Békés Megyei Népújság, 1982. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-20 / 43. szám

1982. február 20., szombat

Csányi Béla: Esztergomi sikátor

Rab Ráby háza

Sarusi Mihály:

Viki néni

röpködő vasfazeka

Mindig azt mondta, nem udvarolok én, édesanyám, senkinek, Vikit fogom elvenni. A harmadik házban laktak, a Hosszú utcában volt a házunk. Hívő volt, az apja pap. ő is az lett, én meg katolikus. Olyon szép fiú nem volt sehol, ő volt a legszebb. A Farkas nem volt szép. Tamásnak meg én voltam a legszebb. Biztos csak mi láttuk ilyen szépnek egymást, mert aki szeret, a másikat látja a legszebbnek. Lehet, hogy másnak nem volt ilyen szép. Most már csak nektek vagyok szép, látod, hogy kiszikkadtam. Több a ráncom, mint ahány esztendős vagyok.

Tizenhét éves voltam, amikor megjósolta a cigányasz- szony, hogy milyen lesz az életem. Azt mondta, nem az fog elvenni, akit szeretek, és nyolcvanhárom évig élek. Honnan tudta előre? Még a végén teljesen beválik, jó, ha azt a két évet kibírom. Olyan görbe a lábam, hogy a malac elszalad alattam. Valamikor nem volt ennyire görbe.

Az uram mindig hintóval jött ki hozzánk a tanyára, ez nagyon tetszett az anyámnak, hogy én is azon fogok ülni. Hát aztán, igencsak keveset ültem én hintón, annál többet dolgoztam. Megrakták a két karom, és hetente háromszor gyalogolhattam a csabai, gyulai piacra. Tamás a két kezén hordott volna, nem lett volna más dolgom, mint főzni, mosni, takarítani. A vesém egy szalagon csüng azóta, úgy kicipeked- tem magam. Négy gyereket ezért nem tudtam megszülni, Manya meg Anna azért maradt meg, mert fölvitt az uram Pestre.

Ríni engem senki se látott. aki látott, rég eltemették. Ríni sose értem rá, tenger könny maradhatott bennem. Ha fájt valamim, ecetes borogatást tettem rá, néha a szívemre, ha már nagyon fájt, a mandulámat is én vágtam ki. Ügy megdagadt, hogy alig kaptam levegőt. Fogtam az uram borotváját, és kivágtam, menynyi genny folyt ki belőle! Utána az orvos nem akarta elhinni. Hogy még az is pénzbe kerüljön?

Apósoméknál nem szeretett senki, ott meg az anyja is szívesen látott volna. Az apja hívő lányhoz kényszerítette. Eljött hozzám az anyjával. Amikor mentek haza, odasúgta az anyja nekem, hogy adjak neki akármilyen kendőt titokban, akkor már meglenne az eljegyzés. De én féltem az anyámtól, csúnyán tudott kiabálni. Ha odaégett a hús, mert közben kiment a kertbe, fölkapta a lábast, és kihajította az ajtón, a haját tépte, visított, aztán meg elásta az egészet. Ha a mai eszemmel lettem volna, nem érdekel, hogy otthon mit morognak, elszöktem volna vele. De hát akkor még nem voltam ilyen fölvilágosodott.

Látod ezt a kontyot? Ehhez fodrász még nem nyúlt. Nem is igazi konty, csak így

fölkapva a fejem búbjára. Az öreg szarufésű még elgereblyézi a maradék szürke hajam, marokszám jön. Igazi konty ebből már sohase lesz, pedig nézd. eddig ért, és a búza se volt sűrűbb. Hát ide jut az ember.

De azért buta se voltam, mert amikor Szentkúton jártunk, ez a feszület onnan van, mindenki megcsókolta a pap kezében Jézus Krisztust, én meg láttam, hogy előttem mennyi vén banya nyá- lazza össze, brrr, lehajoltam, mintha kioldódott volna a cipőm, elmentem mellette. Nem volt annak semmi köze az Istenhez, csak egy darab száraz fa az egész. Sose szerettem az ilyesmit. Isten láthatatlan. És csak egy van, nem külön hívőnek, katolikusnak és zsidónak. De amióta a lányom meghalt, alig múlt negyven, templomba is ritkán járok. Minek járnék, ha semmi értelme, mennyit könyörögtem érte! Megszakadt bennem valami? A szívem is egy szalagon csüng,

a hitem is. Pedig mennyit jártam én a templomba! Legalább akkor nem kellett cipekednem. De hát ha az ember hiába gyónja meg a bűneit, hiába imádkozik. Inkább én haltam volna meg, miért nem engem vitt magával a Kaszás? Minek élek is én már, hogy az ember eltemesse a lányát. Nem volt elég azt a négyet elkaparni? Ha meghalok, az uram mellé tegyetek. Majd csak megbé- külünk, megleszünk valahogy.

Tamás is jelentkezett katonatisztnek. Akkoriban bármelyik parasztember elmehetett iskola nélkül is tisztnek. ö is elment hát, talán mert engem annyira szeretett, de elég hamar vissza is jött. Egyszer egy kultúr- otthonba volt hivatalos a többivel, és csúnyán berúgott. Amíg józan volt, nem mondott soha olyat, ami miatt kicsaphatták volna, most aztán megeredt a nyelve. Szidni kezdte az egész rendszert, Rákosit, Sztálint, mert

Verasztó Antal versei:

A feledékeny

utolérted, önmagodat.'

már nem kell törődnöd az olajfák hegyével van borod — s nincs gond a kenyérrel már nem gondolsz a sok lelkesítő beszédre a körénk változott világban nem csábít semmi az emberkeresésre

te az egykori álmatlan szemű jövő kereső ki felsorakoztál öreg tereken s velünk együtt hitted, hogy oda kell érni! — csak bátran előre! ma jólétben megváltozott valóság fogyasztóvá nőve ha találkozunk: (mi régiek) legszívesebben kitérnél előlünk a szélrózsa minden irányába

pedig ott is velünk voltál — a kopott gyermekarcok között — mikor a vén falusi kovácsműhely előtt a fanyar patafüst mögül bámultunk a telegyomrúakra

ha hallgatsz helyetted is szólunk mert a mi emlékeinkből TÖRTÉNELMET ÍRNAK! nekem ünnepnap ha közületek valaki agyonhasznált nevemen szólít!

Meditáció

Számbaveszem önmagamat... ó, a testem — csak átmenet, folytatása az emberi lét láncolatának mily csodálatos összhang! évekre elosztott történéseimmel saját áradásaim sodrában állva utak zsilipjeit nyitogatom, pedig csak ösvényt keresni szól küldetésem.

hogy otthon elvitték a nagybátyját, ráfogták, hogy ku- lák. Azután pedig kihaj igál- ta az emeletről a kommunisták képeit. Alig tudták lefogni. Szépen hazatranszpor- tálták, fölrakták egy kocsira, és visszahozták ide, Kígyósra. Azért nem bántották, mert részegen szidta az urakat.

ö most éppen nyolcvankét éves. Meghalt a felesége, két nagy családja van, anyja- apja se él. Gondoltam már arra, mi lenne, ha elmennék hozzá, megtréfálnám. Biztos jól elbeszélgetnénk. De buta voltam. Nem mertem boldog lenni. Az uram negyven éve temettem el, lett volna rá idő. Nem mentem utána. Jöttek mindenféle vén szarosok, úgy elkergettem őket, hogy az utcán köszönni se mernek. Nekem csak a Tamás kellett volna. Most ne látna csúnyának, ráncos öregasszonynak, mert aki szeret, az nem úgy van ezzel, mint más. Nemrég üzent a húgával, hogy tiszteltet. Mondta róla még akkoriban a lánytestvére: sose szerette a feleségét, mindig engem emlegetett. Csak velem lett volna boldog.

Mindig buta voltam. A háborúban vettem ezt a házat, bejöttünk Csabára. Ha tudtam volna, hogy a földet elveszik, inkább megvettem volna az egészet, mert csak a fele az enyém. Micsoda ostoba voltam, most se föld, se ház. Itt csak marakodnak az emberek, kié az udvar, kié a másik kertjébe hajló körte. Csabán megtanultam én is kiabálni. Lehet, ha Tamás itt lenne, sose kiabálnék.

Adni kell még a tyúkoknak, leforrázom a darát, szétszedik a disznók az ólat, csak ne szaladna át a lábam közt a malac. Farkas huszár volt az első háborúban, érdekes, neki nem volt görbe a lába. Én lovon se ültem, mégis olyan .karika. Az ember minél öregebb, annál kerekebb a lába. Talán a cipekedéstől lesz olyan, mint a kocsikerék. Gurulnék már a temetőbe.

Vele boldog lettem volna. Amikor hazajött, eljárt Pestre, a gyárba, aztán meg itthon dolgozott, a gépállomáson. Lestem mindig a traktorokat, hátha valamelyiken ő ül, de nem, egyiken se láttam. Hamar íekerült arról is, a szíve átvette a gép ütemét. Ha már nagyon rázott a traktor, a szíve majd kiugrott, úgy vert. A húga mondta, hogy le kellett szállnia róla. Ügyes keze volt, a traktorállomáson lett szerelő. így aztán már hiába mentem ki az utcára.

Lassan teljesen elmén az eszem. Most se találom a nyugdíjamat, valahová eltehettem. Még szerencse, hogy itt a kislányom. A múltkor meg elütött egy motor. Én csak át akartam szaladni a kövesúton. és nem nekem szaladt? Még szerencse, hogy hazahoztak, nem a kórházba. Itt akarok megdögleni.

Vajon Tamás eljön-e a temetésemre? Ha tudnám, hogy eljön, még ma vihetnétek.

Ivajlo Petrov:

Az első titok

Társbérlőim, Lili és Milojko Ivanov, kedves és barátságos emberek. Három éve házasok, és nem túlzók, ha azt mondom, hogy életük példakép lehetne kerületünk minden családja előtt. Milojko minisztériumi tisztviselő, és nagy a valószínűsége, hogy osztályvezető lesz. Tehetséges és rendkívül szorgalmas, de mindenekelőtt jó és nemes lelkű ember. Kerületünk férfiai szerint egyetlen fogyatékossága azonban van: imádja a feleségét? Megvetésüknek van is némi alapja, hiszen az asszonyok Milojköt állandóan eszményi férjként emlegetik. A férjek viszont, ha igazságosak akarunk lenni, el kell ismernünk, hogy az igazi feleség eszményképét Liliben látják, aki szintén rajongásig szereti a férjét. Míg Milojko dolgozik, Lili egy pillanatra sem áll meg: sürög-forog, szőnyeget porol, süt, főz. Szobáinkat csupán egyetlen szekrénnyel eltakart üvegajtó választja el, és így jól hallom fürge lépteit. Munka közben népszerű áriákat dúdolgat. Amikor ruhát tereget az erkélyen, ablakomból jól látom. Dús haja aranyként ragyog, mindennek örül, akár a gyermek, szemében folyton csillog az öröm.

Milojko mindig késő délután jön haza. Kezében virágcsokor. Szenvedélye a virág. Télen-nyáron talál virágot, s azzal kedveskedik feleségének. Egy lélegzetre felszalad a lépcsőn, és úgy rohan be a szobába, mint a kincséhez siető türelmetlen fösvény. Lili az odaadó, hű feleség örömkiáltásával fogadja:

— Ó, már itt is vagy! — Pillanatra csend támad. Majd Milojko kinyitja a szekrényt.

— Kevés a kenyér, lemegyek és veszek.

— Ne menj! Majd este én hozok.

— Este moziba megyünk.

— Milyen boldog vagyok! Tudtam, hogy veszel jegyet az új filmre. Azt mondják, jó.

— Szén van idefönn holnapra?

— Hoztam föl!

— Miért hoztál? Nem megmondtam, hogy ne cipekedj? Megint sápadt vagy. Talán ágynak akarsz dőlni?

Egyszer a szemközti járdán láttam egy gyereket az ablakból. Nagy sárga krizantémcsokrot szorongatott. Felnézett a házunkra, aztán bejött. Néhány perc múlva csöngetést hallottam. Lili ajtót nyitott, és megkérdezte:

— Ki küldte?

— Egy férfi.

— Kicsoda?

— Nem tudom — válaszolta a gyerek, és lerohant a lépcsőn.

Lili átment a keskeny halion, ;és benyitott a szobájába. Aztán nem hallottam lépteit. Kisvártatva az erkélyen jelent meg, új ruhát öltött .magára. Tekintete hol a járókelőkre, hol a liget sárguló fái közt húzódó sétányra meredt, mintha keresne valakit. Azon a napon többször is kiment az erkélyre, szemében szokatlan öröm ragyogott. Milojko munka után hazajött. Alighogy becsukta az ajtót, zajt hallottam, olyasfélét, mint amikor ceruzát törnek ketté. Milojko azok közé tartozott, akik feleségük arcán akár a legmegfoghatatlanabb változást is észreveszik.

— Mi bajod van? Tán csak nem vagy beteg?

— Semmi bajom — felelte Lili.

— Lázban \.ég az arcod.

— Jaj, Istenem, hagyd már abba! — válaszolta ingerülten Lili. — Egyszer az a bajod, hogy sápadt vagyok, máskor meg, hogy ég az arcom.

— De miért vagy ilyen ideges?

— Nahát, most már elég! Még hogy én vagyok ideges? Honnan veszed, ezt? Ellenkezőleg, te látszol nyugtalannak.

— Az örömtől, hogy vettem neked egy csodálatos csokrot. Ügy látszik azonban, hogy nem tetszett.

— Miféle csokrot? Hol van? — kérdezte Lili halkan, és hangjában némi csalódottságot fedeztem föl.

— Hogyhogy? Hát.nem hozta fel az a kölyök?

— "Nee-em!

— Nahát, az a csirkefogók csirkefogója! — kiáltott föl Milojko, és fel-alá járt a szobában.

— Kár — mondta Lili. — Na nem baj, majd megint veszel ... De azt magad hozd föl, magad .. .

— Ezentúl nem hagyom magam becsapni, de ugye csúnyán átrázott az a kölyök?

— Menj, hozzál föl szenet, mert elfogyott. Olajat vettél? Nem? Tudtam, hogy elfelejted. Hányszor emlékeztesselek? Én gondoljak mindig mindenre? — kérdezte Lili. én nekilátott, hogy vacsorát készítsen.

Már egy hónap is elmúlt a történet után. Milojko azonban még mindig nem tudott megbocsátani annak a gyereknek, amiért becsapta. Lili már csak románcokat dúdolgat, régi dalokat, amelyekből valami szép és át nem élt élmény édeskés bánata árad.

Bolgárból fordította: Juhász György