Békés Megyei Népújság, 1981. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-27 / 227. szám
1981. szeptember 27., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET Művészetében korunk filozófiája Barcelonában a Picasso Múzeumot kerestük. Idegen- vezetőnk nem hallott róla, az útikalauz szerzője^ sem. Kiszemeltünk egy értelmiséginek látszó házaspárt. Spanyolok voltak, több nyelven beszéltek, de Picasso Múzeumról ők sem tudtak. Felfigyelt tétovaságunkra a szabad jelzésen átigyekvő munkás. Megállt a járdaszigeten, visszafordult, s intett, menjünk utána. Csak annyit értett beszélgetésünkből: Picasso. A múzeum akkortájt nyílt meg — most alig tíz éve, ez a kék zubbonyos „fizikai dolgozó” már ismerte. Lehet, ez az epizód jelképes is, nem is. Példázhatja azt az értetlenséget, amely Picassót még ma is éri, s jelezheti a vonzalom, a megértés növekvő mélységeit. A lebecsülő, fitymáló kézlegyintésekre, fintorgásokra maga ez a múzeum válaszol. Megsemmisíti azok érveit, akik Picasso rajztudását vonják kétségbe, hiszen kiállított tankönyveiben már tízéves korában pompás illusztrációkat készített a szövegek mellé, maga kedvére, fegyelmezetten, helyénvalón, a később oly gyakran megismételt galambbal is. Hangsúlyozom, hogy a maga kedvére, most Picasso világa belülről épült, öntörvényei szerint, nem csupán benne élt korában, de ő volt kora is egyben: a huszadik század nagyobbik fele. 0 Ott láthatók a múzeumban a fiatal akademista rajzai (már tizenöt éves korában feli vették!), ahogy az akkor szokás volt: gipszfejek, kezek után készült tanulmányok. Minden festőnövendék számára az unalom, a keserves kötelesség rossz emlékével. De Picasso grafitja, rajzszene még ezekből az élettelen, színtelen feladatokból is remeket varázsolt. Picasso szétrobbantja a megszokottá váló formákat, a színek, vonalak vonzó melegségével közelíti meg a magára maradó embert, végtelen szeretettel festi a két háború veszedelmeiben veszendő gyermeket, az elárvult nőket. A lommá értéktelenített legegyszerűbb tárgyat, a dugót, szilánkot, rongyot a művészet magasára emeli kollázsaiban, megértőén fordul a társadalom szélére vetett földművesek, cirkuszosok, négerek, koldusok felé, máskor meg riasztó idegenséggel, megtört vonalakkal, egymásnak feszülő színekkel, formákkal mondja ki a rettenetét. Jó, legyint a kétkedő, és az első, a sokat emlegetett kék és rózsaszín korszakban, a figurális megfogalmazásban hisz. De hát, ha ilyen komolyan veszi az embert, mért „bohóckodik”, mért fest hatujjú kezet, fül alá szemet, ló torkából kimeredő kést? — kérdezi ugyanekkor. Ne felejtsük el a latin mondást: Mundus vult deci- pi, ergo decipiatur — a világ azt akarja, hogy megcsalattas, sék, nosza, csapjuk be hát! Kétségtelenül ez is Picasso. Nagy tréfacsináló, nincs még egy művész, ha nem karika- turista, akinek ilyen humora lenne. De itt nem csupán humorról, polgárt hökkentő gúnyról van szó. A torz. az elcsúszott forma: vonalak, színek keresztútján figyelmeztető jel is egyben az elsekélyesedés, a megszokott, a sablon, a közhelyek ellen, sokszor igen mély tragikum jegyében. Születésének századik, halálnak nyolcadik évfordulóján, nem is tűnnek olyan abszurdnak még az „érthetetlennek” mondott munkái sem. De hiszen a madárdalt sem értjük, mégis gyönyörködünk benne, s a természet szépségét sem tudjuk megmagyarázni, miért akarnánk éppen Picas- sót, s éppen a vállalkozókedvében, divatos szóval „kísérletezéseiben” kifogyhatatlant, a világ minden örömét és kínját befogadót, a kitárulkozót és kifejezőt valamilyen rendszerbe gyömöszölni?! Természetesen nem volt könnyű századunk emberének, aki ha nem is előzmények nélkül, de egyszerre találta szemben magát Picassóék művészetében önmagával, a kibontakozó új Fél tizenkettőkor találkozás Marina de Berggel, a fiatal orosz táncosnővel. Tegnap reggel a vásárcsarnokban sétáltam vele, a zöldséghalmok között. Vettem neki egy rekesz őszibarackot. Bevallotta, mi a szíve vágya: szeretne megismerkedni Picassóval. Megígértem, hogy elviszem hozzá ... Minthogy van még egypár vendég, azt mondja: — Maga csak kalauzolja Marinát, Brassai. Mutassa meg neki a műtermemet, a szobraimat. És nehogy kifelejtse a „múzeum”-ot! Még öt percig el vagyok foglalva, aztán felmehetünk ... Megmutatom neki az ösz- szes szobrokat. Elhúzza a száját. A macskákon és a kakasokon kívül semmi se tetszik neki. — Ezek mind szörnyetegek! Borzalmasak! Miután a vendégek elmentek, Picasso felhív bennünket a műterembe, és megmutatja legújabb csendéleteit. —' Ezeket tegnap este hat után festettem ... értékrenddel és ziláltsággal, nyugtalansággal, saját régi talaját vesztett világával, s kereste a tegnapokban vélt harmóniát, a kiegyensúlyozott nyugalmat. Picassóban egészében ott és együtt van Bartók Csodálatos mandarinjának disszonanciája, s a Con- certóban Picasso Guernicájának drámai feszültsége. Rendkívül összetett művészet Pi- cassóé, de Bartóké sem egyré- tűbb. Ne feledjük, hogy 1897 óta, amikor először részesült egy madridi kiállításon elismerésben, mi mindennel találkoztunk. Megismertük a kőkorszak kultikus szobrocskáit, melyek a termékenységet hangsúlyozva, bizony erősen megváltoztatták a női test arányait, megismertük a sziklarajzok végtelenül leegyszerűsítő, stilizáló vonáNézem a képeket. Egy tükrös csendélet három változata. Helyenként mindegyik vászon érintetlen, és a tükör előtt álló tárgyak hideg tónusának a tükörkép meleg tónusai felelnek meg. Az ember csakugyan nem tudja, mit szóljon ehhez a köny- nyedséghez, Picasso bámulatos fürgeségéhez, ahogy a vásznakat fogyasztja. Néhány óra alatt három kép ... De vajon nem tévesek-e a „kép”-ről alkotott fogalmaink, ha csupán azokra gondolunk, amelyek hosszú évek megfeszített munkájába kerültek? Már Delacroix is azt mondta: „Skicceket kellene festeni, hogy megmaradjon rajtuk a vázlat könnyedsége és őszintesége.” Picasso egyre inkább úgy bánik a vászonnal, mint egy papírlappal, és az olajfestékkel, mint az akvarellel. De azért előfordul — gyakrabban, mint hiszik —, hogy hetekig, hónapokig, néha évekig érlel egy-egy képet. Emlékszem a Mészárszék című hatalmas vászonra, amely a Guernica párjának is mondható: szénnel rajsainak szépségeit, a monumentális szobrászat első csodálatos emlékeit, a kőoszlopokból álló lenyűgöző írországi menhireket. Felismertük a primitív népek művészetének a megformált alak általuk lényegesnek tartott részére helyezett hangsúlyát, annak felnagyítását a valóságos arányokkal szemben, szemekét, ajkakét, mellekét. És megszerettük a gyermekrajzok perspektívát nem ismerő, a fontosat kiemelő, a lényegtelent elhagyó közvetlenségét, a naiv művészet részletekre kiterjedő figyelmét, a népművészet egyetemes gazdagságát. Középkori szobrok torzításairól tudjuk, hogy nem tanulatlanság tükrei, s a közeliek közül Henri Rousseau, Csontváry megtanított a látomások becsülésére. Ne is soroljuk tovább. Picasso művészetében együtt van, amit történelmi korok művészetei üzennek számunkra, s ott van a festészet, szobrászat, rajz nyelvére átültetve korunk filozófiája, lélektana, erkölcse, ott a nép és művészete, ott a polgár és környezete. Ott van fiatal évei nyomorúságának emléke, s ott a sokszoros milliomos művészt körültolongó kritikátlan sznobok kifigurázása. Ember maradt akkor is, amikor a keveseket illető tisztelettel megbecsülték. Michelangelo nyolcvankilenc évet élt, Picasso kilencven- kettőt. És szüntelen alkotásban, kifogyhatatlan életkedvvel, az élet apró és nagy dolgainak szeretetével, kitárulkozással és önmaga felé fordulással, mestersége bámulatos, sokoldalú tudásával, a kivetettek és elesettek melletti hitvallással. „Nem a természetet másolom, hanem a természettel együtt dolgozom” — mondta. Koczogh Ákos zolta meg, majd hetekig úgy hagyta, csak aztán kezdtek feltűnni rajta, mintegy félénken, az első színfoltok. „Nagyon lassan haladok vele — mondta Picasso. — Nem akarom elkenni a hamvassá" gát. Ha lehetne, meghagynám ilyennek, és egy másik vásznon kezdeném újra, hogy továbbfejlesszem. Aztán ugyanazt tenném a második vászonnal is. Akkor nem lehetne „kész” vászonról beszélni, csak ugyanannak a képnek a különböző fokozatairól, amelyek munka közben rendszerint eltűnnek. Befejezni, elkészíteni : hát nem kétértelmű szavak ezek? A munka bevégzése egyúttal kivégzés is, kegyelemdöfés. Én azért pusztítok annyi vásznat, mert közvetlenségre törekszem, és ha sikerült jól kifejeznem valamit, semmit sem merek hozzátenni.” Marina elnézi a három tükrös csendéletet. Meg van rőkönyödve: — Mondhatom, iszonyatosak a képei! Borsódzik tőlük a hátam! Három kép egyetlen este... És menyBeszélgetés Picassóval Részlet Brassai „Beszélgetések Picassóval” című könyvéből Picasso: A szűkös eledel (1904) nyiért árulja őket? Magának komolyan tetszik ez, Brassai? Szépnek találja? Csak azért mondják, mert sznobok mindannyian... Feszengek egy kicsit: hátha ä táncosnő ártatlan őszintesége sérti Picassót. PICASSO: Imádom Marinát!. Nem nagyképűsködik, nem komédiázik! Olyan, amilyen! Ezt imádom benne! Látta azt a fiatal amerikai festőt, akivel az előbb beszéltem? Azt mondta: „Nagyon szerettem a művészetét, Picasso, tíz évvel ezelőtt bolondultam a képeiért... De most? Őszintén: nem sokat találok bennük!” Encsak hallgattam, és egy csöppet sem sértődtem meg. Az őszintesége levett a lábamról. (Marinához fordul, in- gerkedő hangon:) Hát ez a véleménye a művészetemről? Ha jól értem, egyetlen képem sem tudta megnyerni a tetszését... Marina, egy kissé zavartan: — Dehogy, dehogy. Ha választhatnék közülük, ezt a portrét választanám. S rámutat André Marchand egy arles-i nőjére: az egyetlen vászon a műteremben, amelyet nem Picasso festett. Kitör belőlünk a nevetés. Marina nem jut szóhoz. PICASSO: Nyugodjék meg! Nem maga az első. .Egyszer a Bateau-Lavoir-ban Paul Poiret, a szabó, gyönyörködve nézett egy kis gouache-t. Egész lázba jött tőle: „Csodálatos! Isteni! Zseniális!” De nem én csináltam hanem Fernande Olivíer. Az önarcképe volt. Poiret-nek leesett az álla, amikor megmondtam neki. ÉN: Nem is tudtam, hogy Fernande Olivier festege- tett. PICASSO: De mennyire. És rajzolt is. Egyszer majd megmutatom a rajzait. Rengeteget őrzök belőlük a mappámban. Nagyon szép rajzok, majd meglátja. Fernande nagyon tehetséges volt, csak az isteni szikra hiányzott belőle ... Picasso jól megnézi Marinát. Egy padkán ül, a lába keresztbe téve, fejét könnyedén a karjára támasztja, fitos orra belebök a levegőbe, szeme hamiskásan villog, rengeteg vörös haja van, arcát, hosszú nyakát, karjait vörös foltok lepik el. PICASSO: Milyen szép ez a Marina! Csodálatos profilja van. Ha festőművész volnék... MARINA: Akkor megfestené a portrémat! köszönöm szépen, nem kérek belőle! Engem is úgy elintézne, mint azokat a nőket ott, a szememet a fülembe rakná, a szájamat az orromra! PICASSO: Nem, nem dehogy! Magával egészen másként bánnék, mint a többi nővel... Gyönyörűnek festeném meg! Fordította: Réz Adám * (A könyv szerzője Brassai, eredeti nevén Halász Gyula, brassói születésű világhírű fotó- és filmművész, festő és író.) Picasso feleségével 1956-ban Picasso: Halász (1918)
