Békés Megyei Népújság, 1982. június (37. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-05 / 130. szám

1982. június 5., szombat A pedagógiai pályázat eredményhirdetése Június 3-án a megyei Pe­dagógus Továbbképzési In­tézetben volt az e tanévi megyei pedagógiai pályázat eredményhirdetése. A díjki­osztó ünnepségen dr. Hajnal t Lajos mb. intézetvezető rá­mutatott a pedagógiai pályá­zat jelentőségére, kiemelte a pedagógiai alkotó tevékeny­ség fontos szerepét. Megál­lapította, hogy bár az idei tanévben csökkent a pályá­zók száma, a pályamunkák színvonala viszont emelke­dett. Ezután Tóth Lajos, a bíráló bizottság elnöke is­mertette a pályázat Eredmé­nyét. Első díjban részesült az orosházi József Attila Ál­talános Iskola alsó tagozatos munkaközössége. Második díjat kapott Janovszky Sán­dor (Pusztaföldvár) és Szá­razná Kőrösy Edit (orosházi Táncsics Mihály Gimnázi­um). Ezenkívül a bizottság még öt harmadik díjat ítélt oda, továbbá hét pályamun­kát jutalomban részesített. A díjakat Csordás István­ná dr. megyei művelődés- ügyi osztályvezető-helyettes adta át. Együttműködés a közművelődés jegyében (Tudósítónktól) A Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat, a Kőolajkutató Vállalat oros­házi üzemeinek, az Alföldi Kőolajipari Gépgypár köz- művelődési bizottságai, vala­mint AKG ifjúsági klubja — éves közművelődési tervük­ben — dolgozóik szórakoz­tatását szolgáló műsor meg­szervezésére is gondoltak. Az előadás kockázatát a szerve­zők saját zsebükre vállalták. Az előadás szervezése már februárban megkezdődött, és több levélváltás után május 26-án az orosházi Petőfi Sán­dor Művelődési Központ színháztermében két előadás keretében lépett fel Dóry Jó­zsef nótaénekes, Zentay An­na érdemes művész, Fábián Éva táncdalénekes, Szánti Judit táncdalénekes és az Expressz együttes. Konferált a televízió közismert bemon­dónője, Tamási Eszter. Az előadás igen kedvező visszhangja arra biztatja a rendezőket, hogy a jövőben se riadjanak vissza hasonló szórakoztató műsor szerve­zésétől, hiszen a munka mel­lett kikapcsolódásra is szük­ségük van az olajbányászok­nak. Prokop Gyula Batthyány Kázmér emlékezete Siklóson Az 1848 49-es forradalom és szabadságharc kiemelke­dő alakjára, Batthyány Káz- mérra emlékeztek születésé­nek 175. évfordulója alkal­mából pénteken Siklóson. A reformkor egyik vezér­alakjának számító főúr — mint ismeretes — önként és az elsők között szabadította fel jobbágyait. Birtokán gaz­dasági tanintézetet hozott létre, könyvtárát az Akadé­miának adományozta, elnöke volt a Kossuth-alapította védegyletnek. A szabadság- harc idején Dél-Magyaror- szág katonai védelmét szer­vezte, majd az 1849-es deb­receni kormányban külügy­miniszteri tisztséget vállalt. A világosi fegyverletétel után követte Kossuth Lajost az emigrációba, és külföldön is halt meg 1854-ben. Az évforduló tiszteletére Batthyány-emlékművet avat­tak a nevét viselő siklósi ál­talános iskolában. Az egész alakos domborművet Farkas László pécsi szobrászművész alkotta bronzból". A vár ter­meiben emlékkiállítás nyílt, amely a nyár végéig fogad­ja a látogatókat. Tíz év után is tapogatózva Kezdjük azzal a jó ötlet­tel, hogy a megyében dolgo­zó közművelődési szakfel­ügyelők számára a tovább­képzések — egy-egy konkrét témához kapcsolódva — a gyakorlat megismerését cé­lozzák. Így történt ez leg­utóbb is, amikor a közmű­velődési és oktatási intéz­mények integrációjának vizs­gálata volt a továbbképzés programja, s a szakfelügye­lők május 27-én ellátogattak Dombegyházára, Mezőhe­gyesre és Csanádapácára. Elöljáróban — a későbbi­ek jobb érthetősége érdeké­ben — érdemes néhány szót szólni az integrációról, azaz a közművelődési és oktatási intézmények összevonásának megyei tapasztalatairól. Az integráció ötlete, szak­mai célkitűzései jók. Hiszen a sokáig, illetve még több­nyire ma is külön módsze­rekkel, de azonos célokért küzdő, küszködő oktatás és közművelődés egységesítését jelenti. A sokoldalúan mű­velt, a szabad idejét tartal­masán kihasználó, szocialista ember formálásának össze- fogottabb, szélesebb körű ne­velése, oktatása válna álta­la egységesebbé, az ezzel foglalkozók szakmai felké­szültségének, tudásának, a kiszolgáló intézményeknek azonos szemléletű, gazdasá­gosabb kihasználása révén. Megyénkben 1969-ben Vég­egyházán hozták létre az el­ső integrált intézményt. Az­óta 19 ilyen összevont intéz­mény működik. Fajtájukat, az összevonás mértékét ille­tően jó néhány variáció él, amit egyrészt az indokol, hogy minden településen más és más az oktatási, illetve közművelődési intézmények kapcsolata, helyzete, körül­ményei. A sokféleségbe az is belejátszott, hogy hosszú éve­ken át nem született erre vo-* natkozóan központi szabályo­zó. (Bár a most megjelent sém mond ki kategorikus követelményeket.) Az integ­rációt azonban nem is lehet 'sémák szerint megvalósítani. Céljainak csak akkor felel­het meg, ha belső szükség­ből hozzák létre, s ha az in­tegrációban dolgozók azono­san gondolkodnak. * * * A körút első állomásán, Dombegyházán Gerendeli György, közművelődési igaz­gatóhelyettes tájékoztatta a szakfelügyelőket a települé­sükön 1974 óta létrejött in­tegráció tapasztalatairól. Aa összevont intézmény igazgatója az általános isko­la igazgatója, a művelődési házat az iskola közművelő­dési igazgatóhelyettese irá­nyítja, mellérendeltségi vi­szonyban a könyvtár vezető­jével. Van egy külön gazda­sági hivatal, amely az össze­vont intézmény pénzügyi, gazdasági ügyeit látja el. Módszerük azon alapszik, hogy a tanulási, tanulmányi feladatokat beépítik a köz­művelődési folyamatba. Ez egyben a kulturált szabad idő megszervezését és az is­kola kétirányú nyitottságá­nak a megvalósítását jelenti. Amit már eddig elértek — sem csekély. Pedig az integ­ráció sem új létesítmények­kel, sem kedvezőbb anyagi feltételekkel nem járt. Sikerük titka valószínű abban rejlik, hogy létrejöt­tét a szükség szülte. A köz- művelődési igazgatóhelyet­tes reálisan fogalmazott, amikor azt mondta: — Ná­lunk bevált az integráció. Viszont nem biztos, hogy a mi módszereink más telepü­lésen is jók lennének. Ne­künk más utunk, lehetősé­günk nem volt. ,S ma sem mondhatjuk el, hogy befeje­zettnek tekintjük a módsze­rek keresését, nálunk már nincs mit fejlődni. Dombegyháza környékén bizony több kisebb település vár még segítő kézre. S a lehetőségekkel is meg kell alkudni. A művelődési ház napi 9 órás nyitva tartása sem megy másképp, mint az ott dolgozók túlzott áldozat- vállalása által. (Hiszen meg­lepő, de igaz, hogy a peda­gógus közművelődési igazga­tóhelyettesek elég magas óraszámban tanítanak, ami igencsak elgondolkoztató...) Az integrációnál még egy varázsszót ki kell mondani, bár ez az élet egyéb terüle­tére is érvényes. Az integrá­ció sikere embereken, ráter­mett embereken múlik. Hi­vatalosabb kifejezéssel élve: személyi feltételeken. S ez Dombegyházon sincs más­képp. ♦ * * Az ellentét szembeszökő. Mezőhegyesen — a korábbi helyszínhez képest — csoda­palotába érkeztünk. Még épül, de már jól láthatók a „kacsalábak”, amelyeken fo­rogni fog. A jövő építmé­nye, amit funkciójának megfelelően a használók és építészek közösen álmodtak meg. Hajlottam először ar­ra, hogy túlzásnak minősít­sem az ott látottakat. Aztán eszembe jutottak azok az évek, amikor — ha kellett, ha nem — csak toldozásra- foldozásra vállalkoztunk. Tudjuk, hogyan áll az or­szág pénztárcája. Éppen ezért — s ezt már hittel val­lom — csak a jövőnek sza­bad építeni. Ahogyan Mező­hegyesen az általános műve­lődési központot. Kalauzunk, Hollós László, a művelődési ház igazgatója elmondta, és már demonstrálhatta is,.hogy az épületben lesz egy szín­háznak, mozinak, nagyobb ünnepségeknek alkalmas nagyterem, ücsörgő — de még milyen! —, könyvtár, folyóiratolvasó, fonotéka. az emeleten tantermek, lent előadók, technikai termek, audiovizuális központ, s egy nemzetközi méretekkel bíró sportcsarnok. (S a felsorolás nem teljes.) Ebben az építményben te­hát már minden az integrá­ció fejlett formájához igazo­dóan készült. Már csak em­berek kellenek hozzá, akik kénesek tartalommal meg­tölteni. S ahhoz, hogy való­ban integrációról beszélhes­sünk. elsősorban az oktatás­ban még mindig létező szi­lárd ..válaszfalakat" kell le­rombolni. * * * Csanádapácán háromesz- tendős fagyoskodás után, ta­lán valamit „melegíthetne” az új . kazán mellett az in­tegráció is. De az ott el­hangzottak inkább arról győztek meg, hogy nem bel­ső kényszer, inkább külső hozta létre a könyvtár, a művelődési ház és az iskola egyesítését. Ez utóbbi „egye­sítése” azért is művészet len­ne, mert hét telephelyen működik. Márpedig — bár itt elsősorban nem ez a fő gond — de az integrációnál a létesítmények helyzetesem utolsó szempont. A „közmű­velődés” — mezőgazdasági településről van szó — októ­ber végétől márciusig tart. Ez nyilván a tervezőmunkát is meghatározza. S a tanács­elnök. Mórocz László opti­mizmusa az integrációval kapcsolatban még egyelőre a jövőhöz, mintsem a jelenhez kapcsolódhat. Bár Molnár Lajos, közművelődési igazga­tóhelyettes és a könyvtár vezetője, dr. Bodrozsán Lász- lóné bizakodik. Csakhogy együttműködésük — ezt ma­guk is tudják —, még nem lépte át a hagyományos ke­reteket. A gazdasági hivatal — ennek is hányféle elne­vezése van! — még nem tud­hatja átcsoportosítani a pén­zeket a legszükségesebb hely­re. Nincs szakképzett nép­művelőjük,' s még nem értik, érzik az integráció lényegét. A fárasztó, de tapasztala­tokban gazdag nap záróese­ményeként Vészi János, a Művelődési Minisztérium in­tegrációval foglalkozó mun­katársa mondott összegzést. Javasolta, hogy megyénkben alakuljon egy közművelődé­si felügyelőkből álló csoport, amely gondozná, kutatná, se­gítené az integráció megyei megvalósítását. * * * Az egyesített közművelő­dési intézmények gondolata nem csodaszer. Ügy vélem, arra az egyszerű tényre jöt­tek rá kigondolói, hogy az embert egészében kell tekin­teni, s nem részekre szab­dalva ápolgatni hol a szak­mai ismereteit, hol az olva­sottságát, hol a szabadidős, egészséges életvitelét, hol pe­dig a pihenését. Az ember formálását csak egységes tö­rekvéssel, módszerekkel le­het végezni. S ebben lehetne szerepe — s már van is — az integrált közművelődési intézményeknek. B. Sajti Emese Pleskonics András: Éjszakai átkelés az algyői Tisza-kompon Hódmezővásárhelyről Szeged felé suhan a hajnali autó- buszjárat. Kényelmes és elegáns a csupaüveg, szép, sárga „Ikarus”. A fűtőtestek meleget, a hangszórók halk zenét- su­gároznak. Motorunk csendes zümmögése a legkevésbé sem zavarja az út mentén szunyókáló tanyák csendjét. Az utasok közül egyedül csak én nem alszom. Rámtör­nek e vidékhez fűződő emlékeim, és szívemet a torkomban érzem dobogni. Nem szülőföldem e táj, de itt töltöttem gyer­mekéveim javát, s ideköt ezernyi emlék. Ennek a mai szé­les műútnak helyén haladt az a keskeny makadám, amelyen annyiszor kocsikáztunk szegény apámmal — lovainkat nó­gatva —, a szegedi vagy algyői hetipiacra. Még két perc, enyhe kanyar, és már fent is vagyunk a Tiszát átívelő, hatalmas közúti hídon. Legszívesebben meg­állítanám az autóbuszt és az időt, hogy jól szemügyre ve- hessem a régen látott, kedves tájat. De sok éjszakát töltöttem el álmatlanul, a már akkor is vén fűzfák alatt — pislogó tűz mellett —, sorsunkra várva, kompátkelés előtt! Félelmetes, gyötrő éjszakák voltak ezek, de a közben elsuhant majd ötven esztendő átszínezi emlé­keimet. Féltem a fekhelyül szolgáló suba alá képzelt vízi­siklótól, de talán még jobban a szúnyogok hajnalig tartó inváziójától. Mindennek ellenére, testvéreimmel versengve pályáztuk meg hétről hétre a kocsipásztori tisztséget. Sok kellemetlensége mellett is vonzott bennünket az utazás örö­me, de legkiváltképp az algyői, tiszai kompátkelés roman­tikája. Mert nemcsak félelmes, de gyönyörű is tudott.lenni a holdfényt ringató éjszakai Tisza. A fűzfák lombsátra alatt szunyókáló, vagy a szúnyogok elűzése miatt gyújtott tüzek körül beszélgető öregek múltat idéző meséje számomra va­lóságos élmény volt, ezért rendszerint meg sem kíséreltem az alvást, hanem odatelepedtem a beszélgetők közé, és hall­gattam a szebbnél szebb tiszai meséket. Ebből az álomvilágból rendszerint éjfél felé szólított el édesapám szelíd szava. „Gyere, kisfiam, mert úgy látom, lassan mi következünk a kompnál!” Zöldségtermelő feles kertészek voltunk e tájon a harmin­cas években. Termékeink értékesítésének egyetlen módja az algyői, szegedi vagy vásárhelyi hetipiac volt. Ide magunk­nak kellett szállítani és árusítani a „portékát”. A háború előtti gazdasági pangás legnehezebb évei voltak ezek, ami­kor valóságos tülekedés folyt a piacért. A vélt üzlet remé­nyében minden kertész elsőnek akart megjelenni a szegedi „Mars”-téren, ezért az algyői kompátkeléshez már este meg­kezdtük a sorbanállást. A roskadásig terhelt szekerek agyig jártak az ártér mindig nedves agyagtalaján. Gyakran .4—6 lovat is összefogtak, hogy üggyel-bajjal elérjék a komplejá­rót. Itt kezdődött azután az igazi haddelhadd! íratlan tör­vény volt, hogy mindenkinek segíteni kell az előtte levőt. A kompra ereszkedő kocsinak lőcshöz láncolták kerékkül­lőit, és annyi ember segített a fékg^ésben, amennyi hozzá­férkőzhetett, és jaj volt annak a kocsisnak akinek ijedős, netán makrancos lovai voltak! Egy rossz mozdulat, és a ra­komány gazdástól a vízbe fordult. Sokszor egy óra is eltelt, mire a terhelési határnak megfelelő 6—8 lovas kocsi, 20—30 gyalogos és kerékpáros baj nélkül felsorakozott a mélyen ringó kompon. Ekkor minden épkézláb ember a víz felett' kifeszített kompkötél mellé sorakozott és a révész vezény­szavára teljes erőből húzni kezdte azt. Elszorult szívvel néz­tük a viharlámpák gyér fényében tovaimbolygó járművet, és vártuk a percet, amikor\nekünk kell ott bent a rohanó sötét árral küszködni. Ha szerencsésen átértünk, még mindig hátra volt a folyó medréből való felkapaszkodás semmivel sem könnyebb feladata. Itt ugyancsak a sorstársi összefo­gás jelenthette az egyedüli megoldást, mert a csúszós, mere­dek kaptatón még a legerősebb fogat sem vitte fel segítség nélkül a kocsit. Ha itt, félúton erő fogytán megálltak a lo­vak, ismét kísértett a vízbe zuhanás veszélye, amit csak a legszakavatottabb gyors fékezéssel, „rudas fákkal” való'meg- támasztással lehetett megelőzni. Legtöbbször hajnalodott, mire valamennyi kertész ákelt a Tiszán. Innét kezdve már megszűnt a szolidaritás. Ütle­geltük, hajszoltuk szerencsétlen, kimerült lovainkat, mert a piacon mindig azok jutottak""jó elárusítóhelyhez, akik előbb érkeztek. Ez pedig nagyon fontos szempont volt, mert gyakr ran még a legszebb árutól sem tudtunk megszabadulni. Volt rá eset, hogy a már többszörösen kimaradt árut ingyen osz­togattuk szegényebb külsejű vásárlóknak, hogy ne kelljen újból hazavinni. Ha így sem tudtunk megszabadulni „por­tékáinktól”,' nem maradt más hátra, mint a Tiszához érve. kiürítettük ládáinkat, zsákjainkat a „kubikgödrökbe”, az al­győi szegénység örömére, akik boldogan válogatták és hord­ták haza a még fogyasztásra alkalmas zöldséget. így legalább rakomány nélkül nézhettünk az újabb komp­átkelés izgalmai elé, na meg azután így hazudhattuk kegye­sen azt otthon, hogy nerp jártuk meg hiába a nagy utat. Szegény apám ilyenkor még a szokásos egy pohár söréről is lemondott útban hazafelé, hogy ne fogyjon a kuncogó pengő. A legcsodálnivalóbbnak tartom máig is azt az erőt, ami újból munkára- serkentette azt az embert, aki nap-nap után veszni látta keserves munkájának gyümölcsét. Elsősor­ban nyilvánvalóan a nyomor, a család létérdeke, a szülői fe­lelősség — de volt valami más is, amit munkaszeretetnek, a kertészkedés során átélt alkotási öröm élményének tudnék nevezni. A hajdan átélt tiszai kompátkelések emlékképei hirtelen megszakadnak. Már nem figyelem a máskor megcsodált gáz­mezők égő fáklyáit, nem számolom meg a legújabban fel- éDült szegedi lakónegyed impozáns házóriásainak emelet­sorait. Utastársaim szemüket dörzsölik a jól sikerült hajnali pót­alvás után, és szétfutnak a nyüzsgő emberáradatban. Saj­nálom őket, amiért nem nézték meg a hajnali Tiszát. Tétován nézem az ismerős teret. Mars tér — Marx tér. A hajdani piactér neve csupán egy betűvel változott. A mi világunk alapjaiban. MOZI fl Kobra napja Amikor a Latabár, Kabos, Csortos, Rajnay, Day ka fő­szerepléseivel készült két világháború közötti magyar filmeket elemzik az eszté­ták, előbb-utóbb elhangzik a megállapítás: silány férc­művekből, gyenge rendezé­sű filmekből, nyálas kis történecskékből is nagyot tudtak csinálni tehetségük­kel, hasonlíthatatlan színészi zsenijükkel. Valahogy ez jut az ember eszébe, amikor A Kobra napja című színes, magyarul beszélő olasz bűn­ügyi filmet nézi a hamar átforrósodó, fülledt levegőjű moziban. Nos igen, egy kicsiny jó­szándékkal habkönnyű nyá­ri szórakozásnak nevezhet- nők Enzo Castellari film­jét. Noha minden fordulatát előre ismerjük, az alaptörté­net is közismert. A „kap- csolat”-ról, vagyis a nyugati kábítószerkereskedelem kis- és nagyhalairól, cápáiról, és áldozatairól van itt szó, csak a helyszín új egy kicsit, most az észak-olasz Genova. A rettegett és megveszteget­hetetlen, szakadt ballonka­bátos nyomozó szintén is­merős, s nemcsak azért, mert ő is Amerikából, Kalifornia vidékéről jött át az óceánon. A hangtompítós-távcsöves gyorstüzelő minduntalan használata jól megfér az egyenlő neműek szerelmével, a pénz mindenhatóságát ál­cázó szerelmeskedéssel és a coltforgatással. Uldözősdi a kikötőben, lesipuskázás az el­hagyott téglagyárban (hogy Nyugaton mennyi elhagyott gyár- és üzemépület van, ki gondolná!), dollármilliók szétlocsolása. diszkós lány kerek feneke és egyebe: mind-mind jól bevált kellék egy ilyen apró izgalmakat kínáló kalandos és bűnügyi filmhez. Amitől mégis több és néha igencsak szórakoztató is A 5 Kobra napja, azt a címsze­replő Kobra alakítójának. Franco Nérónak köszönhet­jük. A rettegett de kirúgott rendőrtiszt ócska ballonjában Néró nagyszerű, ebből a semmitörténetből elfogadha­tót állít össze. Elszorul - a torkunk személyes tragédiá­ja láttán, jót kacagunk ma- lackodó kiszólásain (amit alighanem a szinkront ké­szítőknek lehet köszönni), hahotázunk már-már bur- leszki ötletein. •Hä már az „erről jut eszembe”-témánál tartunk, hadd tegytink még egy ösz- szehasonlítást. Kísért ez a cím, igen, azt a nagyszerű és emlékezetes^ a televízió által is a közelmúltban su­gárzott ehhez hasonlatos cí­mű francia alkotást juttatja az eszünkbe. A Sakál napja címűt. S valóban, ismét csak a kifogyhatatlan jóindula­tunkat igénybe véve, még a történet is rokonítható. A feldolgozás azonban már ko­rántsem. A Sakál izgalmas és ennek ellenére tartalmában is gazdag, mondanivalót is hordozó volt. Igaz, az olasz készítők és forgalmazók nem tehetnek arról, hogy a két cím nálunk összecseng. Ugyanakkor eredetileg talá­ló című külföldi filmeket „magyarítunk”, átkereszte­lünk. Most pedig? Nos, jobb lett volna, ha a hazai for­galmazók valami más címet adtak volna a Kobrának. S nemcsak a hasonlatosság miatt. Ez a cím számunkra szinte semmit nem mond. „Mert eljött a Kobra nap­ja!” — és akkor mi van? Mi? Hát azért csak jót ne­vettünk, picikét izgulgat- tunk is, aztán el is felejtet­tük az egészet. Nérót leszá­mítva! (Képünkön Néró és diszkós „szerelme”, Sybil Danning). (Nemesi)

Next

/
Thumbnails
Contents