy két szóval, csak a lényeget érintve hívta fel figyelmünket a hibákra, de a kijavítást mindig ránk bízta. Jó pedagógus volt. Amikor önálló zeneszerzőkent dolgoztam, sokáig kikértem a véleményét. Izgatottan figyeltem például Kodály arcát a Kádár Kata című operám bemutatóján. Számomra az volt a Legnagyobb elismerés, hogy a mester időnként egyetértőén bólogatott. — A kodályi biccentésen kívül más elismerést is kapott ezért az operáért: Er- kel-díjat. — Igen. Ez még 1959-ben történt. Az Erkel-díj mellett arra vagyok a legbüszkébb, hogy a Magyar pásztordalok című művem eddig 9 kiadást ért meg. Mintegy 30—35 kórusművet írtam, és a zenepedagógiai alkotásaim ott vannak szinte az egész világon. Különösen Svájcban, Japánban és a Szovjetunióban népszerűek a szerzeményeim. Legutóbb egy 9 éves londoni kislány vallotta be levélben, hogy „imádom a maga kompozícióit”. Ha fiataloknak írok zeneműveket, mindig eszembe jut Kodály figyelmeztetése: a gyerekek számára a legjobb mű is éppen, hogy csak jó. Nagyon boldog voltam, idén tavasz- szal, amikor a Filharmónia szervezésében, az ifjú zenebarátoknak koncertsorozatot adtam Békés megyében, s egy-egy községbe érve bicikliző gyerekek csapata haladt a kultúrházak felé. Jó • volt tudni, hogy a muzsika szeretete vonzza őket ... Legutóbb Simon István verseire írtam kórusművet. Végezetül egy titkot elárulok: a Békés megyében élő költők verseinek megzenésítése foglalkoztat. Hónapok óta olvasgatom az Elpergő napok című antológiát, és három költemény különösen közel került hozzám. Papp László: Régi nyugalmam keresem. Sass Ervin: Valaki ' itt járt, és Üjházy László: Bizonyítványosdi című versei ihlettek zenére. Már „csak” le kell írnom a bennem körvonalazódott muzsikát. Izgat a dolog, nem hagy nyugodni, s ezért hamarosan formába öntöm. Ezzel a munkámmal is tisztelegni szeretnék a szülőföld irodalma, kultúrája előtt. Andódy Tibor Hűség a néphez, nyelvhez, szülőföldhöz Sütő Andrást, a próza- és drámaírót nem kell bemutatni, irodalmi és színpadi sikereinek tanúi vagyunk. Ha mást nem, de az Anyám könnyű álmot ígért című könyvét, és a leghíresebb drámáját, a Csillag a mág- lyán-t széles körű közönség ismerte meg. Itthon is. S egész eddigi munkássága szerves része nemcsak a romániai, de a teljes magyar irodalomnak is. Ez a Krite- rionnál megjelent kötete — az Évek — hazajáró lelkek — cikkek és naplójegyzetek válogatása, s huszonöt esztendőt ölel át. Érdekességét az adja meg, hogy bár a szerző is, mint minden alkotó minden írásában, önmagát fedi föl, ezek a gondolatok még mélyebbre nyúlnak. Ahogy maga is utal rá: önvizsgálat, vallomás az út kereséséről, továbbá az élő és már elköltözött kortársakról. Sütő András azonban kimondottan közösségi író, a múlt, jelen és jövő sohasem egyéni szempontból érdekli, hanem az egészre, a népre vonatkozóan. Ezért, hogy minden szavával hatni akar, s minden írása: tett. Az is, ha az ötvenes évekbeli indulásáról, az akkori irodalmi életről, vagy drámaírói vívódásairól tűnődik: ha erdélyi írókról, festőkről, színészekről ír, vagy, ha Veres Péter neki írt leveleihez fűz megjegyzéseket, meg a személyes találkozás emlékeit eleveníti fel. Enné.1 a témánál hosz- szabban elidőzik. Kapcsolatuk kezdete a felfigyelés a fiatal íróra, és a biztatás volt, még 1954-ben, s egyben nagy szenzáció a romániai magyar lap, az Igaz Szó szerkesztőségében. S attól fogva hol lapon, hol levélben, jött a bírálat, baráti szavak kíséretében. Szinte megható olvasmány, ahogy a kötetben Veres Péter levelei és Sütő András naplója fe- lelget egymásnak, s hasonlóképpen a személyes találkozás idézése, vagy a papíron folytatott irodalmi viták. Majd az utolsó levél megjegyzése: „...egy dolog zaklat még mindig igazán: az írás. A jó írás." Jellemzően Sütő Andrásra, a kötet több mint ötven darabjából a legkisebb cikk is az anyanyelv megszállottjának írása, bár sohasem öncélúan, mindig a gondolatot szolgálva. Befejezésül mégis álljon itt az a pár mondat, amelyet csak erről írt. „Azt mondom: gyermek, és mellé röppen menten az ő nyelvi örökségének gondja. Könyvet írtam erről, gyötrődéseimben a kérdéssel: ki láthatna el a bölcsőig, amely létünk hajnalán a nyelvünket ringatta? Ki mondhatná el, hogy látta Őt pályás korában, ajkán az első szavak gyöngy-gügyögéseivel? Senki sem látta őt a bölcsőben, de csecsemőarcát bárki fölidézheti magának, ha lehajol egy cseppet. Mert a gyermeki tudat szintjén kezdenek a szavak nyiladozni. Induljatok el vele az anyanyelv ösvényein, és meglátjátok a bölcsöt, amelyért a Körösi Csorna Sándorok hasztalan keltek nagy vándorútra. S ahány anyanyelvi szóra váró gyermek: jövönknek megannyi lámpása a meglódult időben.” Sütő Andrást olvasni: élmény. Sokszor úgy érzi az ember, egyszeri élmény, szinte megismételhetetlen. Ez azonban nem illene az ő tartásához, belső világához, melyben annyi szeretet munkál embertársai iránt. És a hit is, hogy nemcsak ő lát- ja-érzi egyedül így mindazt, amit elmond. Vass Márta EX LIBRIS'MRRSI GVULR CsanádyJános: Alkonyat előtt Ebben a nyílt délutánban eltáncolt csikófickándozás trapp-trappol vissza lágyan — a lágy füvön rég elfeledtem azt az önfeledt jókedvet, mely táncoltatta lábam. Megtört emlékeimet összeszedtem, dirib-darab korsókat illesztettem, mert jól van így, ahogy van: görög mythologiát búvárlok, s vándorénekben elmerülten az idegen hazákba járok. Én vagyok itt minden bokorba, ha van bokor még és akad fa, árnyam akad az ágon — ebben a nyílt délutánban táncol bennem meztelen lábam, de már csak árva egymagában. Nyílt csikótrapp-trapp a régi mezők hajnal-fű-harmatából, nem kérdem én, hogy hova vesztél; penge alatt serceg szakállam, amely a végtelen homályban túlnövi majd utolsó estém. Szeder Katalin: Tájleírás Barátom, az írástudó egy szép napon megkérdezett: mostanában mért nem hozok már tájleíró verseket. így szóltam: négykézláb futok, nyálkás iszapban reszketek, s e testgyakorlat eddig épp a tájversnek nem kedvezett. Cikázom sűrű sás alatt, nyelek némán csak, bármi fáj. Ha nem látnak, nem hallanak, talán nem ír le még a táj. JUHÁSZ GVÖRGV KUBIKOS KÖLTÖ KÜNVVE
