Békés Megyei Népújság, 1982. június (37. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-05 / 130. szám

1982. június 5., szombat

KULTURÁLIS MELLÉKLET

Európai látókör

Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

A kolozsvári magyar író, Szilágyi István első könyvének megjelenése óta napjainkig majd két évtized telt el. (Sorskovács. Novellák, elbeszélések. Bukarest, 1964.) Az első évtizedben (1964 és 1975 között) a szerző két- három évenként adott ki egy-egy novelláskötetet vagy regényt, sorrendben a következőket: Ezen a csillagon (1966), Üllő, dobszó, harang (1969), Jámbor vadak (1971), Kő hull apadó kútba (1975).

Az Üllő, dobszó, harang című regény megjelenése után ismerői várakozással fordultak Szilágyi István művészete felé. A kritika „a külső és belső történések, ß háború apokalipszisével párhuzamosan bemutatott, előtérbe állított lelki folyamatok” hitelességét hangsúlyozta. (Romániai magyar irodalom 1944—1970. Bukarest, 1973.) A zajos siker elmaradásában, a mű kétségtelenül meglevő gyermekbetegségein túl, az is közrejátszott, hogy a romániai magyar prózaírás ekkor tájt került az egyetemes magyar irodalom élvonalába. A Bálint Tibor-i montázstechnika (Zokogó majom) vagy a Sütő And- rás-i „lírai hangvételű valóságábrázolás” (Anyám köny- nyű álmot ígér) esztétikai szempontból valódi műegészet produkált, míg Szilágyi lélektani eszmefuttatásai gyakran megrekedtek a kurzus szintjén.

Szilágyi számára azonban egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a megkezdett úton kell továbbhaladnia. A női iélek ábrázolásának az ugyancsak kolozsvári Petelei Istvántól Németh Lászlóig nagy (de lényegében foly- tathatatlan) hagyományai közismertek. A világirodalom idevágó nagy példái is egyszeriek, magukban valók. Olyan formanyelvet kellett tehát kimunkálnia, amely csak és kizárólag az övé, és

Lajos Ferenc: Bábel

amely ennek ellenére valamiképp mégis hagyományos.

Ez a paradox igény realizálódott a Kő hull apadó kútba című regényében. A mű genézisére — a fentieken túl — jól rávilágít Zöldi László interjújának egy részlete: „Eredetileg jogász vagyok — mondotta Szilágyi —, s már egyetemistaként is az foglalkoztatott, hogy a büntetlenül maradt bűncselekmény mit hozhat ki az emberi lélekből: a vétkes hogyan él tovább a büntetlenség tudatával, a lelkiismeret £lvégzi-e a munkát a világi igazságszolgáltatás helyett?” (Élet és Irodalom, 1976. 11. sz.)

Ezekre a kérdésekre keres választ jó hatszáz oldalon a mű. Cselekményanyaga egy kéthasábos rendőrségi tudósításra lenne elegendő, vagy esetleg néhány soros példaanyagként szolgálhatna egy kriminálpszichológiai tankönyvben.

A jajdoni (zilahi) tímárdinasztia sarja, Szendy Ilka a búcsúzás estéjén ollóval megöli egrestelki paraszt szeretőjét, a nős, három- gyermekes Gönczi Dénest, aki a mindkettőjük számára megalázó kapcsolat, elől akar ..kitántorogni” Amerikába. Ilka a holttestet a kiapadt kútba veti, és köveket hord rá. Hogy „munkája” során védve legyen a kíváncsi tekintetektől, a kút fölé húzza a disznóólát.

A regény jelen ideje századunk első évei. A már idézett interjúban Szilágyi István erről így vall: „Ez az utolsó olyan történelmi korszak, ahová nem nyúlnak vissza áktív indulatok ...” A műnek azonban múlt, befejezett, sőt rég múlt ideje is van. A különböző idősíkok spontán váltakozása a legfőbb strukturális szervező erő. Ez a spontaneitás azonban Szendy Ilka énjeinek logikájából adódik, s így (írói

részről) a legnagyobb fokú tudatosságot tételezi fel. Szilágyi nem véletlenül írta át regényét öt év alatt háromszor! (Igaz Szó, 1977. április.)

A századelő partiumi kisvárosa — Adyval élve — „a lelkek temetője”. Megköve- sült értékrendjében a céhesiparos polgárságot, a hivatalnok-kasztot, a máról holnapra élő napszámosokat áthághatatlan falak választják el egymástól. És mert Szendy Ilka ezzel az értékrenddel száll szembe, ezt utasítja vissza, magáramaradása, bukása törvényszerű.

A (közel) múltba menekülés kísérletei is eredménytelenek, hiszen a ma elutasított értékei ott gyökereznek. Ezért van szüksége Ilkának a rég múlt idők legendás (vásári olajnyomatról le-le- lépő) fejedelmére, II. Rákóczi Ferencre. Miközben a •paraszt szeretőt, Gönczi Dénest öleli, annak izmos válla fölött a fejedelmet látja, s a beteljesülés pillanatában valóban a fejedelemmel szeretkezik.

Milyen determinánsok idézik hát elő Szendy Ilka (és családja) cselekvésképtelenségét, széthullását? A válaszadást a törekvő Szendy- ősök sorsából kiolvashatjuk. Ilka nagyapja a szőlőkapások bosszújának lett áldozata. Gellért püspöki véget ért: gúzsba kötve, hordóban gurították le a szőlőhegyről. Szendy Endre, Ilka édesapja hasas kocát vásárolt hízó gvanánt, s amikor felismerte, hogy rászedték, megütötte a guta. Édesanyja, Krisztina ténsasszony úgy távozott, hogy senki sem állt ágya mellett. Agonizált, s lánya a szomszéd szobában Dénest ölelte. Ezek után nyilvánvaló, hogy amikor Ilka ollójával Dénest ledöfi,- önmaga fizikai megsemmisülését sietteti. A bibellér Faggyas már csak Ilka saját, önmaga feletti ítéletét hajtja végre. A hősnő elkerülhetetlen végzetét a faliórába rejtett útiköltség története teszi különösen exponálttá: Gönczi Dénes — bár pénzzé tette ingóságait — egy fillér nélkül indult el Amerikába. Szándékában állott tehát a ,,kisasszony”-szerető meggyilkolása, kirablása.

De a testi megsemmisülés előtt Ilkának át kell élnie személyisége teljes felbomlását, a tudathasadás minden stációját. Egyik énje a gyilkosságot követően szakadatlan tevékenységre sarkallja. A kőhordás elkezdése és bevégzése közötti periódusban vásárolt három malacot^ Gönczi Dénes 1 gyerme- keiké'nt ajnározza: eteti, füröszti, ruházza, „neveli” őket. Közben varratlanul visszaadja a jajdoni előkelőségek feleségeinek, lányainak a fehérneműanyagot. Ha nem hentereghet többé Dénessel a hölgyek vadonatúj alsóiban — minek akkor varrni!? A másik én közben folyamatosan megfigyel, kontrollál mindaddig, amíg a kőhordás tart.

Ilka élő rokonai (a Szen- dy-kupák, a Simonffyak) is meddő, vegetatív életet élnek. A Jajdon környéki falvak vásárosai, napszámosai, szőlőkapásai hoznak némi színt a városka lakóinak egyhangú életébe, ök, a fizikai létezés feltételeiért nap mint nap megküzdők, képviselik az életerőt, az élni akarást. Az egyszerű, tiszta napszámos-feleségeket, köztük a sajátját, Marit így látja Gönczi Dénes: „És azt ugyan honnan tudhatta volna a kisasszony. .., hogy ezeket a szegény fehérnépeket mi hajtja, kergeti hazafelé? Hogy ezek vacsorakészítő, gyermekaltató, férfiváró órák elébe sietnek, forró éjszakai megfészkelés vágya sürgeti őket, azért rohannak úgy ... Talpuk alatt ilyenkor ellágyul a göröngy. Lábuk szárát, karjukat vagdalhatják a harmatos kukoricalevelek, csak mennek békés vágtában, szoknyájuk hintázik faruk szitamozgására, leheletük nyári viharok emlékével rémisztgeti — vagy újjon- gatja? — a letarolt októberi határt; majd amint a völgyből sötét mezsgyéken fölérnek falujuk fölé, vállu- kig ereszkednek a hideg csillagok.”

A mű nyelvi leleményei, partiumi-erdélyi ízei külön tanulmány témái lehetnének. Szilágyi hősei nem a Tamási Áron megálmodta, s így hellyel-közzel modorosnak ható székely tájnyelvet beszélik, hanem sokkal inkább az erdélyi memoár- és történetírók nyelvét.

A Kő hull apadó kútba „mérföldköve egy írói pályának, ugyanakkor előrevetí- tője eddig még kibányászat- lan értékeknek” — állapította meg Szakolczay Lajos. (Alföld, 1976. 3. sz.) Véleményét az idő igazolta. A mű hatrészes rádióváltozatát hallhattuk a Kossuth hullámhosszán, a sajtóból pedig arról értesülhettünk, hogy megkezdték a regény alapján készülő film forgatását. Most már csak egy híradást várunk, s ez újabb Szilágyi-remekmű születését adja tudtul! (Kriterion, 1975 és Magvető 1980.)

Ménesi György

Hatvani Dániel.Allatvers

Lesz a versből gyapjas nagy állat, isten lábához törleszkedő s ki mélyről jön, hogy megérintse — rímelve fröcsköl arra nyálat.

Szelíddé és vaddá sem válhat,

■kihalni készül, nyelve lóg elő; játékra, bűnre nincs benne erő s akkor ugat, ha biztatást kap.

Látszat okán sem kelleti testét. Méltatlan hozzá e nagy kezesség. Indulna inkább délköröknek hosszán,

s ne várná meg, amíg mindenkiből, kinek tyúkszemét tapossák, kitör a velőtrázón üvöltő zseboroszlán.

Egy gödöllői tárlaton

Rang és megbecsülés, ha valaki a Gödöllői Galériában állíthatja ki képeit. A Gyuláról elszármazott Lajos Ferenc grafikusművész is ide érkezett, rangot és megbecsülést egyformán jogosan kap. Kamarakiállítása a hetvenéves művész pályájának néhány állomását jelzi csak, a rendezők jóvoltából azonban a leglényegesebbeket. Hozzá mindehhez a díszes kiállítású katalógus Lajos Ferenc számos művének szines és fekete reprodukcióival és írásművével, melynek „Alkotás és genetika” címet adta. A képek és az írásmű — együtt — nyújtanak plasztikus, érthető képet az alkotóról, és ha jut idő tárlatnézés közben olvasásra, gondolataink mindarról, amiről Lajos Ferenc ír, és amit a képzőművészet eszközeivel elmond, mélyebbek, maradandóbbak lesznek.

A tárlatot a Dante-soro- zat nyitja és uralja, illusztratív lapok az Isteni színjátékról; a Pokol, a Purgatórium, a Paradicsom képi átfogalmazásaival Lajos Ferenc jeleset alkotott. Olvasva írásművét, nem véletlen, hogy a kiállító művészt annyira megragadta Dante csodálatos alkotása, és az sem, hogy ezen a gödöllői tárlaton — újra csak hangsúlyozom ezek a képek kétségtelenül fogva tartják a képnézőt, és csak a híres Ady-versre („Sírni, sírni, sírni”) készített sorozat oldja kissé az előző hatását, hangulatában rímelve amazokra.

Igen, rendszerezni kell az élményt ezen a gödöllői tárlaton, és lassan, következetesen ismerkedni a kiállítóval. Térjünk mi is vissza a Dan- te-sorozathoz. Ami azonnal szembetűnő ezeken a nem nagyméretű tusrajzokon, az a komponálás nagyvonalúsága, a térszerkesztés magas fokú biztonsága. A kis felületen is monumentális hatást kelt Lajos Ferenc, olyanok ezek a rajzok, mintha ablakon tekintenénk be a túlvilági pokolba, a purga- tóriumban és a paradicsomba. A pokol kapuja („ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”); a fogát vicsorító Minos, aki a lelkek bűneit kéri számon; a vérfolyó; a gigászok: a forró szurokban vergődő, csaló közhivatalnokok és mind a többi lap hatása egyértelműen idézi az Isteni színjáték gondolatköreit. Azt az emberi vívódást, melyet Dante művéről írva így fogalmaz meg Babits Mihály: (az embernek meg kell küzdenie) „a világ aljával és salakjával... és azon át törni új küzdelem, új remény, és a végső Fények felé.” A tusrájzok sorát néhol színes képekkel vegyíti, ezek élénk kolorittal, ugyanakkor hasonló térszerkesztéssel jelenítik meg Dante fantasztikus utazásának egy-egy jelenetét.

Az „Alkotás és genetika” című írásműben így ír Lajos Ferenc az Ady-illusztrá- ciókról: „Nagy álmom Ady versei felé sodort. Első illusztrációim meseképek mellett Ady versei voltak". Az itt kabinetszerűen elhelyezett paravánokon látható rajzokból ítélve a grafikus Ady verseinek lényegéhez érkezett el, amikor a „Sírni, sírni, sírni" 12 lapját megalkotta. A képnéző úgy érzi, mindent megkap ezektől a lapoktól, amit Ady versének megjelenítésétől várhat.' Pedig milyen nehéz is az illusztrátor dolga! Milyen nyomasztó is lehet a Költő zsenije, a vers ereje! Lajos Ferenc ebből az erőből váltott át magának annyit, amennyi a képsor létrehozásához szükségeltetett.

Mit látunk még a kiállításon? Egy másik sor néhány darabját, melynek címe: Ázsia. Habár egy különös világról beszél, magyaros stílusa, stilizált kopjafái még a „pogány templomokban” is jelen vannak.

A képeken túl legyen itt még néhány gondolatsor az írásműből, Lajos Ferenc véleménye művészetről, alkotóról és műalkotásról. „Teljes biztonsággal tudom és érzem, hogy soha nem léptem át a mese bűvös határát. Aki azt átlépi, az a geometriába téved. Ott az ész az uralkodó elem. Szerkeszt, geometriai idomokkal játszik, összehasonlít, mérlegel, csak éppen nem alkot. Hiányzik munkáiból az érzelem ... Mindennél bizonyosabb azonban, hogy ilyen nemű játékaiban az ész görcsössége, a mindenáron újat alkotás a főszereplő.”

Pár hete, hogy a budapesti, műcsarnokbeli, a mai magyar képzőművészetet reprezentálni igyekvő kiállítással kapcsolatban fejtettünk ki hasonlókat; most a Gödöllői Galéria kiállítója írta le lényegében ugyanazt, kiállítási katalógusában. Mondhatnák többen — stílusukat idézve —, hogy: „ki az a Lajos Ferenc?!” Nos, hamari ítélet helyett ott a gödöllői kiállítás, mely választ ad a kérdésre, hogy „ki az a Lajos Ferenc?” Mindenesetre egy nem is akármilyen kiállítással sokat tett azért, hogy elgondolkozzunk némely dolgokról, művészetről, alkotásról, alkotókról. „Kromoszómáink és génjeink bizonyosan kiheverik századunk nagy összeütközéseit” — írja a katalógusban, és ezzel olyan jelét adja a jövőt illető reménynek, mely emberközpontú művészetét még jelentősebbé teszi. A legkomorabb, a legkeserűbb lapjain is. Sass Ervin

\