Békés Megyei Népújság, 1982. május (37. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-29 / 124. szám
o 1982. május 29., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Dér Endre: Hej, iharfa, juharfa... Koszta Rozália: Tomi Szép versek 1981 Milyen jó lett volna, ha nagy földim, Arany János soha meg nem írja azt az apró verset, amelyik így kezdődik: „Hej, iharfa, juharfa .. Tán soha bele nem kóstolok a versírás fájdalmas gyönyörűségébe, ha Jani bátyám meg nem tanít e rigmusra. Fácánházat építettünk a geszti uraságnak, s munka közben „vers-ki-mit-tud”- ot játszottunk. Egy reggel a Családi kör volt a soron, s az V. László. — Gyengén ismergeted te Aranyt, öcskös! — Valamivel jobban, mint te! — Na, akkor mondd el az Iharfásat. — Azt az egyet nem ismerem — nyeklett vállam közé a magasra tartott fejem. — Szép vers pedig, öccse, ide figyelj... „Hej iharfa, juharfa, patyolating kivarrva ... Tudod pajtás ki varrta? Az a kislány, az a kislány, a barna!" Tetszett a dalocska. Ütemére lépkedtem, ütemére adogattam a lécet, ütemére hajigáltam a szalonnabőrt, kenyérhéjat délben az első béres kutyájának: „Tudod pajtás — ki varrta? — Az a kislány — a barna!” Ebédtájt ugyanis Nyéki bácsi is kiballagott hozzánk egy fehér 'szőrű pocfogóval, és pöfékelve nézte a falatozásunkat. Majd kivette a szájából a pipát, s annyit mondott, csak úgy a levegőnek: — Ha jóllaktak, ott az artézi a mi udvarunkban. — Hű, az nagyszerű lesz! — örvendeztem én a bátyám felé. — Egész délelőtt szít- tam ezt a rossz kúti vizet, s egyre szomjasabb lettem. Feltápászkodtunk hát a gerendákról, s lusta mozgással indultunk az öreg után. Vagy kétszáz méterről integetett felénk a tanyaházak akácosa. Szikfoltokkal tarkázott legelőn vezetett az út odáig. Vakító fehéren hányta széjjel a szik a nyári sugarakat. A sárga bakszakáll, a lila szirmos papsajt, s a vérpiros hérics érezte is, hogy megárt a sok jóból, mindenáron igyekeztek a levelek alá rejtőzni. Hasztalant. A nagy erejű nyári nap csúfondárosan nevetett a világ tiltakozásán, s olyan kedvet kapott az ellenállástól, hogy mi is tikka- tagon ballagtunk be az első béres udvarába. Nosza, neki a kútnak! — Csuporral könnyebben megy az ivás — szólalt meg mellettünk valaki. Egyszerre kaptuk fel fejünket, még a kobakunk is összekoccant. Az öreg Nyéki eladó lánya mosolygott ránk, s egy kékvirágos bögrét kínált. — Hiszen ... köszönjük szépen — mondotta Jani. De nem nyúltunk a csuporért. A bátyusnak sürgős dolga akadt hirtelen: gubancát iparkodott rendbe kaparni a vizes kezével. Én meg azon csodálkoztam el, hogy lám, ilyet is ritkán látni barna Biharországban! Olyan ennek a lánynak a szeme, mint a kék virág azon a ragyogó csupron. A kék virág helyhére arany- szárnyú lepkét pingáltak. Lám a haja meg olyan Nyéki Veronnak, mintha az aranypilla rászórta volna szárnyának porát. Verőn telemerte a bögrét, s kedvesen nyújtotta a bátyám felé. Jani ugyan teleitta magát előzőleg, de azért olyan hevesen hajtotta fel a vizet, hogy majd a csupor után kaptam: azt hittem, lenyeli. Verőn pedig csengőén kiáltott a ház felé: — Hozzál ki egy törülközőt is, Julika. Tizenkét év körüli leányka futott felénk, s én megint csak elcsodálkoztam. Olyan volt a szeme, mint a kék virág azon a csuporon, s olyan a haja, mintha az aranypille rászórta volna szárnyának porát... „Hiszen csitri ez. Nem olyan, mint az én Tucám!” gondoltam fitymálkodva. Vékonyka volt csakugyan még, hanem az aranyhaja dúsan szikrázott a napon, s olyan csintalanul nézett rám a két kacagó búzavirágjával, hogy csepett se szabadkoztam, amikor a kezem fogva be- rántot a hűvös pitvarba. A bátyus hangját hallottam közben az udvarról: — Mink még ugyancsak ráérünk — mondta Veronnak. S leültek kicsit a hűvösre az akác alá. A félhomályos pitvarban Julika hihetetlen fürgén rakosgatta elém kincseit: petyes labdáját, babáját, majd ismét kézen fogott, s kifutott velem az udvarra. Bemutatásképp megnyivá- koltatta a macskát, meg- ugattatta kutyát, közben a nyelve pergett szakadatlanul, picurka szünet nélkül. Olyasmi ez — gondoltam magamban —, mint mikor az ereszünk alá berepül az anyafecske, s a kicsik éktelen csiviteléssel fogadják... Persze, az anyafecske hamar kirepen, oszt megint csend lesz. Viszont jelen esetben nem lesz csend egy ideig, az biztos! Jó negyedóra múlva kezdtem érezni, hogy nekem is közbe kéne nyekkentenem valamit, nem játszhatom örökké a siketnémát... A kislány a „plimut” kakas taréjbaja után a libagúnár lábszára hámlását magyarázta lankadatlanul, amikor kirobbant belőlem a kérdés: — Szereted-e a verseket Julika? — ... még egy kicsit neki, de nemsokára begyógyul. A verseket? Háthogy- ne szeretném, mértneszeret- néma tanítónéniis megdi- csértamúltkor, mikor ... — Na, akkor idehallgass — végtam közbe. — Ilyen verset úgyse ismersz még! Belekezdtem: — Hej, iharfa ... Itt megakadtam, mert be- lémdöbbent, hogy ennek a versnek sehogy se vág a vége. — Aztán — megemelkedett a fejem, s tulipánvörösen szavaltam világgá az átformált strófát, életem első rigmusát: „Hej iharfa, vesszőke ... Patyolating kiszöue. Tudod, pajtás, ki szőtte? Az a kislány, az a kislány, a szőke!” Meghajoltam, ahogy a tanárunk szokott március 15- én, s vártam az elismerést. Ám a csicsergés semmiképp sem akart megindulni: mozdulatlan maradt a Julika örökké mozgó keze, lába, mozdulatlan az ajka ... Félresütötte a szemét, s hallgatott elpirosodva, kitartóan ... Akár a többi lány! Bezzeg nem hallgatott a bátyám, amikor neki is elmondtam. Az úton történt, visszamenet. Megfogtam az ingét: — Jani! Azt az iharfás verset Arany írta? — Az. — Na, akkor Arany nem tudott költeni! különbet hékám, ha neked nem tetszik. — Már írtam is! Hallgasd csak: „Hej iharfa, vesszőke...” , Elmondtam. Akkor okozta a rigmusom a második csodát: a Farkassal történt pofozkodás óta elmogorvult bátyus — nevetni kezdett. De úgy ám, hogy hasadt a levegő belé! Én nagyon elkeseredtem. „Hát érdemes költeni?” — gondoltam. Az egyik fikarcnyi elismerést is vonakodik adni, a másik meg egyenesen kinevet! Körömhegynyi rigmust össze nem szerkesztek többé, soha!” Kedvetlenül adogattam a lécet délután, ímmel-ámmal segítettem a bátyámnak priccseink összetákol ásóban, fanyarán vétettem magam végig a prices szalmáján este. Nem tudtam aludni. Szakadatlanul holmi virágszemek, meg lepkehajak kavarogtak előttem a sötétben. Ez még jobban elkeserített: hát ilyen állhatatlan, gaznáci vagyok én?! Máról holnapra el tudom felejteni az én Tucám hollóhaját, s kökényszemét? Ám, hiába prédikáltam magamnak, mindenképpen a Nyéki Julika búzavirágszeme nevetett rám a homályból, s ragyogott, ragyogott az aranyhaja — még ha a szemem behunytam, akkor is! Éjféltájt megtudtam, hogy bátyám se alszik. Az én büszke Jani bátyám ugyanis remegővé halkított hangon suttogta bele a sötétbe: „Hej iharfa, vesszőke ... Patyolating kiszőve .. Tudod pajtás, ki szőtte? Az a kislány, az a kislány, a szőke!” Gyorsan a pokróc alá bújtam, de ott is hihetetlen erővel robbant ki belőlem a nevetés. Jani felemelkedett, s a nyakam felé kapott. Én felugrottam, s szűnni nem akaró nevetéssel menekültem. Jani utánam! Hatalmas szökkelésekkel vett üldözőbe, én meg szapora mezít- lábbal iparkodtam egérutat nyerni a harmatos fűben .'.. Pirkadásig kergetőztünk, nevetgélve-lihegve, nagyokat húzva egymásra, s hatalmasadat hemperegve a csatakosban ... Pirkadáskor Nyéki bácsi átballagott a réten, s mikor meglátott minket, megállt, s kivette a pipát a szájából, úgy ámuldozott. Majd továbbindult, s ennyit düny- nyögött fejcsóválva: — Hát ezek hun vesztették el az eszüket ? ... Nem is sejtette, hogy az ő udvarában... Valamikor izgatottan vártuk minden évben ezt a kötetet. Valódi költészet napi szenzáció volt. Mára — túl a tizediken — már megszoktuk, hozzászoktunk. A kötetek egyre vaskosabbak lettek, s kisebbek az „ablakok” a borítón. Az idén 530 oldalnyi verset kaptunk a hetvenki- lenc(!) szerzőtől. Csak kortyonként, ízlelgetve lehet olvasni egy ilyen kötetet, mint ahogyan a márkás borokat tiszteljük meg a mértékletességgel. Van szomorú aktualitása is ezeknek a köteteknek, mert jelzik a hiányt is, az eltávozottakét. Halandó a költő is. Illő velük kezdeni a sort, az olvasásét, a méltatásét is. Nem ír már több verset Bár- dosi Németh János, Gábor Zoltán, Komlós Aladár, Novotny Vilmos, Zelk Zoltán. ......és hull a hó és hull, hull v égtelen betemetve egész életem” — búcsúzik rezignál- tan Bárdosi Németh János (Havazás). Elköszönt Novotny Vilmos is Hadikölcsön című versében: „Csontvázam nem lesz szép remek, / ha ifjan még nem élhetett!” 42 éves volt. A századelő még töretlen, szép hitét idézi Komlós Aladár utolsó verse, a Mielőtt elmegyek, amelyben köszönetét mondott azért, hogy emberként élhetett itt, a földön, és nem lehet meghatottság nélkül olvasni Zelk Zoltán poszthumusz sorait. Nem véletlenül említettem először a más Parnasszusra távozottak nevét, mert mintha összebeszéltek volna az ő rezignált, búcsúzó soraikra rezonálva Illyés Gyula, Kál- noky László, Képes Géza, Vas István, Weöres Sándor is, de a múlt felé fordul Si- monyi Imre, Tornai József, Utassy József — a sor még folytatható —, a „derékhad”, a középnemzedék is. Emlékekből táplálkozik az a költészet, amely a korán elveszített szülőt siratja (Bella István, Utassy József, Bihari Sándor), vagy a tovatűnt ifjúságot (Orbán Ottó, Kárpáti Kamii, Raffai Sarolta, Tóth Erzsébet, Tóth Éva). A hiány fogalmazódik meg ezekben a versekben, a sokszor megnevezhetetlené. „Jót és gyönyörűt akartunk, de beérjük akármivel már" — mondja Ladányi Mihály (Madách). Tanítjuk, hogy a magyar líra erőssége a közéle- tiség, de költőink mintha kiábrándultak volna, többnyire csak a magánéletük kínjairól, ritka örömeiről énekelnek. A kivételek közt kell méltatnunk Serfőző Simont, aki mindkét versében (Sze- delőzködík. Kellenének) a tőle megszokott keménységgel és következetességgel rója fel falvaink elnéptelenedését, történelmi tudatunk hiányosságait. A tőle megszokott gro” teszk fintorral ugyanezt mondja el Péntek Imre is Internacionális eset című prózaversében. Orbán Ottónál lelnénk fel a magyarázatot? Ezt írja Ginsberg Budapesten című versében: „fiatalságom nagyhangú versétől búcsúzom a hatvanas évek illúzióitól amikor az értelmiségit reformtervei páncéljában pompázó lovagnak láttuk aki szíve helyén egy kézzel rajzolt virágot visel”. Szó esik persze, hogyne esne a szerelemről, de mintha Ady „héja násza” másolódna ilyen-olyan változatokban. Még a legnagyobb teljességre a nők törekednek, illetve ők nem érik be félmegoldásokkal (Hervay Gizella, Rab Zsuzsa, Rokovszky Zsuzsa, Tóth Erzsébet, Tóth Éva). Szerelmét siratja el Csoóri Sándor, a hajdanvolt ifjúsága Gyuláját Simonyi Imre. A pars pro toto elve alapján, mint egyetlen cseppben a tenger talán Garai Gábor Századvég című versével lehetne jellemezni és illusztrálni a fentebb mondottakat. „Nem úgy jön ez a századvég, amint azt elvárhatnánk tőle... / ... nem járja át az egészet a béke langy biztonsága ... de nem könyörögni vagyunk itt kegyelemért, — cselekedni a lehetséges kegyelmet, míg el nem nyel semmi, / megóvni amit óvni érdemes." Nos, ez a kiküzdött harmónia és remény, ami mégiscsak átdereng a több ezer verssoron, amiért verset írni és olvasni, élni is érdemes lehet. (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982.) Horpácsi Sándor Sáss Ervin : Két tételben az ágya ott volt középen most felhőn fekszik az égen a kezével intett árván fehérbe jajdult szivárvány bolondkirálynék nevették az ételét fnegfelezték hazudtak neki szépeket még életet még életet * öreg torony sárga falak ifjúságom a fák alatt az anyám ha jönne értem toronyzene szólna éppen a trombiták rézvirága tekergőzne a fáklyákra állnánk ott a fényességben szegényszagú feketében
