Békés Megyei Népújság, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-12 / 291. szám
unauraw 1981. december 12., szombat o T Korzó a Duna-parton Duna-korzó, szívet orzó ... dúdolták „őseink” hajdanán az egykori slágert. A versike igazat mondott: a pesti Du- na-part — a mai Belgrad rakpart — Lánchíd -és Er- zsébet-híd közötti szakasza a századfordulótól fővárosunk felszabadulásáig az ifjú leányzók és virágzó szépasszonyok, no meg az elegáns bankfiúk, nyalka katonatisztek s a jómódú pesti polgárok népszerű találkozó- helye volt. Itt állott Budapest világvárosi szállodasora: a hajdani Bristol, a Hungária, a Carlton és a Ritz. Budára néző oldalukon éttermek, kávéházak, a nyári hónapokban tarka napernyős teraszok várták a vendégeket. A Vigadó épületében — ahol most kiállítási terem található — működött a híres söröző: a Hangli-kioszk. Arrébb, a Lánchíd felől műsoros-zenés irodalmi kávéház fényei világították meg az éjszakát: ez volt a Du- barry kávéház, ahol a két világháború közötti évtizedek egyik leghíresebb san- zonettje: Türk Berta énekelt, kuplézott. A Vigadó mellett állott az Angol királynő Szálloda, ahol a kor hazai és külföldi hírességei béreltek szobát, ebédelni, vacsorázni, kvater- kázni pedig átjártak a szomszédos Vadászkürtbe. Az úri társaság körében azokban az időkben a Hungária Szálló kék szalonja jelentette a rangos szórakozóhelyet: ötórai teáin találkoztak a férjet kereső leányzók — természetesen „garde” — azaz mama vagy más felnőtt társaságában —, rangos feleséget, illetve tisztes hozományt „vadászó” lovagjaikkal. Talán a mai diszkó őse lehetett... A Hangli, a Dubarry, a Hungária kék szalonja, a Ritz, a Carlton és a Bristol terasza a vastag pénztárcájú vendégekre építette üzleti forgalmát. A Duna-korzó azonban mindenkié volt. A fel-alá sétálgatás, nézelődés, köszöngetés nem került pénzbe, de a leülés már igen! Végig a korzón fehérre mázolt, tágas öblű, jellegzetes formájú ülőalkalmatosságok sorakoztak, mögöttük pedig — bőrtáskával a nyakukban — a Buchwald-nénikék őrködtek, hogy nyomban lecsapjanak a leteleped nPszán- dékozókra. A Buchwald-szé- kek kényelméért, no meg a panorámáért, és a fel-alá sétálgató népség, katonasság szemügyrevételéért kemény 20 fillért kellett a néniknek leszurkolni (egy kerek zsemlye akkoriban négy fillérbe, egy villamostantusz — vonaljegy — pedig 8 fillérbe került), így hát alaposan meg kellett gondolni, hogy megéri-e a kényelmet a Buchwald-székek használati díja. A fiatalok „ugratták” a néniket. Leültek egy üres székre, s amikor közeledett a fürge lábú asszonyság, nevetve odébbálltak. A pesti Duna-korzó nemcsak a társadalmi élet színhelye volt, hanem divatfelvonulás is: itt mutatták be a lányok-úriasszonyok új ruhájukat, kalapjukat, to- pánkájukat, itt cserélték ki a családi hírekét, pletykákat, s nem egy ismeretség, szerelem kezdődött az árnyas sétányon. A híres-neves Duna-korzó, a századforduló idején épült fennhéjázó szállodasorral együtt elpusztult, romba- dőlt a II. világháború utolsó hónapjaiban. Egyedül a Bristol Szállót sikerült 1945 után helyreállítani, de az 1960-as években az is bezárta kapuit, hogy átadja helyét a Duna Intercontinentalnak. Most épült fel az egykori szállodasor utódaként fővárosunk új „vendég- fogadója”: a Fórum, és felépül ’ majd az Átrium. Az előbbit a tervek szerint határidőre adták át, az utóbbit pedig 1982-ben adják át rendeltetésének. Ezzel együtt újjászületik a Duna-korzó is. A Szabadság-híd és Er- zsébet-híd közötti, szakaszról kiparancsolják a gépkocsikat, az úttestet a járda szintjére emelik és díszburkolattal látják el. A szállodasor Budára néző oldalán ismét éttermek, kávézók, nyáron pedig teraszok várják majd ismét a vendégeket, a sétálásban megfáradtakat. Sokan javasolták: tereljék el, illetve helyezzék le az alsó rakpartra a villamos- forgalmat, de erre — a tetemes költségek miatt —í jelenleg nem kerülhet sor. Különben is: a villamos annak idején is ugyanott kattogott, mégse zavarta a promenádo- zó közönséget. Lesznek persze padok is, végig a korzón, Buchwald-nénikék „ülőpénz” nélkül... S minden bizonnyal Ámor pajtás is visszaköltözik bokros és hasznos teendőinek egykori színhelyére. Malomkerék kalapokban, földet söprő kri- nolinokban, az elegáns fi- csúrok szalmakalapjaiban és porcelánnadrágjaiban ugyan nem gyönyörködhetünk, ám könnyebb dolga lesz, mint annak idején. Mert hogy örökéber gardedámok se őr- zik-vigyázzák majd a mai fiatalok jó erkölcseit... Garai Tamás A pesti Duna-part a görög templommal, a Bristol és a Hungária Szállóval 1910 körül A Hungária Szálló étterme az 1890-es években A mai Duna-part az Intercontinentál Szállóval Cserei Pál Karácsonyi torta Nemrégen egy kis baráti társaságban arról beszélgettek, hogy nem jól tanítjuk a történelmet. Ennélfogva a huszonévesek nemigen tudnak annál többet a negyvenes évek első feléről, hogy háború volt. Pedig ennek a kornak olyan mozzanatai voltak, amelyekről nem szabad megfeledkezni. Hiszen a történelem alakítója, az Ember képes volt akkor is arra, hogy megkapaszkodjon valamibe, védje magát és fennmaradhasson. Mert hát a hitlerizmus egyik főalakja, Göring, a nácik teóriáját hirdetve ezt mondta annak idején: „Vaj helyett ágyút!” És ez az „ige” szent volt a nácik magyar híveinek, akik Magyarország urai voltak akkor. Ica, a ház asszonya, aki annak idején volt huszonéves, most közbeszólt, hogy az isten verte volna meg azokat odaát, és itthon pedig ezeket. Idővel ugyan beheggedtek a sebe; de a nagy seb felszakad, mihelyt valaki felemlegeti azt az időt. Mint most is. Csak hát író kéne ahhoz, hogy megelevenítse azokat az időket. Az talán meg tudná örökíteni, mire képes az ember, hogy enyhítse szenvedését. De ha már így jött a dolog, ő mégis elmondja egy karácsony történetét, amikor boldog volt a családja. Mivel Ica már jó néhány perccel azelőtt megtöltötte vízzel és darált kávéval a porcelán tartályú Seherezáde márkájú kávéfőzőt, és feltette a gáztűzhelyre, hirtelen odaszólt a társaságnak, hogy kiszalad a konyhába és hozza a feketét. Majd amikor bevitte tálcán a szobába az öt csésze kávét, kanalakat, mokkacukrot, azt mondta, hogy jó ez a nagyobb Seherezáde, mert öt duplát is kiad. Azután pedig, amikor leült a társaság közé az asztalhoz, elnevette magát, miközben beletette a kanalat a csészébe, s azt mondta, hogy annak idején csak akkor érzett kávéillatot, ha a főutcán az úriházak előtt ment el. Mert a háborús években csak teát főzött. Azt is meggyfalevélből. Nyáron megszárítgatta a leveleket, s megfőzve szép sötétpirosra festették azok a vizet. Szeretett volna ő ugyan orosz teát főzni, mert annak volt jó híre. De hát nem volt arra pénze. Ma már tudja, kínai volt az, csak Oroszországon át szállították. De hát minden valódi teát orosznak neveztek. Közben a cukor elolvadt a csészében, és kortyintott egyet a kávéból. S aztán azt mondta, hogy azokban az években is cukrot szeretett volna tenni a teába, mint most, meg az egész család, de szaharinnal édesítették, mert kevés cukrot adtak a jegyre. De hát jegyes világ volt akkor. Kenyeret, zsírt is csak jegyre kaptak. Csakhogy ők azért édesítették szaharinnal a teát, mert a kevés cukor jó részét Juhos néninek szalonnáért vagy zsírért adta oda. Egy kiló cukorért ugyanannyi szalonnát kapott. És mivel három gyerekük volt, nekik több cukor járt, mint Juhos néninek, aki másodmagával élt az urával, mert a gyerekeik már szárnyra keltek. S Juhos nénivel úgy ismerkedett meg, hogy az urával ott jártak el a veteményesükre az ő házuk előtt. Aztán tejet is Juhos nénitől hordtak. Minden másnap egy litert. S ha az ura is otthon volt, akkor két napra egy-egy deci tej jutott mindenkinek a családban. De mindig elvett abból egy-egy kicsit, ha olyat főzött. A krumplifőzelékre is tejet tett, hiszen zsír csak annyi jutott arra, amivel körülkenhette volna a lábas belsejét. A krumplifőzelékre ugyan tejfölt szoktak tenni, de hát náluk a háznál annyi sem volt annak idején, hogy a gyerekek megnyalhassák. Ica most az őszbe csavarodó haját a füle mögé igazgatta, majd újra kortyintott a kávéból, s azt mondta aztán, hogy az ura' legtöbbet oda volt, aki most a szerszámgyárban dolgozik, mivel géplakatos, s annyi a munkája, csak győzze. De akkor munka sem volt. Próbálkozott ugyan az ura zárakat javítani, és amelyikből elveszett a kulcs, a padláson keresett hasonló tollút, és bereszelte azt. Mert az isten tudja miért, de azelőtt, amíg műhelyben dolgozott, sok ócska kulcsot gyűjtött össze az ura. És mindig azt mondta neki, ha kérdezte tőle, minek rakja fel a padlásra a sok ócska kulcsot, hogy sose tudja az ember, mikor veheti valaminek a hasznát. Igaza volt az uráAak, mert ő sokszor ki akarta dobálni a kulcsokat, mivel nem szereti, ha gyűlik a kaCat. Csakhogy nem soká javítgathatta az ura a zárakat, reszel- gethette a kulcsokat, mert nem volt iparengedélye, hiszen segédként dolgozott a mestereknél, amíg munkát kapott. És elkezdték feljelentgetni, a hatóság pedig büntetéssel fenyegette meg, ha bizonyosságot nyer, hogy kontárkodik. Ezért aztán nekivágott Szegednek, majd Debrecennek. Mind a két városban csak pár hónapra akadt munkája, s aztán hazakényszerült. Egypár napig Itthon volt, majd felment Pestre. Ott egy évet bírt ki. Hol Üjpesten, hol Kőbányán dolgozott. De aztán gyorsan hazajött, mert amikor egyszer a szállására ment, a Garai utcába, hát az a ház, ahová ágyra járt, romokban hevert. Bombatalálat érte ezen a napon. Ahogy aztán itthon elmondta, a látvány rémületbe ejtette, mert felvillant benne, hogy őt is eltemették volna a romok, ha valami miatt nem kellett volna reggel munkába mennie. Azután pedig, amikor felocsúdott, az egyetlen jobb ruhája és cipője jutott az eszébe, hogy odaveszett, meg a két inge, alsónadrágja, és minden, amit hazulról magával vitt Pestre. S elanyátlanodva ment a Keleti pályaudvarra, amely kétszáz méternyire sincs a Garai utcától, és végigböngészte a vonatok indulási idejét. Akkor ugyan már rendszertelenül jártak a vonatok a bombázások miatt, egyet-egyet azért útnak indítottak. Csak közben eszébe jutott, hogy előbb ki kell mennie Kőbányára a munkakönyvéért, hiszen anélkül sehol se vállalhat munkát. — Magának jó — mondta neki a mestere, amikor beállított a műhelybe —, meghúzódhat vidéken, de én nem mehetek sehova se, itt kell megdöglenem. Ez már negyvenhárom karácsonya előtt volt. És őneki az járt az eszében, hogy legalább a nagy ünnepre kéne valami ízesebb falatot készíteni az ura szerencsés hazaérkezésének örömére. Mivel az ura nagyon szerette a sült tésztákat, azelőtt sokszor sütögetett, amíg elegendő lisztet lehetett kapni. Sütött ő mákos tekercset, diósat, meg hájastésztából zsoltárt, amit ugyanúgy lekvárral töltött meg, mint a kiflit. A féltenyérnyi nagyságúra vagdalt, kinyújtott nyers tésztát összehajtogatta, mint valamiféle könyvecskéket, miután mindegyikre lekvárt rakott. S ha valamelyikbe kevesebb lekvárt tett, akkor az ura nevetve mondta neki, amikor a rózsaszínűre sült tésztába beleharapott, hogy kevés a betű a zsoltárban. Fekete szemét Ica most félig lehunyta, és nagyot sóhajtva : mondta: „De. hát nemhogy sült tésztára való liszt lett volna a háznál, még kenyerünk se igen volt. Ami volt, az is milyen? Kukorica- és köleslisztet kevertek össze, és abból sütötték a pékek. De olyan is volt. Ha a friss kenyérből egy darabkát összenyomtam az ujjaim közt galacsin lett belőle. Amikor pedig megszáradt, porrá verhettük szét, mint a megszilárdult gipszet. S a kétféle pornak csak a színe különbözött egymástól.” Aztán nevetve nézett a többiekre Ica. és azt mondta, hogy mégis a kukorica juttatta eszébe, mi legyen az az ízesebb falat karácsonyra. Mert hát kukoricadarához könnyebben lehetett hozzájutni, és többször főzött abból kását. Még se maradt üresen a hasuk, ha szűz vízben főzte is. Mert a kására annyi zsiradék sem jutott már, mint a krumplifőzelékre. Fogta is aztán magát és megszitált vagy háromkilónyi kukoricadarát. És olyan kilónyi liszt jött ki abból. Gyúrt ő már kukoricalisztből tésztát, amit pogácsává formált, s aztán megsütötte. Ez volt a görhe. Meg kevert kukoricalisztből híg masszát, amit belecsurgatott a tálból a tepsibe. Ez pedig a máié volt. De tortát még nejn sütött kukoricalisztből. Mert most az járt az eszében. És hát volt egy kis margarin a háznál, mivel az ura, mielőtt azon a napon a Garai utcába ért, valahol Kőbányán szerezte, hogy majd reggelenként azt eszik'. De hát hazajött. Így aztán együtt volt a tortánakvaló, mert egy kis cukrot mindig tartogatott a háznál. Sütőporhoz pedig jegy nélkül hozzájuthatott. Készülődés közben aztán nagy meglepetés érte. Juhos néni állított be hozzá, és azt mondta, hogy ne vegye rossz néven, de a jószívűségét csak így tudja meghálálni a nagy ünnep előtt, miközben a kaskájábói egy disznócsülköt vett ki és jó félkilónyi babot. — Ha szeretitek a füstölt húst — mondta aztán Juhos néni —, váljon egészségetekre. Mi az urammal nélkülözni tudjuk, de a cukrot nem. S amikor aztán a karácsonyest előtti délben a család elé tálalta a füstölt csülökkel főtt babot, és telemerte a tányérokat, mindenkinek összeszaladt a nyál a szájában. És mivel ő előre leszedte a csülökről a húst, hiszen a főzés után úgy elvált az a csonttól, mint az érett dió a héjától, nem kellett vesződniük a csonttal, kedvük szerint kanalazhattak. Mert hát a húst sem válogatták, hogy melyik darab soványabb vagy kövérebb. Mégis az örömet az urának és a gyerekeknek este szerezte meg. Mert hát sikerült neki megsütni a tortát. Jobban mondva a tortalapot. És azután, hogy kivette a tepsiből, hosszában kettévágta, s az egyik lapot meglekvározta, s arra pedig rátette a másikat. Ica most jóízűen elnevette magát és azt mondta, hogy annak idején lekvár volt a krém. És este aztán, amikor az ura az asztalra tette a virágcserépbe állítottt fenyőgallyat, és meggyújtotta a dróttal rákötözött három gyertyát, ő elővette a szekrénybe eldugott tortát. Az ura, a gyerekek nagyot néztek, mert akkor sütötte ő a tortát, amikor azok nem voltak otthon. S úgy összeszorongatták aztán, hogy alig jutott levegőhöz. A társaságban levő korosabbak azt mondogatták aztán, hogy azokra az időkre gondolni sem jó. A két fiatalabb meg azt hajtogatta, hogy inkább sokat kéne beszélni arról a korról. Mert hát ez a kis történet is felvillantott valamit a cudar időkről. Közben mindenki megitta maradék kávéját, és a vendégek búcsút vettek Icától.
