Békés Megyei Népújság, 1982. június (37. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-12 / 136. szám

1982, június 12., szombat Kultúra és idegenforgalom erre forog az ide­gen? Arra, ahol úgy gondolja, hogy so­kat kap, minél több kelle­mes élményben lesz része. Mi mindenre jó az idegen- forgalom (mármint a befo­gadó országnak)? Először is: pénzt hoz a házhoz, mégpe­dig egy részét kemény va­lutában. Szokták mondani: olyan export, aminek fejé­ben árucikkeket nem szük­séges az ország határain túl­ra szállítani, s az is köztu­dott, hogy a turisztikai beru­házások sokkal hamarább té­rülnek meg, mint mondjuk az ipariak. Ami viszont fo­rintokkal aligha mérhető, de talán a bevételeknél is érté­kesebb, hogy a hozzánk lá­togató külföldiek (ha jól érezték magukat) reklámot csinálhatnak egy országnak, egy népnek, sőt egy társa­dalmi formának is. Az említett két szempon­tot — az anyagit, és ha úgy tetszik: erkölcsit — igyekez­tek összekapcsolni az ide­genforgalom hazai szakem­berei, amikor azt próbálták elérni, hogy ne az országon átutazók száma növekedjék: inkább kevesebben jöjjenek valamivel, mint az elmúlt évben (csökkentvén a diva­tos üdülőhelyek már-már el­viselhetetlen zsúfoltságát), de tovább maradjanak, többet lássanak, s bőséges tapaszta­latokkal térjenek haza. (Mindezzel óhatatlanul együtt jár, hogy többet is költe­nek !) Az első idei összehasonlí­tó adatok azt jelzik, a tö­rekvés nem sikertelen. No­ha az első negyedévben hoz­zánk érkezettek száma keve­sebb a tavalyinál, az átla­gos tartózkodási idő hosz- szabb, az idegenforgalmi be­vételek pedig szintén gyara­podtak. (A tőkés idegenfor­galomból származó bevétel a tavalyinál 80 százalékkal több.) Számos népgazdasági ágazat megirigyelné az ide­genforgalom nemzetközi mér­legét, ami az év első negye­dében 1 milliárd 150 millió forintos aktívumot mutat. Hogy ez továbbra is így legyen, s hogy fokozódjon az esztendő további részében, az viszont nem csak az utazási, a turistaügyekben járatos szakembereken múlik. Ki mindenkin még? Például a közművelődés, a népművé­szet, a színházi és hangver­senykultúra illetékeseinek szervezőkészségén, a megyék, városok tanácsi vezetésének szemléletén, ötletgazdagsá­gán, s többé-kevésbé a tár­sadalmi összefogáson is. Hiá­ba szép táj, a vendégszerető emberek, a kellemes időjá­rás, ha hiányzik a látogató­kat vonzó program, ha nem kínálnak a rövidebb-hosz- szabb utazásra érdemleges eseményeket. Voltaképpen tavaly kezdő­dött valami új, némi mozgo­lódás abban, amit leginkább a kultúra és az idegenfor­galom egymásra találásának nevezhetnénk. Budapesti ta­vaszi fesztiválként hirdették, de az idén már a fesztivá­lon van a hangsúly, s re­mélhető, hogy a jövőben egy­re kevésbé koncentrálódik a fővárosra vagy egyetlen év­szakra. Robert C. Lonati, az Idegenforgalmi Világszerve­zet főtitkára ezzel kapcsolat­ban a következőket mondta: „Általában más országokban a fesztiválokon a világhírű együtteseket léptetik fel, vagy nemzetközi programot szerveznek. A magyar kultú­ra múltja .és jelene olyan gazdag, hogy önerőből is va­lami újat tudnak produkál­ni, amelyre a föld más or­szágai nem képesek”. Valóban. Nemcsak a Ko- dály-centenáriumra / gondo­lunk, amely több mint ün­nepi alkalom, hiszen Kecs­kemétre, a mester szülővá­rosába, a Zenepedagógiai In­tézetbe Japántól Kanadáig jönnek a zenetanárok, hogy megismerkedjenek a Kodály- módszerrel. De jönnek aFe- rencsik Janos vezényelte koncertekre, a pécsi vagy a Győri Balett előadásaira is, 'a vásárhelyi festők kiállítá­saira, vagy az ország legkü­lönbözőbb tájain fellelhető népművészeti értékek meg­tekintésére. Aminthogy a vártnál is nagyobb sikere volt idén annak a fesztivál­programnak, amelynek so­rán a népdaléneklés, a tánc­házi muzsika, a szó eredeti értelmében vett népzenét ját­szó együttesek adtak egy­másnak randevút. Hasonlóan sok látogatót vonzott, s a fesztivál vendégeinek igen­csak tetszett az a hagyo­mányőrző kirakodóvásár, amelyen csaknem 200 nép­művész terítette ki változa­tos árukínálatát. Mondani sem kell, kezük munkája gyökeresen különbözött az „idegenforgalmi” bazárok kí­nálatától, a szokásos „szu­venírek” giccsparádéjától. Egyáltalán, az utóbbi idők­ben kezd megdőlni egy ha­gyományosnak tekintett „ide­genforgalmi” nézet. Misze­rint a külföldi turistát nem érdekli az eredeti folklór, csak a csikós-gulyás álro­mantika, a kávéházi cigány­zene műdalai, a gulyás­partik. Bár az ilyesminek is van több-kevesebb vonzereje. Ab­ban viszont, amiben éppen mi vagyunk az eredetiek, ami sajátosan magyar népi kultúra: az eddiginél lénye­gesen többet tehetnénk, hogy magunkhoz vonzzuk a kí­váncsi idegeneket. Sok vidéki városunk, táj­egységünk jeleskedik abban, hogy sajátos atmoszférájá­val, művészeti produktumai­val, kisebb-nagyobb turista­központtá váljék. Ilyen a Szegedi Szabadtéri Játékok, a Gyulai Várszínház esemé­nyei, Pécs sokféle kulturális attrakciója, ami a balett mel­lett több képzőművészeti ki­állítást is magában foglal, Kaposvár nyári programja, vagy a Dél-Balaton kulturá­lis eseményei. (Ez utóbbiból kiemelkedik a földvári folk­lór-találkozó, a kaposvári barokk- és reneszánsz­együttes zenei műsora a ba- latonszemesi postamúzeum .udvarán, a Kálmán Imre születésének 100. évforduló­ja alkalmából augusztusban rendezendő gálaműsor, vagy a bogiári Kápolna-tárlat, amelynek idei vendégei kö­zött lesz egyebek között Gyu­lai Lívius, Gross Arnold gra­fikus és Mészáros Mária szobrász.) De beszélhetnénk — szé­lesebben értelmezve a kul­túra kifejezést — olyan prog­ramokról is, amelyek egy- egy jellegzetes tájegység ro­mantikáját kínálják a zsú­folt városok zajától megfá­radt utazóknak. Ausztriában és az NSZK-ban, ahol a vi­déki települések nem kizáró­lag a gazdálkodáshoz, hanem a természeti környezethez is alkalmazkodtak, megszokott a falusi gazdánál nyaraló vá­rosi család. Nálunk, az őr­ségben kezd kialakulni a fa­lusi fizetővendég-látás. Mi­ért ne lehetne a Tokajhegy- aljának — amelynek köze­lében van Sárospatak —, a Pécstől nem messze találha­tó villányi borvidéknek ha­sonló vonzereje? A szüret ürügyén néhány hónappal meghosszabbítható idegenfor­galmi idény, az ország eb­ből a szempontból kihaszná­latlan vidékeire kiterjedő tu­ristaáramlás persze nem ki­zárólag anyagi hasznot ígér Hiszen a . természet közelsé­gében élő barátságos embe­rek, a népi építészet nem skanzenekben, múzeumok­ban „konzervált”, hanem élő, funkcionáló darabjai mind­mind olyan élményeket ígér­nek, amelyekért szívesen tesznek hosszabb utat is az idegenek. ha az idegenekből mind többen vál­I I nak ismerősökké, netán jóbarátokká, az többet ér minden idegenforgalmi mérlegnél. Megmutatni ma­gunkat, hétköznapjainkat, kultúránkat, gazdaságunkat, politikai céljainkat a nagy­világnak, olyan törekvés, amely nemcsak nemzeti cél­jainkat szolgálhatja, hanem a melegebb légáramlatokat segíti túlysúlyba jutni eb­ben az egyre hűvösödő vi­lágban. Vajda János A konzervgyári közművelő Ölyüs Imréné a gépmesterek társaságában Fotó: Fazekas László Borsószezon. A hatalmas csarnokban mindent eláraszt az édeskés illat. Tegnap még a földeken zöldellt a termés, ma pedig gépek válogatják, tisztítják, főzik, csomagolják a finom csemegét. Üvegek­be, horganyzott dobozokba kerül az áru, s a legvégén pedig az üvegre ragasztják a címkét: a Békéscsabai Kon­zervgyár terméke. — Itt, a szalagok mellett érzem legjobban magam — mondja ölyüs Imréné, a Bé­késcsabai Konzervgyár köz- művelődési előadója. — Mondhatná valaki, ha nem megy a hegy Mohamedhez, menjen Mohamed a hegy­hez. Bár a valóságban a munkások is gyakran eljön­nek hozzám, mégis fontosnak tartom, hogy nap mint nap megforduljak a különböző üzemrészekben. Hiszen a kultúra munkásai valójában a dolgozókért vannak. — Meg is látszik a közös­ség műveltségén, hogy a közművelő értük fáradozik? — Remélem! Különösen, mert nagyon sok embernek szívügye nálunk a kulturális munka. A gyár gazdásági és politikai vezétése minden se­gítséget megad, hogy ne csak írott malaszt, de valóság le­gyen a kiművelt emberfők sokasága. Nem csupán el­vont, emberbaráti szándék­ból. de ha úgy tetszik, gaz­dasági érdekből. Itt a szala­goknál a legmodernebb gé­pekkel dolgozunk, nem mindegy tehát, mennyire hozzáértőek, alkotókészek a munkások. Rendszeresen tar­tunk szakmai továbbképzése­ket, tanfolyamokat. Munka­idő-kedvezménnyel, tan­könyvvel, tanulmányi sza­badsággal segítjük a tanulni vágyókat. Gyárunkban öt- venen vannak, akik egyete­met vagy főiskolát végeztek. 130 technikusunk van, a gim­náziumot vagy a szakközép- iskolát 68 dolgozónk járta ki. összesen 751-en rendel­keznek szakmunkás-bizo­nyítvánnyal vagy magasabb iskolai végzettséggel. Ha az elmúlt évi 120<j-as átlaglét­számhoz viszonyítjuk, ez elég jó arány. — Szép eredmény! De ha az „árnyékos” oldalról kelle­ne kimutatást készíteni, nem lennének ott is magasak a számok? — Sajnos, van negatív statisztikánk is. Elgondol­kodtató, hogyan lehetséges, hogy 1982-ben még mindig 10 analfabéta van a gyá­runkban, 220 dolgozónk pe­dig nem végezte el az álta­lános iskola 8 osztályát, s közülük sokán vannak 30 évnél fiatalabbak, akiket se hátrányos helyzet, se „átkos örökség” nem ment fel. Év­ről évre agitálunk, szerve­zünk kihelyezett osztályokat. Volt néhány éve egy anal­fabéta osztályunk, amely itt a gyárban végezte el az ál­talános iskola első négy osz­tályát. Idén — hosszas rá­beszélésre — ötvenen jelent­keztek kihelyezett általános iskolába, de az első beszá­molóra már csak 36-an jöt­tek el. Mire vége a tanév­nek, általában 10—12 ember tanul csupán. És az újonnan felvett dolgozók szakadatla­nul adják az „utánpótlást”. Társadalmi gond az alapmű­veltség megszerzése, egyet­len gyár önmagában sosem lesz képes megoldani. Jókora pakkal a kezében járja a csarnokot ölyüs Im­réné. Üjságokat, könyveket visz a munkásoknak. 76 szo­cialista brigád van a gyár­ban, amelyek állandó kap­csolatban vannak a közmű­velődési előadóval. — Nincs annál nagyobb el­ismerés, mint amikor jár- tamban-keltemben hallom: „Icuka, de jó volt a tegnapi műsor,, máskor is szervezz hasonlót.” Nem felejtem el azt az idős nénit, aki még sosem mozdult ki Békésről, s végre sikerült őt beszer­vezni, jöjjön el velünk Sze­gedre, a szabadtéri játékok­ra. Ült a kisöreg a buszon, és jól érezte magát.. Megér­keztünk Szegedre, mondom, van egy kis időnk, elme­gyünk a múzeumba is. No, ő oda nem megy — tiltakozott. Végül csak-csak beadta a de­rekát. S amikor meglátott egy nagy festményt a tiszai árvízről, felkiáltott: „Nálunk is pont ilyen mocskos mun­kát végzett az áradás!” Az­óta a néni a törzsvendége­ink közé tartozik, új mun­katársakat hívott, valóságos idegenvezető . lett. A konzervgyár művelődési bizottsága gazdag programot kínál az érdeklődőknek. Me­gyénkben élő amatőr kép­zőművészek kiállításai, iro­dalmi délutánok, a Jókai Színház művészeinek fellépé­sei, író-olvasó találkozók, szakmai és politikai vetélke­dők, továbbképzések. Felso­rolni is hosszú volna mind­azt az eseményt, amely az idei évben volt. — Igyekszünk minden dol­gozónkat bevonni a kultúra vérkeringésébe — mondja a közművelődési előadó. — Pósteleken és Békésen van előkészítő telepünk, s az ott dolgozók is részt vesznek a gyár rendezvényein. A pós- telekiek számára például autóbusztúrát szerveztünk a Balaton mellé. Volt olyan dolgozó, aki akkor látta elő­ször a magyar tengert. Szín­ház- és hangversenybérlete­inket úgy vásároljuk, hogy csak a jegy felét fizetjük a kulturális alapból, a másik 50 százalékkal a bérlettulaj­donos is „beszáll”. Ügy tű­nik, hasznosabb ez a mód­szer, mint amikor ingyen osztogattuk a színházjegye­ket. Ha másért nem, leg­alább saját pénzükért jobban el is mennek az emberek az előadásra ... Évek óta gond, hogy Szegedre, a szabadtéri játékokra könnyebben tu­dunk utat szervezni, mint a gyulai nyár eseményeire. Szegedre ugyanis külön autó­buszt bériünk, Gyuláról vi­szont késő este képtelenség visszautazni Békéscsabára. Se vonat, se Volán-busz nem közlekedik olyankor ... A közművelődési előadó „főhadiszállásán”, a könyv­tárban folytatjuk a beszélge­tést. — 9800 kötetből válogat­hatnak olvasóink, de ez a szám rövidesen növekedni fog — büszkélkedik ölyüs- né. — Az ÉDOSZ ugyanis pályázatot hirdetett az or­szág konzervgyáraiban folyó kulturális munka értékelésé­re. Mi nyertük a 10 ezer fo­rintos fődíjat, és ezt az ösz- szeget a könyvtár bővítésére használjuk. S ha a kitünte­téseknél tartunk, elmondha­tom, hogy a Kazarin Szocia­lista Brigádunk megkapta a Kulturális Minisztérium di­csérő oklevelét, Papp Ká- rolynéval együtt pedig en­gem is a Szocialista Kultú­ráért kitüntetéssel tiszteltek meg. A Békéscsabai Konzerv­gyár bejárata fölé ebben az évben illesztették harmad­jára a Kiváló Vállalat cí­met. A gyár ország-világhí­res termékein kívül az üzemrészekben levő kulturá­lis munkának, a szocialista módon élő, gondolkodó, ta­nult és tanulni vágyó embe­reknek is szól ez a cím. Andódy Tibor Nyolc ország részvételével június 5-én megkezdődött a Savaria '82 nemzetközi táncverseny Szombathelyen. Képünkön: a latin-amerikai táncok nemzetközi versenyének helyezettjei: II. Russel Monk—Carolyn Smith (Skócia), I. Viktor Berger—Daniela Dietrich (Svájc), III. Gordon Guthbertson—Carol Dixon (Anglia) (MTI-fotó — Czika László felvétele — KS) MOZI Szexis hétvége Színes, szinkronizált olasz— francia film, egy csomó vi­lágsztárral, jónevű rendező­vel. Igen, többel is, hi­szen a film négy epizódját külön-külön csapatok készí­tették. Ebből adódik aztán az, hogy mind a négy történet önálló életet él, más a stílu­suk, még a fényképezésük is más, hogy a színvonalról ne is beszéljünk. És az egész, így együtt, túlságosan hosz- szú, és hiába a cím, hogy Szexis hétvége, a szegény * néző — látvány híján — el-elunja magát. Annyi pro­fizmus azonban buzgott az alkotókban, hogy jól hozták össze a négy film sorrendjét, hogy a leggyengébb, a Roger Moore fémjelezte, A várúr került a sorban kezdőnek, utána a Francia módszer már némi felüdülést hozott, hogy annál küzdelmesebb legyen a harmadik, a Skippy, és olaszos temperamentummal, utánozhatatlan humorral zá­ruljon mozinézésünk az Ar­mando noteszával. A közönségsiker, azt hi­szem, érthető. Több okból is. Egy: nyár van, és ilyenkor az ember hajlik arra, hogy könnyedebben szórakozzon, kettő: a film címe felettébb izgalmas és sokat sejtető, habár ebből a sokat sejtetés- ből alig vált be valamit, há­rom: a filmforgalmazás és a műsorbeosztás ügyesen fi­gyelt fel arra az érthetetlen- ségre, hogy a televízió ebben a hőhullámos júniusban egy- re-másra tűz műsorára ko- molyabbnál-komolyabb fil­meket, televíziós játékokat. Művelődéspolitikai baklövés volna ezek ellen beszélni, de, hogy töprengésre, mélyebb gondolkodásra nem feltétle­nül nyáron kell ösztökélni a nézőt, abban is felfedezhető némi baklövés. Nos, a Szexis hétvége közönségsiker, és azt hiszem, az eddig felsorolta­kon kívül betudható még an­nak is, hogy azért a négy történetben sokszor megcso­dált, kitűnő színészek sze­repelnek. Habár az elsőben Roger Moore most igencsak alulmúlja önmagát, vagy a kapott szerep haladja meg az Angyal-filmek színvonalá­hoz szokott-idomúit színész kvalitásait, az egyébként va­lóban szexis történet vala­hogy képtelen felforrósodni, tömény fáradtság jellemzi inkább. A másodikban, A francia módszerben egy gyönyörű, izgalmasan szép ci­cababa, Catherine Salviat, és a francia filmek méltán nagy sztárja, Lino Ventura (képünk) Robert Webberrel hármasban lendületesen, franciás frivolitással meséli el a történetet, amelyben ki lepne más a főszereplő, mint a Nő? A harmadik rende­zője, főszereplője Gene Wil­der. A furcsa arcú, nagyon tehetséges rendező-színész, egy ún. „nyitott rendszerű” idegszanatóriumba viszi el a nézőt, melynek lakóit egé­szen másképpen izgatja a ..szexis hétvége”, mint má­sokat. Skippy mégis találko­zik a nővel, Laurie szemé­lyében (Kathleen Quinlan), és eltölt vele egy számára revelációs hétvégét. Együtt- létük filmrajza néhol egészen lenyűgöző. A negyedik film főhőse, Ugo Tognazzi által lett igazán olaszos és ka­cagtató az Armando notesza. Azért mégsem mondhat­juk. hogy üres szórakozás volt, semmi más. Tükröt is tartott a négy történet, kár lenne tagadni. Például arról, hogy az örömök is múlan- dók. Sass Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents