Békés Megyei Népújság, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-20 / 298. szám
1981. december 20., vasárnap nt Az írófejedelem fintora Jókai Mór: Barangok Párhuzamosságok Hogyan képezzünk művelt szakmunkásokat? Ügy látszik, nemcsak színházunk nevében tér vissza Jókai Mór a körösi tájra, ahol alig járt hajdanán, hanem időközönként egy-egy művét is színpadra tűzik. Volt pár éve az Arany ember, és most az események jó összejátszásaként a millennium hazafias felfoko- zottságában írt fintor-játék, a Barangok. Hogy „h”- val-e a végén vagy anélkül, teljesen mindegy, hacsak nem azt különböztetné meg a ,,h", hogy a ,,h”-s Barangh az Árpád apánktól eredezteti családfáját, a „h” nélküli pedig nem. Nyilván nem ennek eldöntése okozta elsősorban, hogy Jókainak a budapesti Vígszínház 1896- os avatására írt darabját most és itt, Békéscsabán, 1981 decemberében műsorra is megkezdődik a varázslat (ne keressük, ki kezdi, az író-e avagy a rendező, vagy pedig mind a ketten), és a furcsa nevek, olyanok, hogy Ubul, Izsó, Szigfrid, egyre jobban hasonlítanak a maibb nevekre, de főként a maibb emberekre. Netán, semmi sem új a nap alatt? Nem hiszem, hogy a néző, lent a zsöllyében tudatosan összehasonlít. Szó sincs róla! De a tudatában rezgő mai világ innen és túl, meg az a millenniumi odafent meghökkenti feltétlenül, . és elviszi magával a töprengést: nicsak, ez a Talíéros- sy „megvan egy magyar”? És amaz a Barangh Ubul. sisakban és kardosán mitől magyar. pedig magyar?! Nem igazi a siker, kétségtelen. Mint ahogyan első bemutatója után is csak addig tapsoltak, amíg „az ősz író jelen volt” (idézet Vá- nyi Ferenc tanulmányából). Most is elhal a taps a vasfüggöny ajtajának becsapódása után, csak a fülünkben zeng-zúg a „Hazádnak rendületlenül" és visszük magunkkal a színpadon, mint egy szép, nagy, elegáns- kriptában a régiek mozdulatlan testének látványát, letakarva a trikolorral, ami annyi hősinek és becstelennek volt már jótékony lep- lezője. Hacsak ezt az egy záróképet eszeli ki a rendező, megcsinálja a színházat erre az estére. Nehéz dolga van viszont a kritikusnak, ha a szerep■ A kísérletek már elég ' régen elkezdődtek, s évtizedek óta zajlanak a viták arról, hogy a szakmai képzés során szerezzenek a tanulók több általános ismeretet, vagy inkább az iskolai oktatás bizonyos formáit töltsék meg jelentékenyebb szakmai tartalommal? Ne menjünk vissza a régmúltba, hiszen a napjainkban szakmunkásnak tanuló ifjú számára csupán történelmi érdekesség, hogy apja (méginkább nagyapja), úgy tanulta a szakmát, hogy közben- ellátta a mester háztartásában a segítői teendőket is. Olyanok viszont szép számmal vannak szakmunkásaink között, akik az ötvenes években tanultak. Köztudomású, hogy akkoriban a „ló túlsó oldalára” estünk, s ennek megfelelően kevés szakmai anyag került a tananyagba. Aki mégis akart tanulni, aki szerette a szakmát, később, a munkapad mellett sajátíthatta el a szükséges ismereteket. Következett a tanulmányi idő felemelése, majd az eleinte technikumot helyettesítő szakközépiskolák megnyitása. Aztán be kellett látni, hogy a szakközépiskola kevesebb általános ismeretet nyújtott ugyan, mint a gimnázium —, de szakmai tudnivalókból sem adott annyit, mint a szakmunkásképző. így jutottunk a jelenhez, amikor utolsó évesek az új rendszerű szakközépiskolák tanulói. Hogy mit tanultak, azt pontosan tudni lehet, hiszen a tankönyvekbe bárki belenézhet (és a szakközépiskolások szülei gyakran belenéznek, csakúgy, mint az egyes szak-’ mák szakemberei.) Annál kevésbé tudjuk, hogy ezeket az ismereteket hogyan, mennyire lehet majd a gyakorlatban hasznosítani. Sőt azt sem látja előre senki, hogy többet, jobban tudnak-e majd a szakközépiskolát végzettek az egyes szakmákból. mint a velük párhuzamosan szakmunkásképzőben tanulók. Párhuzamosan — mondtuk. Annyi bizonyos, hogy a két intézménytípus közötti azonosságot legalábbis csökkenteni kell. Teljesen megszüntetni csak úgy lehetne, ha határozat mondaná ki: mit vár el a népgazdaság az egyiktől, s mit a másiktól. Óvatosan fogalmaz ez ^ügyben az illetékes Művelődési Minisztérium is: elkezdte és folytatja az erre vonatkozó vizsgálatokat. Márpedig a vizsgálatoknak — amelyek szükségességét senki sem vonja kétségbe — az a természetük, hogy sok időt vesznek igénybe. Manapság • pedig sokszorosan igaz az a régi mondás, miszerint „az idő — pénz”. Igaz azért, mert a technika —, de sokszor, sokan és sok helyen elmondják napjainkban, félő, hogy közhellyé válik — rohamlépésekkel halad. Az a gyár, amely a sok éven át begyakorolt technológiával dolgozik, aligha tud sokáig versenyben maradni. Nem kell tehát túl nagy matematikai készség ahhoz, hogy kiszámoljuk: a szakközépiskolából 1982. nyarán kikerülő ifjak legjobb esetben az 1980-as kiadású tankönyvből tanulhattak, amit két-három évvel koi'ábban írtak, s így ismereteik legalább fél évtizeddel öregebbek a mai gyakorlatban alkalmazottaknál. Egy évtizeddel ezelőtt jóformán csak a mérnökök, a termelés magasabb szintű irányítói ismerték a legkorszerűbb eljárásokat. Ma már ott tartunk — és ezért helyes az elgondolás a szakközépiskolák létrehozásáról, művelt szakmunkások neveléséről és képzéséről —, hogy a szakmunkásoknak is állandóan léoést kell tartaniuk a technika fejlődésével. Eeredmé- nyeket elérni, világszínvonalon termelni, a világpiacon versenyképesnek lenni - csak így lehet. Vannak olyan elképzelések, s nagy kár, hogy még mindig csupán elképzelések, hogy a szakmunkásképzés tervét megyei, regionális tervekre alapozzák. Végtére is: mindenütt a helyi szakemberek ismerik legjobban az egyes iparágak fejlesztési lehetőségeit. Beleértve természetesen a munkaerő-szükségletet is. Reális alapról indulnak ki — s ma talán ez a legfontosabb. Ez az alap pedig: milyen iparágak vannak a megyében, milyen üzemek működnek és — milyen eredménnyel. S ahol az eredmények éppen a munkaerő tényleges hiánya, elsősorban a szakmunkáshiány miatt alacsonyak, ott sürgősen tenni kell valamit. S nemcsak egyszerűen „valamit". Mindenekelőtt felkeli mérni, hogy mire képes és képesít a szakmunkásképző, és mire a szakközépiskola. Nem a tantervek és a hozzájuk fűzött elképzelések szerint —, a mindennapi valóságban. Ehhez kell méretezni minden továbbit. Minden téren észre kell venni, hogy a gazdasági események felgyorsultak és bonyolultabbá váltak. Ennek megfelelően: nem lehet régi módon dolgozni, de tervezni sem. Még kevésbé: légvárakat építeni vagy meggondolatlanul a számok bűvöletébe esni. Sokszorosan áll ez a jövő szakmunkásaival kapcsolatos tervekre. Már most, az 1980-as években olyan szakmunkásokat kell képezni. akik majd a XXI. században is megállják a helyüket az egyre élesedő versenyben. Szakközépiskola vagy szakmunkásképző? Esetleg á kettő együtt, egymás mellett, egymást kiegészítve? A kérdések döntésre várnak. Mégpedig sürgős döntésre, amely nem várhat mai tapasztalatok hosszadalmas leszűrésére. Várkonyi Endre Jelenet az előadásból: Csiszár Nándor. Forgács Tibor, Gyuresek Sándor, Felkai Eszter és Széplaky Endre Martin Gábor felvétele tűzzék. És ha eljutunk odáig, hogy nincs semmiféle ok, elég az, hogy. Jókai újabb és újabb reneszánszát éli, hogy Jókai (ha tagadjuk, ha nem, de minek tagadnánk?) könyvtárainkban az olvasottság élén áll. Persze, vegyük hozzá ehhez Sík Ferenc rendezői vállalkozókedvét, amikor „a bírókra váró feladat” nagyságát felmérve, és belekalkulálva az esetleges bukást is, összeverbuválja színészeit, töpreng és értelmez, felvilágosít’ és elködösít, kialakítja az előadás sajátos, csak rá jellemző stílusát, aztán jöjjön, aminek jönnie kell”. Feltétlenül kell valami előismeret ahhoz, hogy megértsük az író fintorát, amit még annak ellenére is fintornak tartok, hogy a helyzet, amiben színházavatásra kérték, nem volt éppen mindennapi, hiszen „ezredéves történelmünk” nagy felidézésének, az ámulatnak (és önámulatnak) évei voltak. És Jókai, az agg írófejedelem, aki még csak ezután írja meg az „Öreg ember nem vén ember” című regényét, telve és betelve a kor fantasztikus változásaival, . a technika és a panamák térhódításával, a legkülönfélébb újgazdagok kapzsiságával és rátartiságával, üresfe- jűségével; nos, akkor Jókai, akit alig előtte a párizsi világkiállításon ünnepeltek, aki „név” Európában, „kirázza háziköntöse ujjábái ezt a kis históriát”, és jókora fügét mutat kora társadalmának. Haragudni ugyan nem lehet rá, csak nem játsszák többet. Ennyi. Ez a múlt, a 85 év előtti, és, hogy néha tanácstalanul nézzük a színpadot, arról sem az író, sem a rendező, sem színészei nem tehetnek. Az idő a tettes, ami elszállt közben. Aztán — valahol a máso- djk felvonás táján — mégHogy nyolcvanöt évvel . ezelőtt az írófejedelem leírta ezt a mondatot: „a gazdagnak piac a hon”. Hát nem volt piac a kis, nemzetiszínű zászló, az ezredéves történelem, és piac a tandembicik- ligyár, amiből milliók .teremnek ? Igen, mondaná a néző, aki azonban nem mindig azért ül be a színházba, hogy gondolatait rendezgesse, és ájult lélekkel várja a „megtisztító” katarzist. Nézőnk szórakozni akar, és nem izgatja holmi színház- történeti, mi több: történelmi nevezetesség, olyan, hogy millennium, meg színházavatás Pesten 1896. május elsején. Mit kap ez á néző a békéscsabai színház előadásától ? Valljuk be, hogy nem sokat. Ha ráhangolódik (ha a színészek ráhangolják) a groteszk rendezői látásra, ami hiszem, hogy Jókait erősíti, hogy Jókai is így akarta, akkor jó. Akkor lassan, komótosan vele is elindul a játék, és egészen jó színházzá válik. Hogy nem pereg úgy, mint Molnár Ferencnél, akire a későbbi Vígszínház épült, az más ügy. Jókai ilyen. Ha gúnyosabban tréfál, akkor is derűs, miközben életképeket rajzol, anekdotákat mesél; van ideje, mert az a kor nem sietett, volt ideje. Itt vagyunk másak például, és itt más Jókai. De, hogy Jókai Jókai maradhasson, Sik Ferenc nem tehetett mást, csak amit pompásan kitalált: színpadképpel, jelmezekkel, színészi mozgatásával-vezetésé- vel, egyetlen, lilásra világított fátyolfüggönnyel visszavitte őket a századforduló előttre, hogy helyenként egészen bravúrosan játssza át ezt az időtávolságot, melyben szörnyű dolgok történtek közben, ha belegondolunk. löket veszi sorra. Mert nem jók ezek a szerepek, al igáiig dereng fel bennük drámai erő, alig akad olyan jelenet, ahol a dráma mozgá- tója-éltetője a jellemek ösz- szecsapása, a cselekmény sodra tcötné le figyelmünket. Tehát színészeink hely- lyel-közzel a lehetetlennel csatáznak. Olyan ez az egész, mint egy két és fél óráig tartó, megelevenedő leporelló; egy-egy figura előtérbe jön, teszi amit tennie kell, hogy átadja helyét a következőnek és így tovább. „Az alakok nagy része századvégi alak, az utolsó tized szokásaival, erkölcseivel és különlegességeivel” ... írta róla 1896. május 2-án a Pesti Hírlap, és milyen igazat írt! Nagyon messze vannak tőlünk, de, hogy mégis meg- érzünk valamit abból a pánt- . likás-dáridós-kapzsi-kalmár-kiárusító-köpönyeg- forgató-sznob és naivan csodaváró magyar világból, ahhoz úgy kellett felújítani a Barangokat, ahogyan Sik Ferenc felújította.s Ha illőnek /tartanám, felsorolhatnám a 'népes szereplőgárdát, de tudom, hogy ez nekik sem fontos. Mindenkinek volt egy-két felvillanása, gesztusa, tekintete és hangsúlya, mely odavonzotta a néző figyelmét; valamennyien együtt pedig tökéletesen követték azt a játékstílust, melyet a rendező elképzelt. Azt hiszem, a dörgő taps hiánya ellenére érdekes tett volt lefújni az évszázados port a Bárangokról, ha másért nem, hát csak annyiért, hogy illik tudni Jókairól azt is, hogy mint ünnepelt író- fejedelem, akit ugyan „úri körökbe” ritkán hívtak, imigyen " megbarackolta kora nemzete fiait, lányait. És éppen a millenniumkor, ami külön is jó tréfa lehetett. Sass Ervin A koncert Nem jó, ha valamit még megszületése előtt misztifikálnak. Pedig alighanem ez történt az első magyar koncertfilmmel. így aztán rendező, látványtervező, szereplők és operatőrök kiteh'ették a lelkűket, mégsem igen felelhettek meg a felfokozott várakozásnak. Igen: nagy-nagy várakozás előzte meg mind a márciusi koncertet, mind az ebből készült film vetítését. Nem véletlenül, hiszen az egykori Illés együttes — amely erre az alkalomra ismét összeverbuválódott — annak idején sokkal többet jelentett egyszerű élvonalbeli együttesnél. Történetük már-már történelem. Nevük egybefonódott a Beatles nagy, s mindmáig meghatározó korszakával. Pedig Szöré- nyiék sohasem voltak Beatles-epigonok. Megalakulásuk (1965) első pillanatától egyéni elképzeléseket dédelgettek, s voltak annyira egyéniségek, hogy ezeket nagyjából meg is tudták valósítani. Sajátos, népzenei ihletésű beatjük a zenén túl is tartalmas mondanivalót hordozott: ennek nincs fényesebb bizonyítéka, mint az időtállóság. Dalaik ma is megállják a helyüket, 15 év távlatából is bennük rejlik néhány, a mához szóló gondolat. Ha azon gondolkodunk, mi lehetett a célja ennek a nosztalgiakoncertnek, logikusnak látszik, hogy éppen ez: lemérni a múltat, felmérni a jelent. Bepillantani az idő titkába, romboló mindenhatóságába. Talán nem is annyira a zenészekre, a zenére volt kíváncsi a mozinézők többsége. Inkább arra, kik, és miért mennek el a koncertekre; kiknek mit jelentett és jelent a régi Illés; hogyan lettek, vagy nem lettek az egykori koncerteken őrjöngő ifjak- b(fí konszolidálódott családapák, családanyák? A bemutató előtti vetítés békéscsabai közönsége sok mindent elárult. Az ifjúsági és úttörőház zsúfolásig megtelt — tizenévesekkel. Persze, akadtak huszonévesek és harmincasok is, de elenyésző kisebbségben. S a koncerteken magukkal nem bíró „csövesek” némán, jóformán pisszenés nélkül nézték bátyáik, sőt apáik egykori bálványait. Nem panaszkodhatunk az első magyar koncertfilmre. Készítői felvonultatták az eddig nálunk vetített koncertfiimek minden technikai kellékét. A rendező, Koltay Gábor is igyekezett sokkal többé tenni produkcióját egyszerű reprodukálásnál. Hajlott a dokumentáció felé, s a régi képek, filmkockák bevágásával nem csupán az együttes történetét kívánta közzétenni, hanem egy korszak, egy generáció jellemzőit is szintetizálni próbálta. Ez utóbbit nem a legnagyobb sikerrel, hisz sem idő, sem lehetőség nem volt rá, lévén - a film középpontja, magja mégis a koncert. Törekvése azonban tiszteletre méltó. Az operatőri munkáról sok jót el lehet mondani. Baj volna, ha nem így lenne, hiszen a nyolc operatőr között olyan neveket találni, mint Ragályi Elemér, Kende János. A sokfajta technikai bravúrral sikerült csaknem tökéletesen visszaadni a koncert hangulatát azoknak, akik hely, illetve 500 forint híján (ennyibe került feketén egy jegy!) nem juthattak be márciusban a sportcsarnokba. Egyébként nem hiszem, hogy a közönségből bárki is sajnálta a pénzt, az időt, a fáradságot. A film jól visszaadta: olyan hangulat teremtődött ezen a koncerten, az előadók és a közönség olyan eggyé válása, amely — sajnos — olyan ifjúsági fórumokon, ahol kellene, ritkán jön létre. Ilyen szempontból tanulság is lehetne ez a film: a felnőtt fiatalság nem közömbös, nem önzésbe süppedt, csupán meg kell találni a témát és a hangot! Ennek direkt hangsúlyozását, vagyis a politikusságot kerestük hiába a filmben, s talán ezért nem érte el többünkben a kívánt hatást. — Jó film volt — mondhatjuk. Jó, de nem kiemelkedő, nem forradalmasító, gondolatokat ébresztő. Egyszerűen szórakoztatott. Színvonalasan, jól, de nem maradandóan. A koncerten levőkben csupán arra a másfél-két órára fejtett ki valamiféle közösségformáló, ösz- szetartó hatást a zene. Ugyanígy vagyunk mi, mozinézők. Pedig a legtöbben ezt kerestük, de nem találhattuk meg ebben a filmben sem. — gubucz —
