Békés Megyei Népújság, 1982. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-27 / 49. szám

i .....M....................r..............................................................i B eszélgetéseim mosl az ulca mí|¥észetérőr% a kirakatokról, 7wnrn imm háza,áiáró1______________ z wara Lasziovai -j „Stop! Közlekedj okosan!” Rejtvénysorozat gyermekeknek III. Békéscsabán csak így ne­vezik: „a 100‘as”. Nem is kell már a pontos név, hi­szen világos, hogy miről van szó: a megye legnagyobb élelmiszer-áruházáról. Ha valamiről (valakiről) ítéletet szándékozunk mon­dani, először a küllemét vesszük szemügyre. A „szá­zas” arca pedig a kirakata. Tény, feltűnő: az évszak- váltásokhoz igazodóan meg­újuló, mindig valami megle­petést tartogató. S aki ké" * szíti: Zwara László. Békéscsaba VI. kerület, csinos családi ház. A foxi szájában csonttal, barátságo­san fdgad. A zöldre festett, üvegezett ajtó mögött pici alapterületű, de ritkán ta­pasztalható barátságú ott­hon, a saját kis „rezidencia". A szecesszió végi Thonet- korszak bútordarabjai napra kész ötletességgel elrendezve, kényelmessé és maivá téve. — ... ezeknek a tárgyak­nak jelentős része volt már a kirakatban. Ha emlékszel rá, egy-két évvel ezelőtt volt az úgynevezett természetes anyagok korszaka, s akkor minden ilyesmit behordtam én is. Egyszer csőszkunyhót állítottam fel kukoricással. Minden eredeti volt. Aztán jött a KÖJÁL, s lebontatta, mert állítólag az elszáradt kukoricaszárban olyan férgek bábozódnak be, amelyek fer­tőzésveszélyesek egy élelmi­szerüzletben. — Főleg, akkor, ha mel~ lettük háztartási-vegyiáru és konzerv van. De kezdjük szokásosan, attól a bizonyos kályhától. Hogyan választot­tad ezt a pályát? — A csabai „közgé”-ben érettségiztem, pénzügyi osz­tályban. Még menet közben jött az a bizonyos, valahol minden fiatalt sokkoló pá­lyaválasztás. Én akkor már igencsak rajzoltam és fotóz­tam. de azzal is tisztában voltam, hogy ezen az ösvé­nyen sokan járnak, s én nemigen ismerem minden kitérőjét. Meg azt is tudtam, hogy bármit szívesen csiná­lok, csak ne kelljen egy helyben maradni állandóan. Aztán kitaláltam, hogy a kirakatrendezés érdekel. Je­lentkeztem, ötszörös volt a túljelentkezés. Nyolcvanat vettek föl, engem is. Akkor már szerződésem volt a me­gyei élelmiszer-kiskereske­delmi vállalattal. — Ha jól tudom, 1975-ben végeztél. — Igen. A pesti suliban mindent meg akartak ve­lünk taníttatni. Érdekes volt. De hát ez az iskola sem kü­lönb a többitől: a tananyag­ban a klasszikus kirakatok rendezése van benne. Ilyen kirakatot, ilyen „kockapor­tált” ma már nem építenek. Na, lényeg az, hogy hetven­ötben azonnal elvittek kato­nának. Szerencsém volt: a két év alatt mondhatni a szakmában maradtam. Egy új laktanya dekorálását bíz­ták rám. Kitartott a munka két esztendeig. — Amikor leszereltél, ak­kor adták át a csabai „szá­zast" ... — Kicsit még ma sem ér­tem, hogy miért bízták rám. Egy olyan fiatalra, aki még semmit sem bizonyított. Azt hiszem, nem kell külön ma­gyarázni, mennyire jólesett, s hogy még ma is naponta eszembe jut. Valahogy így többet akar mutatni magá­ból az ember, s minden ere­jét a bizonyításra fordítja. Na, a leszerelést követő hé­ten volt az avatás ... — Te pedig belevágtál! — Üj munkahely, végső so5 ron, új feladat, minden csu­pa új. De a kollégák, s kü­lönösen Balog Ferenc, a vál­lalati dekoráció vezetője ak­kor is és most is rengeteget segített. Én meg kísérletez­ni kezdtem. Adva van egy összefüggő, tizenhat méter hosszú kirakatrész, ami ösz- szefügg az elárusítótérrel. Kezdetben dobogók is vol­tak, aztán valahogy kigon­doltam, mi lenne nélküle. Ez sikerült. — Ezekben a hetekben egy meglehetősen szokatlan, kép­zőművészeti tárlat kirakatod van. — Gubis Mihály grafikus- művész szitanyomataiból, igen. Tavaly nyáron jött az ötlet. Elmondtam Misinek, beleegyezett. Vártam a meg­felelő alkalmat, amikor ki­vitelezhető. — Mit jelent ' az, hogy megfelelő időpontban. Tehát nem mindegy? — Nem! Egy kirakatnak a legfőbb feladatain túl szám­talan természeti adottságnak és kívánalomnak kell eleget tennie. Most csak annyit, hogy ne nagyon menjünk be­le a szakmai dolgokba, hogy a természetes és a mestersé­ges világítás aránya is fon­tos lehet, meg sok-sok, a közönség számára első hal­lásra talán apróságnak és lényegtelennek tűnő tényező határozhat meg jót. vagy . si­lányak —j S mit szólt az üzlet ve­zetője? — Ebben is szerencsém van! Az elmúlt közös négy esztendő alatt sikerült nagy­szerű és értelmes munka- kapcsolatot kialakítanunk. Az a helyzet, hogy szabad kezet kaptam. Most is ez van. — Mindig ennyire elfo­gadnak? , — Na, ez azért nem így igaz! Túl szép, és kényelmes lenne. Az meg, azt hiszem, engem is elkényelmesíte- ne ... A tréfán kívül: úgy­mond néha azért van bajom a kirakataimmal. Nemegy­szer előfordul, hogy az utcán közlekedőknek tetszik, más­nak meg nem ... — A „más” alatt kit ér­te ssz? — Nézd, ez is zárt szak­ma, valahol. Én tisztelem az idősebbeket, a kollégákat, a főnököket, mindenkit, aki se­gít és aki jót akar. Nem ne­kem, hanem ennek az egész­nek .... — Ahogy mondani szokás: az utca művészetének. Amit valahogy sikk lebecsülni, no­ha alapjaiban része a hét­köznapi tudatformálásnak! És te is ennek a mechaniz­musnak vagy az alkotó tag­ja. — Lényeg az. hogy volt néhány viharos fogadtatású kirakatom. Félreértés ne es­sék, most nem olyanra gon­dolok, mint a már említett csőszkunyhós eset! De hát az egész kirakatkultúrának az a lényege, vagy inkább az lenne, hogy egyrészt be­mutatni egy-két jellemzőt az árukészletből ... — ... s nem úgymond az „áruleltárt kitenni a kira­katba, s igy a damping in­kább taszítja, mint vonzza a leendő vevőt... — ... igen, másrészt en­nek megfelelő elrendezésével — hiszen a tárgy adott, az az áru, és azt nem kell meg­csinálnom — becsalogatni és vásárlásra ösztönözni az em­bereket. Ehhez persze a rek­lámhoz is jobban kéne érte­nünk. A reklámtan — hadd nevezzem így — valahogy ki­szorul a kereskedelmből. Vagy inkább: nem a neki méltó helyre kerül. Én ezt úgy fogalmaztam meg ma­gamban, hagy nem csillogó- villogő, mellbevágó kirakat­csodákat kell csinálni, ha­nem olyan kompozíciót lét­rehozni, amely ízlésesen egy­szerű, a célnak is megfelel, s valamennyit belőlem is mu­tat. Biztosan tudod, hogy mi magunk készítünk min­den úgynevezett installációt, tehát segédeszközt a kiraka­tainkhoz. így aztán nem veszhet el — szerintem — az eredetiség sem. Ebben a szakmában aligha lehet „koppintani”. Persze az ötlet- merítés az más dolog, az kell. — Ügy is mondják: lépést tartani. — ... és megfelelő módon, céltudatosan hozzáilleszteni a mai kereskedelmünkhöz, kicsit a divat szabályai sze­rint alakítani és hatni az emberekre. Ügy is, mint leendő vevőre és úgy is, mint a környezetkultúránk alanyaira. — Különböző pályázato­kon, versenyeken nem egy díjat nyertél, tehát azért el­ismernek. Most min dolgo­zol? — Természetesen az új „százas” kirakaton, meg hoz­zám tartozik a szarvasi ábé­cé is. Van néhány maszek megbízásom, ilyen például a csabai TÜSZSZI kirakata, amelyet még február elején szeretnék megcsinálni. Unat­kozni nincs időm. Látod, ezt is nagyon szeretem ebben a kicsit fura szakmában ... Nemesi László Harmadik rejtvényünk az ál­talános iskolák 5—8. osztályos ta­nulói számára, tartalmaz felada­tot. Olvasd el figyelmesen a tör­ténetet. mert abban tíz hibás közlekedési magatartás van el­rejtve! Ha ezeket megtaláltad, írd le a hibákat, és röviden in­dokold meg. azaz röviden írd le a helyes szabályt! KERÉKPÁROS TÖRTÉNET Pénteken délután édesanyám megkért, hogy biciklizzek el nagyihoz, kérjem el a gereblyét, mert a miénk eltörött, és hol­nap megyünk a telekre. Nem visítok örömömben az ilyen há­zi feladattól, de most nem ke­restem kifogást, mert a gyümöl­csöt nagyon szeretem. Egyedül azért unalmas lett volna az út Gyulától Póstelekig. így hát szóltam Zolinak, aki éppen a bringáját bűvölte. Mondtam, hogy hagyja a csudába, üljön elém, jó erős a váz. az út meg sima odáig. Még jó hogy Zoli nem nőtt túl nagyra, éppen ki­láttam a válla fölött. Tapostam a pedált a főútvonalon, és el­foglaltam a külső sáv mértani középvonalát, azután irány a város széle. Zoli mindenkire rá­csöngetett, volt is olyan kísérő zenénk, hogy mindenki felfigyelt ránk. Még mi is frászt kaptunk, amikor a nagy lármába bekap­csolódott egy mentőautó sziréná­ja. Ijedtségünkben meggyőződ­tünk arról, hogy milyen klassz pilóták a mentősök, mert mi egy centit sem húzódtunk kíjebb, és a mentő mégis úgy elhúzott mel­lettünk, hogy a szelét sem érez­tük. Igaz. áttért a szembejövő sávba, de ott úgysem jött senki meg a mentőnek szabad is.'így haladtunk tovább, és azt vettem észre, hogy elhagytuk a várost, és máris kívül voltunk a lakott területen. Ha nem lett volna ter­helés. akkor beletapostam volna egy kicsit, de így tartottam a tempót. Útközben saccolgattam, lesz-e időnk még focizni egy ki­csit, és úgy elbambultam, hogy csak a zötyögésből vettem észre a síneken való áthaladást. A fénysorompó ugyan tilosat mu­tatott. de a vonat még nem ért oda. és csak mi ketten közle­kedtünk az átjáróban, őszintén mondom, hogy rosszul esett vol­na ha éppen ott lett volna a hatóság. Még egy kilométer, az­után balról az első dülöút vezet a nagyiékhoz. Most már jobban figyeltem, mint a sorompónál, Zoli lesett hátra, és közölte ve­lem. hogy sehol senki. így me­hetünk. Elegáns, nagy iúben ka­nyarodtunk balra, de a kormány közben fennakadt Zoli bordáján, így majdnem az árokban kötöt­tünk ki. Kicsit lihegve szálltam le nagyiék kapujában, és az el­ső, amit megláttam: egy hatal­mas tepsi epres krémes volt. Felfaltuk a készlet felét, az idő eltelt, igy a focizásnak is lőt­tek — ráadásul majdnem ott fe­lejtettük a gereblyét. Sötétedni kezdett és nem aakrtam már a kötözgetéssel az időt tölteni, ezért Zoli marokra kapta a gereblyét —- rátette ke­resztbe a kormányra. azután irány hazafelé. Nagyapám ma­gas, mint egy torony, így a ge­reblye nyelét is magához szab­ta, és nem győztük igazgatni, mert hol itt akadtunk el. hol ott. Menet közben Zolinak volt egy ötlete, rákönyökölt, igy csak az egyik felén kellett lesnem az oldaltávolságot. Ahogy az már lenni szokott, most is eldumáltuk az időt. és útközben ránksötétedett. Eddig nem volt még időm a lámpámat felszerelni. így azután a mögöt­tünk jövő autók világítása ki­sért haza bennünket. A város­ban már nagy volt az autós for­galom és azt vettem észre, hogy a gépkocsikból gyakran integet­tek mérgesen felénk. ígv jobb­nak láttam a békességet, és a járdán kerekeztem tovább. Ha­zaérkezésemkor arra gondoltam, hogy legközelebb ilyen házi fel­adatot mégsem vállalok. * * * A megfejtésre írd rá a neve­det, lakcímedet, és azt, hogy me­lyik iskola, melyik osztályában tanulsz. A megfejtéseket zárt bo­rítékban 1982. március 8-ig a következő címre küldheted be: Békés megyei Közlekedésbizton­sági Tanács titkársága, Békés­csaba, Bartók Béla út 1—3. szám. A borítékra írjátok rá: „Rejt­vény”. Rejtvényünk első fordulójának feladatait több mint 300-an fej­tették meg helyesen. Közöttük 40 nyereményt sorsoltunk ki, és azt postán kapják meg a nyertesek. Fiítöp »éta: Le a Alappal Tizedik rész, amelyben arról panaszkodnak, hogy az „ősök nem hagynak létezni...” Ültem a tóparton. Nem messze négyen is lehettek, nagy szakértelemmel horgász­tak, de valahogy nem akart horogra akad­ni semmi, nem harapott a hal. Aztán a szél is fodrozni kezdte a vizet. A táj kü­lönben egyhangú lenne, ha itt a tavak környékén nem lenne a liget, a tóparti zizegő nádas, meg a fürdő. Persze, a li­getben már padot is alig találni, csak itt-ott árválkodik egy-egy betontuskó, a deszka vagy elkorhadt vagy régen elvit­ték. A tó lassan eliszaposodik, fürdőjének régi híre is inkább legenda, már a' hor­gászok is ritkán találnak itt igazi örö­met. A pecások is - csomagoltak. Elindul­tam. Túl a parton, ahol még fák árnyéka véd, egy rögtönzött focipálya. Fiatalok rúgják a labdát nagy hanggal. Néhányon bámészkodnak, melléjük állok. Aztán, amikor abbahagyják egy kis időre, a ját­szók is elheverednek a füvön. Beszélget­nek: Ma megint cikis volt a helyzet — mondja egy tizenöt-tizenhat éves formájú vékony fiú. — Anyám már reggel rázen­dített ... Hiába mondtam, hogy ne maj- rézzon, ő csak lökte a sódert... — S a fatered? — kérdezi egy serkenő bajuszú. — Ah ... ő már az este verte a dilihup- pot. . . Hogy ö majd megmutatja nekem, mert én egy világcsavargó vagyok, mert •matematikából megint kaptam egy karót, meg az ellenőrzőbe is beirt az ofő, mivel elfelejtettem elkészíteni a házi feladatot a nyetából. .. — Engem meg elkapott a fater, mivel megcuffoltam három bagót... — De az a legkeservesebb, hogy kita­lálták azt a hobbikertet, aztán menjek én is kapálni, meg most ásni — szólt közbe egy harmadik is. — Hát embernek való dolog az, ők kitalálják, kertészkednek, én meg menjek ásni. .. Hát akartam én ker­tészkedni ... hát megkérdezték tőlem, hogy van-e kedvem az ilyesmihez .. . — Ti csak hallgassatok... de mosogat­tatok-e már. . . Na, nekem meg kiadták, hogy hetente kétszer én mosogatok... Hát igazság ez? — szólal meg egy szem­üveges fiú. — Hiába, nehéz az ember őseivel... beosztják az időnket, valami kis zseb­pénzt csurrantanak, de hát bagót sem ér így az egész... Aztán felálltak, s mintha mi sem tör­tént volna, folytatták önfeledten a játé­kot. Rúgták a bőrgolyót még egy jó há­romnegyed órán át, aztán az egyik fel­kiáltott: — Üristen, mindjárt otthon lesznek, s még kenyeret is kell vennem — aztán fel­pattant a kerékpárra, és ugyancsak gyor­san elporzott. Nemsokára szétszéledt a kis csapat, mert mindenkinek akadt még valami elintéznivalója, meg úgy tűnik, jobbnak tekintették a békés egymás mel­lett élést. Este aztán egy fiatalemberrel jöttem össze a ház előtt. Régóta ismerem, fél éve műszerészként dolgozik az egyik gyárban. Elmeséltem a történteket, s kíváncsiskod­tam, hogy is van ez. Már igaz, hogy ő felnőttnek számít, de hát a szülőknél la­kik, s nemrég még iskolás volt. Megva­karta üstökét, aztán imigyen nyilatkozott: — Nem olyan egyszerű a dolog . . . Mert ugye, csak a szülőkről van szó ... Mert alapjában véve nekik igazuk van. — S akkor? — próbáltam akadékos­kodni. — Akkor, akkor. .. hát én is átvészel­tem ezt a korszakot, sok minden nekem se tetszett, de mégis meg kellett csinál­nom, mert megkövetelték ... — Szóval, igazán téged sem hagytak az ősök létezni? — Nem erről van szó. Ezt így nem is lehet megfogalmazni. Akkor sok mindent ténylegesen nyűgnek érez az ember, de később azért van haszna. Mondjuk, én még teljes mértékben nem tudom lemér­ni, de hogy a felnőtté lett életemet tu­dom már rendezgetni, az azért ennek kö­szönhető. De ezt akkor nekem sem tudta volna megmagyarázni senki, mert egysze­rűen úgysem hittem volna neki... S azt hiszem, itt van az egésznek a nyitja . . . Olyankor gyakran igen élesen ütközik minden ... Aztán indultam a lépcsőházba, amikor egyik szomszédom szólított meg, kinek három gyereke van: — Ne haragudjon, de ki kell adnom magamból —, s rágyújtott egy cigarettá­ra. — Tudja, mit mondott a lányom? No, én megmondom. „Borzalmas egy világ, mert az ősök még létezni sem hagyják az embert...” Érti ezt? Én vagyok az ő őse, és én, mármint az őse, nem hagyom a tisztelt kisasszonyt létezni... S tudja miért? Hát azt is megmondom. Pusztán azért, mert azt mondtam, hogy este nyolc­kor már hagyja abba azt a ... szóval azt a magnózást. Érti? És akkor ő van meg­sértődve ... ö az, aki nem kér vacsorát, llát tudja mit adott az én apám, ha nem ültem volna le az asztalhoz, amikor olyan kölyök voltam? — Tudom! — Na látja, két akkora pofont, hogy a helyszínen tanulmányozhattam a csilla­gok járását... És mit teszek én? ... Hát ezt le kell nyelnem. No nem ... azért nincs az a világ ... És folytatta, és mondta — aztán jól ki­beszélte magát és lecsillapodott. Biztos vagyok abban, hogy pofon nem csattant. De egy dolgot mindenképpen el kell mon­danom, tisztelt utódok. Nem rossz embe­rek az ősök, jót akarnak, s nem kell ki­hívni mindenáron a haragjukat. S hogy bizonyos feladatokat el kell végezni min­denkinek, az pedig az élet rendje. Ha va­laki most is utálja, az később nehezen ta­nulja meg. És sokszor a saját kárán... Az a bizonyos kirakat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents