Békés Megyei Népújság, 1981. október (36. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-11 / 239. szám

1981. október 11., vasárnap

o

199 ponttal a dobogón

Volán mögött a szakma elitje

Csütörtök, október 8.

Ragyogó őszi idő, sehol egy felhő, szerencséjük van az V. országos vezetéstechnikai verseny résztvevőinek. A Veszely-híd mellett, a Doboz felé vivő úton állunk. Itt most csak két jármű közlekedhet, egy ZIL 130—G, meg egy Skoda MT—4. És akik vezetik a tehergépkocsikat, azok az ország legjobb sofőrjei. A szakma „krémje” gvűlt most össze, hogy a kétnapos verseny keretében bizonyítsa „az ember—gépkocsi kapcsolatán belül, az ember kiemelkedő szerepét, a gépkocsi fajlagos hajtóanyag-fogyasztásának csökkentésében” — olvasom a verseny tájékoztatóban.

Valamennyien volánosok, ez most az ő vetélkedőjük, többnyire ismerik is egymást az előző versenyekről. Kis csoportokba verődve tárgyalják egymás teljesítményeit. Izgalmas percek a célba érés után, leolvassák az üzemanyagmérőt: 2 ezer 240 köbcenti. Cseffalvi Attila, a kazincbarcikai Volán versenyzője száll ki a ZIL-ből, társai már várják.

— Ez van fiúk, így sikerült a kötelező, itt sem megy olyan jól, mint a szabadon választott — és rám kacsint. Persze panaszra nincs oka, eredménye a jobbak között van, 7 perc 51 másodperc alatt tette meg a nyolc kilométeres (négy oda, négy visz- sza) országúti szakaszt. Nem örül azonban Mikrity Imre, az I. Volántól. Hiába fogyasztotta a ZIL nála a legkevesebb üzemanyagot, kiesett, mert öt másodperccel túllépte a nyolcperces menetidőt.

— Motorfékkel jött be — Véli kísérője.

— A csudát! A lábam az oka — csap bosszankodva a combjára a szőke fiatalember. Németh Kálmán lábát azonban csak dicsérni lehet, no persze nem azért, mert olyan csinos. Az alacsony, köpcös kis ember a verseny egyik esélyese, tavaly Kecskeméten ő nyert.

— A lényeg az, hogy az ember mindenhol értékelhetőt teljesítsen. Az idő elég szoros. Az országúton nyolc perc alatt kell lefutni a nyolc kilométert, a rutinfeladatokat pedig hat percen belül

kell teljesíteni. Természetesen minimális üzemanyagfelhasználással, és hiba nélkül. Mindenki négyszer szerepel: ugyanazt a feladatot megcsinálja a hattonnás benzinnel működő ZIL-lel és a nyolctonnás „gázolajos” Skodával.

— Két ellentétes tendencia érvényesül — magyarázza Pilák Ottó, az I-es Volán dolgozója. — Ha gyorsan tesszük meg a távot, a fogyasztás lesz magas. Ha lassabban, akkor pedig köny- nyű túllépni az időt. A kettőt kell jól összhangba hozni — és elgondolkodva homlokára tolja a napszemüvegét.

— Izgult? — kérdem.

— Csak utána. Bár az elején is volt egy-két idegesítő tényező, nyikorgott a kuplung, az ujjamon maradt a jegygyűrű, pedig anélkül szoktam vezetni. Apróságok, de ilyenkor ezek is számítanak. Sajnos, a Skodával kiestem, hiába, ZIL-en dolgozom, azt ismerem inkább.

És ebben mindenki igazat ad neki. Minden kocsi másképp „gurul” — ezt tudják jól, és a kevésbé ismert típustól eleve tartanak kissé, mint ahogy az egyik versenyző fogalmazta: „Ha tudja az ember, hogy el fog esni, előre leül.” No, persze nem mindenki, de ez már alkati kérdés, és a versenyeken ennek van döntő szerepe, hiszen a tárgyi feltételek azonosak.

* * *

Pénteken este Békéscsabán, a KIOSZ éttermében kiosztották a verseny díjait. A legtöbb pontot (199) Séra Lajos, a nyíregyházi Volán versenyzője kapta, jutalma 7 ezer 500 forint. Második helyen Németh Kálmán, az I-es számú Volán tehergépkocsivezetője végzett 193 ponttal, a harmadik pedig Kovács Antal lett, a 20-as Volántól. Különdíjat kapott a legjobb Békés megyei versenyző, Móricz Sándor, a 8-as Volán autóbusz-vezetője és a KRESZ-vetélkedő nyertese, Denkingen István, a pécsi Volán dolgozója. A díjakat Tapolczai Kálmán, a Volán Tröszt vezérigazgatója adta át.

Szatmári Ilona

Szlalomozás a rutinpályán

Eredményre várva Fotó: Fazekas László

— Tessék, jöjjenek ide az ablakhoz, ott van jobbra a rakodótér. Hány teherautó áll ott? Egy, ugye egy. De ez már nem is tudom hányadik ... Évike, hányadik autó ez ma? Legyen kedves megnézni. Negyvennegyedik? Na látják, a negyvennegyedik autó negyed tizenkettőkor. Még sincs torlódás. Mi órára beütemezve fogadjuk a szál" lítókat.

Császár János igazgató napsütötte irodájából csak egy részlete látható annak a gyárvárosnak, amelyet bejárni egy nap is kevés. A napraforgó-, szója- és repcefeldolgozás fellegvára ez, ahol évente annyi növényi olajat gyártanak a tavalyi beindulás óta, mint az ország másik öt üzemében együttesen.

B látogatás apropója

— A Martfűi Olajgyárat a piac szülte. A korszerűbb táplálkozás térnyerésével — minden különösebb propaganda nélkül — a hazai növényolaj-fogyasztás megemelkedésével — öt év alatt ötszörösére nőtt — odajutottunk, hogy hovatovább nem maradt exportra vihető tétel, pedig nem akármilyen kiviteli cikkről van szó. Hogy mást ne mondjak: Martfű csak külföldre gyárt — mondja az igazgató, majd a kitérő után visszakanyarodunk az eredeti témához.

Látogatásunk apropója tudniillik az a Békés megyei panasz, amely szerint a napraforgó-termelők — mondhatni — elég lassan szabadulnak csak meg a nagy értékű terméktől.

Kiss B. Józsefné, azaz Évike, így érvel:

— Én igazán nem akarom továbbpasszolni a labdát, de mi már augusztus 25-től készen álltunk a fogadására. Ezzel szemben szeptember 10-ig semmi nem jött. Akkor azután ránkzúdult vasúton is, közúton is. Nyolc nap alatt a húsz napra programozott mennyiséget rakták tengelyre a gazdaságok.

— Tehát még sincs rendben minden az ütemezéssel?

Császár János máris kész a válasszal:

— Nézzék, mi nem a termelőkkel, hanem a napraforgó-termesztést integráló

rendszerekkel állunk közvetlen kapcsolatban. A tavalyi próbaév tanulságai alapján kértük a rendszerek illetékeseit, hogy időben adják meg nekünk a pontos adatokat arról: hol, mennyi magot tárolnak az üzemek. Mi csak ennek alapján tudjuk az ütemezést kialakítani. Természetesen, az ütem tartásához az is kell, hogy a MÁV folyamatosan küldje a berakodott vagonokat, ne várjon össze húszat-huszon- ötöt. mert az ilyen „irányvonatok” azután napokra megakaszthatják a vasúti szállítás folyamatosságát. Ráadásul mindenki vasúton szeretne szállítani.

Békés - a második

Egyszóval nem könnyű az érdekek egyeztetése, hiszen a tsz-eknek, állami gazdaságoknak is több szempontot kell figyelembe venniük. Egyrészt a^ vasúti szállítás olcsóbb, másrészt a gépkocsikra sok helyütt a cukorrépa fuvarozásánál is szükség van, harmadszor pedig, ott lebeg az üzemek feje felett, a 100 kilométeren túli távolság esetében, a visz- szafuvar elmaradását büntető „tarifa”.

— Pedig a Szolnoki Cukorgyárból répaszeletet, tőlünk meg a GMV-nek magas fehérjetartalmú takarmánydarát lehet visszaútba vinni, csak ennek megszervezésére még nem vállalkozott senki, így azután a napraforgó-betakarítást követő két hónapra marad továbbra is ez az idegölő hajrá. Igyekszik mindenki vagonbai; tenni a terményt, ütemezéstől függetlenül, hogy tárolói felszabaduljanak, a mi nagy pénzért bérelt raktáraink — például Telekgerendáson is

— meg félig üresen állnak. Október közepére, végére persze megint minden a rendes kerékvágásba kerül

— summázza sóhajtva beszélgetésünket az igazgató.

Mindez nem jelentheti azt, hogy az a bizonyos két hónap nem érdemli meg a figyelmet, a fegyelmezettebb, körültekintőbb szervezést a termelőktől, termelésszervezőktől. szállítóktól egyaránt.

Hiszen' nem kevésről van szó: a martfűi gyárban egy esztendő alatt 140—150 ezer hektár .napraforgó termését dolgozzák fel. Ennek a termésnek egynegyedét a második legnagyobb termelő — az első Szolnok —, Békés megye állítja elő, 65 mező- gazdasági üzemében.

Ezek után nézzünk körül magában a gyárban!

Hajalás után sajtolás

A gyár tárolóterei már kilométerekről felhívják magukra az idegen figyelmét. Mint valami képzeletbeli .óriások, vigyázzák a vidéket. A kapun belépve az embernek szembetűnik a ' rendezettség, a tisztaság, az épületek, a tárolótartályok színdinamikája, harmóniája. A széles utak mentén gondozott gyepfelületek, virágágyások húzódnak. Az érkező az első percben látja: itt a külsőségekre is adnak.

De hogyan is lesz a napraforgóból étolaj-? S mi lesz a melléktermék sorsa? A kész- vagy a félkészárut hová szállítják? Ilyen és hasonló kérdések vetődnek fel bennünk is. Aztán szép sorjában mindenre kimerítő választ kaptunk az igazgatótól, valamint a gépészeti osztály

vezetőjétől, no és nem utolsósorban a üzemrészekben.

— A napraforgómagból, a feldolgozást követően, öt finomítással készül az étolaj — kezdi Szikszai Ádám, a gépészeti osztály vezetője. Gyárunk félkészterméket állít elő. A nyersolaj 90 százalékát a tőkés országokban értékesítjük, mindig a rotterdami tőzsde árfolyamán — halljuk, majd nagyvonalakban vázolja a technológiai sorrendet.

A mag közúton és vasúton érkezik, az ürítőhelyeken egyszerre tucatnyi pótkocsis teherautót, vagont ürítenek — géppel. Amennyiben a termés víztartalma magas, akkor szárítják; ha nedvesség- tartalma megfelelő, akkor azonnal a feldolgozó sorokra kerül. Az első munkafolyamat a hajalás. Katonás sorban, szinte azonos mozdulatokkal dolgoznak a ha- jalógépek, hogy tiszta magot adjanak tovább.

^A hajait mag láncos szállítóberendezések, csővezetékek segítségével kerül a sajtolóba. ahol hatalmas húsdarálóra emlékeztető masinák, vagyis a mechanikus olajsajtolók kisajtolják a benne levő olaj mintegy 80 százalékát. Az üzemrészbe érkezve az embernek az az érzése, hogy egy hatalmas sütödébe került, ahol diós- és mákosbeiglit sütnek. A pörkölt mag illata — legalábbis minket — erre emlékeztetett.

Az üzem vezetője, Bakó Károly fogad benőnket. Megtudjuk tőle, hogy itt is, mint a gyár többi üzemrészében, folyamatos, 6+2-es munkarend szerint dolgoznak, egy- egy műszakban tizenheten, többségük technikusi képesítéssel.

— Modernek a gépek, magas fokú az automatizáltság, a megfelelő szakmai képesítés az üzemben, de a gyárban is elengedhetetlen.

— Hogyan került a gyárba?

— A beruházásban korábbi vállalatom, a CSŐSZER Vállalat is részt vett, már az építés során is itt dolgoztam. Röviddel az átadás előtt úgy döntöttem: maradok. Ismerem az üzemet, meg aztán a közelben, Cibakházán lakom. Onnan járok be naponta. Számításom megtaláltam, amióta a növényolajnál dolgozom, fizetési napokon hatezer forint alatt még nem vittem haza.

Fokozott

robbanásveszély!

A következő technológiai folyamatban az olajos darából kivonják a még benne- levő olajat. Ezt szaknyelven úgy nevezik, hogy extrahálják a magot. E munkafolyamat lényege: benzines oldattal szedik ki az olajat, majd különböző manipulációkkal a végén szétválasztják az olajat és a benzint, s így megmarad a napraforgódara, ami a takarmánykeverőknek kitűnő alapanyag.

Az üzemben a fokozott robbanásveszély miatt nagyon szigorúak az előírások. Csak az ott dolgozók léphetnek a kerítésen túlra, a veszélyhelyzetre fény- és hangjelzés figyelmeztet. Innen az olaj csővezetékeken jut a nyálkátlanítóba, majd a savtalanítóba. Ez utóbbi a termék végső minőségét adja meg: az idei termésből készült nyersolaj savtartalma nagyon alacsony, a nyersolaj kiváló minőségű, s mehet a 18 ezer köbméternyi tárolótér valamelyik tartályába.

— A maghéj mire használható, mijesz a sorsa? — fordulunk kísérőnkhöz. Szikszai Ádámhoz.

— Vegyes tüzelésű kazánjaink vannak, ilyenkor szezonban csak ezzel fűtünk. A maghéj a teljes gőzellátásunkat fedezi, költségeket nem növelő energiaforrás. Tervezzük, hogy a közeljövőben egy turbinát építünk be, így saját magunknak termeljük a szükséges villamos energia egy részét, ezzel is tehermentesítjük az országos távvezetékhálózatot.

De nemcsak villamos energiából rendezkedtek be önellátásra. A gyárnak saját vízműtelepe is van. A víztisztító berendezés annyira tökéletesen működik, hogy a Tiszába tisztább ipari vizet engednek vissza, mint amilyet onnan kivettek.

A tavaly üzembe lépett Martfűi Növényolajgyárban a magból emberi kéz érintése nélkül készül a növényolaj. De vajon milyen a mag minősítése? Szikszainé Köhler Judit a laboratórium helyettes vezetője összegzi:

— A laboratórium minden vagonból vesz mintát, ha közúton érkezik az alapanyag, akkor pedig minden üzem szállítmányából. A minősítés alapja a tisztaság, a víztartalom, s nem utolsósorban a mag olajtartalma. A szállítókkal, a termelőkkel, vitáink nincsenek, mert méréseinknél korszerű automata laboratóriumi berendezések a segítőink, a szubjektív döntéseink a végső minőséget nem érintik — hangzik a válasz.

* * *

Kísérőnk a félszáz méter magas siló tetejére invitál. Gyorslifttel pillanatok alatt felérünk, majd elébünk tárul a vidék panorámája: a közelben Martfű, néhány szomszédos község, távolabb Szolnok magas házai és a kunszentmártoni gabonatároló látszik. A Martfűi Növényolajgyár nemcsak magasságával, hanem termelésével is az Alföld, sőt az ország legnagyobb ipari üzemeinek sorába nőtt.

Kő váry—Szekeres

A sajtolóüzemben húsdarálóra emlékeztető mechanikus sajtológépek dolgoznak

Fotó: Szekeres András