Békés Megyei Népújság, 1982. június (37. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-26 / 148. szám
NÉPÚJSÁG 1982. június 26., szombat Fodor László Mérföldkő a lenini úton Válságos napok, hetek, hónapok után ült össze 25 esztendeje a Magyar Szocialista Munkáspárt 1957. június 27-én az első — és máig egyetlen — országos értekezlete. Az 1956-os ellenforradalmi támadás leverését követően, amikor a párt újra magára talált, amikor az ország folytatta a rövid időre megszakadt szocialista építőmunkát. A június 27—29. közötti tanácskozásnak kettős feladata volt. Megszüntetni a párt életében az ideiglenességet, visszaállítani az alkotmányos és törvényes pártéletet, ezzel mintegy hitet tenni az 1956. november 4-e után hozott határozatok helyessége mellett; kijelölni a jövő útját az MSZMP-nek éppen úgy, mint az országnak. A Kádár János nevével fémjelzett értekezlet mindkét feladatát teljesítette. Az a tény, hogy a konferencia munkája sok tekintetben a múlthoz kapcsolódott, úgymond a múlthoz fordult, hogy levonja tapasztalataiból a szükséges tanulságokat és következtetéseket,' nem homályosította el a jövőt alapozó perspektivikus útmutatást nyújtó munkát. Jóváhagyta az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956 decemberi határozatát, melyben leszögezte, hogy az októberben bekövetkezett eseménynek négy alapvető oka, illetve mozgató tényezője volt. Azt is megállapították: ezek az okok már jóval az ellenforradalmi felkelés kirobbanása előtt „egy időben, egymás mellett, egymásba kapcsolódva és egymással kölcsönhatásban hatottak, és együttesen vezették az eseményeket tragikus alakulásuk felé”. A négy ok-ból elsőként a Rákosi—Gerő-klikk tevékenységét említette meg a határozat, megállapítva, hogy ennek a csoportnak a pártban és a kormányban döntő befolyása volt, s hogy tagjai már 1948 végétől kezdve letértek a marxizmus—leninizmus elvei alapjáról. „Az októberi események keletkezésében és azok tragikus fordulatában súlyos szerepet játszott a korábbi években kialakult és állandóan növekvő pártellenzéknek az a szárnya is, amely Nagy Imrét és Losonczy Gézát választotta zászlajául” — fogalmazza meg a második okot a párthatározat. A továbbiakban ez olvasható: „Az októberi események előkészítésében és kirobbanásában alapvető tényező volt a Horthy-faSiszta és magyar kapitalista-földesúri ellenforradalom, amelynek jelentős erői működtek illegálisan idehaza . .. A magyarországi eseményekben végül döntő és alapvető szerepet játszott a nemzetközi imperializmus, amelynek céljai természetesen túlmentek a magyar kérdésen.” És a júniusi pártértekezlet — az ország nagy többségének egyetértésével találkozva — értékelte és nagyra becsülte a forradalmi erők fellépését, azoknak az elvtársaknak a proletárhatalom védelmében és megszilárdításában kifejtett tevékenységét, akik a döntő percben merték vállalni a sorsdöntő lépést, és a Szovjetunió segítségével megvédték a munkáshatalmat országunkban. A pártértekezlet a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, a párt új vezetőségének a fellépését a magyar nép, a magyar munkásosztály, a nemzet érdekében végzett hazafias cselekedetnek nyilvánította. Olyannak, amelynek helyességét a történelem igazolta. Az értekezlet határozata méltatta azt a tényt, és e mondatokból kiderült az, hogy döntő fordulatként értékelték a november 4-én bekövetkezett eseményeket; az egész nép, a munkás- osztály érdekében végrehajtott cselekedetnek, a munkásosztály, a dolgozó nép legjobbjai cselekedetének. Hangsúlyozva a pártszervezés és a kormány addigi politikájának helyességét az alapkérdésekben. Kádár János kijelentette, hogy korai lenne még a „dicsőségen osztozkodni”. Erre annál kevésbé van szükség, mert a dicséret és a hála elsősorban a tömegeket, a magyar munkásosztályt és a proletár internacionalizmust, a szocialista országok anyagi, fegyveres és politikai segítségét illeti. A párt tehát önmagát illetően szerény volt a júniusi értekezleten. Pedig jelentős munka volt már mögötte, hiszen 1957 közepére már megújult párt adhatott számot munkájáról, célkitűzéseiről. Erre az időszakra már teljes biztonsággal mondhatták ki: a párt újjászervezése az ellenforradalmi erők elleni súlyos harcban sikerrel befejeződött, a politikai konszolidáció első szakaszát sikerrel vívták meg a szocializmus erői. A tagság létszáma addigra megközelítette a 350 ezer főt, 85 százalékuk az MDP volt tagjainak legszilárdabb és legáldozatkészebb részéből tevődött ki. Azok léptek a pártba, akik felismerték az ellenforradalom veszélyét, aktívan resztvettek a rend helyreállításában, nagyra értékelték az Ideiglenes Központi Bizottság határozott szembefordulását az 1956 előtti hibákkal. A párttagság eszmei-politikai egysége megszilárdult, s így az alacsonyabb létszám (az MDP tagságának 40 százaléka) mellett is összehasonlíthatatlanul erősebb volt az MDP-nél. Lényeges vonása az időszaknak — s ezt a júniusi országos értekezlet konstatálta —, hogy az élcsapat újjászervezése együtt haladt a népi hatalom megvédésén és megszilárdításán túlmenőleg új munkastílus kialakításával, a lenini normák helyreállításával. És milyen éberen vigyázott a párt arra, hogy valóban élcsapat legyen, visszatérjen szerepének lenini felfogásához! Hadd idézzünk az Ideiglenes Központi Bizottság 1956. december 5-i határozatából: „A párt politikai és ideológiai vezető szerepét az állami szervek tevékenységében és a dolgozók más társadalmi szerveiben nem utasításokkal, nem a kötelezőként kimondott határozatokkal biztosítja, hanem a célok és feladatok helyes meghátározásával, a dolgozó nép és az ország felemelkedését szolgáló javaslatokkal, e szervekben dolgozó párttagok példamutató, szerény, áldozatkész munkájával.” Jó érzés visszatekinteni 25 év távlatából az 1957-es júniusi pártkonferenciának a jövőt formáló, perspektívát mutató munkájára, amely a pártéleten túlmenőleg elsősorban a gazdaságpolitikára, a szocializmus építésének a továbbfolytatására vonatkoztak. A gazdasági építés feladatait illetően két alapvető célt hangsúlyozott: biztosítani a kizsákmányolástól mentes szocialista társadalom felépítését, s ezzel egyidejűleg a dolgozók életszínvonalának emelését a termelőerők állandó fejlesztésének útján. Ehhez biztosítani kellett a reális tervezést, előtérbe állítani a termelés gazdaságosságát, és anyagi ösztönzéssel is mozgósítani a dolgozókat a tervek megvalósítássá r a. A határozat ismét állást foglalt a szocialista iparosítás folytatása, s ezen belül a nehézipar hazánkban szükséges mértékű fejlesztése mellett. Felhívta a figyelmet arra, hogy azokat az iparágakat kell gyorsabban fejleszteni, amelyek hazai adottságainknak legjobban megfelelnek. A gazdaságpolitikában már ekkor nagy hangsúlyt kapott az iparszerkezet átalakítása, a fejlődés egyensúlyának, a termelés és elosztás helyes arányának biztosítása. Hangsúlyozta a pártértekezlet, hogy tudományosan megalapozott, reális célokat kell kitűzni, biztosítva a termelőerők és az életszínvonal egyidejű és arányos növelését, az anyagi érdekeltség elvének érvényesítésével megnyerni a dolgozók támogatását. Élesen elhatárolta magát a régi voluntarista koncepciótól, hangsúlyozva, hogy a népgazdaság fejlesztését az ország adottságaira kell alapozni, számolva a nemzetközi együttműködés kölcsönösen előnyös lehetőségeivel. A korábbi gazdaságpolitika súlyos- hibáit a központosítás eltúlzásában, az ebből eredő bürokratizmusban, a mezőgazdaság szocialista átalakításában elkövetett erőszakosságokban, a helyi szervek önállóságának a megfojtásában látták. Ugyanakkor azt is hangsúlyozták, hogy a szocializmus építése megköveteli az állam központi irányító szerepének érvényesítését a gazdasági életben. Kimondták: a pártszervezeteknek kötelessége a gazdasági építőmunka segítése. Ami az agrárpolitikát illeti, helyesnek tartotta azokat a kedvezményeket, amelyek az egyénileg dolgozó parasztság helyzetét könnyítették, és termelési biztonságát növelték. „Mezőgazdaságunk fejlődése — állapította meg a határozat — erősen elmaradt az ipar fejlődése mögött, ennek az aránytalanságnak megszüntetése olyan gazdaságpolitikát kíván, amely az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek mellett az egyénileg dolgozó parasztságot is hozzásegíti ahhoz, hogy termelését növelje.” Ez persze nemcsak gazdaságpolitikai kérdés volt, hanem a munkás-paraszt szövetség megerősítésének igen fontos politikai kérdése is. Ugyanakkor a pártértekezlet határozata is megerősítette, hogy a szocializmus további építésének központi kérdése a mezőgazdaság szocialista átalakítása. Ügy értékelte a helyzetet, hogy az agrárpolitikai hibák kijavításával megteremtődtek a kedvező feltételek ahhoz, hogy a termelőszövetkezeti mozgalom egészségesen haladjon előre. Ehhez a pártnak és az államnak minden lehetséges segítséget meg kell adnia. A pártértekezlet tehát már elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy a termelőszövetkezeti mozgalmat kimozdítsa a holtpontról. De a mozgalom nagyarányú, számszerű fejlesztését még nem tartotta időszerűnek. E gazdaságpolitika szellemében készült el a hároméves terv koncepciója, amit gazdaságilag alátámasztott az a tény: 1957. második felében mind az ipari, mind a mezőgazdasági termelés szintje elérte, sőt több vonatkozásban túl is haladta az 1955-ös szintet. Az új hároméves terv kidolgozását a párt már 1957. februárjában kezdeményezte. A júniusi országos értekezlet megerősítette a párt februári határozatát, hangsúlyozva: „három év alatt el kell érnünk, hogy saját erőnkből biztosítsuk népgazdaságunk egyensúlyát, és egészséges továbbfejlődését”. A terv előkészítése során különös figyelmet kell fordítani a termelés és a fogyasztás növekedésének összhangjára, a termelékenység növelésére és az önköltség csökkentésére. Vigyázni kellett arra is, hogy a korábbi túlfeszített tervek tanulságait a tervkészítők kellően figyelembe vegyék. Mindezek alapján a terv a hároméves időszakra az ipari termelés 25 százalékos, a termelékenység 15 százalékos, a nemzeti jövedelem 13 százalékos emelését irányozta elő. A munkások nagy lendülettel fogtak hozzá a terv teljesítéséhez. Maguk kezdeményeztek .munkaversenyt, amelynek során a sokfajta kezdeményezés természetes következményeként a verseny új formái alakultak ki. Hamarosan bebizonyosodott, hogy a terv készítői nem számoltak eléggé ezekkel a munkáskezdeményezésekkel. A tervidőszak első évének iparfejlesztési eredményei jóval meghaladták az elképzeléseket. 1958-ban az ipari termelés 13 százalékkal, a termelékenység 9 százalékkal, a nemzeti jövedelem pedig 6 százalékkal emelkedett, tgy a hároméves tervet két év alatt teljesítettük. Az 1957-es júniusi országos pártértekezlet, melynek 25 éves évfordulóját köszöntjük, a kongresszusok közötti idő- szakbarf méltán töltötte be a párt legmagasabb fórumának szerepét. Az azóta eltelt negyedszázad bebizonyította: az akkor hozott határozatok időtállóak voltak, olyan elképzeléseket tartalmaztak, amelyek megvalósítása, a szocializmus alapjainak lerakását, a fejlett szocialista társadalom építését tette lehetővé. Éppen ezért e pártérekezletet máig élő tanulságokat szolgáló tanácskozásként tarjuk számon. Vendégünk volt Dr. Martos Istvánná, a Textilipari Dolgozók Szakszervezetének főtitkára Mennyire képes megfelelni a világpiaci kihívásnak — a rekonstrukció után — a textilipar? Hogyan alakul dolgozóinak helyzete? Az iparág sorsát érintő fontos kérdésekre tud-e alkotó választ adni a szakszervezet? E gondolatokkal kezdtük a beszélgetést a nemrégiben megyénkbe látogató dr. Martos Istvánnéval, a Textilipari Dolgozók Szakszervezete Központi Vezetőségének főtitkárával. — Volt idő, amikor gazdasági szakembereink egy része megkérdőjelezte a textilipar létét, fejlesztésének szükségességét. Ma már nemigen lehet ilyen hangokat hallani... — Valóban, jó néhány évvel ezelőtt többen támadták a textilipart, hogy csak nyeli a pénzt, de haszna nemigen van, jobban járnánk, ha külföldről hoznánk be a termékeket. Utóbb azonban egyértelműen bebizonyosodott, hogy a textiliparra szükség van, funkciói nélkülözhetetlenek. Nagyarányú rekonstrukciója indokolt és eredményes volt. Jelenleg a lakosságot 80 százalékban mi ruházzuk. Húsz százalék importra a választék színesítése, különleges igények kielégítése céljából van szükség. Az elmúlt két ötéves terv időszakában a textilipar hallatlan fejlődésen ment keresztül. Termékeink 90 százaléka kicserélődött, termelése olyan mértékben korszerűsödött hog,y nemcsak a belföldi, hanem a külföldi piac igényeinek is eleget tud tenni. Jelentős részt vállal az ágazat a népgazdaság egyensúlyi helyzetének javításában is. Sajnos, elképzelhető, hogy ez a belföldi piacon hiányt szül bizonyos cikkekből. Felelősségteljes, nehéz feladat hárul tehát a textiliparra. Súlyos napi gondot jelentenek a beszerzések, tekintve, hogy nagyarányú az importalapanyag-szükség- let. A fejlesztés is nehéz dolog, nemcsak gazdaságunk jelenlegi helyzete, hanem az ágazat viszonylagos eladósodása miatt is. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis a textilipar rekonstrukciója alapvetően saját vállalati forrásokból és visszafizetendő hitelekből történik. — Hogyan ítéli meg megyénk több ezer embert foglalkoztató textiliparának helyzetét, jövőjét, fejlődésének tendenciáját? — Békés megye textilüze- . mei fontos bázisai az ágazatnak. Jó színvonalon, kellő nyereséggel, jövedelmezőséggel dolgoznak. Ám ezen a területen — divatjellegű cikkekről van szó — egy percre sem lehet lankadni. Állandó fejlesztésre, folyamatos srtuktúraváltoztatásra van szükség. És itt fejlesztés ajatt elsősorban nem műszaki fejlesztést értek, ennek elég sok gátja van manapság, hanem szemléletváltozást. A marketing szemlélet elterjedését, kiteljesedését, aktívabb, hatékonyabb piacpolitizálást várunk. Figyelemre és követésre méltó e téren a Békéscsabai Kötöttárugyár példája, az az ötletük, hogy babacsomagokat állítanak össze, amiben minden holmi megtalálható, amire szükség van az újszülöttek kórházból való hazaszállításakor. Vagy említhetném a másik kollekciójukat is, amely a fürdetéshez nélkülözhetetlen dolgokat tartalmazza. Ezek kis beruházást igénylő, de igen hasznos, jövedelmező ötletek. — Nem nélkülözhetnek azonban egy jól dolgozó szakembergárdát. Viszont a textiliparra is csak úgy. mint az ipar egyéb ágazataira, a lassú, de biztos létszámcsökkenés a jellemző. Ráadásul ebben az iparágban közismerten a bérek is alacsonyak. — Súlyos munkaerőgondokkal küzd az ágazat. A létszám növelésére a közeljövőben nincs reális lehetőség, jó, ha pótolni tudjuk a távozókat. A dolgozók megtartásának fő eszköze továbbra is a munkakörülmények javítása lesz. Jelenleg komoly felmérő, elemző munka folyik, amely a munkarendek, munkakörülmények, munkamódszerek vizsgálatára irányul. Nagyobb gondot fordítunk a káderek kiválasztására is, hiszen nekik fontos szerepük van a munkahelyi légkör javításában. Ami a bérszínvonalat illeti, az utóbbi két esztendő igen jelentős eredményeket hozott e téren, amit a termelés, a termelékenység és a hatékonyság növelése alapozott meg. A keresetek további emelésére ezután is csak akkor van mód, ha a vállalatok megtermelik annak lehetőségét. Állami preferenciára a textilipar sem számíthat. — A munkakörülmények javítása is pénzt igényel. Megyénk jellegzetességei közé tartozik, hogy kevés az önálló nagyüzem. Textilipari egységei többnyire budapesti vállalatok gyárai. Szerintük a központ és a vidéki telep nem egyformán részesedik a megtermelt javakból, például előfordul, hogy az egy főre jutó jóléti és kulturális alap vidéken fele akkora, mint Pesten. — Ez önmagában nem rendellenes. A jóléti és kulturális alapot nem létszámarányosan kell meghatározni, hanem az, egyes gazdálkodó egységek körülményei alapján. Tehát, hogy van-e óvodája, bölcsődéje, szükséges-e egyáltalán, milyen üdülési lehetőségeik vannak stb. Természetesen, egyes tételeknek egyezniük kell, akár a központról, akár a telepről van szó, ilyen például az étkezési hozzájárulás, vagy a segély összege. Egyébként a szakszervezet a jövőben mélyrehatóbban fogja tanulmányozni a vállalati szociálpolitikai terveket, gondosan elemezve, megvizsgálva a pénzeszközök gyárak, telepek közötti megosztását. Az SZMT feladatkörét bővíti ezzel kapcsolatosan az is, hogy a helyi tanácsokkal egyeztesse a vállalati szociálpolitikai terveket, meggyőződjön arról, szinkronban van-e az adott település fejlesztési tervével. A szakszervezeti munka színvonalát, a jelzőrendszer hatékonyságát kívánjuk növelni azzal az elhatározásunkkal is, hogy ezentúl nemcsak a vszb-titkárokat, hanem a gyári szb-titkárokat is meghívjuk kéthavonta konzultációra. Ez elég sok utazással jár, úgy véljük azonban, hogy a gyorsabb információáramlás megér ennyi áldozatot. — A vidéki gyárakban a munkások keresete nem egyszer saját hibájukon kívül marad el a lehetségestől, a központi egységekben dolgozókétól, az alacsonyabb technikai színvonal, a gépmesterek hiánya miatt. Mit tehet ezen a téren a dolgozók érdekeinek képviselője? — Mi a megoldást a gyári önállóság növelésében látjuk. Nem véletlenül szorgalmazzuk ezt a folyamatot. A gyáregységek önállósodása fontos ösztönző eszköz. Tulajdonképpen ugyanannak a tendenciának kell végbemennie a vállalati szférá-. ban mint ami végbement a népgazdaság irányítási rendszerében, vagyis prioritást kell adni az indirekt irányítási eszközöknek. Mint ahogy a népgazdaság is áthárítja az őt ért külső hatásokat gazdálkodó egységeire, ugyanúgy a vállalat is továbbítsa „benyomásait” a gyáregységekre. Élesben játszanak ők is, többet vagy kevesebbet nyerve az üzleten, teljesítményüktől függően. Ennek megfelelően alakuljanak lehetőségeik is a műszaki vagy bérfejlesztésre. Az, hogy melyik vállalat milyen mértékben lép ezirányba, vagy lép-e egyáltalán, szemlélet kérdése. A Pamuttextilművek jó példát mutat ezen a téren. Egyre több funkciót ad le gyárainak, így ezek kapcsolata a gazdasági környezettel egyre közvetlenebb. Természetesen, ez nem minden egységnek és nem mindig kedvező. De valamit, valamiért. A szakszervezet, amellett hogy támogatja az önállósodási törekvéseket, gyakorlati lépéseket is tesz. Amilyen ütemben a vállalatok adnak le hatásköröket, olyan ütemben bővítjük a gyári szb-k feladatkörét. Ezáltal helyben, könnyebben és gyorsabban tudunk reagálni a felmerülő problémákra. — Köszönjük a beszélgetést. Szatmári Ilona
