Békés Megyei Népújság, 1982. június (37. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-05 / 130. szám

1982. június 5., szombat

A pedagógiai pályázat eredményhirdetése

Június 3-án a megyei Pedagógus Továbbképzési Intézetben volt az e tanévi megyei pedagógiai pályázat eredményhirdetése. A díjkiosztó ünnepségen dr. Hajnal t Lajos mb. intézetvezető rámutatott a pedagógiai pályázat jelentőségére, kiemelte a pedagógiai alkotó tevékenység fontos szerepét. Megállapította, hogy bár az idei tanévben csökkent a pályázók száma, a pályamunkák színvonala viszont emelkedett. Ezután Tóth Lajos, a bíráló bizottság elnöke ismertette a pályázat Eredményét. Első díjban részesült az orosházi József Attila Általános Iskola alsó tagozatos munkaközössége. Második díjat kapott Janovszky Sándor (Pusztaföldvár) és Szárazná Kőrösy Edit (orosházi Táncsics Mihály Gimnázium). Ezenkívül a bizottság még öt harmadik díjat ítélt oda, továbbá hét pályamunkát jutalomban részesített.

A díjakat Csordás Istvánná dr. megyei művelődés- ügyi osztályvezető-helyettes adta át.

Együttműködés a közművelődés jegyében

(Tudósítónktól)

A Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat, a Kőolajkutató Vállalat orosházi üzemeinek, az Alföldi Kőolajipari Gépgypár köz- művelődési bizottságai, valamint AKG ifjúsági klubja — éves közművelődési tervükben — dolgozóik szórakoztatását szolgáló műsor megszervezésére is gondoltak. Az előadás kockázatát a szervezők saját zsebükre vállalták.

Az előadás szervezése már februárban megkezdődött, és több levélváltás után május 26-án az orosházi Petőfi Sándor Művelődési Központ színháztermében két előadás keretében lépett fel Dóry József nótaénekes, Zentay Anna érdemes művész, Fábián Éva táncdalénekes, Szánti Judit táncdalénekes és az Expressz együttes. Konferált a televízió közismert bemondónője, Tamási Eszter.

Az előadás igen kedvező visszhangja arra biztatja a rendezőket, hogy a jövőben se riadjanak vissza hasonló szórakoztató műsor szervezésétől, hiszen a munka mellett kikapcsolódásra is szükségük van az olajbányászoknak.

Prokop Gyula

Batthyány Kázmér emlékezete Siklóson

Az 1848 49-es forradalom és szabadságharc kiemelkedő alakjára, Batthyány Káz- mérra emlékeztek születésének 175. évfordulója alkalmából pénteken Siklóson.

A reformkor egyik vezéralakjának számító főúr — mint ismeretes — önként és az elsők között szabadította fel jobbágyait. Birtokán gazdasági tanintézetet hozott létre, könyvtárát az Akadémiának adományozta, elnöke volt a Kossuth-alapította védegyletnek. A szabadság- harc idején Dél-Magyaror- szág katonai védelmét szervezte, majd az 1849-es debreceni kormányban külügyminiszteri tisztséget vállalt. A világosi fegyverletétel után követte Kossuth Lajost az emigrációba, és külföldön is halt meg 1854-ben.

Az évforduló tiszteletére Batthyány-emlékművet avattak a nevét viselő siklósi általános iskolában. Az egész alakos domborművet Farkas László pécsi szobrászművész alkotta bronzból". A vár termeiben emlékkiállítás nyílt, amely a nyár végéig fogadja a látogatókat.

Tíz év után is tapogatózva

Kezdjük azzal a jó ötlettel, hogy a megyében dolgozó közművelődési szakfelügyelők számára a továbbképzések — egy-egy konkrét témához kapcsolódva — a gyakorlat megismerését célozzák. Így történt ez legutóbb is, amikor a közművelődési és oktatási intézmények integrációjának vizsgálata volt a továbbképzés programja, s a szakfelügyelők május 27-én ellátogattak Dombegyházára, Mezőhegyesre és Csanádapácára.

Elöljáróban — a későbbiek jobb érthetősége érdekében — érdemes néhány szót szólni az integrációról, azaz a közművelődési és oktatási intézmények összevonásának megyei tapasztalatairól.

Az integráció ötlete, szakmai célkitűzései jók. Hiszen a sokáig, illetve még többnyire ma is külön módszerekkel, de azonos célokért küzdő, küszködő oktatás és közművelődés egységesítését jelenti. A sokoldalúan művelt, a szabad idejét tartalmasán kihasználó, szocialista ember formálásának össze- fogottabb, szélesebb körű nevelése, oktatása válna általa egységesebbé, az ezzel foglalkozók szakmai felkészültségének, tudásának, a kiszolgáló intézményeknek azonos szemléletű, gazdaságosabb kihasználása révén.

Megyénkben 1969-ben Végegyházán hozták létre az első integrált intézményt. Azóta 19 ilyen összevont intézmény működik. Fajtájukat, az összevonás mértékét illetően jó néhány variáció él, amit egyrészt az indokol, hogy minden településen más és más az oktatási, illetve közművelődési intézmények kapcsolata, helyzete, körülményei. A sokféleségbe az is belejátszott, hogy hosszú éveken át nem született erre vo-* natkozóan központi szabályozó. (Bár a most megjelent sém mond ki kategorikus követelményeket.) Az integrációt azonban nem is lehet 'sémák szerint megvalósítani. Céljainak csak akkor felelhet meg, ha belső szükségből hozzák létre, s ha az integrációban dolgozók azonosan gondolkodnak.

* * *

A körút első állomásán, Dombegyházán Gerendeli György, közművelődési igazgatóhelyettes tájékoztatta a szakfelügyelőket a településükön 1974 óta létrejött integráció tapasztalatairól.

Aa összevont intézmény igazgatója az általános iskola igazgatója, a művelődési házat az iskola közművelődési igazgatóhelyettese irányítja, mellérendeltségi viszonyban a könyvtár vezetőjével. Van egy külön gazdasági hivatal, amely az összevont intézmény pénzügyi, gazdasági ügyeit látja el. Módszerük azon alapszik, hogy a tanulási, tanulmányi feladatokat beépítik a közművelődési folyamatba. Ez egyben a kulturált szabad idő megszervezését és az iskola kétirányú nyitottságának a megvalósítását jelenti.

Amit már eddig elértek — sem csekély. Pedig az integráció sem új létesítményekkel, sem kedvezőbb anyagi feltételekkel nem járt.

Sikerük titka valószínű abban rejlik, hogy létrejöttét a szükség szülte. A köz- művelődési igazgatóhelyettes reálisan fogalmazott, amikor azt mondta: — Nálunk bevált az integráció. Viszont nem biztos, hogy a mi módszereink más településen is jók lennének. Nekünk más utunk, lehetőségünk nem volt. ,S ma sem mondhatjuk el, hogy befejezettnek tekintjük a módszerek keresését, nálunk már nincs mit fejlődni.

Dombegyháza környékén bizony több kisebb település vár még segítő kézre. S a lehetőségekkel is meg kell alkudni. A művelődési ház napi 9 órás nyitva tartása sem megy másképp, mint az ott dolgozók túlzott áldozat- vállalása által. (Hiszen meglepő, de igaz, hogy a pedagógus közművelődési igazgatóhelyettesek elég magas óraszámban tanítanak, ami igencsak elgondolkoztató...)

Az integrációnál még egy varázsszót ki kell mondani,

bár ez az élet egyéb területére is érvényes. Az integráció sikere embereken, rátermett embereken múlik. Hivatalosabb kifejezéssel élve: személyi feltételeken. S ez Dombegyházon sincs másképp.

♦ * *

Az ellentét szembeszökő. Mezőhegyesen — a korábbi helyszínhez képest — csodapalotába érkeztünk. Még épül, de már jól láthatók a „kacsalábak”, amelyeken forogni fog. A jövő építménye, amit funkciójának megfelelően a használók és építészek közösen álmodtak meg. Hajlottam először arra, hogy túlzásnak minősítsem az ott látottakat. Aztán eszembe jutottak azok az évek, amikor — ha kellett, ha nem — csak toldozásra- foldozásra vállalkoztunk. Tudjuk, hogyan áll az ország pénztárcája. Éppen ezért — s ezt már hittel vallom — csak a jövőnek szabad építeni. Ahogyan Mezőhegyesen az általános művelődési központot. Kalauzunk, Hollós László, a művelődési ház igazgatója elmondta, és már demonstrálhatta is,.hogy az épületben lesz egy színháznak, mozinak, nagyobb ünnepségeknek alkalmas nagyterem, ücsörgő — de még milyen! —, könyvtár, folyóiratolvasó, fonotéka. az emeleten tantermek, lent előadók, technikai termek, audiovizuális központ, s egy nemzetközi méretekkel bíró sportcsarnok. (S a felsorolás nem teljes.)

Ebben az építményben tehát már minden az integráció fejlett formájához igazodóan készült. Már csak emberek kellenek hozzá, akik kénesek tartalommal megtölteni. S ahhoz, hogy valóban integrációról beszélhessünk. elsősorban az oktatásban még mindig létező szilárd ..válaszfalakat" kell lerombolni.

* * *

Csanádapácán háromesz- tendős fagyoskodás után, talán valamit „melegíthetne” az új . kazán mellett az integráció is. De az ott elhangzottak inkább arról győztek meg, hogy nem belső kényszer, inkább külső hozta létre a könyvtár, a művelődési ház és az iskola egyesítését. Ez utóbbi „egyesítése” azért is művészet lenne, mert hét telephelyen működik. Márpedig — bár itt elsősorban nem ez a fő gond — de az integrációnál a létesítmények helyzetesem utolsó szempont. A „közművelődés” — mezőgazdasági településről van szó — október végétől márciusig tart. Ez nyilván a tervezőmunkát is meghatározza. S a tanácselnök. Mórocz László optimizmusa az integrációval kapcsolatban még egyelőre a jövőhöz, mintsem a jelenhez kapcsolódhat. Bár Molnár Lajos, közművelődési igazgatóhelyettes és a könyvtár vezetője, dr. Bodrozsán Lász- lóné bizakodik. Csakhogy együttműködésük — ezt maguk is tudják —, még nem lépte át a hagyományos kereteket. A gazdasági hivatal — ennek is hányféle elnevezése van! — még nem tudhatja átcsoportosítani a pénzeket a legszükségesebb helyre. Nincs szakképzett népművelőjük,' s még nem értik, érzik az integráció lényegét.

A fárasztó, de tapasztalatokban gazdag nap záróeseményeként Vészi János, a Művelődési Minisztérium integrációval foglalkozó munkatársa mondott összegzést. Javasolta, hogy megyénkben alakuljon egy közművelődési felügyelőkből álló csoport, amely gondozná, kutatná, segítené az integráció megyei megvalósítását.

* * *

Az egyesített közművelődési intézmények gondolata nem csodaszer. Ügy vélem, arra az egyszerű tényre jöttek rá kigondolói, hogy az embert egészében kell tekinteni, s nem részekre szabdalva ápolgatni hol a szakmai ismereteit, hol az olvasottságát, hol a szabadidős, egészséges életvitelét, hol pedig a pihenését. Az ember formálását csak egységes törekvéssel, módszerekkel lehet végezni. S ebben lehetne szerepe — s már van is — az integrált közművelődési intézményeknek.

B. Sajti Emese

Pleskonics András:

Éjszakai átkelés az algyői Tisza-kompon

Hódmezővásárhelyről Szeged felé suhan a hajnali autó- buszjárat. Kényelmes és elegáns a csupaüveg, szép, sárga „Ikarus”. A fűtőtestek meleget, a hangszórók halk zenét- sugároznak. Motorunk csendes zümmögése a legkevésbé sem zavarja az út mentén szunyókáló tanyák csendjét.

Az utasok közül egyedül csak én nem alszom. Rámtörnek e vidékhez fűződő emlékeim, és szívemet a torkomban érzem dobogni. Nem szülőföldem e táj, de itt töltöttem gyermekéveim javát, s ideköt ezernyi emlék. Ennek a mai széles műútnak helyén haladt az a keskeny makadám, amelyen annyiszor kocsikáztunk szegény apámmal — lovainkat nógatva —, a szegedi vagy algyői hetipiacra.

Még két perc, enyhe kanyar, és már fent is vagyunk a Tiszát átívelő, hatalmas közúti hídon. Legszívesebben megállítanám az autóbuszt és az időt, hogy jól szemügyre ve- hessem a régen látott, kedves tájat.

De sok éjszakát töltöttem el álmatlanul, a már akkor is vén fűzfák alatt — pislogó tűz mellett —, sorsunkra várva, kompátkelés előtt! Félelmetes, gyötrő éjszakák voltak ezek, de a közben elsuhant majd ötven esztendő átszínezi emlékeimet. Féltem a fekhelyül szolgáló suba alá képzelt vízisiklótól, de talán még jobban a szúnyogok hajnalig tartó inváziójától. Mindennek ellenére, testvéreimmel versengve pályáztuk meg hétről hétre a kocsipásztori tisztséget. Sok kellemetlensége mellett is vonzott bennünket az utazás öröme, de legkiváltképp az algyői, tiszai kompátkelés romantikája. Mert nemcsak félelmes, de gyönyörű is tudott.lenni a holdfényt ringató éjszakai Tisza. A fűzfák lombsátra alatt szunyókáló, vagy a szúnyogok elűzése miatt gyújtott tüzek körül beszélgető öregek múltat idéző meséje számomra valóságos élmény volt, ezért rendszerint meg sem kíséreltem az alvást, hanem odatelepedtem a beszélgetők közé, és hallgattam a szebbnél szebb tiszai meséket.

Ebből az álomvilágból rendszerint éjfél felé szólított el édesapám szelíd szava. „Gyere, kisfiam, mert úgy látom, lassan mi következünk a kompnál!”

Zöldségtermelő feles kertészek voltunk e tájon a harmincas években. Termékeink értékesítésének egyetlen módja az algyői, szegedi vagy vásárhelyi hetipiac volt. Ide magunknak kellett szállítani és árusítani a „portékát”. A háború előtti gazdasági pangás legnehezebb évei voltak ezek, amikor valóságos tülekedés folyt a piacért. A vélt üzlet reményében minden kertész elsőnek akart megjelenni a szegedi „Mars”-téren, ezért az algyői kompátkeléshez már este megkezdtük a sorbanállást. A roskadásig terhelt szekerek agyig jártak az ártér mindig nedves agyagtalaján. Gyakran .4—6 lovat is összefogtak, hogy üggyel-bajjal elérjék a komplejárót. Itt kezdődött azután az igazi haddelhadd! íratlan törvény volt, hogy mindenkinek segíteni kell az előtte levőt. A kompra ereszkedő kocsinak lőcshöz láncolták kerékküllőit, és annyi ember segített a fékg^ésben, amennyi hozzáférkőzhetett, és jaj volt annak a kocsisnak akinek ijedős, netán makrancos lovai voltak! Egy rossz mozdulat, és a rakomány gazdástól a vízbe fordult. Sokszor egy óra is eltelt, mire a terhelési határnak megfelelő 6—8 lovas kocsi, 20—30 gyalogos és kerékpáros baj nélkül felsorakozott a mélyen ringó kompon. Ekkor minden épkézláb ember a víz felett' kifeszített kompkötél mellé sorakozott és a révész vezényszavára teljes erőből húzni kezdte azt. Elszorult szívvel néztük a viharlámpák gyér fényében tovaimbolygó járművet, és vártuk a percet, amikor\nekünk kell ott bent a rohanó sötét árral küszködni. Ha szerencsésen átértünk, még mindig hátra volt a folyó medréből való felkapaszkodás semmivel sem könnyebb feladata. Itt ugyancsak a sorstársi összefogás jelenthette az egyedüli megoldást, mert a csúszós, meredek kaptatón még a legerősebb fogat sem vitte fel segítség nélkül a kocsit. Ha itt, félúton erő fogytán megálltak a lovak, ismét kísértett a vízbe zuhanás veszélye, amit csak a legszakavatottabb gyors fékezéssel, „rudas fákkal” való'meg- támasztással lehetett megelőzni.

Legtöbbször hajnalodott, mire valamennyi kertész ákelt a Tiszán. Innét kezdve már megszűnt a szolidaritás. Ütlegeltük, hajszoltuk szerencsétlen, kimerült lovainkat, mert a piacon mindig azok jutottak""jó elárusítóhelyhez, akik előbb érkeztek. Ez pedig nagyon fontos szempont volt, mert gyakr ran még a legszebb árutól sem tudtunk megszabadulni. Volt rá eset, hogy a már többszörösen kimaradt árut ingyen osztogattuk szegényebb külsejű vásárlóknak, hogy ne kelljen újból hazavinni. Ha így sem tudtunk megszabadulni „portékáinktól”,' nem maradt más hátra, mint a Tiszához érve. kiürítettük ládáinkat, zsákjainkat a „kubikgödrökbe”, az algyői szegénység örömére, akik boldogan válogatták és hordták haza a még fogyasztásra alkalmas zöldséget.

így legalább rakomány nélkül nézhettünk az újabb kompátkelés izgalmai elé, na meg azután így hazudhattuk kegyesen azt otthon, hogy nerp jártuk meg hiába a nagy utat. Szegény apám ilyenkor még a szokásos egy pohár söréről is lemondott útban hazafelé, hogy ne fogyjon a kuncogó pengő. A legcsodálnivalóbbnak tartom máig is azt az erőt, ami újból munkára- serkentette azt az embert, aki nap-nap után veszni látta keserves munkájának gyümölcsét. Elsősorban nyilvánvalóan a nyomor, a család létérdeke, a szülői felelősség — de volt valami más is, amit munkaszeretetnek, a kertészkedés során átélt alkotási öröm élményének tudnék nevezni.

A hajdan átélt tiszai kompátkelések emlékképei hirtelen megszakadnak. Már nem figyelem a máskor megcsodált gázmezők égő fáklyáit, nem számolom meg a legújabban fel- éDült szegedi lakónegyed impozáns házóriásainak emeletsorait.

Utastársaim szemüket dörzsölik a jól sikerült hajnali pótalvás után, és szétfutnak a nyüzsgő emberáradatban. Sajnálom őket, amiért nem nézték meg a hajnali Tiszát.

Tétován nézem az ismerős teret. Mars tér — Marx tér.

A hajdani piactér neve csupán egy betűvel változott. A mi világunk alapjaiban.

MOZI

fl Kobra napja

Amikor a Latabár, Kabos, Csortos, Rajnay, Day ka főszerepléseivel készült két világháború közötti magyar filmeket elemzik az esztéták, előbb-utóbb elhangzik a megállapítás: silány fércművekből, gyenge rendezésű filmekből, nyálas kis történecskékből is nagyot tudtak csinálni tehetségükkel, hasonlíthatatlan színészi zsenijükkel. Valahogy ez jut az ember eszébe, amikor A Kobra napja című színes, magyarul beszélő olasz bűnügyi filmet nézi a hamar átforrósodó, fülledt levegőjű moziban.

Nos igen, egy kicsiny jószándékkal habkönnyű nyári szórakozásnak nevezhet- nők Enzo Castellari filmjét. Noha minden fordulatát előre ismerjük, az alaptörténet is közismert. A „kap- csolat”-ról, vagyis a nyugati kábítószerkereskedelem kis- és nagyhalairól, cápáiról, és áldozatairól van itt szó, csak a helyszín új egy kicsit, most az észak-olasz Genova. A rettegett és megvesztegethetetlen, szakadt ballonkabátos nyomozó szintén ismerős, s nemcsak azért, mert ő is Amerikából, Kalifornia vidékéről jött át az óceánon. A hangtompítós-távcsöves gyorstüzelő minduntalan használata jól megfér az egyenlő neműek szerelmével, a pénz mindenhatóságát álcázó szerelmeskedéssel és a coltforgatással. Uldözősdi a kikötőben, lesipuskázás az elhagyott téglagyárban (hogy Nyugaton mennyi elhagyott gyár- és üzemépület van, ki gondolná!), dollármilliók szétlocsolása. diszkós lány kerek feneke és egyebe: mind-mind jól bevált kellék egy ilyen apró izgalmakat kínáló kalandos és bűnügyi filmhez.

Amitől mégis több és néha igencsak szórakoztató is A 5 Kobra napja, azt a címszereplő Kobra alakítójának. Franco Nérónak köszönhetjük. A rettegett de kirúgott rendőrtiszt ócska ballonjában Néró nagyszerű, ebből a semmitörténetből elfogadhatót állít össze. Elszorul - a torkunk személyes tragédiája láttán, jót kacagunk ma- lackodó kiszólásain (amit alighanem a szinkront készítőknek lehet köszönni), hahotázunk már-már bur- leszki ötletein.

•Hä már az „erről jut eszembe”-témánál tartunk, hadd tegytink még egy ösz- szehasonlítást. Kísért ez a cím, igen, azt a nagyszerű és emlékezetes^ a televízió által is a közelmúltban sugárzott ehhez hasonlatos című francia alkotást juttatja az eszünkbe. A Sakál napja címűt. S valóban, ismét csak a kifogyhatatlan jóindulatunkat igénybe véve, még a történet is rokonítható. A feldolgozás azonban már korántsem. A Sakál izgalmas és ennek ellenére tartalmában is gazdag, mondanivalót is hordozó volt. Igaz, az olasz készítők és forgalmazók nem tehetnek arról, hogy a két cím nálunk összecseng. Ugyanakkor eredetileg találó című külföldi filmeket „magyarítunk”, átkeresztelünk. Most pedig? Nos, jobb lett volna, ha a hazai forgalmazók valami más címet adtak volna a Kobrának. S nemcsak a hasonlatosság miatt. Ez a cím számunkra szinte semmit nem mond. „Mert eljött a Kobra napja!” — és akkor mi van? Mi? Hát azért csak jót nevettünk, picikét izgulgat- tunk is, aztán el is felejtettük az egészet. Nérót leszámítva! (Képünkön Néró és diszkós „szerelme”, Sybil Danning).

(Nemesi)