Békés Megyei Népújság, 1981. november (36. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-15 / 268. szám
NÉPÚJSÁG Cserei Pál: Csak résnyire* nyitott ajtók Tőke Imre már egy fél évtizede iktatta a beadványokat, válogatta, osztályozta az írásban és élőszóban előadott panaszokat. De most már sokszor arra gondolt, hogy ha a végtelenségig ezt csinálja, akkor itt penészedik meg ebben az egy ablakos, kicsi irodában, amelyben csak a sarokba állított kis kerek asztal fér el két székkel. Meg az ő széke, amelyiken ül és az íróasztala. De a kis kerek asztal csak jelképnek áll a sarokban, mert nem ültethet amellé senkitf hiszen kívül, az ajtaja előtt sorbaállnak panaszaikkal a szegény ördögök. Ügyhogy, nincs ideje egyikkel sem csevegni. Meg aztán mi értelme volna annak? Sem sokkal több a semminél. Mert mit tehet ő, a kishivata’nok? Iktat és följegyez; följegyez és iktat, és hallgatja a sirámokat, a fájdalom- és dühkitöréseket. A dühöngőkkel csak elbánik valahogy, mert figyelmezteti azokat, hogy a hatóságot ne fenyegessék, hiszen abból bajuic származik. Erre ■ aztán lecsillapodnak. De akiből a fájdalom tör fel, az csak jajveszékel, azzal aztán nem tud mit kezdeni. Annak csak azt mondhatja, nyugodjon meg, a panaszát föl jegyezte, de hát nem töltheti tovább az idejét az ügyével, mert mások már nehezen várják, hogy bejöhessenek. Az ilyen aztán még jobban jajgat, hogy őt mindenünnen elküldik, és azt sem tudja, hogy elintézik-e az ügyét, ö pedig újra nyugtatja, hogy bízzon a hatóságban. Meglátja, a panaszát kivizsgálják. Aztán meg, főiskolát végzett ő, tanári oklevelet szerzett. De mi történt vele, amikor megkapta az oklevelet? Ki tették egy sárgára mázolt tanyai iskolába, s a tanyavilág vadócait tanította betűvetésre. És még azt mondta neki akkor a kinevező hatóság embere, hogy jól járt a tanyai iskolával, mert ha szorgoskodik: disznót hizlal, tyúkot, csirkét tart, ősszel libát töm, megszedheti magát. Erre nagyot nézett, s felvillant benne a tiltakozás: nem azért választotta a pedagógiai főiskolát, hogy ga- najt taposson! De nem szólt semmit, inkább lenyelte a feltörő szavakat, nehogy megorroljon rá a kinevező hatóság embere. Mert akkor ott rekedhet örökre a lányán. Márpedig azt nem .akarja. S azt mondta aztán, hogy köszöni a tanácsot. És jól is tette, mert alig telt bele két év, a kinevező hatóság embere azt mondta neki, hogy a rövid idő alatt is meggyőződött szerény magatartásáról, és hát arra gondolt, ha kedve van hivatali pályára, akkor most van rá lehetőség. Mert hát a tisztviselői kart olyan emberekkel szükséges erősíteni, akik mentesek a gőgtől, hiszen az ügyintézés során sok kisemberrel érintkeznek, és azokat szolgálni türelemre,, megértésre van szükség. Ügy tett, mintha figyelne arra, amit amaz mond, de hát a hegyi beszédre nem volt kíváncsi, és csak arra gondolt, hogy kiszabadul a tanyavilág vegetációs karjainak a szorításából, s megnyílik előtte az út a civilizált élethez. Csak akkor még gondolni sem merte volna, hogy egy fél évtized múlva is ebben a kuckóban ül. És nem kapott még egy kormánykitüntetést sem eddig. Kiváló dolgozó jelvényt adtak ugyan neki, de az nem predesztinálta arra, hogy osztályvezető legyen. Pedig az osztályvezető akár tanácsosi rangra emelkedhet. S annak már mérvadó a szava; saját maga dönt olyan dolgokban, melyekről ő hivatalosan nem is szólhat. És hát miféle jövő vár rá, ha ebben a kuckóban pepecseli el ezután is az idejét? Itt csak megőszül hamar a feje, és az idegeit őrlik fel a szegény ördögök. Vagy talán erre van ő kárhoztatva? De ha hinne a végzetszerűségben, akkor minek vágta be annak idején a latin szólást: „tempóra mutantur et nos muta- mur in illis”, azaz: változnak az idők, és velük együtt mi is. És ha már úgy kezdte a pályafutását, hogy azt a tanácsot köszönte meg, amely a disznóhizlalásra biztatta, s ez volt a kiindulópontja a ganaj taposástól való szabadulásnak, akkor okosabban kell magára gondolnia, mint eddig. Az elöljárók ne csak a szerénységéről ismerjék, hanem másról is. Lássák, hogy ő is változott; kicsi már neki a kuckó, s úgy érzi most már abban magát, mint a kalitkában a madár, mert az is meg-megrázza a szárnyát, de nem repülhet fel a magasba, és nem láthatja senki, milyen íveket írna le. A kollégái azt vették észre. hogy Tőke Imre sűrűn nyitogat be az elöljárók ajtaján. Valamilyen aktát ugyan mindig szorongatott a kezében, de kételkedtek abban. hogy sok olyan ügyirat fut be Tőke Imréhez, melyet a titkárnak, az elnöknek vagy éppen a helyetteseinek szükséges látni. Mert hát akkor mire való az apparátus, ha minden csip- csup ügyben a főnököknek kéne dönteniük? De ezen nem töprengtek Tőke Imre kollégái, inkább azt lesték, hogyan nyitogat be az elöljárók ajtaján. S nagyogat pukkadoztak, mert csak résnyire nyitotta meg az ajtókat, miközben annyira meghajolt, hogy a homloka a kilincset tartó keze fejét érintette. S icipici híja volt, hogy nem derékszögben szólt be az ajtórésen. De olyan halkan, hogy az előszobákban tartózkodó titkárnők sem értették a szavait. Később annyira megszokták már az ajtó előtti produkciókat, hogy amikor Tőke Imre megjelent valamelyiknek a szobájában, rögtön abbahagylak a gépelést vagy amit éppen csináltak, és zsebkendővel eltakarták az ajkukat, mintha tüsszentési ingerük volna, miközben kuncogva figyelték az ismétlődő jelenetet. A feljebbvalók közt pedig lassan az terjedt el, hogy Tőke Imre lelkiismeretesen végzi a munkáját, és minden bonyolultabb ügyben konzultál valamelyikőjükkel, nehogy csorba essen a hatóság tekintélyén. Miközben arról is szót ejtettek egymás közt, hogy meg kell hagyni, soha nem találtak azokban az ügyekben kifogásolnivalót, amelyeket Tőke Imre zárt le. Ez pedig bizonyság arra, hogy Tőke Imre szakszerűen és jó politikai érzékkel végzi a munkáját. Nehezen is találnának még egy olyan tisztviselőt, aki ennyire precíz. És még sincs benne egy szemernyi gőg sem. S a vezetőivel szemben tisz:elettel viseltetik, még arra is vigyáz, nehogy megzavarja őket a munkájukban. Mielőtt belépne valamelyikő- jük Hivatali szobájába, előbo meggyőződik róla, hogy nin- csenek-e elfoglalva, s csak azután nyitja ki egészen az ajtót, és megy be hozzájuk. Meg aztán szívesen tesz meg nekik olyat is, ami -e nem kérik. Hacsak a borjúhúsra gondolnak, amit ritkán lehet kapni a hentesnél. Mert Teke Imre valamilyen úton- módon mindig megtudja, hogy mikor mér a hentes borjúhúst, és szó nélkül visz nekik abból. Nem mintha ez valami nagy dolog volna, de ebből is látni, hogy a közösségi érzés sem hiányzik belőle. Egyszer aztán az a hír .erjedt el, hogy az igazgatási osztály vezetője eléggé gyámoltalan alak. Majd azt röppentette fel a fáma, hogy az ilyen hamvába" holt tisztviselő nem is képes a köz megelégedésére intézni az ügyeket. S amikor errő' Tőke Imre előtt beszéltek, annak rejtélyes mosoly bújt meg a szája sorsában, és hetykén nézett körül. — Talán te már mást is tudsz? — kérdezte tőle az egyik, akinek feltűnt a mosoly, mivel eddig sose vettek észre ilyesmit. Hiszen éppen azon derültek hónapok óta, hogy majd kettétört a dereka az elöljárók ajtaja előtt. Tőke a váratlan kérdésre habozva válaszolt, hogy honnan tudna ő mást, mint a többiek? Amit ő tud, az mások előtt ugyanúgy ismert, mint előtte; hogy a vezérkar javítani szándékszik a hatósági munkát. És az is közismert, hogy ennek során személyi változás is lehet... A kollégái gyanakodva néztek rá, és arra gondoltak, hogy azelőtt az ilyen szavakat meg sem hallgatta Tőke Imre, csak a kuckóját emlegette. Most pedig az utolsó mondata úgy hangzott, mintha a vezérkartól röppent volna ki. Ott is hagyták nyomban. De ő nem törődött velük, hiszen a kinevezése már a zsebében volt. S csak azért állt kint a folyosón, mert várta az igazgatási osztály lelépő vezetőjét. hogy átadja annak a kuckóját, mivel a vezérkar az ő helyére helyezte át. Másnap reggel, miután nyolc órakor mindenki elfoglalta a helyét az igazgatási osztályon, Tőke Imre megigazgatta a nyakkendőjét, elsimítgatta a haját, és kisétált a folyosóra. A feje úgy állt, mintha kipeckelték volna a nyakát, miközben arra gondolt, bizony szívósan kellett tartania magát, ámíg kivált a kuckós kollégák közül. Majd cigarettára gyújtott és le-föl járkált az igazgatási osztály ablakai előtt a folyosón, s önelégülten fújta a füstöt. Kilenc óra tájban a folyosó utca felőli végén egy asszony bukkant fel. Ahogy meglátta Tőke Imrét, odasietett hozzá, hiszen öt esztendő alatt jó néhányszor kereste fel az irodájában. Meg is lepődött, hogy Tőke Imre a folyosón sétálgat, mert azelőtt soha nem volt erre ideje. Ugyan mit keres itt, miért nem megy a helyére? Miután az asszony megszólította Tőke Imrét, az rá- röffent: ha szeme van, láthatja, hogy még nem dolgozik. Az asszony erre nyelt egyet, majd bátorságot vett magának, és azt mondta: látja ő, hogy nincs még a hivatalában, pedig már elmúlt kilenc óra! S aztán gyorsan megfordult, és elsietett az ácsorgókhoz. És mivel voltak közöttük olyanok, akik már nyolc óra előtt odaálltak az ajtóba, meghallották közben, hogy Tőke Imre avanzsált, amit minden újonnan érkezőnek elmondtak. Az asszony pedig, akire Tőke Imre ráröffent, azt mondta erre; akkor már tudja, miért nyílt ki annyira a s^me... Tomka Mihály: Helyzetkép barátomnak Kedves barátóm, lelkesebben élek, mint gondoltam „depressziós” kamaszként, lehetnék pucér éjszakáknak étek — felapróz redőnyökön futó fény. Gyermekünk már egyre eszesebb, vakmerő és alig-alig fél, , repülőt rajzol, szeme se rebben, ha páncélkonvoj nyilai át a tévén. Hozzánő a sarkos bútorokhoz, hiába koccantja oda fejét, „Apa, vegyük meg azt a csillagot!" s megfogná a forró villanykörtét. Kedves barátom, lelkesebben élek, de felmorzsolnak számlák, menetrendek — az ember rágyújt, elnyeli a mérget, lottót ir, elérhetetlen rendet... Bencze József versei: Kicsorbult késem Kicsorbult késem erős fogam közt, vért haraptam búza-kacaj közt. Jéggel ékeljétek kék tüdőm dongáját, csillag öklendezik az ég tüzes száján. Tegnapi hamuból ki keleszt ki lángot? Ki ád bánatomra csöppnyi igazságot? Eltorzultan élek, mint kicsorbult kések. A felhők árnyékába A felhők árnyékába hó ragadt, fodrozódik combokon a szoknya, moszaton rezeg a békák dala, telet zihál a szekérfogat. Schéner Mihály: Győzedelmes Thália E. Kovács Kálmán: Itáliai utazás A milánói dóm egy költemény, kővel, bronzzal, üveggel elbeszélve, mint álmodta az emberek elméje, hogy a síron túl is van még remény, hogy Isten nem hagyja az ő szerény, hívő népét a megsemmisülésbe temetve, hanem aki kérve-kérte a kegyelmét, egy napon majd a mély sírból is felkel, harsonák szavára, és megindul az angyali sereggel az égbe, hol a létnek nincs határa, és éjszaka sincs, hanem csupa reggel. A boldogság ott földöntúli lenne, csábít, de mégse tudok hinni benne. Schéner Mihály: Madárdédelgető
