Békés Megyei Népújság, 1981. augusztus (36. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-09 / 186. szám

1981. augusztus 9., vasárnap J minimagazin | II Szirénben minden rendben Szeptembertől: ifjúsági parlamentek Beszélgetéseim most bizonyos tünetekről, a háláról, a festészet dolgairól Téth Érné békéscsabai festőművésszel Nemrég fejeződött be a KISZ X. kongresszusa. A lelkesebb KISZ-tagok még határozatait „emésztik”. • A fiataloknak a közeljövőben újra alkalmuk lesz )Véle- ményt alkotni, ugyanis 1981. szeptember 1. és 1982. április 30. között rendezik meg az ifjúsági parlamenteket. Ké­szülnek-e már erre, és ha igen, hogyan? A szarvasi városi KISZ- bizottságon azt a választ kaptuk, hogy még nagyon á kezdetén vannak az előké­születeknek. — A legfontosabb ezzel kapcsolatban — mondja Sonkoly János, az éppen le­köszönő városi titkár —, hogy mindenki tudja, mi a feladata. Az eddigi tapaszta­latok szerint hajlamos a gaz­dasági vezetés a KISZ-re hárítani minden munkát, holott az ifjúsági parlamen­tek megrendezése egyértel­műen az ő feladata. Ebben természetesen segítségére vannak a KISZ, a szakszer­vezeti és szövetkezeti érdek- képviseleti szervek. Elsősorban tehát a gazdál­kodó egységek vezetőinek kell készülődni a parlament­re, mégpedig a beszámoló és az intézkedési terv összeál­lításával. Hogyan halad ez a munka a Szirén Ruházati Ipari Szövetkezetben? Strobbel József, a szövet­kezet ifjúsági felelőse erről a következőket mondja: — Megkezdtük az adatok összegyűjtését az elmúlt tervidőszak és a mostani leg­fontosabb mutatóinak elem­zését. Vizsgáljuk az intézke­dési tervek végrehajtását, megjelöljük a VI. ötéves terv teljesítése során adódó ifjú­sági feladatokat. Ha mind­ezzel elkészültünk, tájékoz­tatjuk a szövetkezeti ifjúsá­got, és ezt követően előrelát­hatóan október végén ren­dezzük meg az ifjúsági par­lamentet. — Ezek szerint nem sok értelme van a fiatalokat kér­dezni a felkészülésről... — Nálunk nem. Ez akkor lenne célszerű, ha már túl lennénk a beszámoló, az in­tézkedési terv tanulmányo­zásán. — Van-e olyan téma, amely körül vitára számíto­tok? — Nemigen. Itt a szövet­kezetben jól mennek a dol­gok. Apró-cseprő ügyek min­dig akadnak, hogy elszakad a cérna, gyakran kell fűzni, és ehhez hasonló, termelés­sel összefüggő problémák. De az Ifjúsági Törvény, az if­júsági intézkedések megtar­tásával nincs gond. — Az eddigi parlamentek tapasztalata szerint néhány termelő üzemben nem volt kielégítő az érdeklődés e fó­rum iránt. Mi várható most? — A KISZ-kongresszusra való készülődés nagy pezs­géssel járt. Különösen a kongresszusi levél bátor és nyílt megfogalmazása tet­szett. Akkor nagyon sok, éppen oda illő. Inkább ter­melési gond is felszínre ke­rült, és jórészt megoldódott. Így — bár nem mondanám, hogy „kifogytunk” a problé­mákból —, de látványos vi­tákra, intézkedésekre, fel­ajánlásokra nem számítunk. Gondolom azonban, hogy valamennyi fiatal, akit ér­dekel saját munkájának és munkáltatójának értékelése, a jövő tervei, várható ten­denciái, részt fog venni ezen a megmozduláson. Sz. r. Rafikov, Penzából Már az első találkozáskor megragadott. Örökké mo­solygott és mindenütt kérde­zett. Nem mintha társai, a III. magyar—szovjet ifjúsá­gi barátságfesztivál Penza megyei küldöttei fukarkod­tak volna a szavakkal, őket éppúgy érdekelte, hogy a Békéscsabai Kötöttárugyár­ban milyen erőfeszítéseket tesznek a még gazdaságo­sabb termelésért, vagy az orosházi Üj Élet Tsz-ben miképpen alakul a tagok háztáji termelésének ará­nya? Szóval a penzai fiatalok mindegyike — Obuhov, a kerületi Komszomol-titkár, Tatjána, a negyedéves böl­csészhallgató, Liszenkov, a kombájnos, de felsorolhat­nánk valamennyiüket — na­gyon komolyan vette a Bé­kés megyei napokat, látszott, tudatosan készültek ezekre a találkozásokra. Mi több, otthon, Penzában nemcsak megosztani szeretnék a test­vérmegyei élményeket, ha­nem a tapasztalatokat hasz­nosítani is. Azat Rafikov azonban egy kissé más volt. Szerte­ágazó érdeklődéssel kérde­zett, néha „nehezeket” is. Minden gondolat mögött leginkább az embert keres­te. Igen, ebben különbözött kissé a többiektől. Amikor aztán elmondta, hogy színházi rendező, mind­járt érthetőbbé vált a felfo­kozott kíváncsiság. Valahon­nan megtudta, hogy épp be­mutatóra készül a Gyulai Várszínház. Ne szaporítsuk a szót, a vendéglátók — élü­kön Cs. Tóth Jánossal, a KISZ megyei bizottságának kulturális felelősével — gyorsan megszervezték, hogy Rafikov is jelen le­hessen. Csak néhány perces volt a találkozás az előadás előtt dr. Keczer Andrással, a Békés megyei Jókai Szín­ház igazgatójával, de ez is elegendő volt arra, hogy tol­mácsolja a penzai színház kollektívájának szívélyes üdvözletét, a mielőbbi talál­kozás reményét. Aztán az előadás, Filadel- fi Mihály: Torzó Messiás cí­mű drámája. Figyeltem Ra- fikovot, alig kérte Csjer- nyik Tériké, a tolmács se­gítségét. Az előadás után az­tán szívesen osztotta meg velünk otthoni hétköznapja­it, beszélt munkájáról, és persze a várszínházi estéről is: — Fél éve kerültem Pen- zába, ahol eddig három da­rabot rendeztem, egy gyer­mekelőadást, egy musicalt és egy mai szovjet szerző mű­vét. Őszre megtisztelő, egy­ben nagyon nehéz feladatot kaptam; Shakespeare Othel- lója, azt hiszem, nagyon iz­galmas munka lesz. Nagyon tetszett a várszínház, ná­lunk még csak kísérletek folynak ilyen jellegű, a természetes környezetben játszó színház életre hívásá­ért. Rendkívül sok fantázia van benne, úgy gondolom, Sík Ferenc rendező élt is a helyszín kínálta lehetőségek­kel, nem beszélve a sok apró ötletről, ami szintén az elő­adást szolgálta. Sok színhá­zat láttam már, ahol nem ér­tettem a nyelvet, de ez most sem okozott különösebb problémát, néhány „keret­mondat” tökéletesen elegen­dőnek bizonyult, hogy meg­értsem, miért és kik ellen harcol Achim L. András. A színészek közül öze Lajos játéka ragadott meg külö­nösen, őt persze nemcsak színházi berkekben ismerik és tisztelik a Szovjetunió­ban. Mindent egybevetve, biztosan megbocsátják ne­kem a penzai fiúk és lá­nyok, hogy az egyik este hűtlen lettem hozzájuk, de hát én is úgy vagyok ezzel, mint mindenki a saját szak­májával, egy kicsit elfogult. Köszönöm a Békés megyei­eknek, hogy elvittek Thália otthonába. p. j. Epítőtáborozók a Konzervgyárban Július 28-án nyílt meg a Békéscsabai Konzervgyár építőtábora. A feldolgozás­ban eddig 600 fiatal vett részt. Júliusban a Heves me­gyeiek álltak a feldolgozóvo­nalak mellett, augusztusban Baranya megyei fiataloké a gyár néhány munkaterüle­te.. . Most 200 Baranya megyei iskolás lány és fiú ismerke­dik a munkával. S mint fel­nőttek, ők is teljesítmény­bérben dolgoznak. Igyekeze­tükre nincs panasz. A kon­zervüzemben, a készáru rak­tárban, a tésztaüzemben áll­tak és állnak helyt. A konzervgyár eddig több, mint 100 ezer forintot fize­tett ki az egymással ver­senyző fiataloknak. A diákok munka után szabadidős programokon vesznek részt. Ellátogatnak Gyulára, tánc­házat és vetélkedőket szer­veznek. Fotó: Veress Erzsi A művészek akarva-aka- ratlanul az „ablakban” él­nek, még akkor is, ha mű­vészetük nem igényli a sze­mélyes megjelenést; így a költők, a zeneszerzők, a fil­mes és színházi rendezők, és a képzőművészek a festők is. Akarva-akaratlanul: nos, a Békéscsabán negyedik éve élő Tóth Ernő fiatal festő­művész a második, az „aka­ratlanul” kategóriába tar­tozik. Ez a két szintes, mű­termes lakás a város szívé­ben a tanács ajándéka; egy­ben az alkotás színtere, és a mindennapok apró-cseprő dolgainak foglalata, most be­szélgetésünk színhelye is. * * * — Most pedig panasszal fogom kezdeni! De majd folytatom. Elsősorban azért, mert ez önmagában így nem igaz, és különben is! De hát ez jön a felszínre legelőször. Hogy a vidéki értelmiség legtettenérhetőbb tünete az elzárkózottság. — Ezt hogyan tapasztalod? — Nem hinném, hogy ma­gamon! Sokan mondják, hogy mindenről van véle­ményem, mindig vitatkozom. Nos, egy pályakezdő mű­vésztársammal beszélgettem jöveteled előtt. Azokról a dolgokról, amit korábban említettél: ezekről fogsz kérdezni. Nem mondott semmi konkrétat. Bezárult, kész. De ez csak egy példa. — És szerinted miért van ez? — Egy rossz beidegződés­től? Hogy majd a szavakért „a fejemre koppintanak” ... Én nem félek az ilyesmitől! Azt hiszem . .. — Mondtad a panaszlistát. — Kezdem azzal: én na- gyon-nagyon jól érzem ma­gamat Békéscsabán. Jósze­ri nt a főiskoláról egyenesen ide jöttem. Családot alapí­tottam. Úgy érzem, befoga­dott a város. De mindez még nem jelentheti azt, hogy minden rossz és hazug allűrt magamra kell ven­nem. Köszönöm ezeket a le­hetőségeket a városnak, a helyi és a megyei vezetés­nek. Hogy úgy mondjam: lehetőséget az alkotás­ra, a munkára. Mert ez min­dennél többet jelent, leg­alábbis az én „életfilozófi­ám” szerint. De miért van az, hogy megelégszünk né­hány képzőművészeti ren­dezvénnyel? Mint például a most megnyílt alkalmazott grafikai művészteleppel. Ami ettől függetlenül nagyszerű dolog. Vagy: miért nincs a megyeszékhelyen minigalé­ria?. .. — Olyanra gondolsz, mint a fővárosi Bajcsy-Zsilinszky úti Stúdió Galéria? — Olyanra, vagy amilyen Miskolcon, Pécsett, Kecske­méten, más nagyvárosban van. Anélkül nem tudok pezsgő művészeti életet el­képzelni. Itt csak ezekben a művészlakásokban nem le­het. A múzeumban sem. At­tól függetlenül, hogy a leg­nagyobb jószándékkal visel­tetnek irántunk. De hát a múzeum az emberek tudatá­ban úgy él, mint a régisé­gek, az avitt dolgok bemuta­tóhelye. És túl monumentá­lis is egész eszköztárával a formáló, alkotásra inspiráló, a kísérletező munkához. Egy minigaléria — biztos vagyok benne, hogy csabai megvalósítása elsősorban nem pénz kérdése! — egy­ben a viták, előadások, bi­zonyos műhelyjelleg meg­valósulásának is fóruma ... — Vagyis a művész-közön­ség sokat emlegetett, és sze­rintem túlhajtott, elcsépelt kapcsolatáról, mint szüksé­gesről is beszélsz. Annák is fóruma lehetne... — Mindenképpen! Nem hiszem, hogy az egyedüli üdvözítő ebben a kérdésben az. ha munkahelyeken, leg­többször nagyon-nagyon rossz körülmények között, kiállításokat rendezünk, az­Fotó: Bíró József tán bárgyún bámulunk egy­másra. A közelítésnek is formát kell találni. Illőt, és a közönséget sem megsértőt! Pezsgő életre gondolok. Pél­dául irányzatok bemutatásá­ra, akár a koncept-arttól egé­szen a naivokig... És még annyit: a múzeumi, és más, úgynevezett nagy kiállításo­kon még megbukni sem le­het! De hát ne hadakoz­zunk a levegőben! Tudtom­mal a Szabadság téren volt egy ilyen helyiség, amit az­tán eladtak egy szövetkezet­nek, mintaboltnak. Nem tu­dod, miért? — Jó, de lenne másutt is hely. Sok szó esik a műem­lék épületek kihasználtságá­ról... — Én is hallottam a szín­házi vigadóról. Nem hiszem, hogy annak helyzete előnyös a város, a megye megítélte- tésében . .. — Egy pillanatra! Azt mondtad az imént: a vidéki értelmiség tünete ... — Ebben az évben több önálló tárlatom volt, és sok csoportos kiállításon is részt vettem. Nemcsak a megyé­ben. Mert hiszem, és ehhez tartom magamat: nem sza­bad teljesen bezárkózni! A provinciálissá váló művé­szet nagyon-nagyon ártalmas tud lenni. Nagyon sok rossz tapasztalatom van erről. És itt Csabán, ez a nyitottság nagyszerű. Engem munkára késztet. Mert a környező, úgynevezett alföldi iskolák itt nem érvényesülnek. Nincs „csabai festészet”, — rossz értelemben — szeren­csére. Az ember megtart­hatja önálló karakterét, nem kell igazodnia egy legin­kább előbb-utóbb élettelen­né merevedő irányzathoz. Amit az ember óhatatlanul magáévá tesz. Itt együtt van a líra és a konstruktiviz­mus, a figurális és a non­figuratív . .. — És még mi az, ami előbbre visz, inspirál? — Például az, hogy állan­dóan érzem: a tanács érdek­lődő, figyelő tekintetét. Fi­gyelnek rám, jó értelemben. Illetve a munkáimra. Ügy, hogy nem avatkoznak abba bele. Ügy érzem, hogy hosz- szú távon a város vezetői sokkalta meleg szívűbbek, mint bárhol másutt. — Mit értessz ez alatt, hogy hosszú távon? — Itt, Békéscsabán, Békés megyében, valahogy lassab­ban érnek be a dolgok. De valahogy őszintébben, kara- kánabbul, szókimondób­ban?!. .. Nem tudom más­képpen megfogalmazni. — És ez elég? — Lehet, hogy másnak igen, nekem nem teljesen. Azaz még többet kérek, de nem magamnak. A festészet­nek, mindannyiunknak. Hogy mindig mondják is meg, mit várnak tőlünk. Nem pórázra gondolok. Apróbb dolgokra. Egészen aprókra. Hogy a bé­kési árvizes kiállításon — ahol igen sok csabai alkotó díjat kapott... — ... a díjazottakon kívül nem volt ott senki a sokat említett vezetők közül. Ne haragudj, hogy kiegészíteni próbállak, de azt hiszem, ar­ról van szó: a vezetők sze­mélyes tekintélye és jelenlé­te még ma is sokat számit. És ez nem baj. Legfeljebb félremagyarázzák. És nem­csak a kiállításokon van így. — Igen, nem protokollá­ris jelenlétre gondolok. De hadd kontrázzak! A tanács ösztöndíjat ad. Nem is tu­dom elmondani, mekkora se­gítség ez. A személyre szóló havi, és az alkalmankénti, az egyes kiállítások megvaló­sítására szóló. Évente kell megpályázni. Nagyszerű do­log! Én is köszönöm! — Ismét visszakérdezek: említetted a műhelyjelleget. Tudtommal megyénkben van egy úgynevezett Kohán Mű­hely, egy nagyszerű kiállítás­sal, fantasztikusan nemes és igaz célokkal.. . — Nem ítélkezhetek a Ko­hán Műhely fölött. Én már nem vagyok a tagja. Ne kér­dezd, miért! Talán annyit, a műhelyszellem még nem érett meg. A véleményem? Nagy szükség lenne egy új­ra, egy másikra. A kapcsolat, a kontaktus miatt. — Most kivel találko­zol?. .. — A legjobb barátomnak, mesteremnek Koszta Rozá­liát tartom. Azt hiszem, őt nem kell bemutatnunk, oly­annyira ismert a neve. mű­vészete. Nagyon sokat segí­tett nekem, amikor Békés­csabára kerültem. S azóta is. Tudod, én a munkán keresz­tül szeretnék kapcsolatokat teremteni. Hiszen ez a lét­elemem. Ja, és ki ne felejt­sem Atyát, ahogyan Miklós Istvánt nevezik tisztelői, ba­rátai. Amikor felkeresem az idős mestert, szavaiból, tör­téneteiből, a festészetbe ve­tett hitéből mindig új erőt meríthetek. És a szakkörök! Most nyáron többet is ve­zetek, felkérések alapján. Amúgy az ifjúsági ház kis­dobosai között vagyok Vág- réti Jánossal. Hidd el, leg­alább, annyit, ha nem többet tanulok a srácoktól, mint ők éntőlem. Meg a Gyopár Klub szakköre. Tizenhattól kilencven évesig vannak a résztvevők. Nagyszerű él­mény! Kapcsolat a világgal, a korosztályommal is, a vá­ros embereivel. — Hadd összegezzünk ... — Tudok dolgozni! Szeret­nék végleg Békéscsabán ma­radni. Ügy, hogy magyar festő lehessek. Ügye érted, mit akarok ezzel mondani? Bennem a város, a lakóhely szeretete és tisztelete felté­telezi és biztosítja az egye­temes művészetek szeretetét és tiszteletét is. A kettőt nem lehet elválasztani. Egy és egységes. Innen a távol­ba tekintve, és ott is jelen lenni. Amíg új képet látsz a festőállványomon, addig szeretek itt élni! Nemesi László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents