Békés Megyei Népújság, 1982. május (37. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-29 / 124. szám

1982. május 29., szombat Hétvége Modelljei a gyerekek Zille, a rajzoló Igazán nincs szükség na­gyobb művészettörténeti tu­dásanyagra ahhoz, hogy be­lássuk: amióta vésőt, irónt, ecsetet emelget a kéz, azóta megunhatatlan téma a kis­ded, a csecsemő — egyszó­val mindaz, ami az anyaság témakörébe tartozik. Az élesebb szemű, kriti­kusabb szemléletű „pikto­rok” azonban ezt a hagyo­mányosan idillikus témát is kényszerűen „kiforgatták”. Tehát oly módon örökítették meg a világrahozójukba csimpaszkodókat, hogy azok nemcsak az együvé tarto­zást, hanem e viszony törté­nelmi körülményeit is fel­idézték; a maguk sete-suta mivoltában, esettségében lé­tük bizonytalanságára is utaltak. Nos, ilyen illúziótlan, ke­sernyésen igazmondó képíró volt az a német Heinrich Zille (1858—1929), akit alig- alig ismernek szülőhazájá­nak határain túl, ám aki mindenképpen érdemes ar­ra, hogy Európa egyik leg­jelesebb bébiskiccelőjeként tiszteljünk. Keserves ifjúsága volt. Hiába látta meg a napvilá­got egy Drezda melletti kis­város, nevezetesen Radeburg ezermesterének házában, a papa hamarosan tönkrement, és — mint annyi más sors­társa akkoriban — a szeren­csét kergetve Berlinbe köl­tözött. Az ifjú Zille a litográ- fusi pályát választotta, s eb­ben a kőnyomatos mester­ségben produkálta magát. Tette ezt életrajza szerint 1877-től 1907-ig, tehát há­rom hosszú évtizeden ke­resztül. Hűséges szolgálata azonban mit sem számított, hiszen még ötvenéves sem volt, amikor kiállították szá­mára az obsitot. Persze nem ok nélkül, hiszen baloldali érzelmei közismertek vol­tak. amely voznalom egyik' legkézzelfoghatóbb jeleként kitűnő Marx-portréját tar­totta nyilván a hatalom. Heinrich Zille, a litográ­fus tehát az utcára került. Hirtelen megszaporodott sza­bad idejével pedig ugyan mit kezdhetett, minthogy hajnaltól késő estig Berlin külvárosait járta, ahol raj­zolt és rajzolt, vázlatfüzetei­nek oldalaira másolva mind­azt. amit a zárt udvarok, a kopottas kövű utcasarkok meg a dohányfüstös kiméré­sek megörökítésre alkalmas látványul kínáltak. S hogy, hogy nem, az idősödő ábra­író mindinkább a kicsinye­ket figyelte, és a tízen in- neniekben lelte meg igazi modelljeit. Annyit s oly eleven át­éléssel rajzolta őket, hogy hamarosan egy kötetre való gyermekrajz került ki szén­ceruzája alól. (Ez a legelső könyve éppen most hetvenöt éve, 1907-ben jelent meg.) Heinrich papa ezután szin­te csak a kültelkek apró polgárait ábrázolta. Tömegé­vel rögzítette a picinyek jel­legzetes gesztusait, s tucat­számra ontotta azokat a kartonokat, amelyeken ujját szopja, anyja nyakát karol­ja, mamikájába mereszti körmeit az ölbevaló. Sikere lett, fölfigyeltek rá: egyre többet s többfelől rendeltek tőle. Hamarosan a Simplicissimus nevű gunyo- ros hangvételű lap munka­társa lett, s mint ilyen, még inkább szellemének patron-, jaiba sűríthette — robbanó­anyagként — a politikát. Amit nyilván elképzelni sem tudott önmagáról, az is megtörtént vele: tagjává vá­lasztotta a Porosz Művészeti Akadémia. Ám a hivatalos elismerés sem változtatta meg; mint korábban, e rang elnyerése után is megmaradt Berlin éles szemű króniká­sának. Népszerűségére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy amikor hetvenegy éves korában elhunyt, koporsóját egykori modelljei, a simlis sapkás, zárt zubbonyos mun­kások vitték a sírig. Bizonyára kevesen tudják, hogy Heinrich Zille néhány műve hazánkba is átkerült. Igaz, nem eredeti mivoltá­ban, de felnagyított máso­latként ott látható Budapes­ten, a József körútra néző, a Berlini suszterinashoz cím­zett söröző ablakain. Egytől egyig mosolygós ábrázatú, jó kedélyű figurák; a szá­zadforduló előtti, s utáni évek német világának jel­legzetes alakjai. A. L. Ilyennek látta önmagát a berliniek éles szemű króni­kása (Bojtár Ottó reprodukciói — KS) Autó — motor Beszélgetés a gépkocsiban A kocsi belsejében zajló, utas és vezető közötti eszme­csere kérdését pszichológu­sok is megvizsgálták, és ez­zel kapcsolatban több érde­kes megállapítást tettek. Az autóban való beszélgetések nagy része úgynevezett hát­térbeszélgetés, amikor a ve­zető érdeklődése hol a be­szélgetés tartalmára, hol a vezetésre irányul. Ekkor fi­gyelme megoszlik a vezetés és a társalgás között, de nem úgy, hogy mindkettőre egyszerre összpontosítana. A figyelemnek ezt a vándorlá­sát jól meg lehet állapítani, amikor a vezető hosszan be­szél valamiről. Ilyenkor a beszédjét — a mondanivaló szempontjából önkényesnek tűnő — hosszabb-rövidebb szünetek szokták tarkítani, amelyeket a vezetési tevé­kenység szab meg. E beszéd- szünetekben a figyelem tel­jes mértékben a vezetésre irányul, míg egyébként a vezetési művelet az automa­tizmusok szintjén zajlik le. A kutatók megállapítása szerint a "beszélgetésnek többnyire van értelme. Elő­nye lehet például az éber- ségi szint fenntartása. Külö­nösen hosszú országúti ve­zetésnél vagy éjszaka hasz­nos, tehát olyan tartós hely­zetekben, amikor az ember úgynevezett ingerszegény környezetben vezet, és tar­taniá kell az egyhangúság káros hatásától. Nagyon sok vezető tudatosan is alkal­mazza ezt, és szinte kikény­szeríti, hogy beszélgessenek vele. Érdekes, hogy az ilyen típusú gépkocsivezető, ha nincs vele partner, vagy nincs rádiója, magnója, gyakran szokott hangosan énekelni vagy fütyülni. Zavaró lehet azonban a beszélgetés minden körülmé­nyek között, ha tartalma vagy éppen a közlési forma agresszív jellegű, ha vesze­kedésre utal, ha a partner erőszakosan sürgeti a vá­laszt. A vezető figyelme ugyan ingázik a beszélgetés és a vezetési tevékenység között, de abban a pillanat­ban, amikor a partnere sür­getéssel, erőszakossággal ar­ra kényszeríti, hogy figyel­mét teljesen rá irányítsa, a beszélgetés a vezetés szem­pontjából zavaró, sőt, tragi­kus kimenetelű is lehet. Aki egyszemélyben hozzátartozó és utas, bizony jól teszi, ha alkalmasabb időpontot és helyszínt választ a veszeke­désre. A volánforgatónak amúgy is kijut a mérgelődés a zsúfolt forgalomban, iga­zán semmi szükség arra, hogy még jobban „felmen­jen a pumpa” a vitától. Legyen tehát utasszabály a következő: csak akkor kezdjünk beszélgetni, ha a vezető jelét adta, hogy nem zavarja őt a társalgás, és semmi esetre se sürgessék a válaszadással. Tartsuk tisz­teletben azokat a szüneteket, amiket a gépkocsivezető be­széd közben tart, s várjuk meg, amíg ő veszi fel ismét a beszélgetés fonalát. B. I. Röviden Éghetetlen hajtóanyag Tudomány - technika Kutyakozmetika Egy angol cég olyan hajtó­anyagot dolgozott ki, amely a repülőgépek' üzemanyagába ke­verve megakadályozza, hogy balesetkor a kiömlő üzemanyag meggyulladjon. Az adalékanyag egy nagy molekulasúlyú poli­mer, amely, bár éghető, csök­kenti a kiömlő üzemanyag gyú­lékonyságát, A repülőbalesetek­hez hasonló körülmények kö­zött végzett kísérletek szerint az adalékból 0,3 százalék elég már ahhoz, hogy a kiömlő üzem­anyag a legtöbb esetben ne gyulladjon meg. A kutatások most arra irányulnak, hogy a módosított hajtóanyaggal az üzemanyag-szivattyúknál és -szűrőknél fellépő problémákat megoldják. Ha ez sikerül, az új hajtóanyagot a jövőben beve­zethetik. V Hogyan ugrik a bolha? Kiszámították, hogy a bolha tízszer olyan nagyot ugrik, mint amekkorát puszta izomereje le­hetővé tesz. Ez azért lehetséges, mert a leghosszabb harmadik pár ugrólába tövében egy resi- lin nevű fehérjéből álló „rugó” található. A resjlin a legjobb guminál is jobb hatásfokkal tá­rolja a mechanikus energiát, 97 százalékban visszaalakítja azt. A bolha ugrás előtt összehúzza a lábait, hogy a resilint jól le­szorítsa, majd kilövi magát. Re- silin található az igen jól re­pülő szitakötő és a skorpióle­gyek szárnymozgató szerkezeté­ben is: a bolha az utóbbiak le­származottjának tekinthető. Az egykori repülőszerkezet alakult át ugrószerkezetté. Minél na­gyobb emlősökön élősködik a bolha, annál jobb ugró. A ma­darak bolhái viszont egyáltalán nem tudnak ugrani, mivel ez számukra nyilvánvalóan előny­telen. A legelterjedtebb háziál­lat, a kutya ápolásának te­kintélyes szakirodalma van, ami tájékoztatást nyújt az állatok házilagos rendben tartásához. Akinek nincs rá ideje és lehetősége, hogy ma­ga végezze el a nem is olyan egyszerű nyírás műveletét, a kutyakozmetikai szalonokat veszi igénybe. A fürdetés is ott végeztethető el legegy­szerűbben, tudva azt, hogy egyetlen személy csak rit­kán boldogul egy nagyob­bacska állattal, no meg, nem is minden kutyafajtánál egy­forma a szőrtisztítás műve­lete. Az állatnak az élőskö­dőktől való megszabadítása azonban kifejezetten a gaz­da feladata, mert nemcsak a kutyára, hanem a környeze­tére is kiterjedő beavatko­zást kíván meg. Külföldön igen elterjedtek (időnként nálunk is kapha­tók) a bolha elleni szerrel preparált nyakörvek, ame­lyek elpusztítják a kutya által felszedett bolhákat. Ez azonban hatástalan a kör­nyezetben újratermelődő, pe­tékből kikelő bolhák ellen. A forgalomban levő bolhair­tó szerekkel (úgynevezett szerves foszforsuvészterek- kel), pontosabban azok híg oldatával nemcsak az álla­tot magát kell kezelni, ha­nem fertőtleníteni kell a ku­tya környezetét is (kutyahá-- zat, kosarat, pokrócokat stb.). Célszerű ugyanekkor megvizsgáltatni a kutya bél­sarát: galandférgek van­nak-e benne? A bolha ugyanis az uborkamag alakú galandféreg egyik terjesztő­je, így a bolhátlanítást he­lyes összekötni a galandféreg elhajtásával. A kutyáknál a tetvesség és a rühesség nem gyakori, de előfordulhat. Az állat állandó vakaródzásából figyelhetünk fel rá, vagy ha tépi a szőrét, rágja a bőrét. A tetvek és petéik a szőrön és a szőr tövében szabad szemmel is felfedezhetők. A rühatkáknak viszont csak a kártevése látható, bőrelvál­tozások formájában. Ezektől már sokkal nehezebb meg­szabadítani a kutyákat, s nem árt kikérni az állator­vos tanácsát sem. Képünkön egy szakszerű kezek által végzett „bunda­átalakítást” láthatunk. A legtöbb állat türelemmel vi­seli el ezt a műveletet. Érdemes megnézni Gyöngyös kincsei A gyöngyösi Szent Berta- lan-templom kincstárát min­den valamirevaló művészet- történeti szakkönyv a legel- ismerőbb jelzőkkel halmozza el, nem feledve megemlíteni azt, hogy ez a gyűjtemény az esztergomi után az orszá­gos ranglista második he­lyén áll. Negyvenhárom mesteri ötvösmunka, kely- hek, ciboriumok, úredények, ereklyetartók — egyházi szertartások kellékei. Aki történetükre kíváncsi, iz­galmas, rejtélyes fordulatok­ban bővelkedő krónikába la­poz ... A második világháború idején három — az egyház- község vezetéséhez közel állő — férfiú úgy határozott, hogy semmiképp sem hagyja veszni ezt a - legendás hírű hagyatékot. Sokáig töpreng­tek, végül úgy döntöttek, hogy a templom egyik csen­des zugában ássák el. Ezután esküt tettek: a tit­kot életük fogytáig senkinek sem árulják el. A fogadal­mat komolyan vették, oly­annyira, hogy akkor sem szóltak egy szót sem. amikor már elmúltak a vészterhes idők. A némaság majdhogy a teljes feledéshez vezetett, ugyanis esztendők múltán lassan már senkit sem fog­lalkoztatott a tárgyak sorsa. Könnyen elpusztulhattak volna, ha nem akad vala­ki, aki nyomoz utánuk ... Dr. Katona István apátot mindig is vonzotta a múlt, s szívesen böngészte a régi iratokat. — Hiteles adatokra buk­kantam, amelyek egyértel­műen tanúskodtak e mesés vagyon létéről. Megtaláltam mindep tárgy igen aprólékos leírását. Ezután nem nyug- hattam, ösztönösen is arra gondoltam, hogy illetéktelen kezek nem hurcolhatták el. Elkezdtem töprengeni, úgy véltem — szerencsére jó ki­indulópontot választottam —, hogy valahol a templomban, a földbe rejtve lelem meg. Első próbálkozásomat nem kísérte siker, másodszorra azonban mindjárt megtalál­tam a ládát. Képtelenség le­írni azt az örömet, amit ak­kor éreztem. Jó érzés volt arra gondolni, hogy vissza­adhatom ezeket a relikviá­kat, hadd gyönyörködjék bennük mindenki, aki rajong a művészi értékekért. Ez 1965-ben történt. Ekkor ar­ra is rájöttem, hogy kik rejthették el a különös cso­magot. Elhívtam egyiküket, s bemutattam neki mindent. Mozdulatlanul, földbe gyöke­rezetten' állt... Azóta sokan kérték ezt az örökséget, de semmiféle rábeszélésnek, még a főpásztori szónak sem engedtem, mert azt vallom, hogy ez a csodás hagyaték a helyi egyházközségé, illetve Gyöngyösé, azaz a városhoz tartozó kincs. Talán a középkori erede­tű kelyhek a legértékeseb­bek. Többségüket az 1500-as évek elején mintázták alko­tóik, akarva-akaratlan ver­sengve azért, hogy minden korábbi szépnél szebbet pro­dukáljanak. Kik voltak, hol tanultak ezek a rendkívüli képesség­gel megáldott mesterek? Kérdezhetjük, mert a titok nyitja mindenkit izgat. ,Vá­laszt azonban nem. kapunk. A hajdani Gyöngyös céhek­be tömörült kismesterei ol­tártársulásokat alkottak, s a tizenötödik—tizenhatodik század fordulóján egymással majdhogy versengve rendel­ték meg a jó hírű mesterek­től oltáraikat, és azok fel­szerelését. Nem sajnálták a pénzt, ám a tisztes summá­üíszes kehely a gyöngyösi kincstárból ért kiváló munkát követel­tek, remekművet vártak. Meg is kapták: erről ta­núskodnak ezek a kápráza­tos kelyhek. A relikviák meséje a haj­dani polgárokat idézi. Az értelemmel, a ravaszsággal, az ötleteskéggel megáldotta­kat, akik féltve óvták Szent Bertalanról elnevezett temp­lomukat. Az épület ma is áll. de régi pompáját megté­pázta az idő. Már 1301-ből emlegetik az írásos forrá­sok. A földesurak alakít­gatták, majd a XV. század utolsó negyedében késő góti­kus csarnoktemplommá for­málták, amely az akkori Magyarország legnagyobb vá­rosi kegyhelye lett. A kegyúr szerepkörét később ellátó Gyöngyös vezetői 1741-től, sajnos, barokk köntössel bur­kolták, megfosztva ezzel haj­dani díszeitől. A kincsek azonban sértet­lenül megmaradtak, hirdet­ve az ismeretlen patrónusok bőkezűségét, igényességét, s az alkotók önbecsülését egy­aránt. Pécsi István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents