Békés Megyei Népújság, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 7. szám
o 1982. január 9., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET betyárvilág megszüntetője Sallai Lajos: Zebegény Bálok, mulatságok — hajdanán Száz éve halt Fénykép az 1860-as évekből Sárréti öregek a megmondhatói, milyen hírneves csendbiztos volt Simay János. Békés vármegye szeghalmi kerületében működött, de bonyolultabb bűnesetek szálainak kibogozására többször segítségül hívták Biharba, a Hajdúságba, meg a Kunságba is. Mindenfelé ismerte a betyárokat, meg a falvakban lakó gyanúnyomott embereket. Tudta a csárdáktól tanyákig vezető, éjjel járt utakat, amelyeknek nyomát takarta a fű. Tudott a . mocsarakon át olyan régen hányt, már elfeledett, náddal benőtt, vízmosta kis gátakat, amelyeken még lehetett lovagolni. Olvasott a csárdák, tanyák falára, hidak karfájára, út- széli bozótra tett jelekből, amelyeket száz csendbiztos se vett volna észre. Sűrű, őszi ködben, amikor a lova fülét se látta a nyeregben ülő ember, ő eligazodott. Megtörtént, hogy éjszakának idején egy pusztamélyből hallatszó madárkiáltásra megállt és irányt változtatott. Jó lábú lova és jó búvóhelye kellett, legyen annak, akinek ő keresésére indult. Ezért aztán igen veszedelmes csendbiztosnak tartották Simayt. Mégis előfordult, hogy ha egynémelyik szegénylegényt közelébe sodort a vakvéletlen — vásári so- kadalomban találkoztak, vagy őrizetlen csárdában nyitott rá —, félrefordította a fejét. Az ugyanis az igazság, hogy hiába volt olyan bakafántos, azért csak meglehetett kenni neki is a nyakcsigályát. Bár sokba került ez a kenés. Gyűjtött is meg a sárréti szép vagyont, tartja a népi emlékezés. Valaha utca és óvoda viselte a nevét, de ma itt, Szeghalmon, talán csak az idősebb nemzedék hallott róla és tetteiről. Ez év tavaszán (majd a nyáron megismételték) a televízió bemutatta Simay csenbiztosról szóló, mondák és történetek felhasználásával készült VILLÁM c. filmjét. Nem tudom, a Szeghalom-környé- kiek reagálását, észrevették- e, hogy a Bujtor István alakította Simay — a Sárrét Simay ja! Sem a történelem, sem egyéb vonatkozású kutatás még nem foglalkozott behatóan a csendbiztos személyével, így csupán a meglevő adatokkal mozaikszerűen lehet összeállítani életrajzát. Édesapja kenderesi tanító, édesanyja szeghalmi. Ott született János nevű fia 1816- ban és Julianna nevű leánya. Kenderesről az apa halála után 1830-ban költöztek Szeghalomra, amikor édesanyjuk Tóth Józsefhez férjhez ment. A fiatal János minden bizonnyal a kor szokásai szerint a debreceni kollégiumba iratkozott be, s feltehetően tanítói végzettséget szerzett. Az iskola elvégzése után, 21 évesen megnősült (1837-ben), és Nagy Mária szeghalmi hajadont választotta társául. Feltehetően felesége hozományán kezdte meg gazdálkodását, mert arra nincs adatunk, hogy ekkor közéleti szerepet vállalt volna. Az viszont ismeretes, hogy az 1848—1849-es szabadságharc korai szakaszában a szeghalmi nemzetőrök csapatát ő kísérte Makóra. Majd 1849 és 1856 között Szeghalom főbírája. A magyar történelem legnehezebb időszakában vállalta a község vezetését, és működése alatt épült föl a református templom melletti telken az új községháza, bővült a falu bevételeit gyarapító községi kocsma, és megépült a királyerdei, a tekerőéri és az ördögárki híd, melyek a jobbágyság nyűgei alól felszabadult parasztság számára jelentős objektumok voltak. Az ő bírósága alatt indult be a nagy tájátalakító, folyamszabályozási munkálatok dandárja. Amikor Simay János leköszönt bírói tisztéről, hamarosan egy nagyobb feladat megoldásával bízta meg a kormányzat. A vidék közbiztonságának megoldását, a csendbiztosi állást kínálták föl neki. Ekkor még létezett a vízi világ, a Berettyó és a Körös áradásai táplálták a Sárrét hatalmas mocsárvilágát. A végeláthatatlan náderdők és a szinte járhatatlan lápok közt, a feneketlennek hitt mocsár apró szigetein, porongjain élték sajátos életüket a réti emberek. Igazában csak ők ismerték ezt a rejtelmes világot, annak útjait, ösvényeit, hajóútjait. A hatóság fogdmegjei, a pandúrok és zsandárok elkerülték ezeket a mocsári nádasokat, így aztán a Sárrét jó tanyája volt a betyároknak és szegénylegényeknek. Itt találtak menedéket a „nádibetyárok”, azok a szegénylegények, akiket nem a gonosz hajlam, zsiványkodási vágy, hanem a balsors, a kényszerűség sodort hányt-vetett életre. A történelem mostoha fordulói sok ilyen bujdosót szültek. A szabadság- harc vesztes csatái, a világosi fegyverletétel is sokakat tett földönfutóvá. A honvédek üldözése 1852 után ugyan megszűnt, de őket egy olyan betyárvilághullám követett, mely komoly gondot okozott a kormányzatnak. Szükség volt azokra az erős kezű, a helyi viszonyokat jól ismerő férfiakra, akik képesek megrendszabályozni a renitenskedő legényeket. így esett a választás, itt a megye északi részén, a mi Simay Jánosunkra. Simay János csendbiztost „fantáziás” embernek tartották. Mostani öregek is' emlegetik, de már csak hallomás után, hogy volt neki egy ködmöne. Nem volt ez zsinóros, se pitykés, nem is báránybőrből szabták. Valamelyik szeghalmi asztalossal eszkábáltatta csendbiztos uram, nem saját használatára, hanem vallatási alkalmatosságul. Ez az elhírese- dett „faködmön” (amely az említett tv-játékban is „főszereplő” volt), ki vastag tölgyfa deszkából állt; egyiket a hátára pászították a rabnak, másikat a mellére, kétoldalt pedig összébb-ösz- szébb szorították a nekiveselkedő pandúrlegények egy- egy facsavarral. De hát csak a szegénysorsú raboknak volt ez nehéz viselet. Mert pénzzel minden csavarin- tást meg lehetett váltani. Aki pedig előre kisimított az asztalra egy széles bankót, azt be sem öltöztették. Nem tudjuk, mi volt az igaz ebben a népi emlékezésben, mert Simay ellen soha nem merültt fel olyan vád, hogy ő összejászott volna betyárok bármelyikével is. Az viszont kétségtelen tény, hogy élete végén azt emlegették, s ez igaz volt, hogy vagyonát meg- harmincszorozta! Ő volt Szeghalom első nagy adakozója és hagyatékozója. Nevéhez fűződik több olyan intézmény alapítása, melyek még ma is fennállnak: a kisdedóvó Béke utcai épülete, a szegényház, mely ma utókezelőként működik és a pénzbeli adományozások sokrétűsége. A debreceni főiskolára 25 ezer forintot; óvodai célra egy beltelket, 20 ezer koronát, 32 hold földet; kórházi alapra 65 hold földet, szegények segélyezésére 2 ezer koronát ajándékozott. Simay János életútja regénybe illő, akár csak kortársa, a gimnáziumalapító Péter Andrásé. Olyan korban éltek, amikor a sárréti nép életében, életvitelében a folyamszabályozások gyökeres változásokat hoztak. Közéleti szerepükkel ki tudták használni azokat a lehetőségeket, melyeket ügyességgel, rátermettséggel, célratörő gazdálkodással, a kor lehetőségeit maximálisan kiaknázó üzletemberi manőverekkel mesés vagyont hagytak maguk után. Mindketten gyermektelenek lévén, önként, saját elhatározásból közcélra bocsátották a megszerzett vagyonukat, s ezzel a tettükkel osztatlan elismerést és tiszteletet váltottak ki az utókortól. Sajnos, sírja pusztuló- ban, utcanév már nem hirdeti, csupán a nép emlékezetében él még talán neve. Szűcs Sándor történeteiben tekintélyes szerep jutott neki, s a népdal is megörökítette a csendbiztos személyét: Biharugrán hatvan, hetven évvel ezelőtt a szülők egy évben nyolcszor engedték el a lányukat mulatságba. Hogy ez a nyolc mulatság pontosan melyik volt, ezt még kinyomozni nem tudtam. Azt sem; miért pont nyolcszor? Azt mondták, amelyik lány túl sokat van bálban, „rákapnak” a fiúk. Abban az időben egyedül mentek a lányok a bálba is, mint minden más szórakozásra. Nem volt divat a kísérő. Ütravalónak annyit mondott az anyja: „Vigyázzál, lányom!” Amely intelem azt jelentette: ne adja oda magát „időnapelőtt” egy fiúnak se. Ahogyan ezt özv. Sz. Rózsa Imréné Nagy Róza, 82 éves asszony mondja. Éjszakába nyúló bálokat rendeztek, szüretkor, karácsonykor, szilveszterkor, farsangkor, húsvétkor. De ezenkívül ,is voltak kisebb, de nem kevésbé szórakoztató összejövetelek. Ilyenek voltak például: a puszuverő, a dörzsölő, a fonóka, fosztóka, varróka és a tengerihántás. A tengeritörés mai formáját az I. világháború óta művelik, hogy tudniillik a szárán fosztják meg, s már a tengericsöveket hordják ha" za. Ennek előtte „lógerba” hordták, „csuhástól”, halomba, s mellé, köré ülve fosztották a csöveket. Ez volt a tengerihántás. Hasznos és egy évben szórakoztató volt a puszuverő. Serfőző Sándorné, 70 éves asszony elbeszélése szerint: ez szeptember végén történt. A széles tornácon felhalmozott napraforgótányérokat egy kisszék — kivett — lábával vagy kisebb rúddal verték ki. Aprókat ütö" gettek a hatalmas „tányé-' rokra”, amely nyomán az érett napraforgómagok kiperegtek. A barátnők, s az udvarlók összegyűltek, daloltak, tréfálkoztak, így telt el az este. A kivert tányérokat kihajigálták az udvarra, a tornácdeszkán át, ami aztán felhasogatva kitűnő takarmány volt a szarvasmarháknak. A még nyáron megtört kendert is általában szeptemberben dörzsölték ki a csepűtől. A lányok belül álltak a tornácdeszkán, kezükkel a peremre támaszkodva, fogózkodva. Ahogyan a már eltávozott Cs. Nagy Mihályné Rózsa Teréz 82 éves asszony mesélte. Talpuk alatt, a földön volt elhelyezve a megtört kendercsomó. A dörzsölés nemcsak a csepűtől való tisztításért történt, de puhult, finomult a kender. Kézzel nem nyúltak hozzá, csak amikor letették és felvették a kidörzsölni való csomót. A dörzsölés így történt: a jobb lábfejjel befelé — mintegy félkörben — a bal lábfej alá sodorintották a csomót, azután a ballal ugyanígy tettek, ezekkel a mozdulatokkal — a sarkukon —, hol eltávolodtak a tornácdeszkától, amíg a kezük ért, azután ugyanígy visszatértek. A fonókákban, fosztókák- ban, dörzsölőkben a fiúk ijesztgették a lányokat. Boszorkányokkal, ördögökkel. Hátha így a lányok megengedik, hogy hazakísérjék őket. Belinszki Imréné Forrás Róza 55 éves asszony meséli, hogy a fosztókában mondta neki egyszer Nagy Károly: egy éjszaka a boszorkányok nagy mulatságot tartottak az égen. Táncoltak, mulatoztak, hogy csak úgy remegett belé a föld. A csikósok lent ültek a mezőn, hallották a vigasságot, és felkiáltottak nekik: „Hajjátok, boszorkányok! Dobjatok le nekünk egy kis itókát, meg egy kis ennivalót!” A boszorkányok lehajítottak nekik egy üveg bort, meg egy nagy, fonott kalácsot. M're leért volna a bor, köddé vált, a kalácsból pedig lógané lett. Volt olyan lány, nem is egy, aki nem hitte el ezt a boszorkánymesét, mint például Földesi Margit — volt bábaasszony —, aki egyszer varrókából hazafelé menet a sötét utcán, „bujkálós holdvilág” volt — látta, hogy követi egy nagy liba. Amikor gyorsította a menést, a liba is gyorsabban szaladt utána. Amikor lassította, a liba is lassabban baktatott. Mivel hallotta, hogy a boszorkányokat bal kézzel kell megfogni, elkapta a liba nyakát bal kézzel. Otthon aztán behajította az ólba, s rázárta az ajtót. Egész éjszaka félt, hogy kiszabadul a boszorkány, még a takarót is a fejére húzta. Reggel aztán az apja kérdezi az édesanyjától: „Hogy került ez a liba az ólba? Még meg is tojt ” Egy szerencsétlen kóbor liba követte az este, amelyik nem talált haza. „Hittük is, meg nem is.. ahogyan Serfőző Sándorné Bagdi Jolán mondja, már- hogy a boszorkányt. És mégis, a hátborzongató történeteket ma is mesélik. Mint ahogyan tavaly még Cs. Nagy Mihályné Rózsa Tercsi néni is, hogy... varrókában voltak, és ___ültek, kéz imunkáztak, beszélgettek, s egyszercsak láng csapott el az ajtó előtt. A „lidérc” jelent meg, az csinálta a tüzet — hitték, s ő hiszi, vagyis hitte tavaly nyárig, míg meg nem halt. Ahogyan beszélte: mire kimentek, ki mertek menni az udvarra, már csak egy marék hamu volt a tűz helyén. Mikita Sára „Oda voltam a herényi vásárba, Három csikót szereztem, de hiába, Kettőt hagytam a szeghalmi kert alatt, Hogy Simay rám ne verje a vasat. Egy csillagost meg a bírónál hagytam, Így oszt babám, szegényesen maradtam." Miklya Jenő Ipacs Lajos : De rég... ,De rég elúsztál ó de rég mesékkel színes messzi ég, gyerek-nyarak diófalomb halomba nyert üveggolyók, de jó a rád emlékezés. Kerítésdeszkán csöppnyi rés s előtted áll a régi ház hol annyi kincset megtalálsz, konok viták hevében ébredő illatos holdak, holt titok ezüsttel hintett pázsitok s harmatot ivó hűs füvek, az ízetek ki őrzi meg ha elhalad fölöttetek a rettentő Idő? Fölissza perc-aszály estikék részeg illatát mi ömlik nyári éjszakán? Elejt a kéz, ha elfelejt vigyázni rád virág az ész és kárba vész a szent egész amit egy élet mélye mért szívott magába szomjasan? Elfordult holdak volt világ, elég a lélek gyertyaláng. Madár János versei: • • Öregek Megérintenek még egy-egy eltévedt szelet. Motyognak valamit lélegzetvisszafojtva. belegörnyednek a gyökér alatti csöndbe. Ráncos arcukat kisimítja a föld. r Égessen Büntetnek véres évszakok. Harangoktól tébolyult agyam. Gyertyafényben ül a bánat. Fogcsikorgok, szoktatom magam. Elesett katonák arca — Miféle Dózsa-korona űz? Csontomban fénylő csillagok. Jövőt égessen belém a Tűz!
