Békés Megyei Népújság, 1982. május (37. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-01 / 101. szám

NÉPÚJSÁG 1982. május 1., szombat Nem az ötnapos munkarend okozza a megterhelést MOZI Az ötnapos oktatási rend­re történő átállás kipróbálá­sára, előkészítésére bizony nem sok idő volt. Érthető hát, hogy a most szerzett fél­éves tapasztalatok alapján a Művelődési Minisztériumnak a kipróbálás alatt felszínre került problémákat — a döc- cenőmentes szeptemberi ál­talános bevezetésig — meg kell oldania. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az ötna­pos munkahét megkövetelte szigorúbb szervezeti rend nem annyira oka, mint in­kább felszínre hozója jó né­hány, már korábban is meg­levő problémának. Az ötnapos munkarend ki­próbálásában megyénkben részt vesz a békéscsabai Ró­zsa Ferenc Gimnázium is. A kezdeti nehézségek, a feszí­tettebb tempójú évkezdés után a tanárok és diákok többsége megbarátkozott az ötnapos munkahéttel, sőt, az­óta hívévé is vált. A peda­gógusokkal, diákokkal foly­tatott beszélgetések — mint már korábban említettük, azonban töob továbbgondo­lásra érdemes tényre világí­tanak rá. Létesítménygondok — A központi óratervet böngészve úgy tűnik, né­hány tantárgyból lecsökkent az éves óraszám. Akkor ho­gyan lehetséges, hogy vala­melyest mégis nőtt a peda­gógusok és a diákok megter­helése? — kezdtük a legiz­galmasabb, ellentmondásos­nak tűnő kérdéssel beszélge­tésünket a gimnázium igaz­gatójával, Kruchió Gábor­ral. — A tanterv — az új mun­karend bevezetésével — lé­nyegében nem változott. El­vileg tehát nem lehet sem terhelést növelő, sem csök­kentő szerepe. Továbbá az is igaz, hogy néhány tárgyból valamelyest csökkent az éves óraszám, a fakultatív tár­gyaknál már jelentősebben, évi 10—20 órával. A tanterv pedig maradt. Ez okozza te­hát, hogy még feszítettebbé vált a feldolgozás tempója. Másodszor azért is növeke­dett az első öt nap megter­helése, mert az új tanterv jó néhány olyan tényezőt tartalmaz, amelyek miatt va­lóban jelentős kiesést okoz a hatodik nap elmaradása. Gondolok itt a laboratóriu­mokra, a tornateremre, a könyvtárra, de még a tanter­mekre is. Ugyanis a fakultá­ció miatt sok csoportbontásos órát tartunk, de a meglevő termeink nem szaporíthatok. Amúgy is túlzsúfolt az isko­lánk, hiszen a 16 osztályte­remben, két előadóteremben, 3 laboratóriumban és egy tornateremben jelenleg 19 osztály oktatását végezzük. Jl-t mondunk, a B nem kell — Az igazgatóhelyettesek szobájában egy virágos me­zőre emlékeztető hatalmas tábla mutatja az órarend bo­nyolultságát. Ami számunkra még rejtelmesebbé teszi, az az A és B heti változás. Szükséges ez a túlbonyolí­tás? — Véleményünk szerint nem. Mégpedig a következők miatt. Egyrészt jelentős meg­kötöttséggel jár, hiszen oly­kor két-három tanárt is le­foglal egy időben, s ez gátol­ja az órarend optimálisabb kialakítását. Nehezíti a jó tantárgyfelosztást, hiszen ar­ra is gondolni kell, hogy a második félévben is tudjuk biztosítani a tanárok kötele­ző óraszámát. Ez viszont gá­tat szab annak, hogy ugyan­az a pedagógus vigye végig a tantárgy tanítását, aki el­sőben elkezdte. Ezenkívül fe­leslegesen nagy figyelmet köt le a megjegyzése tanártól, diáktól egyaránt. S még egy fontos hátránya van: szaporítja a lyukasórák szá­mát. Ezért javasoltuk, mikor kérték a véleményünket, hogy jövőre szüntessék meg az A-, B-hetes rendszert. — Tudjuk, az Önök gim­náziumában — nagyon he­lyesen — eddig sem volt sok túlórája a pedagógusoknak. Ez most nem jelentett gon­dot? — Igaz, hogy kevesebb lett az ellátandó órák száma — mondotta az igazgató —, de mégis nőtt a pedagógusok napi terhelése. Átlagban na­ponta 4 tanítási órájuk van, több, mint tavaly, és figye­lembe véve az új tantervek, tankönyvek okozta magasabb felkészülési időt, bizony meg­növekedett a terhelésük. Az iskolában 14 nevelőnek ösz- szesen 22 mínusz órája van. Ügy érzem, több szempont­ból is szükség volna a heti kötelező óraszám csökkenté­sére. Az is tény, hogy a fél­évenként változó óratervek néhány pedagógusunknál nagy óraszámváltozást ered­ményeztek. Intézményünk­ben a pedagógusok havi jö­vedelme átlagosan 250 forint­tal elsőkként. II terhelés valódi okai Az igazgatóhelyettesi iro­dában 3 pedagógussal és 3 diákkal beszélgettünk. A diá­kok többsége megelégedéssel szólt az ötnapos munkahét­ről. Kardos Attila negyedi­kes diák különösen azért tartja hasznosnak, mert így megfelelően tud felkészülni az érettségire és a felvételi­re. Többen ugyanis Szegedre járnak a hétvégeken egyete­mi előkészítőre. Emellett persze, Attila szerint, a szó­rakozásra is jut idő. Számá­ra csak az a nap megter­helő, amikor reggel 7-től fél 2-ig tartanak az órák. Ez bizony fárasztó. Az iskolai KISZ-bizottság frissen vá­lasztott titkára, Stefkovics Valéria szerint — aki egyéb­ként másodéves — a bejá­rók miatt gyakran csütörtö­kön kell a KlSZ-programo- kat megszervezni. Ügy érzi, a bejárók és kollégisták in­kább ezen a napon érzik fel- szabadultabbnak magukat. A harmadéves Ratkai Lilla azt nehezményezte — hiszen na­gyon szereti a magyar iro­dalmat —, hogy lecsökken­tették anyanyelvből és iro­dalomból az óraszámot. Ne­kik az első három nap a nehezebb, aztán már köny- nyebb órák következnek. Lilla még arról is szólt, hogy bizony nehéz megjegyezni az A—B rendszerű órarendet. Medovarszki Jánosné, mint magyar szakos pedagógus és mint osztályfőnök egyéb gondokra is rávilágított. — Nagyon helytelennek tartom, hogy a második és harmadik évfolyamon az el­ső félévben csak kéthetente van osztályfőnöki óra. A problémákat pedig meg kell beszélni. Ez pedig a szak­tárgyi óráktól veszi el az időt. Aztán — folytatta — lecsökkentették az önisme­ret-pályaismeret órák szá­mát is, a tantervi anyag egy részét átillesztve az osztály- főnöki órákba. Ez bizony alaposan bonyolítja a tartal­mas munkavégzést. Egyéb­ként örülök az ötnapos munkahétnek, mint két kis­gyerekes édesanya, de ne­kem nem jelent újdonságot, hiszen az iskolánkban eddig is szabad szombatja volt a kisgyerekes édesanyáknak. Az orosz szakos Kropok Lászióné tanárő is úgy ér­zi, nem az ötnapos munka­rend, hanem az új tantervek, tankönyvek okozzák a peda­gógusok megterhelését. Meg­említette például, hogy né­hány tankönyv az órák szá­mához képest túlméretezett, s az ismeretanyag is túl ma­gas színvonalú. Ilyen példá­ul a harmadik osztályos fa­kultatív orosz nyelvi tan­könyv. Ennek a feldolgozá­sa, a módszerek keresése nyilván fokozott megterhe­lést jelent. De van olyan tankönyv is, amelyik még meg sem jelent. (Ehhez kommentárt sem kell fűz­ni.) — Hasonlóképpen nyilat­kozott dr. Bukovinszky Ist- vánné orosz nyelvszakos pe­dagógus is. A megterhelés okaként ő a harmadik osz­tályos általános tantervű orosz nyelvi tankönyvet em­lítette. Túl magas szintűnek találják, és nehezen tudják elképzelni, hogy kinek is szánták. Érthető, hogy ala­posan megdolgoztatja az orosz nyelvi munkaközösség tagjait. (Mint két kisgyermek édesanyja, ő is élvezte már korábban a szabad szomba­tok adta előnyöket.) Hosszúra nyúlt beszélgeté­sünk minden gondolatát nincs módunk közreadni. De a pedagógusok mindnyájan egyetértettek abban, hogy az igazi gondot, fejtörést nem az ötnapos tanítási rend, ha­nem az új tantervek, tan­könyvek, óratervek okozzák számukra. Pedig a békéscsa­bai gimnázium tantestületé­nek a többiekhez képest az is könnyebbséget jelentett, hogy korábban részt vettek a fakultatív oktatás kísérleté­ben. A meghosszabbodott hét­végekről szólva egységesen azt vallották, hogy alkalmas az aktív pihenésre, a feltöl- tődésre. A diákok pedig — talán az elsősöket kivéve — a világ kincséért sem mon­danának le az ötnapos mun­karendről. A szülők meg azért nem, mert végre be tudják vonni a házi munká­ba gyerekeiket, hogy aztán együtt utazzanak, pihenje­nek. Tehát minden jó, ha jó a vége. Illetve reméli}?, hogy jó lesz, mert azért sok min­den vár még korrekcióra. B. Sajti Emese Olvasgatom Topa Sándorné szakdolgozatát, melynek té­májául Elek művelődési múltját, életét választotta. A kultúrház főelőadója ugyan Orosházán született, de on­nan egészen kis korában Elekre jöttek lakni, mint be­települők. A község múltjá­ban különben is egymást ér­ték a ki- és betelepítések, a legnagyobb . hagyománya mégis az 1724. évi újratele­pítésnek van. Akkor jöttek ide a bajorországi családok, hogy a török hódoltság és a Rákóczi-szabadságharc utá­ni elvadult pusztaságon új és virágzó falut teremtse­nek. A betelepültek „fárad­hatatlan emberek” voltak, írja róluk egyik történeti munkájában Fényes Elek, és különösképpen szerették a zenét. Azt is Topa Sándorné szakdolgozatából olvastam ki, hogy 1882-ben 36 tagú gyermek fúvószenekar ala­kult itt, és Winter János karnagy vezérletével Ameri­kába indultak, huszár egyen­ruhában, trombitákkal, kür­tökkel. Egy évig tartott a kalandos és sikeres út, köz­ben azonban karnagy Winter megszökött a zenekar pén­zével, sose látták többé. Wittmann Márton vette át a karnagyi pálcát (vagy fa­ragott’újat), és ügyesen ha­zakormányozta a kis társa­ságot. 1883 nyarán érkeztek meg az eleki állomásra, az egész falu várta őket... Teltek az évek, az idő át­lépte a huszadik századot, és annak harmincas éveiben az özv. Strifler Andrásné kocs­májában székelő felnőtt fú­vószenekar jegyzett újabb nevezetes utakat, szereplése­ket. A kocsma egyik falán, a zenekar törzshelye felett szívben állt a felirat: „Erste Eleker Blausmusik kapelle, wilkommen”. Vagyis: az el­ső eleki fúvószenekar, isten hozott! Aztán viharosabb évek következtek, és „inter arma silent musae”: fegyve­rek között hallgattak a mú­zsák ... Eleken is sokáig hallgat­tak azok, akikkel a minap volt szerencsém találkozni. Éppen hogy megérkeztek du­nántúli útjukról, Mosonma- gyaróvárott és környékén szerepeltek eleki sváb dalok­kal, zenével, tánccal. Topa Sándorné, a kultúr- házi patrónus meséli, miféle nagy sikerrel. Hogy az egyik előadáson az egész nézőtér együtt énekelte velük: „alle deutsche Bruder”, hogy min­den német barát... Nyisztor György, az eleki művelődési ház állami díjas igazgatója 1974-re emlék­szik vissza, amikor a Röpülj páva kör német csoportjáról beszélgetünk, nézegetjük a régi és az újabb fotográfiá­kat, az idén harmadik nem­zetiségi klubtalálkozó új emblémáját. Meséli, hogy ’74-ben, a község újratelepí­tésének 250. évfordulóján léptek először színpadra az eleki németek dalos kedvű asszonyai, lányai és a zene­kar, amiből Zimmermann Ferenccel az élen a mosta­ni, kitűnő sramlizenekar ki­alakult. Évtizedeken át csak zárt ajtók mögött dalolgatták Eleken a sváb dalokat, itt- ott szólt csak egy-egy gom­bos harmonika, mígnem Nyisztor György elhatározta: nélkülük nincs igazi páva­kor, mert abban minden nemzetiségnek helye van. Lett is, mégpedig jeles he­lye, hiszen azóta miniszteri dicséretet kaptak, hárman pedig Szocialista Kultúráért kitüntetést: Müllek János, Kemény József né és Zim­mermann Ferenc. Szerepel­tek a rádióban, a televízió­ban, az NDK televíziójában is, 1974 óta felléptek vagy hatvanszor (Gábor Ferenc, a klub elnöke pontos naplót vezet erről), és Nádor Jó- zsefné, akit művészeti veze­tőnek választottak, szervezi a kutatást a régi táncok, dalok után, hogy minél töb­bet megőrizzenek a hagyo­mányokból ... Az viszont 74 óta hagyo­mány, hogy minden hétfőn este találkoznak a kultúr- házban, ilyenkor próba van, meg beszélgetés, negyed­évenként névnapok ünneplé­se, barátkozás. A legutóbbi hétfőn a mosonmagyaróvári kirándulás volt a fő téma, meg a „Farsangi batyubál” című énekes-táncos jelenet (képeink), amit maguk gyűj­töttek, szerkesztettek össze. A bordicsérő, a magkakas- játék, a suszternóta — ere­deti eleki sváb dialektus­ban : „schuster, schuster mach mir schieni Schu .. (suszter, suszter, csinálj ne­kem szép cipőt), vastapsos siker volt a dunántúli szín­padokon. Pedig nem fiatalok! Hat­vanöt—hetvenöt éves tánco­sok ropják a táncot, és vi­dámak, évődő-jókedvűek. Felettük tán nem jár az idő? Vagy az együttlét örö­me, a dalok-táncok varázsa a legjobb fiatalítószer? Tes­sék, máshol is ki lehet pró­bálni ! Legközelebb május 13-án, az eleki Köröstáj-napon sze­repelnek, május utolsó va­sárnapján pedig májusfát ültetnek a művelődési ház elé, hogy „kitáncolják” azt, ahogyan egykor az őseik tet­ték, mint az már hagyomány Eleken. Sass Ervin Fotó: Fazekas László Egy kis romantika Két dolog jut az ember eszébe, ha hasonló című mo­zifilmről hall vagy olvas: ki­nek kell manapság romanti­ka, és: biztosan szirupos, ömlengő, gyermeteg sztori és megjelenítés hívja majd ki maga ellen az unalom raké­táit. Az előjelek az első megállapítást látszottak iga­zolni, hiszen a vetítés kezde­te előtt alig egy-két fiatal lé­zengett a mozi előcsarnoká­ban, és mire lement a hír­adó (az 1957-es május else­jéről tudósított emlékeket és történelmet idézve), szóval, mire lement a híradó, amo­lyan gyenge negyedház volt. Vagy még annyi sem. Tehát nem kell a romanti­ka? Éppen most nem kell, amikor a nosztalgiahullám kétségtelen jelenléte közben világosan kivehető a valami­féle nyugalom, biztonság, hu­mánus szépségek iránti mind jobban növekvő kereslet? El­nézést a túlzottan közgazda- sági szóhasználatért, dehát erről van szó. Mondhatnánk igénynek is, még jobban fi­nomítva vágynak, kívánság­nak, végül is, mindegy. Ügy tűnik egyszerűen, hogy az agyontechnicizált világban, a terrorizmus árnyékai köze­pette az emberek napsütésre vágyakoznak, objektív és szubjektív vonatkozásban egyaránt. Nos, hogy most ilyen szé­pen körülmagyaráztuk, hogy a letagadhatatlan nosztalgia­hullám egyik csipkés fodro­zódása éppen a romantika, akkor miért a gyér érdeklő­dés? Nem hiszem, hogy az előítélet miatt — mely jó né­hány, mint fentebb említet­tem, könnyzacskót facsaró, giccsés film hatására kiala­kulhatott — jöttek el olyan kevesen csütörtökön este a békéscsabai Szabadság mo­ziba, hogy tanúi legyenek egy csendesnek tűnő, de bennünk mégis zajos filmsikernek. Hogy lírai történetből is le­het megkapóan szép filmet csinálni, hogy két kamasz szerelmének tiszta, szép for­dulatai okán is lehet izgul­ni, szorongani, nemcsak a szétlőtt koponyákon és a bosszúálló gyilkosságokon. Hogy Lauren és Daniel ked­ves humorral, nyíltan és tisztán előadott szerelme is lehet olyan mozisiker, mint Kojak kopasz feje, vagy a Szabadlábon Velencében meztelen leányzói. Valaki azt írta egy hasonló filmről — ha jól emlékszem, a Romy Schneider főszereplésével ké­szült Egyszerű esetről van szó —, hogy boldoggá teszi az embereket. Nos, mi csütörtö­kön este, a Szabadság mozi negygflháza, boldogok let­tünk egy kicsit attól, amit láttunk. Csodálatos kamaszszereplő a film két kis hőse, Lauren (Diane Lane) és Dániel (Thelonious Bemard) és a Hamlet-lord, Sir Laurence Olivier (képünk), a filmbeli furcsa öregúr, a nagy ka­land, a kis románc harma­dik, szelíden hunyorgó, mó­kázó hőse. A film címe is (eredetiben) Egy kis románc, és nem romantika, de hát sem hely most, sem alkalom, hogy a magyar filmcím-átke- resztelők sokszori kétbalke- zességével újból előhozakod­junk. Csak hát ami érthetet­len, az érthetetlen. Ajánlom mindenkinek ezt a nagy sikerre is méltó ame­rikai—francia mozifilmet, nem csalódik. És Velence, ahol a Sóhajok-hídja alatt a csók az örök hűséggel egyen­lő, még mindig gyönyörű ... (S-n)

Next

/
Thumbnails
Contents