Békés Megyei Népújság, 1981. július (36. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-12 / 162. szám

«inwraw 1981. július 12,, vasárnap Egy magyar Amerikában Nehéz szabadulni a nem éppen eredeti szójátéktól, hogy Gyalog László (a gyo­mai szövetkezeti Körösmen­ti néptáncegyüttes koreog­ráfusa) nem sokra ment vol­na, ha valóban gyalog indul világot látni. Mert hogy vi­lágot látott, éppen a tánc­nak, s nem gyaloglásának köszönhető. Arról nem be­szélve, hányfelé járt már. Ha összeadnánk a kilométe­reket, még egy aggastyán évei sem lennének elegen­dők gyalog megtenni őket. De ne cifrázzuk-tovább, hi­szen nem is róla, hanem leg­utóbbi útjáról, a szerzett él­ményekről beszélgettünk a minap. — Az amerikai világfeszti­válon, 1976-ban tagja voltam a magyar delegációnak. Jár­tunk többek között Cleve- landban, s ott ismerkedtem meg azzal a magyar tánccso­porttal, amelynek most a vendégszeretetét élvezhet­tem. Hogyan is foglalhatnám össze mindazt a sok él­ményt, ami május 16. és jú­nius 23. között, ott tartóz­kodásom ideje alatt történt velem? Talán azzal kezdem, családtag voltam közöttük. Mindig másnál szálltam meg, mert úgy hiszem, így volt igazságos. Egyébként az ő közösségük egész más, mint az itt megszokott öntevé­keny művészeti csoportoké. És mesél, kifogyhatatlanul. Elmondja, hogy a 30—40 főt számláló magyar társaság maga tartja fenn önmagát. A ruhára, az utazásokra, s a koreográfusok díjára egy­aránt „maguk dobják össze” a pénzt. Nem tartoznak sem­miféle intézményhez, így nem kis energiába kerül egy­általán próbateremhez jut­niuk. — Vasárnap délelőttönként másfél óráért 25 dollárt fi­zettek az egyik helyen. Ké­sőbb elhatároztuk, új helyet keresünk. Így aztán hol egy garázst, hol egy pincét ne­veztünk ki próbateremnek. A leginkább bevált hely, veszi elő a kint készült fény­képeket, egy templom pincé­je volt. Igaz, gyér a képek világítása, ám az összejövete­lek forró hangulata, az igye­kezet, így is jól látszik a táncosok vonásain. Gyalog László készséggel folytatja elbeszélését a csoportról: — Nagyon összetartó kis társaság. Fél 7-kor kezdőd­tek a próbák — ha volt hely, akár nap mint nap — me­lyekre az sem volt problé­ma, ha egy-egy gyereket is elhoztak. Sőt! Sarokba tették a járókát, bele a babát, s aki kicsit felszabadult, lekö­tötte a gyereket, míg a szü­lők táncoltak. A kismamák? A kilenc hónap alatt sem válnak el a többiektől, el­járnak a próbákra. És min­denkinek van valami meg­bízatása. Ki a propagandát, ki a szakmai Vezetést, ki meg a gazdasági feladatokat tartja a kezében. A clevelandi tánccsoport tagjainak nagy része máso­dik generációs magyar. Más­fél, két évtizedes repertoár­jukra igencsak ráfért egy kis csiszolgatás, először is ebben segített Gyalog László. Aztán nekiláttak az igazi tanulásnak ... — Előbb egy széki koreog­ráfiát, aztán eredeti anyag­ból dunántúli ugróst és ka­lotaszegi legényest tanítot­tam. Könnyen elsajátították a mezőségi koreográfiát is ... Persze, ilyenkor felmerül a kérdés, hogyan jutnak a jel­mezekhez. Nos, maguk varr­ják, miután egy eredeti ru­hát minden oldalról lefotóz­nak ... De térjünk vissza Gyalog László kint töltött idejére. — Nem volt nehéz velük. Igaz, kisebb létszámú társa­ság a clevelandi, mint a je­lenlegi legnagyobb, a kana­dai, torontói Kodály együt­tes, ám több közöttük a te­hetséges táncos. Egyébként a clevelandi 800 személyes színházban a Kodály együt­tessel egy közös, kétórás mű­sort adtunk. A televízió egy interjút készített a siker lát­tán, mert az nem maradt el. Az előadás után egyre jöttek a levelek, gyerekek jelent­keztek táncolni. Szeptember­ben vagy 40-en kezdik el a próbákat... Mit tagadjam, jól esett ez a kedvező vissz­hang. A Karikázóban, egy amerikai magyar táncújság­ban is megjelent egy tudósí­tás az előadásról. Még sok mindenről szó esik. Hogy a magyarságuk, s a tánc, a mozgás szeretete, ami összetartja ezt a társasé-, got. Az idősek pedig szíves­örömest „megveszik” e mű­sorokat. Gyűjteni már nem­igen lehet közöttük, ám ha az óhazából —■ mint most is — érkezik valaki, az újon­nan tanult táncokat tovább­adják más együtteseknek, s a fiatalabbaknak egyaránt. — Barátokat hagytam ott — mondja végül Gyalog László. — De már tervezget­tük, hogy nem búcsúzunk végleg .Akár több párt is szívesen fogadnak, mondták, csak menjünk, s vigyük ami számukra a legnagyobb aján­dék: táncainkat. Nagy Ágnes Múzeum titokban? A pesti telefonkönyvben Mú­zeumok címszó alatt hiába ke­ressük az Ügyvédi Múzeumot, a gyűjtemény szombat—vasárnap zárva, csak hétközben látható. Nem csoda, hogy kevesen isme­rik ezt a gyűjteményt, amely a Művelődési Minisztérium szom­szédságában, a Budapesti Ügy­védi Kamara helyiségében talál­ható. Dr. Gayer Gyula ügyvéd tájékoztatott bennünket a múze­umról. A múzeum állandó kiállításá­nak első tablói a Martinovics-per vádlottjai közt szereplő ügyvé­dek, jogászok életútját mutatják be. A leggazdagabb anyag öz Pál pesti ügyvédről gyűlt össze, akit a perben halálra ítéltek és kivégeztek. Egyebek közt olvas­hatók itt a vádiratra tett észre­vételei, Kazinczyhoz irt levele, egy ismeretlen szerző verse, ame­lyet az ügyész öz Pálnak tulaj­donított, és felhasznált ellene. Kevésbé ismert tény, hogy a ma­gyar jakobinusok védőügyvédéi között Madách Imre nagybátyjá­nak, Madách Sándornak a neve is szerepel. Kossuth Lajos ügyvédi tevé­kenységét is bemutatja a kiállí­tás. A későbbi korok jeles ügyvé­dei, jogászai közül olyan ismert személyiségekkel találkozhatunk a kiállítás anyagában, mint Eöt­vös Károly, a7 1883-as tiszaesz- lári per vádlottainak védője, Landler Jenő, aki munkásmoz­galmi pályafutását a perbe fo­gott vasutasok védőiéként kezd­te, Ries István, a magyar mun­kásmozgalom neves alakja, a fel- szabadulást követő évek igazság- 'ügyminisztere. Ladányi Ármin, akire most, születésének 100. év­fordulóján önálló kiállításon em­lékeznek, valamint az Országos Munkásjogvédő Iroda és a Hor- thy-korszak kommunista perei­nek bátor védőügyvédéi. Vámbéry Rusztem, a neves ügyvéd és publicista arcképe mellett József Attila sorai tűn­nek szembe: „Mikor nagyokat ütnek rajtunk, milyen jó lenne nem ütni vissza, se kézzel, se szóval...” A vers mellett aján­lás: ,,V. R.-nek szeretettel.” A költőt ugyanis, mint ismeretes 1924-ben perbe fogták istenká­romlásért Lázadó Krisztus című verse miatt, s védője Vámbéry Rusztem volt. Ez az alig ismert múzeum meg- érdemelnté, hogy nagyobb nyil­vánosságot kapjon, többen lá­togassák. Kiss György Mihály Mi hát az ember? Beszélgetés Jókai Annával i» Általában elmondják róla, hogy változatos életpályát futott be. Ennek oka az, hogy érettségi után nem me­hetett mindjárt egyetemre, az ötvenes évek viszonyai így közvetlenül befolyásolták személyes sorsát. Mint több­ször nyilatkozta, épp ezért vált emberi és írói termé­szete olyanná, hogy kezdet­től előbb vette észre az élet ellentmondásait, mint azt, ami már megoldódott. — Tíz-tizenhat éves ko­romban váltam íróvá — mondja erről —, amit ugyan­is sem otthon, a családban, sem az iskolában nem mond­hattam el, azt megírtam. Lételememmé vált az írás, legkedvesebb szórakozásom­má; egy mosolygó leánygyer­mek védekezése volt ez a vi­lággal szemben! Ha leírtam valamely gondolatomat, meg­úsztam a pofont, de a kör­nyezetemnek is jobb volt így. Tizennyolc éves korom­ban viszont már éreztem, ez a befelé fordulás veszedel­mes is lehet. Túl érett vagy inkább koravén voltam, fél­tem, ha sokáig kilógok az emberek közül, esetleg ki is rekesztem magam közülük. Akkor elhatároztam; vagy élni fogok vagy írni! — Miért döntött az élet mellett? — Ügy véltem, nincs ben­nem erős tehetség, amellett vágyam volt úgy élni, mint mások. Ezért nagyon fiatalon férjhez mentem, és csak­ugyan, egyszeriben olyan lett az életem, mint annyi más fiatalé: két gyermekem szü­letett, albérletben éltünk ... Az íróságot jó időre el is fe­lejtettem. Igen, csaknem nyo­morogtam. Adminisztrátor, anyagkönyvelő, népművelő, majd főkönyvelő voltam. Af­féle fekete báránynak szá­mító kisember, aki a helyze­tével eléggé összeegyeztethe­tetlenül roppant kényes volt arra, hogy van véleménye. Keservesen, de megtanultam, ha valamit nem mondhatok ki, mélyen hallgassak, ám a véleményemben ne inogjak meg. A magánéletemben is ez volt a legnehezebb. Amit ezzel a helyzetemmel nyer­tem: széles szeletét ismertem meg az életnek! — Végül mégis tanár lett, ma már ön a Tanárnő a Magyar Televízió Mindenki iskolájában. Irodalmat oktat egy egész országnak. — 1956-ban bejutottam az egyetemre, 1961-ben megkap­tam a diplomámat. Budapest egyik peremkerületében, ál­talános iskolában kezdtem tanítani, olyan gyerekeket, akiknek a családi körülmé­nye nem volt különb, mint a szociális foglalkoztatóban dolgozóké, akiknek főköny­velőjük voltam. A szociális foglalkoztatóban elmebetegek és öregek, csökkent képessé­gű emberek serégét ismer­tem meg. Népművelőként ta­pasztaltam, mily sok a mun­kánkban a formális elem. Anyagkönyvelőként a rubri­kák ördögiségére döbbentem rá. Családban éltem, nehéz­ségek közepette... Ekkor alakult ki az az alapállásom, ami máig, íróként is jellem­ző rám. Azt kezdtem kérdez­ni: „Mi hát az ember?” És tudtam: a választ nem a faj­ta kitenyésztett példányainál kell keresni. Hiszen ha azt kérdezzük, milyen kutyának lenni a földön, nem az öl­ebtől kezdünk érdeklődni, hanem a korcs kutyáktól, a hűséges házőrzőktől, a segí­tőkész pásztorkutyáktól, akik esetleg éheznek, de dolgoz­nak, s mivel dolgoznak, oly­kor tévednek. — 1968-ban robbanássze­rűen tört be az irodalomba. — Első regényem, a 4447 című éppen az általános is­kolában tanárként szerzett tapasztalataimból született. Rádöbbentem: a kelet-euró­pai ember — nyilván tör­vényszerűen és hasznosan — egyelőre többet foglalkozik azzal, hogyan vetkőzzön ki a társadalmi nyomorúságból, mint azzal, hogyan fejleszt­heti belső emberi, lelki-szel­lemi erőit. A 4447 a gyerekek családi hátteréről szól, egy léthelyzetről. Szokatlan volt a téma és a leányregényekre emlékeztető mosolygás mö­götti kemény, objektív, fér­fiasán kemény világ. A re­génnyel egy időben jelent meg Kötél nélkül címmel egy novelláskötetem is. Ha­tásukról annyit: egycsapásra „ledolgoztam” a kései indu­lás hátrányát. — Hogyan reagál arra, ha azt mondom: nőíró? — Tiltakozom ellene. Nem vállalom. Természetesen, mi­vel nő vagyok, kötelességem a női lét sajátosságait is ele­meznem, annál is inkább, mert jellegzetesen női sorsot éltem, míg íróvá nem vál­tam. Az író azonban, ha meg­érdemli, hogy így nevezzék, a nemek fölött fogalmaz. Emberként. Figyelje meg, minden férfiíróban van bi­zonyos feminin vonás, ugyan­így egy nőíróban kell legyen bizonyos, alkotás közben megmutatkozó maszkulin jel­leg. — Űj novelláskötete, A panasz, megjelenése után szinte rögtön elfogyott a könyvesboltokból. Számított erre a sikerre? — őszintén szólva, nem. Az 1972-ben megjelent Na­pok című könyvemmel egy bennem jelentkező új írói/ igénynek tettem eleget, hogy a valóság tényeinek felmuta­tása mellett elvontabb, gon­dolati közegben is hódítsak. Korábban az írás számomra akár a széttekintés egy völgyben. Aprólékosan meg­néztem összes fényét, árnyé­kát, kiszögellését. Ezzel a művemmel átmeneti szakasz kezdődött, elindultam felfe­lé. Jelenleg a kapta tón ál­lok, onnan nézek vissza és körbe ... Más az optika, a látószög. A panasz leírása az emelkedőn született, nem gondoltam, hogy olvasóim ilyen magától értetődően kö­vetnek ide. Bár talán nem is hiszi, hiszen egy állítólag népszerű író mondja: soha nem írtam a népszerűségért. Az író öntörvényű ember. Más kérdés, hogy szerencsés­nek tarthatom magam az ol­vasók érdeklődése miatt, és mert soha nem csonkították meg írásaimat. Magamra fi­gyelek és a világra. Felnőtt a magyar nemzet annyira, hogy rábízzuk az olvasóra, mit fogad el egy könyvből, és mit nem. A pillanatnyi politikai aktualitásokra az írónak nem szükséges feltét­lenül figyelnie, hiszen az ál­talános világhelyzet amúgyis erkölcse, filozófiája szerint kötelezi el. Különben is: az író tárgya az ember! Korunk, társadalmunk legnagyobb gondja is az ember: mit kezdjen önmagával, lényé­nek azzal a felével, amely nem nyer feloldást a terme­lésben, amelyik felteszi ma­gában: jöttem, elmegyek... Ma kinek gyónunk? Ki hall­gat meg bennünket? És ki segít rajtunk? Ez az iroda­lom elsőrendű elkötelezettsé­ge. Tapasztaltam: egyetlen odahajló mondattal, egyetlen segítő gondolattal is köny- nyebb élni! Rendszerint el­mondják rólam, hogy írá­saim nem szűkölködnek tár­sadalomkritikában. Ennek el­lenére állítom, hogy a társa­dalom mindent nem oldhat meg. Nincs olyan társadalom, amely az ember katartikus tisztulását magára vállalhat­ja. Az egyik novellámban ír­tam: hogy mehet előre az egész, ha a rész boldogtalan? A rész boldogsága rajtunk, írókon is múlik. Gulay István Nyelvművelés, avagy a nyelv művelése Állítólag századunk egyik jelentős fizikusa-filozófusa, Weizsäcker jelentette ki: „Igaz, hogy a természet előbb volt, mint az ember, de az ember előbb volt, mint a természettudomány” — va­gyis a tudományt az ember hozta létre, az emberi ta­pasztalatokon alapszik és nem más, mint a valóságról (természetről, társadalomról, emberről) felismert törvény- szerűségek összessége. Sem­mit „nem talál ki”, nem ta­lálhat ki, ami nincs meg a valóságban, s az általa fo­galmazott igazságok közül a körülményekhez alkalmaz­kodó ember a létért való küzdelem évezredeiben' ösz­tönösen még nagyon sokat felhasznált. A világért sem' vagyok a tudomány tudatosító szerepe ellen! Ám, mint a fenti pél­da is mutatja, — gyakran éppen az igazán nagy tudó­sok hangsúlyozzák —, a tu­domány semmiképpen nem tolakodhat az ember és a dolgok közé, célja nem az, hogy az embert elbizonytala- nítsa, hanem hogy segítse, bátorítsa, ösztöneit tudato­sítsa. Miért írom le ezeket? Bárczi Géza, a XX. szá­zad egyik nagy — talán leg­nagyobb — nyelvésze volt. Egy 1975-ben vele készült riportban fontosnak tartotta kimondani”... az embert írás közben a gondolatai fog­lalkoztatják, és nem a grammatikai szabályok”. Azt hiszem, hozzátehetem: ez az élőbeszédre is vonatkozik. A lapok beszámoltak arról az örömteljes hírről, hogy megjelent a Nyelvművelő Kézikönyv I. kötete. Értéke­lői azonban általában elfe­lejtették hangsúlyozni, hogy a helyes jó szabályok is az életből, vagyis a helyesen és jól beszélő emberek nyelvé­ről teremtődnek, olyanoké­ból, akik esetleg úgy be­szélték szépen és jól anyáik­tól, apáiktól örökölt nyelvet, hogy nem is tudták: a nyelv szabályokba is foglalható. „Nem ismerek magamnál nagyobbat, neiji ismerek ma­gamnál kisebbet” — Petőfi Sándor szavai ezek, s mi most annak megvalósításán fáradozunk', hogy ezt min­denki *így gondolja. A jelen­leg elénk tornyosuló nehéz­ségek megoldásának talán a technikai modernizálásnál is fontosabb feltétele a demok­rácia erősítése és az általá­nos műveltség emelése. En­nek pedig legfontosabb esz­köze a nyelv. Mi a nyelv? A nyelv tes­tet öltött gondolat. Próbál­juk meg. kezdjünk el be­szélni! Ám ne a nyelvre fi­gyeljünk, ne a szavakat ke­resgéljük, hanem kezdjünk el gondolkozni, s észre serr vesszük, közeledni kezdenek hozzánk a szavak. Gondol­junk szépet, színeset, sokfé­lét — s tódulni kezdenek fe­lénk, s tolonganak körülöt­tünk a szebbnél szebb sza­vak. Gondolkozzunk világo­san, szabatosan — világos és szabatos lesz a nyelvünk Törekedjen az ember gondo­latait pontosan, helyeser megfogalmazni —, s pontot és helyes lesz a beszéde. Dí így van a más gondolataivá is. Nem kell félni senkiétől Az ember természetes, józar ésszel mindent képes megér teni, csak nyelvén adjál elő” — írta Arany János Kérdezni kell. Addig kér­dezni, amíg a másik úgy nerr fogalmaz, hogy értsem, ami akar! Aztán — sajnos — olyan is van, hogy valak „beszél, beszél, de nen mond semmit” — ott nincs is mit érteni. A nyelvművelés fontos, í Nyelvművelő hasznos könyv de a nyelvet művelheti jó az is, aki nem bibliákén forgatja naponként e súlyrí is tekintélyes könyvet, ha nem aki „csak” akkor szól ha igazság közlésére hasz nálja a szót, s Nagy László val vallja: „Bánnom a szó val: odaadás és felelősség”. Kállai Észté: A Ballet Eolklorico de Mexico együttes a napokban „Táncképek Mexikóból” címmel mutatta be műsorát a Budai Parkszínpadon (Fotó- KSi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents