Békés Megyei Népújság, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-23 / 300. szám

1981. december 23., szerda Szomszédolás _____________________________________J díluagyarország... —rnmmiinB—Imim iumi—— Kálvária. A lap egyik ol­vasója kálváriát járt garan­cialevél-ügyben. A BAV-nál vásárolt egy Junoszty televí­zió-készüléket, mely hama­rosan elromlott. A GEL- KA-nál derült ki, hogy a ga­rancialevelet nem jól töl­tötték ki. Az olvasó ezután még három alkalommal kért újat, de hol a gyári számot írták el, hol valami mást. A levélíró ezután levonta a ta­nulságot: „Ha vásárolni megy az ember, nem elég pénzt vinni, fontos, hogy ol­vasószemüveget is vigyen. Mert nemcsak fizetni kell, hanem a garancialevelet is ellenőrizni, pontosan van-e kitöltve?” Fuvarozószolgálat Kiste­leken. Mivel a fuvarosok szinte napról napra emelik a tarifát, a kisteleki Volán gondolt egy merészet; befo­gott egy teherautót a tüzelő­anyagok fuvarozására. Az ÁFÉSZ-szel közösen irodát nyitott a TÜZÉP-nél. Elviszi a távolabbi tanyákba, köz­ségekbe a tüzrevalót, lé­nyegesen olcsóbban és gyor­sabban, mint a fuvarozók. Másokért élni nem hálát­lan feladat. A szolnoki Ludá- nyi Istvánná 23 esztendővel ezelőtt kezdte tanácstagi munkáját, és azóta is töret­len ambícióval tevékenyke­dik a körzetében lakók ér­dekében, egyben a városért is. Ma már nyugdíjas, de minden reggel nyolc órakor útra kel, és intézi mások dolgait. Itt is, ott is az embe­rekkel kell törődnie, és neki egész életében ez volt a legfontosabb, ez ma is. Művelődési program. Szol­nok megyében az elmúlt években javultak a művelő­dési otthonok és könyvtárak személyi feltételei, a szakal­kalmazottak létszáma több, mint 40 százalékkal növeke­dett. Ennek ellenére még mindig igen magas, első­sorban a szakképzetlen nép­művelők aránya. Az egyre növekvő számú kiállítások, különböző kulturális rendez­vények lehetővé tették, hogy eljussanak művészeti értéke­ink a társadalom szélesebb rétegeihez. SZEOL-atlétika, 1981. Dr. Molnár Imrét, a SZEOL atlé­tikai szakosztályának veze­tőjét a gondokról kérdezték: „A serdülő korosztály jelen­legi gárdája három-négy év múlva képtelen lesz pótolni a kiöregedő versenyzőket. Edzőinket rákényszerítjük az eddiginél jobb kiválasz­tásra. Visszautasítjuk azt az érvelésüket, miszerint a labdajátékok „elszívják” a tehetséges fiatalokat.” Korszerűbb üzletet nyitot­tak. Csaknem egy évig volt zárva a BÁV szegedi, Baj- csy-Zsilinszky utcai ruházati üzlete. Az újjávarázsolt üz­let 8,5 millió forintos, az ünnepekre való tekintettel különös gonddal kialakított árukészlettel nyitott az el­múlt napokban. A ruházati üzlet felújításával még nem ért véget a szegedi hálózat fejlesztése a BÁV-nál. Ez­után az Oroszlán utcai mű­szaki bizományi korszerűsí­tése következik. Szalmán vett olaj. A szolnoki MEZŐGÉP jász- kiséri szárítóüzemében a termények nedvességét csök­kentő egyik szárítót egy szal­mából, vagy kukoricaszárból hőt termelő kazánnal fűtik. A szakemberek tudják, hogy a gazdaságokban mennyi gondot okoz a fölösleges szal­ma és szár. Pedig igen érté­kes „hulladékok” ezek, labo­ratóriumi körülmények kö­zött mérve - 3 kilogramm szalma fűtőértéke egy kilo­gramm olajéval egyenlő. Hó (só) lapátolás Szolno­kon. „Hét óra után már csak a kilapátolt só fehér­lett a járdán, és ez még délután is emlékezteti a hó­esésre. Az aszfalt azóta sem akarja elnyelni a sós vizet, de a fák tövén levő föld an­nál inkább. Mennyibe ke­rülhet minden évben újrate­lepíteni a fákat? ..— kér­dezi a Néplap egy olvasója. CSONGBÁD * MEGYEI HÍRLAP Elektromos párologtató, vagy szökőkút szükségeltetik. Ács László írja a lakótelepi fűtés kellemetlen következ­ményeiről : „Leghamarabb a bútorok károsodnak, eresz­tékeik meglazulnak, nyitá- suk-zárásuk nehezebbé válá­sa mellett vetemedésük kö­vetkeztében recsegő, pattogó hangot adnak, mely főleg éj­szaka kísérteties és félelme­tes hatású. A fát és műanya­got, illetve a kevert anyago­kat tartalmazó bútorok kü­lönösen hamar károsodnak a száraz levegőben.” Konvejorpályás szerelő­műhely. Az AFIT debreceni vezetői szerint a ZIL-telep az ország legkorszerűbb mo­torjavító műhelyét mondhat­ja magáénak. A telep korsze­rűsítése több éven át tartott. Régen kezdetleges körül­mények között szerelték szét az óriás teherautó-motoro­kat. Ma már egy 164 méter hosszú, függőkosaras, konve­jorpályás szétszerelő műhely­ben dolgoznak a munkások. Falvaink jelene és jövője. „Hiányoznak a bekötő utak, a falusi utak zöme kiépítet­len. Sok községben, ha esik az eső, nem lehet gyalog közlekedni. Ezért inkább nem mennek ki házaikból az emberek. Nem öltözköd­nek rendesen, hiszen egy elegáns kosztümhöz, vagy öltönyhöz nem illik a gumi­csizma. Még a buszmegálló­hoz sem lehet eljutni. Egy- egy esős nap tehát a teljes bezártság érzetét kelti a fa­lulakókban! Mérlegen Szentes asztalite­niszsportja. Szentesen az asztaliteniszező fiatalok jó része képzést kap a Kutató SE szakosztályánál, szak­képzett edzők oktatják, ne­velik őket, de versenyzési lehetőség hiányában ezek a gyerekek alulmaradnak pél­dául más megyéből idejövő versenyzőtársaikkal szemben, így természetes, hogy a te­hetséges fiatalok fejlődése megtorpan. Ez az állapot sajnos, a megye többi váro­saiban is téma. Átépítik a vasútállomást. Szentesen a MÁV dolgozói­nak munkakörülményei, de a város szempontjából is nagy esemény, hogy átépítik a vasútállomás idestova 100 éves épületét. Az előkészítő munkálatok már megkezdőd­tek, és a kivitelezés két ütemben történik az elkövet­kező években. Korszerűsítik a várótermeket, a szociális létesítményeket, a fűtési rendszert, és új épületbe köl­tözik az utasellátó. Egytálétel — ebédre. A hódmezővásárhelyi Béke bisztró vezetője, Sarkadi Bé- láné mondja: „A hozzánk já­rók legnagyobb része idős, nyugdíjas ember. Olyanok, akik egyedül élnek, és ott­hon talán nem is esne jól nekik az ebéd. Legtöbbjük egy levessel beéri: 9 forint 80 fillérért. De olyan is akad, aki főzelékpárti. A legol­csóbb sárgaborsó-főzelékért például mindössze három forint 20 fillért költ. Komo­lyabb ebéd már a túróscsu­sza. ragulevessel, de ezt ál­talában csak vasárnapon­ként engedik meg maguk­nak.” összeállította: Lipták Judit Jó estét, karácsony Megszokott képsorok. Ilyenkor este díszítik a ka­rácsonyfát. Meggyújtják a gyertyákat. És nekem mégis egy ankét jut eszembe, mely­re véletlenül csöppentem. A családról volt szó, a nők második műszakjáról. Töb­ben szóvá tették, hogy ez a második műszak milyen megterhelő. Egy fiatalasszony indulatosan mondta, olyan jogszabályt kellene alkotni, miszerint a hét egyik felé­ben a férj süssön-főzzön és a gyerekeket is ő lássa el. Történetesen ismertem az asszonyt. A férjét is. Fiata­lon kerültek össze. Bűbájos házaspár volt. Bár rengeteg gond nyomta a vállukat, mégis ragyogott az arcuk, egész lényükből sugárzott, hogy mennyire örülnek egy­másnak. Erzsébethelyen egy földszintes ház hátsó helyi­ségében laktak, ott született az első gyermekük. A férj­jel többször találkoztam. Munka után mindig sietett. Most a gyermekért rohanok a bölcsődébe. Most bevásá­rolni megyek. Ma este én fogok főzni. Érdekes, hogy sohase kellett biztatni, vál­laljon ő is részt abból a bi­zonyos második műszakból. Természetesnek tartotta. Szerette a családját, a fele­ségét, a gyermekét. Talán eszébe se jutott, hogy csa­ládjogi törvény is van a vi­lágon. Emlékszem, amikor kéz a kézben jöttek a szer­kesztőségbe. Akkor lakás volt a nagy gondjuk. A má­sodik gyermeket várták. Azt mondták, ha meglesz a la­kás, ők véglegesen révbe ér­tek. A lakás meglett. Ennek vagy 10 éve már. A második gyermek az új lakásban lát­ta meg a napvilágot. Vajon mi történhetett közöttük? Mert amikor a házastársak jogszabályokra kezdenek hi­vatkozni, akkor valami nem stimmel közöttük. Később megtudtam, a férj gyakran kimaradozott. Éjszakánként ittasan tért haza. Egy ízben a felesége nem engedte be a lakásba. Betörte az ajtót. Rendőrségi ügy lett belőle. Egyszer magam is találkoz­tam vele, ilyen düllöngélő állapotban. — Mindenki engem okol, pedig maga is tudja, meny­nyit küszködtem a családért. — Miért italozik? — Okom van rá. Különben is, olykor lazítani kell, Hofi is megmondta. Nem lehetett vele szót ér­ten. Hamarosan el is váltak. Aztán éveken keresztül jár­ták a gyámhatóságot, meg a bíróságot. A gyerekek lát­hatásán cívódtak. Még a mai napig sem tudtak megálla­podni ebben a témában. Vajon milyen lesz az ő karácsonyuk? ♦ Kora hajnalban, amikor még csak elvétve lehet talál­kozni a megyeszékhelyen munkába igyekvőkkel, ismer­kedtem meg egy férfival, ö már hajnalok hajnalán dol­gozott. Építette a házát. Há­rom évvel ezelőtt láttam meg először. Egyedül ásta az ala­pokat. Csak éppen a falak építésénél és a tetőfedésnél segédkeztek mások. Az ment a leggyorsabban. Néhány hét alatt már állt is a ház. De még rengeteg teendő volt hátra. Gyakran láttam, ahogy villanyfénynél egyma­ga bajlódott az ajtókkal, az ablakokkal. Ahogy kívülről- belülről bepucolta, majd be­festette a falakat. — Gyönyörű házat épített. — szóltam hozzá egyszer. — Láttam, hogy milyen sokat dolgozott. Megtermett, erőteljes férfi volt. Hátra tolta rőt kalap­ját. — Nem sok örömöm telik benne. — Hogyhogy? — Higgye el, uram, úgy ahogy mondom. A feleségem még arra sem méltatta a munkámat, hogy megnézze a házat. Hihetetlen — gondoltam magamban. De nem akartam tovább faggatni. Ö is bement a házba, és folytatta a mun­kát. Az ünnepek előtti vasár­napon ismét arra vezetett az utam. A kisfia a ház közelé­ben hólabdákat görgetett. Odabent szólt a rádió. Vi­dám tánczenét sugárzott. Bi­zonyára helyreállt a család békéje. — Mit csinálsz, öcsi? — Hóembert. — És apu? — ö az ebédet főzi. — Hát anyu? — Ö elment kirándulni. A gyerek fején prémsap­ka. Fehér, akár a hó. Nagy, dióbarna szemek pislognak alatta. — Mikor jön haza? — Anyu nem szeret min­ket — válaszolta rideg tár­gyilagossággal. Békéscsabai szobrok Mohácsy Mátyás szoborportréját ez évben állították fel a Széchenyi ligetben, alkotója Varga Géza, Békéscsabán élő szobrászművész. Budapesten született 1951-ben, a Képzőmű­vészeti Főiskolát 1976-ban végezte, s két évvel később a me­gyeszékhelyre települt Fotó. yárad. ZoKán Nem tudtam, mit mondjak neki. Mert mit is lehet mon­dani, ha egy gyerek köntör­falazás nélkül kimondja az igazat. ♦ Jó estét, karácsony. Le­gyen béke és boldogság. Sze­retettel teljenek meg az em­beri szívek. Kántálták — ahogy ezt a népi hagyomány számon tartja — házról ház­ra a betlehemesek. A kará­csony a család meghitt ünne­pe. A családé, melynek meg­hittségét, emberformáló fé­nyét, egymás iránt érzett fe­lelősségét a szeretet adja. Hétköznaponként többet kel­lene szólni az emberi érzé­sek legragyogóbbjáról, mely nélkül kihűlnek, megfagynak, vitába torkollnak a legneme­sebb emberi kapcsolatok. Az anyagiak sok mindent meg­oldanak — örömet szerezhet a szép ház, az autó — de egyik sem pótolja a szerete­tek Ám, hogy milyenek lesz­nek az ünnepeink, az a hét­köznapokon dől el. Serédi János Tűi a százon, az életről A kapu és a ház között félúton megálltam. Olyan dühösen ugatott, ugrált felém a kytya, hogy nem mer­tem tovább menni. — Nagyon harapós, de erős láncon van — mondta az időközben elébem jövő háziasszony. Az egyik, mert ennek a takaros kis szoba-konyhás, hunyai háznak három há­ziasszonya van: a 102 éves Juli néni és két lánya, akik már szintén jóval túl vannak az ötvenen. Tímár Vincéné, született Szurovecz Julianna 1879. december 26-án, karácsony napján látta meg a napvilá­got egy endrődi tanyán. — Rég volt... — Régen bizony — mondja Juli néni. Nehezen él­tünk. Tizenketten voltunk testvérek. Anyám mindig azt mondta: Juli, vidd ki a kenyereket a piacra, add el! És én eladtam. A kapott krajcárokból meg megvettük, ami kellett. Nem volt ám olyan kosztolódás, mint most. Tar­tottunk állatokat persze, de nem azért, hogy megegyük. Szegény apám mondogatta: „A gúnár árának szaladni kell.” Tőle is sok elszaladt, az biztos, mert igen-igen sze­rette a bort. — Juli néni 1903-ban ment férjhez. Emlékszik még az esküvő napjára? — Hogyne emlékeznék. Nagyon szépen sütött a nap, akkor, november 3-án. Csak egy vizitke (halcsontos, fe­hér blúz) volt rajtam, olyan meleg volt. Meg a hosszú fátyol. Itt van e — mutat a falra — Tuka Gyula két fo­rintért bekeretezte. Mosolyogva nézem az üveg mögötti, megszürkült fátylat, koszorút, amit — Tuka Gyula két forintért be­keretezett. Mi mindenre vissza tud emlékezni az ember! — Juli néni már 24 éves volt, amikor férjhez ment. Akkoriban hamarabb bekötötték a lányok fejét... — Nem vesztettem én, csak egy csomó gyereket. így is tízet neveltem fel, pedig nem volt „gyerektartás” sem. — Elérzékenyülve teszi hozzá: — Kettő nem érte meg a felnőttkort, a két fiam meg odaveszett a háborúba. Fényképük a falon. Szép szál legények voltak, külö­nösen a fiatalabbik. Körülnézek a szobában. Az ágy fe­lett szentképek, Mária, Jézus, a szent család. A feszület alatt szép, iniciálékkal díszített írás, II. János Pál színes fotója, saját kezű aláírásával. A helybeli plébános köz­benjárására kapta Juli néni 100. születésnapjára. — Mit tetszik csinálni egész nap? — fordulok ismét hozzá. Menni már csak a lányai segítségével tud, de ak­kor is mindössze néhány métert. — Imádkozni szoktam — mondja —, de most pár reggel nem tudtam, mert olyan sötét van. Nem engedi felkapcsolni a villanyt, mondják nevet­ve a lányai, hogy ne pocsékolódjon. Egyébként olvasni is szokott Juli néni, az Űj Írást és a Szabad Földet. Ré­gebben, míg élt a férje (húsz éve halt meg, 84 éves ko­rában), regényeket olvasott fel neki. Hogy milyeneket, arra csak így válaszol: hát 50 filléreseket! No, és mesélni szeret még arról, hogy volt régen. Tényleg, hogy volt? — Nagyon szerettem táncolni. Este mindig mentünk a korcsmába, a bálba. Az uramat is ott ismertem meg. Jöttek a legények, kikértek apámtól, anyámtól, aztán mentünk valcert, hopszot járni. Meg a kacsintóst. Hogy az milyen volt? — Hát a legény a lyány mögé állt, az­tán nótára fordultak. — És a mai táncokról mi a véleménye Juli néninek? Hallottam, két évvel ezelőtt még lakodalomban volt. — Voltam, de már csak néztem, hogy ropják mások. Ügy látom, nagyon fáradtságos ez a mostani tánc. Aztán folytatja az emlékezést, amibe olykor-olyor a lányai is besegítenek. — Még mielőtt férjhez mentem, cuháréba is jártam. Ez afféle házi mulatság volt, nappal. A lány odasétált a ház elé, ahol citerások játszottak, és ha tetszettt valame­lyik legénynek, az kijött érte, és bevitte. Ha nem, akkor mehetett szégyen szemre haza. A fiatalság minden ember szép élményei közé tar­tozik. De vajon mi volt Juli néni legnagyobb öröme, hosszú élete során? Gondolkodás nélkül feleli: — Az, amikor hazajött az uram a háborúból. Négy és fél évig volt oda, én meg itthon a hat gyerekkel. Mondta is, hogy: „Hazahoztak a gyerekeim a háborúból.” Mert hogy azért engedték el, mivel ilyen nagy családja volt. Ak­kor nagyon örültem. — És most? — Ha egy kicsit erősebb lennék. Egyébként minde­nem megvan. A téesztől hozzák az ebédet, finomat főz­nek, csak nem szabad sokat ennem. Azt mondta az or­vos, soha se lakjak jól. Mert akkor fáj a gyomrom. Más bajom nincs. Nem feküdtem én már vagy húsz éve. Fia­tal koromban igen. Akkor sokat voltam beteg. Egyszer három évig is feküdtem. Aztán, ahogy öregedtem, úgy lettem egészségesebb. — Hogyan ünnepük a karácsonyt, a születésnapot? — Eljönnek a gyerekek, az unokák, a 32 dédunoka, az ükunoka. Nyolcvan tojásból süttetek nekik piskótát. — Régen nem piskótát ettek karácsonykor ... — Nem, de más idők voltak akkor. Száraz szilvale­vest főztünk szenteste, aszalt szilvából. Utána kocsonyát, meg mákos-mézes csíkot ettünk. — Megáll egy pillanat­ra, elgondolkodik, majd így folytatja: — Sok dongónk volt, el is neveztek bennünket Mézes-Timáréknak. A méz árából házasítottuk ki a gyerekeket is. Juli néni sok mindenre visszaemlékezik. Még túl a százon sincs különösebb baj a memóriájával. Csak a tes­tén látszik meg a rengeteg idő, az egy évszázad. Szatmári Ilona

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents