Békés Megyei Népújság, 1982. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-20 / 43. szám

1982. február 20., szombat

Színháztörténet dióhéjban

4. Színház mindenkinek

A görög színház Periklész korában, a commedia deli’ arte a középkori piactereken s a napfényes angol reneszánsz a színház történetének három legragyogóbb pillanata. E három együtt kellett ahhoz, hogy ez a művészet olyan legyen, amilyennek ma ismerjük. A félstadionnyi görög színházépületek az év nagy részében üresen álltak. Két drámai verseny között csak a kecskék bóklásztak a márványoszlopok között. Volt- épület, s nem volt „állandó társulat”. A commedia dell’arte színészei városról városra jártak, s a piactéren 'rótták össze -hordozható színpadukat. Volt társulat tehát, de nem volt épület. A görögök adták a drámaköltőt s a színészt a világnak; a középkor összeszokott vándortársulatai emelték artiszti- kusan mesteri fokra a színészi játékot — olyannyira, hogy ideiglenesen a drámaköltőről is lemondtak —. a reneszánsz korban pedig végre minden „összejött”. Állandó színházépület, a vándortársulatok hosszú időre letelepedtek, a ' darabokat megint költők írták, és a színészek sem felejtették el a mesterségüket.

Költő, írott darab, jó színészek, rendező-előadásszer- vező és állandó épület, mely már semmi más célt nem szolgál. íme, minden együtt van, ami a színház lényege. Ami ezután történik, a szüntelen fejlődés, változás, útkeresés, már csak mint az ember, aki a faekétől napdezőegyéniségek és a drámaírók műhelyében zajlik. Itt derül ki, hogy ennek a görögök óta érlelődő, és minden hatást magába olvasztó művészetnek naponkénti megújulása azóta sem egyéb, mint egy-egy korábban kitalált, s meglevő elemének időleges fölerősödése. A Shakespeare utáni romantikus kor a látványra helyezte a hangsúlyt. Hatalmas statisztériával dolgozott, díszleteiben felhasználta a korabeli festészet minden hatáskeltő eszközét. (De hiszen ez a nagyszabású középkori misztériumjátékok jellemzője is volt.) Heinrich Laube, a XIX. századi német rendező kardot rántott a romantika ellen, s azt mondta; „A színpadon minden a szó! A díszlet, a jelmez, a kellék fontos lehet, mégsem lényeges, csupán a párbeszédek által kifejezett cselekvés, ami színházat teremt.” (Erről beszél Shakespeare is a Hamlet ún. színészmonológjában, ha nem is pontosan így.) A drámaírók egyre inkább a társadalmi problémák felé fordulnak. Azt akarják, hogy a színpadi történetekben saját koruk problémáira ismerjenek az emberek. (A commedia deli' arte állandó figurái ezt emelték művészi magaslatokba, vállalva ezzel a hatóság rosszallását is, mely abban az időben leginkább botozás formájában nyilatkozott meg.) A munkásmozgalom fellendülésével írók és rendezők fogtak össze, hogy

állítólag azzal képesztette el a minden újat gyanakodva fogadó német közönséget, hogy a színpadon, játék közben kfiújta az orrát. Micsoda parlagi gesztus! Pedig a természetes beszéd, a magától értetődő mozgás- és viselkedésforma, és a korhűség olyan „színpadi találmány”, ami nélkül nehezen képzelhető el ma már a színház Shakespeare színészei még saját ruháikban játszottak, vagy nemes pártfogóiktól kértek kölcsön, ha az övék

— mondjuk királyszerephez

— túl kopott és sörfoltos volt. Képzeljük el Julius Caesart térd fölé érő sárga csizmában, tollas kalappal a fején vagy Kleopátrát kri- nolinban. A huszadik század emberének történelmi jártassága ekt már nem engedné meg, mint ahogy visz- szatetszést kelt a „kulisszahasogató” szavalás és a gesztikulálás is, mert lélektanilag nem érezzük hitelesnek.

(A természetellenes színpadi mozgás, az érzelmek betanított, egyezménye-,

gesztusrendszere ma is töretlenül él az operajátszásban. Figyeljük meg. a sz.Ct relmi áriát éneklő tenorista hogyan teszi szívére a kezét s hogy emeli homlokához, ha bánata van, tenyérrel kifelé ahogyan azt a romantika korában illett. Hogy jó-e ez vagy nem, amikor a színház már megvívta a maga harcát a természetes kifejezésmódokért, nem a mi dolgunk eldönteni.)

A régi Burglhcater

jainkig mini korszerűbb eszközökkel veszi birtokába a világot, de lényegében már nem változik. Több keze nem nő.

A színházépületeket először is az eső elől lefedik, ám ezután világítani is kell. A romantika korának gyertyafélhomályát és fáklyafüstjét (melyből számtalan színházi tűzvész, s még több jár ész máig is érvényes rendszabály származott) lassan felváltja a gázlámpa, majd az elektromos izzó. Mind pazarabb a „kivilágítás”, a színházi gépek „egyre ‘ többet tudnak”, hajnalfényt, vöröslő alkonyatot „végszóra csinálnak”, s napfényt utánzó pászmák vetülnek át a díszletbástyák lőrésein. Ám mindez — amellett, hogy teljesebb illúziót kelt — nem hoz tartalmi változást. A színház önmegújulási folyamata ezentúl a nagy rena színházat a demokrácia iskolájává, politikai fórummá tegyék, ahol drámai módon tudják felmutatni a kizsákmányolás ellentmondásait, s felrázni a tömegeket. (Es a görög klasszikusok, ők nem ezt akarták? Arisztophanész nyíltan agitált a béke és a peloponészoszi szövetség mellett. Meg is botozták a fegyvercsiszárok.)

Legfontosabb állomás

azonban mégis Laube, és az ő követői, a francia Antoine és a német Otto Brahm. A romantika korában már- már gépiessé vált szavalóstílus, az „öblögetés” ellen küzdenek az emberi szó érdekében. Nagy gondot fordítottak a színészek természetes viselkedésére, hogy a mozgások és a gesztusok olyanok legyenek, mint az életben. E korszak nagy színésznője, Eleonóra Duse

A XIX. század végére és a századfordulóra mondhatjuk el tehát, hogy a színház a tömegek művészetévé vált Színházak épültek szerte a világon, szinte minden nagyobb városban, de a kisebbekben is. (Magyarországon is szinte az összes színház ebben az időben épült.) Ügy kellett ez, mint az irodalom elterjedéséhez a könyvnyomtatás. Az előadások rendszeressé válnak, elvileg mindenki számára elérhetők hatalmasan felszökik az igény a mind újabb és újabb előadható darabok iránt, s ez igen sok kitűnő írót ösztönöz lenyűgöző drámai életművek megalkotására. Ibsen. Strindberg, Csehov, Bemard Shaw, Gorkij — csak a legnagyobbak közül. Ez az út már napjainkig vezet.

Mester Attila

Tudomány — technika

Ólom nélküli nyomda

Ez a régi szedöterem Lipcsében ma múzeum: itt nyomták az „Iszkra” első példányszámát

(MTI Külföldi Képszolgálat — KS)

Röviden

Rákstatisztika

Franciaországban felmérést végeztek a rák okozta — 1954 és 1978 közötti — elhalálozásokról. Ebből kiderült, hogy a rák okozta halál a nők körében 12 százalékkal kevesebb, a férfiak körében ellenben 30 százalékkal több lett. 1978-ban minden rákban elhalt 100 fuancia közül 59 férfi volt. A férfiak körében a tüdőrák, a felső légúti szerveknek és a nyelőcsőnek a rákja vplt a leggyakoribb, a nők körében az emlőrák, majd a vastagbélnek és a végbélnek a rákja. A 35 év alatti fiatalok körében mindkét nemben több lett a fehérvérűség okozta halál. Vigasztaló, hogy a gyomorruk száma mindkét esetben a felére esett visz- sza, s állandóan csökken a méhrák okozta halálesetek száma is.

A felmérés az irányzat puszta rögzítésére alkalmas. Nem felel arra a kérdésre, hogy ha csökken a valamelyik rákfajtában elhunytak aránya, ez azt jelenti-e. hogy a betegség ritkábban fordul elő. vagy azt. hogy hatásosabban gyógyítják.

Új sebtapasz

A Max Planck Intézet kutatói (NSZK) a sejttenyészetei létrehozó kísérleteik során — mintegy melléktermékként — olyan gélt (szilárd anyagból és folyadékból álló, többé-kevésbé alaktartó, könnyen deformálható anyagot) állítottak elő, 'amely sebfedésre minden eddigi anyagnál alkalmasabbnak bizonyult. Különböző méretű és vastagságú filmek készülnek belőle, s azokat nedvesen teszik rá a sebre. A gélt már előre átitatják baktériumölő és gyógyulást segítő készítményekkel. A gél nem ragad hozzá a sebhez, s ezért bármikor, fájdalom nélkül eltávolítható vagy cserélhető. Ezenkívül magába szívja a seb váladékait is, tehát tisztán tartja a sebet. S mivel üveg- szerűen átlátszó, ^színtelen, rajta keresztül mindenkor jól látható a gyógyulás folyamata.

A hetvenes évek elejéit a világ nyomdaüzemeiből sorra eltűntek az ólombetűs re- gálok, hogy átadják helyüket a modern számítástechnikán alapuló fényszedőgépeknek. A hihetetlen gyorsaságú fényszedés nemcsak az egészségre káros ólmot teszi feleslegessé, hanem korszerűsíti a könyvkiadók és az újságszerkesztőségek munkáját is.

A gépszedők és a nyers szedést kész oldalakká feldolgozó kéziszedők munkájának meggyorsítását, automatizálását korunk információrobbanása teszi egyre inkább elodázhatatlanná. Fényszedés, pontosabban számítógépes szövegfeldolgozás esetén a szöveget bekezdés, sorra bontás és elválasztás nélkül billentyűzik le írógéphez hasonló klaviatúrán — . többnyire lyukszalagra vagy mágneses adattárolóra. A szöveg íekopogtatása után a fényszedő közli a számítógéppel, hogy az anyagot milyen szélességben, milyen sorközzel, melyik betűtípusból, betűméretből szeretné az újságban vagy a könyvben viszontlátni. Ekkor a számítógép munkához lát. Néhány pillanat alatt leszámolja a szakaszokat, szükség szerint sorvégeken elválasztja a szavakat, esztétikai szabályok figyelembevételével megadott paraméterek programjának segítségével kialakítja az oldalakat. A folyamat képernyőn követhető. amelynek segítségével a szedő dialógust folytathat a számítógéppel a tördelési konfliktusok elhárítására.

Ha mindent rendben talál, akkor — nyomdai kifejezéssel — a szöveget filmre világítja. A szövegfilmet előhívás után összeszerelik a képek filmanyagával, majd a kész ívet fényérzékeny felületű lemezre másolják. Ezt a nyomdagépekbe helyezve máris indulhat a nyomtatás. A bonyolultnak tűnő folyamat rendkívüli gyorsasággal és összehangoltan pereg le: minden perc számít, hiszen a milliós példányszámban, gyakran több mint száz oldalon megjelenő napilapoknál csupán az éjszaka, néhány órája áll a szedők és a nyomdászok rendelkezésére.---------------———

H

orgász tanácsadó

.........................»iin«llíi

A

z idei tél eddig nem kényeztette el a téli horgászat egyre növekvő számú híveit. Hol áradás, hol hófúvás, ha befagytak az állóvizek, akkor csak vékonyan, rámenni és léket vágni nem lehetett, ha meg elég hideg volt, akkor az utak voltak járhatatlanok. A makacs horgász mégis szeret halat fogni. Lássuk hát, február közepén erre milyen lehetőségei vannak?

A kifejezetten „léki horgászatról” most ne elmélkedjünk, mert az nagyon esetleges, inkább azt nézzük: a be nem fagyó folyókon mire számíthatunk? A meleg vízi horgászatról pedig nem árt, ha tudjuk: februárban a három legkedveltebb meleg vizű tavon,- a tatabányai vagy más néven bánhidai, az oroszlányi — más néven bo- kodi —, illetőleg a mátravi- déki — más néven lőrinci erőművi — tavakon minden rabló halra tilalom van, egészen március 31-ig (Lőrinciben április 30-ig), így ha valaki oda indul, csak békés halak horgászatára készüljön . . .

Halfajonként részletezve: lalán csak a ponty, a kárász és a compó az, amelyik télen nem táplálkozik, nem fogható. A keszegfélék közül a dévér, a jász, a bodorka,

a karikakeszeg, a veresszárnyú egész télen eszik, némelyik még lékről is horgászható. De hol?

A Dunán, a Tiszán, a nagyobb folyókon mindenütt, elsősorban a legmélyebb vizekben (Budapesten például az Erzsébet-hídnál, a Dunán a kulcsi gátnál, a nagytétényi mólónál, Bajánál stb.) gilisztával fenekezve vagy úsztatva 3-4 méteres eresztékkel ritka szép dévérek, helyenként jászok kerülnek évről évre rendszeresen horogra. A paduc, amely télen nemigen eszik, a rácalmást kőzárásoknál januárban is fogható, szintén apró vörös gilisztával.

Ha már kicsit enged a tél szorítása, akkor előtűnnek a bodorkák, a dévérek, a ve- resszárnyúak nagyobb példányai, de akkor már a part széli, laposabb, gyorsabban melegedő vízben. Dunaha- rasztiban például, a HÉV-ál- lomás alatt, a Holt-Dunán ilyenkor rekordlistás példányok kerülhetnek horogra, de a Tisza—II. víztároló területén is lehet már sokfelé februárban ,szép keszegeket, néha törpeharcsát és sügért is fogni.

A tassi alsó vizeken a karikakeszeg, illetve a lapos- keszeg fogható három méter

alatti budapesti vízállásnál. A ráckevei híd tövében is szépen eszik a keszeg februárban.

A rablóhalak közül a csukára a zárt. horgászkezelésű vizeken február 1-től már tilalom van, a többi vízen nyitott szemmel kell járni, ahol rablást vagy „napozó” csukát látni a szélvízen, érdemes pergetni. A süllőtilalom kezdete előtt a zsilipek alatti mély szakaszokon, és a dunai, tiszai, kövezések mellett lehet szép fogaszsákmányt ejteni. A sügér szinte mindenütt eszik már februárban, ahol nagyobbak is vannak, mint a pátkai víztározón, a Tisza—Il-n és másutt, ott jó szórakozást nyújt. A menyhal pedig kifejezetten téli hal, annyira, hogy ' a február már csak utószezonja — ennek ellenére a süllőre mártogatók sokszor fognak termetes „me- nyust” is. a Tisza zsilipjeinél és mellékfolyóinak gátjainál, duzzasztóinál pedig néha félzsáknyi menyhal is fogható. Végül egy dunai érdekesség: hála a telepítésnek, 'mind több a kecsege, és ezek február vége felé mély vermelőhelyeiken esznek is, ha valaki megtalálja: hol is a csapat?

Szatmári Jenő István