Békés Megyei Népújság, 1982. május (37. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-01 / 101. szám

BÉKÉS MEGYEI Világ proletárjai, egyesüljetek! NÉPÚJSÁG II MEGYEI PÚRTBIZOTTSŰG ÉS II MEGYEI TflNACS LOPJA 1982. MÁJUS 1., SZOMBAT Ara: 1,80 forint XXXVn. ÉVFOLYAM, 101. SZÁM Májusi fények Iz emberiség történelmében vannak 11H olyan ünnepek, amelyek fontos határkövet jelképeznek a társa- .dalmi haladás útján. Május elseje 1889. óta ünnepe és harci seregszemléje öt kon­tinens minden népének. Egyként ünnepük a világ minden metropolisában, a hagyo­mányos európai, észak-amerikai iparvidé­keken, kis óceániai halászfalvakban, afri­kai ültetvényeken, mindenütt, ahol a dol­gozó emberek felelősséget éreznek magu­kért, sorstársaik jobb életéért. A májusok története vérrel kezdődött. Kilencvenhat esztendővel ezelőtt az el­nyomott, kizsákmányolt, jogaitól megfosz­tott és semmibe vett munkásosztály ki­bontotta az ébredés, a felemelkedés zász­laját. A műit század munkásmozgalmának egyik fő célja a 14—18 órás munkaidő he­lyett $ híres három 8-as bevezetése volt, vagyis' 8 óra munka, 8 óra szórakozás, 8 óra pihenés. Az I. Internacionálé már 1866-ban határozatot hozott a 8 órás mun­kaidő kivívásáért, 1884-ben az amerikai szakszervezetek kongresszusa is követelte, hogy 1886. május 1-ig csökkentsék a mun­kaidőt, ellenkező esetben országos sztráj­kot kezdenek. Mivel a követelést nem tel­jesítették, a sztrájk valóban kirobbant, s 1886. május 1-én a Michigan-tó partján — először a munkásmozgalom történetében — a tüntetők közé lőttek. Két nappal később Chicagóban rendőrök sortüze dörrent: hat halott és félszáz sebesült vére folyt. A munkásság sztrájkja ugyan még sikerte­len maradt, de megmutatta, hogy a mun­kásosztály egyre inkább megelégeli az em­beri méltóság megalázását, az emberi jo­gok lábbal tiprását. Éppen ezért döntött úgy a II. Internacionálé kongresszusa — amely 1889-ben, Párizsban, a Bastille le­rombolásának 100. évfordulóján ült össze —, hogy nagy nemzetközi tüntetésen kell követelni a közhatalomtól a nyolcórás munkaidőt, mégpedig valamennyi ország­ban és városban azonos napon. 1890. má­jus elsején. Így lett 1890. május 1. a világ proletariátusának első nagy harci sereg­szemléje, amely — Engels szerint — „az egész világ tőkéseinek és földesurainak megmutatta, hogy manapság a világ pro­letárjai valóban egyesültek”. Az azóta megtett út sem volt könnyű a világ munkásainak. Az évenkénti fel­vonulások, tüntetések szinte minden esz­tendőben hol itt, hol ott emberáldozato­kat követeltek. Az utcán hömpölygő mun­kástömegek azonban megértették az egy­ségükben rejlő erőt, mind elszántabbak, bátrabbak lettek, és megtanulták gyűlölni az osztályellenséget. Akárhány csendőr- sortűz dörrent és rendőr kardlap riasztott munkásra, agrárproletárra, erősebb lett a szocialista mozgalom, újabb és újabb száz­ezrek emelték magasba a pirosló zászló­kat a Ruhr-vidéken, az angol kikötőkben. A magyar munkásság is megértette a nemzetközi demonstráció jelentőségét. El­ső alkalommal hatvanezer munkás vett részt a budapesti nagygyűlésen, miközben a forradalomtól rémüldöző burzsoázia el­torlaszolta lakásai ajtaját, lehúzta ablakéi redőnyét. Pedig Szapáry belügyminiszter mindent megtett a védelmükre. Katona­ságot, csendőrséget vonultatott fel, sőt még két vidéki ezredet is Budapestre rendelt, hogy vérbe fojtsák a nép esetleges felke­lését. A szocialista világmozgalomnak, az első marxista munkáspártnak, a proletáriátus internacionalista öntudatának a gyümölcse a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme, a Szovjetunió létrejötte volt. Az 1917-es októberi forradalommal megkez­dődött a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet korszaka. Mi, magyarok el­sők között léptünk erre az útra. 1918. má­jus 1-én a magyar munkásság már for­radalmi külsőséggel ünnepelhetett a pro­letár internacionalizmus nagy ünnepén, és 1919-ben a proletárdiktatúra dicsfényénél vonult fel a munkásság májusi ünnepére. Sajnos azonban az örömet és boldogságot — amely ekkor a magyar népet betöltötte — hamar felváltotta az ellenforradalom sötét korszaka. 1920-tól 1945-ig nem egy­szer hangzott fel a jelszó, a kiáltás: ez a május — véres május, jövő május — vö­rös május. így fogalmazott ezekben az években a munkásság, mert élt benne a Tanácsköztársaság reménye, s bízott ben­ne, hogy eljön az idő, amikor a véres má­jus elsejéket felváltja a derűs, szabad má­jusi ünnep. És amikorra ez bekövetkezett, nálunk 1945-ben, ez egyben azt is jelen­tette: egy sor ország kiszakadt a tőkés rendszerből, s elkezdődött a szocialista vi­lágrendszer kibontakozása. A Nagy Októberi Forradalom győzelme és a Szovjetunió létrejötte óta a munká­sok, a dolgozók különböző osztagainak má­jus elsejei seregszemléjét egyre kevésbé le­het elszigetelni. Az imperialistaellenes harc bármely frontján fellépő erők — május elsején éppúgy, mint az év bármely nap­ján — nemzetközi támogatást élveznek. Az erős és virágzó Szovjetuniótól és a mel­lette álló szocialista országoktól kértek és kaptak segítséget a már felszabadult vagy függetlenségükért harcoló gyarmatok és félgyarmatok. S számíthatnak erre a tá­borra, segítségre a kapitalista országok dolgozói is, akik napról napra tiltakoznak a kizsákmányolás, az elnyomás, a mun­kanélküliség, a rettegés ellen. így terebé­lyesedik ki a munkásság összefogásának májusi eszméje, és tölti be rendeltetését a mai kor követelményeinek színvonalán, mint ahogyan Rosa Luxemburg mondta annak idején: „A nyolcórás munkanap el­érése után sem szűnik meg a májusi ün­nep. Mindig, amíg tart a munkásság har­ca a burzsoázia és kormányai ellen, amíg nem teljesítik minden követelését, minden esztendőben a májusi ünnep lesz ennek kifejezője. Ha pedig felderülnek a jobb idők, és a munkásosztály az egész világon eléri a felszabadulást, akkor valószínűleg a megvívott és az elszenvedett fájdalmak emlékének napját fogja ünnepelni az em­beriség”. |add tegyük hozzá Rosa Luxem­burg szavaihoz, hogy a felsza­badult népek május 1-én össze­gezik a megtett utat, felmérik, honnan in­dultak, s hová jutottak. Mi, magyarok büszkén gondolhatunk arra e májusi ün­nepen, hogy pártunk vezetésével az el­múlt évtizedekben maradandót, nagy tet­teket hajtottunk végre. Mindnyájunk ke­ze nyomán gyökeresen megváltozott ha­zánk, átalakult társadalmunk rendje, az emberek élete, gondolkodása, magatartá­sa. Magyarország, az egykori kisparaszti, agráripari ország most ipari agrár ország, amelyben fejlett a szocialista nagyipar és a nagyüzemi mezőgazdaság. A szocialista gazdaság eredményeire alapozva, ember­hez méltó életszínvonalat értünk el, a régi rendszerrel össze sem hasonlítható a kul­turális, a szociális, az egészségügyi ellátá­sunk. A politikai, gazdasági, ideológiai át­alakulás azt jelenti: lezárult a magyar tör­ténelemnek az a korszaka, amely idő alatt Magyarország igazán soha sem lehetett független; azt jelenti, hogy a feudalizmus­sal terhelt, népelnyomó államrendszer szét­zúzva, a nép „meglelte honját e hazá­ban”. Olyan alkalom tehát ez az idei má­jus 1-e, amikor vidáman, felszabadultan örülhetünk eddigi eredményeinknek, mun­kasikereinknek. Ünnepeljük jókedvvel, a jól végzett munka örömével! Fodor László Zászló­felvonások Május elseje, a nemzetkö­zi munkásmozgalom nagy ünnepe tiszteletére tegnap délután a Parlament előtti Kossuth téren katonai tisz­teletadás közepette felvonták az állami zászlót. Ugyancsak1 katonai tiszte­letadással vonták fel a ma­gyar nemzeti lobogót és a munkásmozgalom vörös zászlaját a gellérthegyi fel- szabadulási emlékműnél. Illést tartott az Elnöki Tanács A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa tegnap ülést tartott. Módosította a Magyar Népköztársaság oktatási rendszeréről szóló 1961. évi III. törvény egyes rendelke­zéseit. Az új szabályozás ki­fejezésre juttatja, hogy a szakközépiskola a tanulók­nak középfokú szakképesí­tést, illetőleg meghatározott magasabb elméleti képzettsé­get igénylő szakmákban szakmunkás-képesítést nyújtson. Erre tekintettel az Elnöki Tanács úgy rendel­kezett, hogy a szakközépis­kolai tanulók — az eddigi érettségi vizsga helyett — a kettős képzési céllal össz­hangban levő érettségi-képe­sítő vizsgát tesznek, és a megszerzett szakmai képesí­tést is tanúsító érettségi-ké­pesítő bizonyítványt kap­nak. Az Elnöki Tanács módo­sította a magánkereskede­lemről szóló törvényerejű rendeletet. A módosítás cél­ja, a lakosság kiskereskedel­mi ellátásának további ja­vítása. Az Elnöki Tanács végül legfelsőbb bírósági bírót vá­lasztott, továbbá bírákat mentett fel és választott, és egyéb ügyeket tárgyalt. Anyák napjára, szeretettel! Rajzolni kellene, ahogy a gyerekek teszik. Szivet, virágot, valami ákombákomot, és csupa nagybetűvel föléírni: „ANYÁK NAPJÁRA, SZERETETTEL!” Hiszen ennyi is elég, ennyi is elég volt, kinek-kinek tíz—húsz—ötven évvel ezelőtt; gyerekként, amikor minden egyszerűbb. De hát az idő múlásával növekedni látszik az adósság. Létezésünkért, amiről gyerekként nem sejtettük, hogy ilyen nehéz „műfaj”. Nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy élni tisztességben nap-nap után késztet erőpróbára. Nem ismertük a szorongást, vagy legalább az okát nem, mert menedéknek ott volt a mama, aki megvéd, megvigasztal: „hess, te ...” mozdulattal elzavar­ja a rosszat. Még azt sem tudtuk, hogy a nyelv, amelyen megszólalunk, az anyanyelv, ha tisztán megmarad az emlé­kezetben. Egy mozdulat, egy sóhaj, hogy „te gyerek, mi lesz belőled”, a többit kiegészítjük, színezzük, és szívesen mesél- tetjük el újra és újra. Igen, az én voltam, akinek keze tört, aki folyton fára mászott, akire panaszkodtak, s akit dicsér­tek, más-más arcot varázsolva: haragost, rémültet, büszkét. Ki más vállalna így, mindig szeretve, mindent megbocsátva... Mit tehet a felnőtt? Sután lerakja a virágot, az aján­dékot, mormol valami köszönetfélét. Mintha ettől változna valami, mintha valaha is lehetne adós helyett adakozó. Nem lehet, s ettől csak erősbödik zavartsága. Megpróbál olvasni a jól ismert szemekből: örülsz, anya? Nem bánod, hogy világ­ra hoztál, hogy felneveltetek; egyensúlyban volt valaha is az általam okozott öröm és bánat? Fiatal anyák ülnek a parkban. A gyerek gögicsél, futkos vagy éppen legújabb kalandját mondja elfúló szóval. Meg­szépülnek gyerekük látásától. Talán most telnek meg egy életre a semmi mással nem helyettesíthető érzelemmel, most válik eltéphetetlenné a kötelék. Ne, ezen a napon legalábbis ne jusson eszükbe, hogy még ez sem egészen igaz, hogy anya a gyerekét, és gyermek az anyját képes megtagadni. Róluk ma ne legyen szavunk. Arról viszont igen, hogy anyának lenni ma sem könnyű. Hiába a létbiztonság, a társadalom támogatása, a gyerek áldozatot kíván. A szülőktől persze, tehát az apáktól is, ám a lemondás, a gyerek kedvéért való lemondás ma sem egyenlően oszlik meg. De vajon, aki örö­mét leli az anyaságban, mert megélte már, elfogadna-e he­lyébe bármilyen kárpótlást... És öregasszonyok ülnek a parkban. Mondják az időjárást, a piaci árakat, meg a felnőtt gyerekek viselt dolgait — meg­szépítve persze. Az unokák legújabb tetteit. Szavuk nem hallatszik messzire, de annyira csak igen, hogy megérezzük belőle a hívást. S elinduljunk félszegen, mintha még ma­gunk készítette rajzot gyűrögetnénk, most már tudván, hogy voltaképpen többet soha nem adtunk. Legfeljebb — azzal, amik vagyunk — egy régi álom töredékét. Induljunk, mert várják a tőlük tanult nyelven a szót, a simogatást, s még a csöndet is, amely a mi hallgatásunktól beszédes. M. D. Fáklyás felvonulások, ifjúsági rendezvények Békéscsabán és a megyében Az ifjúság fáklyás felvonulása a megyeszékhelyen Fotó: Fazekas László Éljen május elseje! Ha májusban van majális, júniusban juniális, akkor ugyebár a ballagok napján —banális. Imigyen szól a magyarázata a „Banális” címmel, most első ízben megrendezett ballagok nap­jának, amelyet a KISZ bé­késcsabai városi bizottsága szervezett április 30-án, teg­nap a megyeszékhely közép­fokú tanintézeteinek végzős diákjai számára. A városban a hírt a reg­geli órákban száguldozó lo­vas kocsis hírnökök adták tudtul az iskolákban, biztat­va a diáktársakat, minél többen vegyenek részt a programokon. A délelőtt a készülődés jegyében telt, az (Folytatás a 3. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents