Békés Megyei Népújság, 1982. május (37. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-15 / 112. szám
o 1982. május 15., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Tárlatsétán a Műcsarnokban A budapesti Műcsarnokban rendezett Országos Képző-' művészeti Kiállítás katalógusának anonim bevezetőírója többek között azt is megfogalmazza, hogy „ ... hosz- szabb ideje hiányzik az ösz- szegzés. A kiállítás, amelyen az ország képzőművészete vagy iparművészete látható. Voltak ilyen tárlatok az el- múlt évtizedekben. Folyamuk azonban egy évtizede megszakadt." A folytatás tehát más módon is jelentőségteljes, hiszen megrendezése — nyilván — magában hordozza azt a számos konfliktust,' melyek tíz éven át mellette és ugyanakkor, ellene szóltak. Hogy erősebb lett a mellette kardos- kodók súlya és szava, örvendetes. Az viszont már korántsem az, hogy ez a most megnyitott, és lassan be is záró tárlat — bár az összegzés igényével lépett fel — távol áll az összegzéstől. Magyarán: nem autentikus keresztmetszete a magyar képzőművészetnek, és, hogy nem az, felveti a kérdést: miért nem lehetett az? Miért nincsenek ott, akik nélkül a magyar képzőművészetet egyszerűen nem lehet elképzelni; és miért vannak ott nem is kevesen olyanok, akik még semmiképpen sem r jogosultak arra (műveiket értékelvén), hogy ott legyenek. Tehát előállt az a furcsa helyzet, hogy a tíz év után megrendezett országos kiállítás -képtelen keresztmetszetet adni a magyar képzőművészetről, holott minden mást megelőzve, ez lenne a legalapvetőbb dolga. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a tárlatlátogató érdeklődők nagy többsége nem ismerős annyira a képzőművészeti életben, hogy hiányérzetetét nevekkel is megfogalmazza, akkor enyhén szólva a félrevezetés, a félretájékoztatás helyzete is fennforog. Ez pedig már súlyosabb hiba, hiszen a háttérinformációkkal nem rendelkező halandó azt fogadja el magyar képzőművészetnek, az egész hű tükrének, amit itt lát. Nyilván, hogy ez nem az, arról fogalma sincs. De hát honnan is lenne? Valahol itt már meg kellene állni, ha a különben roppant mennyiségű anyagot felvonultató kiállításról valamiféle értékelést szeretnénk adni, hiszen jószerével nem tarthatjuk a magyar képzőművészet valós tükrének, viszont mégis az a neve. Maradjunk abban, hogy magyar képzőművészet az is, amit látunk, h|i a tárlat egyes csomópontjain nem is mindig azok találhatók, akik művészetükkel meghatározói lehetnének az összképnek, akik nélkül nem teljes a paletta. Annyi bizonyos, a hiányzók vagy nem fogadták el a meghívást, vagy kizsüriztettek, a közönség számára mégis a végeredmény a fontos, a megfogható: nincsenek jelen. A képzőművészeti életben ugyan jelen lehetnek, de az összegzésen nem. Fura kettősség ez, annyi szent, s ha voltak különbek is, most csak ez kedvetleníti el kissé a látogatót. Járva a termeket, az egyikben felfedezhető a tárlatlátogatók könyve, megütközést keltő bejegyzésekkel. „Zűrzavaros, beteges, torz". „Szomorú hazánkra nézve", nyilván, amit a bejegyző lát. „Normális festők, szobrászok kizárva?" — kérdezi egy látogató, míg a másik, feltehetően a nonfiguratívokra utalva: „ezek már 1962-ben lefutottak voltak Párizsban is." A különböző felhördülések igazak is, nem is. Az kimondottan jó és helyes, hogy a rendezők teret adtak a nonfiguratív festőknek, szobrászoknak és grafikusoknak, hogy a totális absztrakció is felvonultathatja teljes arzenálját, habár úgy tűnik, ütközeteit már régen elveszítette. Hacsak nem elégszik meg bizonyos nárcisztikus kielégüléssel, amelyhez nemigen szükséges a másik oldal, a művészetet értő és megértő emberek tömege. Tudom, manapság könnyen félremagyarázhatók effajta megítélések, azt is tudom, hogy önjelölt zsenik köny- nyedén utasítják tússzá a művészet, ha nem is köz-, de legalább is némi megérthe- tőségének igényét; csak akkor a kiállítás katalógusának anonim bevezetőírója miért fogalmaz imigyen: „Ezeken a találkozásokon... egyedülálló alkalom nyílik arra, hogy a művész azoknak az ítéletével szembesítse a műveit, akiknek a gondolatait törekszik átadni. És, hogy felmérhesse létrejön-e párbeszéd az általa megfogalmazott értékről a munkája által ajánlott nyelven, avagy visszhang nélkül való monológgá lesz meghallgatást és választ kereső törekvése.’ Nos, ehhez talán any- nyit kötelező hozzátenni: az sem mindegy, hogy ez a törekvés, a választott - nyelv elősegíti-e vagy eleve kizárja a „párbeszédet”. Sajnos, a bejegyezéseknek igen nagy hányada a kizárást erősíti. Hogy azok, akik ilyesmiket írnak, talán nem értenek a képzőművészethez? Káros és téves lenne ilyen sommásan ítélni. Mi több, ezen erre a mi tájékunkon is érdemes elgondolkozni. Azért is, mert akadnak törekvések, melyek a nárcisztikus hajlamokat .erősítik, és olyanok is, amelyek nem éppen első helyre írják a képzőművészet céljait illetően a művek szembesítését azokkal, akikhez a művész, ha" van mit mondania, szólni kíván. Ennyi ellentmondással nekiindulva megnézni a mű- csamokbeli tárlatot, és azt írásban visszaadni: szinte lehetetlen vállalkozás. Ha ehhez még hozzáteszem azt, amit a most harmadszor idézett anonim bevezetőíró megállapít, miszerint a tárlat célja „megmutatni, mire képes a magyar festészet, szobrászat, grafika, mit tud mondani korunk művészete korunk emberének”, akkor a lehetetlen is tovább hat- ványozódik. Marad tehát néhány — nem is tagadom — szubjektív megjegyzés, egy p/ir jegyzetsor, ami még ott, a tárlaton került papírra. Barangolva a festők között, elidőzve Káka Ferenc míves Bartók- és Kodály-portréja előtt, és kissé ellenszenvesen tekintgetve Varga Imre krómacélból hegesztett, rézzel kombinált monumentális Liszt Ferencére, erre a valódi acélerkélyen kitekintőtámaszkodó vasfigurára, a liszti romantikát keresve, és fel is találva néhány vaslevél, futó indáján-bogán, a dróthajú Mester messzire néző arcán, felfedező örömmel találhatjuk szemben magunkat két evidéki festő képével, Koszta Rozália Kohán emlékére című festményével (melyet tévesen (!) „Kálmán emlékére” címmel közöl a katalógus), és Tóth Ernő egy régebbi művével, a Magán- gyűjteménnyel. Azt hiszem, ebben a teremben csodálkoztam el a hipernatura- listának mondható Mácsai István Kívül című festményén, a magány újféle megfogalmazásán, amely azért a kirekesztettség elmúlását is reményli. Ott van a festők között a vásárhelyi Németh József, ott van Kurucz D. István (Téli olvadása élmény), és sokáig leköt Patay László óriás képe, a 170x275 centiméteres Emlékmű, melyen mindenki és mindaz feltalálható, aki és ami az emberiség kultúrtörténetében örökéletű. Más termekben a nonfiguratívok, a pukkasztással megelégedők, az önmagukat keresgélők, és az absztrakció totalitásának ellenére is kapcsolatteremtő erejűek, felváltva, mintegy kín-rímei ve egymásra. Ami sajnos: a tanácstalanság és a hullámhosszkersés közepette a szelíd és haragosabb hullámok taraján megjelenik a blöff, a blődli képzőművészeti változata is, a kétségtelen neves nonfiguratívok kifejezett kárára, mert a közvélemény, a fránya és értelmet kereső közönség könnyen általánosít. A Molnár Sándor olaj-„festményé- ről” lelógó madzagok három csomója mellé az ember in- gerenciát érez odakötni még egyet, de hát et már „kollektív alkotás” lenne, így gyorsan lemondunk róla ... Vannak még grafikák, érmék, objektek, kisplasztikák — közöttük egy igen szép ólom, az Orosházán született Rajki László Ember és természet című műve — és két tűzzománc, ami bizony keresztmetszetnek vajmi kevés. Mindent összegezve kellemes, érdekes, vicces, elszomorító, de valahol mégis igaz mindaz, amit a műcsar- nobeli séta közben, ezen a tíz év után újra összehozott Országos Képzőművészeti Kiállításon tapasztal az ember. És már ez is valami. Sass Ervin Kurucz D. István: Téli olvadás Szabó Ilona : Úton megyek talpam alatt az évek szomorú-mohazöld-szépek hamubansült vágyaim morzsáiból élek visz a lábam a sűrűben a mécsvilágot segíts hogy megtaláljam Mácsai István: Kívül Kormos Sándor versei: A világot ölbe kapni tanulj földközelben szállni hajcsár-szóra meg-megállni parányokban elmerülni gondok hátán jól megülni tudd a felhőt terelgetni kamat lábát elengedni kígyó torkát elharapni s a világot ölbe kapni Sorsh'angú dal sírcellám mély homályában is vártalak fényes szerelem s ezeregy fekete éj után eljött egy drága fénysugár egy madár-dal hangú reggelen sírom azóta lakatlan kapuján végzetnyi lakat van s hogy örök legyen az életem zengő szívem tűz-dalával kulcsát hamuvá égetem Kántor Zsolt: Hullámzás Megint elölről kezdődik valami, ezt nem kell külön tanítani, mert benne van mindegyikünkben. Persze nem olvadtunk egy tűzben, de kudarcaink hasonlítanak: lelkűnkben titkot parkosítanak. Ott belül tágul a tér, a külsőség elalél. Ráncokkal behálóz a frusztráció a sikernek az nyári vakáció. Az emlékezés árad, apad, a stressz-gép nincs áram alatt, egyéb áramok sem nyílnak, legjobb a hírzárlat: HlR-FAGY. Telhetetlen, nimbuszra várva, tarolunk koporsó-garázsba. Németh József: Rakodók
